Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)
1991-04-27 / 114. szám
aj Dunántúli napló 1991. április 27., szómból Arcok a múltból A zongoraművész írónő Székely Júlia Emlékszem, ott ült a pécsi stúdió egykor volt Bösendorfer zongorája mellett. Bartókot játszott és Chopint. Aztán hirtelen abbahagyta. Sok- dioptriás szemüvegén át rám nézett és ezt mondta: „Tudja, ha Budapest a szülővárosom, akkor Pécs új- jószülőváro- som ..." És mór indokolta is. Életéről vallott. Arról, hogy zongoraművésznek indult. Első nyilvános szereplésén, 14 éves korában a bécsi filharmonikusokkal Beethoven c-moll koncertjét játszotta. A háború előtti években számos külföldi rádióban zongorázott: Varsóban, Párizsban, Helsinkiben, Tal- linnban. A család barátjától, Kacsóh Pongráctál kapott koncertjeggyel ült be először Bartók Béla hangversenyére. Olyan, egész életre ható élményt jelentett számára, hogy elhatározta: Bartók- növendék lesz. Ez valóra is vált. Nála diplomázott 1934-ben. Azon kevesek egyike volt, akinek a mester kitűnő osztályzatot adott. Aztán . .. talán épp Bartók félelmetes nagysága elbátortalanította Székely Júliát attól, hogy folytassa zongoraművészi pályafutását. Inkább irodalmi téren próbálkozott. 1938-ban Bajor Gizi rendezte a Nemzetiben Nóra lányai című színdarabját. A Színművészeti Főiskolán Hevesi Sándornál tanult. Egy évvel később megjelent első regénye, A repülő egér. „Az ötvenes években nem tudtam beilleszkedni az ügyeletes stílustörekvésekbe — folytatta Székely Júlia. — Regényt, színdarabot, novellát nem írtam, nem is fogadtak el tőlem. Legföljebb, ha zenéről szólt. Sok rádiójátékom hangzott el nagy zeneszerzők életéről. De ebből is hamar kifúrtak. Úgy kellett nekem, miért is hagytam abba a zongorázást, hangversenyezést az írás kedvéért. Most aztán itt a baj. Hogy éhen ne haljak, elővettem zongoratanári diplomámat. Egy Bartók-tanít- vány talán mégis kaphat kenyeret Bartók hazájában, így lettem íróból ismét zongorista, mégpedig Pécsett, ahol a pedagógioi főiskolán állás, a patinás Nádor kó- véházban pedig írók, költők- köztük Csorba Győző, Gaí- say Pongrác, Szántó Tibor — barátsága várt. Űk beszéltek rá, hogy írjak könyvet „Bartók tanár úr” címmel. El is készült. A Dunántúli Magvető adta ki. Sikere arra késztetett, hogy a zenei regény műfajánál maradjak. így vált Pécs Székely Júlia újjászülő városává. Itt követte el második hűtlenségét a zenéhez, itt kezdett újra írni, ezúttal azonban anélkül, hogy a zongorázást, a koncertezést abbahagyta volna. „A Bartók tanár urat egy János utcai ház kis udvari szobájában és a főiskolán írtam. A Halhatatlan kedves című Beethoven-regényem már a Jókai utcában készült. Míg a Bartók tanár úr háromezer példányban, addig a Halhatatlan kedves negyvenezerben jelent meg.” Közben Monte Carlóban a. közönség nagydíját nyerte el a Tolsztoj-regényből adaptált Ivan lljics halála televízió-változata. Pécsett bemutatott másik Tolsztoj-drama- tizálása, a Karenina Anna emlékezetes sikerű színház- estével lepte meg a közönséget, ugyanakkor két pécsi színész, Tomanek Nándor és Avar István országos elismerést hozó, magasba ívelő pályafutását indította el. „A Móra Kiadónak három regényt írtam: Elindultam szép hazámból címen egy ifjúsági Bartók-életrajzot, Vándorévek című Liszt-könyvemmel kezdte el a Móra Kiadó a Nagy emberek életrajzsorozatát. Harmadik ifjúsági regényem, a krimiszerű Ötödik parancsolat Pécsett játszódik. Ebben a könyvemben sok pécsi emlékemet idézem, így például a Dömörkaput, ahová magam is gyakran felmentem. És szerettem még a Mindenszentek templomát, melyet teliholdfényben pillantottam meg először... Talán ez a látvány élt bennem akkor is, amikor megírtam Ludovicus Rex című drámámat Nagy Lajosról és az első pécsi egyetemről. Ez a drámám pályadíjat nyert” — idézte emlékeit Székely Júlia és eljátszotta még egyszer Bartók Szonatináját. Ez a magnószalag tanúskodik a mai napig Székely Júlia művészetéről. Dr. Nádor Tamás Mátyás Ferenc Gyertyák fényénél Virágzik a temetőkért gyertyákon lángol a lélek zsoltárok hangja sikolt fel mert a bűn immár temérdek Emlékek lázadásában föltámadnak a halottak hogy a te sebhelyes arcod mutassák fel magyar holnap Kopjafák friss erdejében a gyász angyala még ájult egy térdre borult nép várja jöjjön el a mi országunk Novák Béla Dénes Éji dal (Judifhnak) i. Holdas arcommal bíbelődj, égi-szekéren jöttem én, csillag-szivembe sohse lőj, menny-álom a televény. II. Két karom szőrit: sohse félj! Nem akar rosszat ez álom, mindez csak múló szenvedély, reám szabott halálom. III. Tudok dalolni halotton, Országra mert ön-rögje hullt! Jövő-tél kísért, s fogyotton várom, fölenged a múlt. Trischler Ferenc rajza Bolond világ? Meg kellene innom ezt a történetet — foglalkoztat hetek óta. De az „igazat”, inemcsak a „valódit" — bátorítom imagaim. Hisz utób- 'bi közhelyszerűen ismert: egészségügyi panaszok, enyhébbek, majd súlyosabbak, görcsök, diagnózis, orvosi — és baráti — tanácsok, végül súlyosbodó problémák, 'kórház, műtét, majd gyógyulás. Az „igazról” szólva azonban már akadoznak a szavak, nehezebben formálódnak történetté az emlékfoszlányok, mondandóvá a gandolattö- nedékek. 'Például a félelmeken győzni segítő tekintetről, a zöld sapka és a fehér szájkendő álarcából kapcsolatot teremtő szempárról, a „bátorító” Injekciót beadó kezekről. Rutinmunka, írhatnám, ha csak a „valódiról” lenne szó, hiszen sokadik, iki tudja, hányadik műtét előtti „koktél” beadása a 'betegnek aligha több ennél. Injekciózni azonban — ezt most már tudom — sokféleképpen lehet. Többek közt a tekintettel is. Minden szérumnál hatásosabban, sokáig hatóan. Csak a szakmát hivatásként művelők és szeretők képesek rá, kik a betegben az embert is látják. Akinek ott és akkor a bátorító tekintetre tán nagyobb a szüksége, mint a kábító hatású orvosságra. Netán a kettőre együtt, amely — hiszem, nem csak a testi gyógyulásban — a lehetséges sikernek záloga. Ám most már azt is tudom. hogy a iműtőskocsi is különbözőképpen gördülhet végig -, megszeppent, vagy a félelemtől görcsbe fagyott — betegével a kórteremtől. ismeretlen labirintusokon át, egészen a műtőig. Mert az útnak kísérője lehet - a kiszolgáltatottság-érzetét erősítő — fagyos hallgatás éppúgy, miint a bátorító-barátságos párbeszéd. Utóbbi még azt is tisztázhatja, váljon a műtőssegéd milyen súlyemelői képességekkel rendelkezik, vajon hol a súlyhatára a beteg műtét utáni könnyed „landolásának” kórházi ágyában. (Örömmel tudatom túlsúlyos sorstársaimmal: nincs okuk a félelemre, a száz kilós bűvös határ sem akadály!) De még a műtőasztalon történő —, ugyancsak kurtá- nyira szabott — párbeszéd is fontos lehet a totálisan kiszolgáltatott beteg számára. Pedig, mondhatná a rációra esküsző olvasó, ennek ekkor és itt már aligha van értelme. Hiszen pillanatokon belül a szikéé a főszerep .. . Pedig ez sem egészen így van, az igazán kritikus helyzetek dialógusait —, nagy egyetemi szigorlatok évtizedekig kísérő emléke a bizonyíték rá — egy életen át őrzi —. gyakran iránytadó jelleggel — az emlékezet. Aztán már a kóma utáni tisztulás krónikája következhetne, a gyógyulásé: szakmailag és emberként egyaránt kiváló orvosokkal és gondos nővérekkel. A felelősséggel gyakorolt hivatásról, az emberséggel végzett munkáról szólhatna tovább a történet. Ám a különös, máig nehezen fejthető érzés, mely végigkísérte az alig több mint egyhetes klinikai „reperatúrót” alig hagy nyugodni. A súlyos betegségek és a halál árnyékában is a védettség és az oltalom, a nyugalom és a kiegyensúlyozottság, meg a humánum és az emberi összetartozás —, testi nya- vajákon és fájdalmakon túllépő — érzése volt az uralkodó. S tán ezért sem véletlen, hogy az egymásnak feszülő nagy erők párharcából, a beteg test és a sérült szervezet és az optimista akarat küzdelméből gyógyulást akaró lélek, a rendszeresen az utóbbi, az élet került ki győztesen. (Furcsa idill. Naponta vagy tanúja a frissen műtötték ébredező-éledező vívódásainak, naponta látod új és újabb sorstársad testi-lelki küzdelmét a gyógyulásért, és a légkör mégsem lehangoló, senki sem hitevesz- tett, mindenki optimista, mindenki bizakodó. Fura idill, amit még a külvilágból érkező barátságtalan „zörejek" sem tudtak megszüntetni. Legfeljebb megzavarni. Az odakintről érkező hírek ugyanis —, a betegágyból tekintve —. emberi butaságról és gyűlölködésről, hatalmi harcokról és politikai küzdelmekről, önpusztító barbárságról és értelmetlenségekről szóltak. A rádió óránként tudósított a szupertechnikával folyó hadviselés csodáiról, a geometriai—matematikai tökélyű katonai operációk sikereiről. És úgy mellékesen tízezrek sebeiről és nem kevesebbek szörnyű haláláról. Aztán szerte a világban bel- politi'kai de sta bili zá c i ó ról, kormányellenes tüntetésekről, újsütetű diktátorjelöltek feltűnéséről, politikai pórtocsikák rendteremtő vágyairól, értelmetlen, ám ádáz parlamenti csatákról, a nép nevében tetszelgő legkülönbözőbb erők versenyfutásáról. | Nyugtalanító történések, feszítő érzések. Kételyek a ráció erejében. Bolond planéta? Kettészakadt világ ? Idebent az emberért folyik a harc: a kopott külsejű, omladozó vakoiatú és szegényes berendezésű klinika a tudás és a humánum valódi nehézfegyverzetét állítja csatasorba -, a betegségekké! szemben —, az életért folyó küzdelemben. Odakint — hallgatom értetlenül a rádióban, majd nézem később, mór otthon a televízióban — a napfényben meg-megcsillamt(att) vadonatúj technika ontja mindenünnen a pusztító halált: a földről, a vízből, a levegőből. Ez utóbbit felejteni szeretném, törölni még az emlékezetemből is. Előbbit értékként őrzöm magamban. Felejteni sem fogom. Mint a nagy szigorlatok emlékét. Szirtes Gábor
