Új Dunántúli Napló, 1991. április (2. évfolyam, 89-117. szám)

1991-04-13 / 100. szám

1991. április 13., szombat

uj Dunántúli napló

e

Káldy Lajos rajza

Pákoiitz István Pepjtafüzetemből

FOGALMAZÁS

A hírhedt fordulat éve után irodalmat próbáltam tanítani az általános iskola VII. osztályában. Igyekeztem közérthetően prelegálni, a szemelvények háttérrajzát is fölvázoltam, de hasztalan: néhány ambíciózusabb tanítványom kivételével a zöm csak a fogalmak, tények összezagyvá- lásáig, a csődöt jelentő sablonig jutott. Ma is pirulok, ha idézek a „telitalálatos” fogalmazásokból.

Kreisbach Józsi szerint István 'király a török dolgozók elnökp volt

Kiszl Gyurka azt zagyvalta Gellért püspökről, hogy fölment egy magos hegyre, de ónét lelögdösték, mer nékije oda nem szabadot felmeni.

Pach Juszuf így intézte el a Favágó c. vers „elemzés"-ét: A költő eggy jókora fejszével döngete a tökét, szegén Atillának ez nagyon fájt.

Benedeczki Pisti ígyen fejezte be fogalmazását Ludas Matyiről: Matyinek huszonötön vertek a valagjára, észtét később Bodrogi uram dul- lán visza kapta. Éjen szeretet Apánk Rákosi pajtás.

FORRADALOM

A Rádióban kellemes árnya- lású férfi emelkedett stílusban fejtegeti a forradalom és a tavaszi forrongás, rügyfaka- dás, az újjászületés összefüggését. Azt a pillanatot, amikor már nem lehet elodázni a robbanást se a természetben, se a társadalomban. Amikor: „Itt az idő, most, vagy soha!"

Ezután sietősen megállapítja, hogy se télen, se nyáron nincs forradalom, kizárólagosan tavasszal.

Hát, ami azt illeti, a fentírt rajongó utánanézhetett volna a tényeknek, hiszen egy jórendű felső tagozatos diáknak is illik tudni, hogy Párizsban éppen egy forró júniusi napon történt a világraszóló esemény; Oroszországban októberben vetettek véget az önkényuralomnak; továbbá, Budapesten az őszirózsás forradalom sem tavasszal zajlott ...

Igaz, hogy nincs szebb a tavaszi forradalomnál.

SZABADSÁG

Rákosi Mátyás rittyentett néhány brosúrát, egyiknek a címére jól emlékszem: Élni tudtunk a szabadsággal.

Fölösleges ienne most belemászni e szörnyszülemény taglalásába és cáfolatába: az időtt semmiképp sem lehetett vitatkozni az iromány szemérmetlen hazugságaival; most meg már nincs értelme, kár volna vesztegetni rá a szót.

Hanem a címbeli gőgös megállapítást felidézve, ide biggyesztem tétova bizakodással, hangsúlyeltolódással és kérdő formában:

— Tudunk-e élni napjainkban a szabadsággal?

EGYHÁZFI

'Negyvenes író reflexióját olvasom röstellkedve, mert az egyházfit összekeveri a pappal. Ha 'már a liturgiából nem ösmeri — nem is nagyon ismerheti —, tudhatná Petőfiből. A helység kalapácsában a költő Harangláb nevezettel illeti a „fondor lelkületű egyházfi"-t, ki az esti harangozás után rázárja a templomajtót a szundikáló Fejenagy- ra; — ezzel a fondorlattal Erzsók asszonynál való széptevésében, Fejenagy riválisát, „a helybeli lágyszívű kán- tor”-t segíti.

Apám harangozó volt és sekrestyés, hol ezt, hol azt használta, az egyházfit soha nem hallottam tőle. A templomszolgát 'inkább alkalmazta, ez viszont igencsak pisztergál- ta a csőrömet.

Anyámtól hallottam egy szólásmondást: Szegény az eklézsia, maga harangozik a pap. - Ez ugyan kellemetlen, mint általán a szegénység, ám kiderül belőle, hogy az egyházfi a harangozóval azonos, nem a pappal.

TÖRTÉNELEM

Hiába jó tanítómester a történelem, ha a tanítványok legtöbbje csődöt mond, mert semmiből nem okul, csak okoskodik; a jóhiszemű sokaság pedig újra-újra leszűri a keserves tanulságot, és minden rontás levét mindenkor megissza.

let kényelme: mindent ráhagyni, inem beavatkozni. Ahogyan nő a 'nemzedékek között a távolság, úgy szaporodnak ez irányban az indokok és az elméletek.

És az ellentmondások. Mert ugye a politika, a közélet, a munkaerkölcs dolgában mégiscsak el kell reteszelni az ötödik emeleti eilkély ajtaját. Ami lehet szükségszerű, de mintha vele együtt — szívós szimbiózislban — tovább élne a különvéleményt nem tűrő atyai verdikt, s az a végképp idejét múlt törekvés, hogy gyerekeinket - legalábbis az említett régiókban — a saját felgíániázott képünkre és hasonlatosságunkra gyurmázzuk meg.

Elvárjuk tőlük: örüljenek, »mert az ő térdükön már nem foltos a nadrág — valódi foltokra értve, nem műfoltakra —, s legyenek (boldogok, mert nem pofozza: őket az éhség - tüntetésen a csendőr. De ha meggondolom, én is tanultam történelmet, mégsem éreztem boldognak magam diákifejjel soha amiatt, hogy engem már nem húznak deresre. És alig hiszem, hogy jobbágy ősapámat boldoggá tette volna az a

tudat, 'hogy ót csak deresre és már nem karóba húzzák.

Gyerekeink is, 'ha porolnék, nem a mi múltunkkal perlekednek, hanem a saját jelenükkel; az újkeletű gondokra, bajokra, társadalmi igazságtalanságokra nyilván érzékenyebbek új cipőjükben, mint mi a kitaposottban. Fiatal vérük lázad, !ba másért nem, hát a különváló egyéniségért, a gondolati függetlenségért, az emberi nagykorúságért. S legtermészetesebben azok ellen lázadozik, akiket — felnőtteket - legközelebb ér: a szülők ellen; a kölyökkutya is az anyján próbálgatja először körmeit és fogait.

(Égnek bizony a tettvágytól, és mi azt válaszoljuk nékik bölcsen, megfontoltan és igazán inem Indokolatlanul: most nem a világ megforgatása van soron: 'javítsátok öt tizeddel a tanulmányi átlagot.

Csakhogy annak, aki a világ megforgatásóro — történelmi tettekre — vágyik, ez az öt tized vérforralóan kevés. A gyengébb egyéniségek tehát 'látványos vásári meghök- kervtésékbe, formaságok elleni olcsó kis lázongásokba, ügyeletes divatokba, mániáikba

ölik fiatal életük legdinamikusabb, legszebb energiáit. A 'legjobbakat pedig, akik a konformista és a nonkonformista tucatemlber sorsától, az eljövendő csatlakozó-felszólalásoktól és a jelenvaló műex- tózistól, műtoprongytól egyaránt irtóznak, az önálló cselekvés, a saját márkájú történelmi tett légszomja kínozza. Az ötöd i k emeleti el reteszelt szobában, ahonnan pedig nemcsak az erkély rácsához — 'hanem a felsőbb emeletre, majdani főbérleti lakásuk emeletére is vezetne kijárat. De az nem tárul ki sem verdiktre, sem be nem avatkozásra.

Nincs számomra izgalmasabb kérdés: hogyan lehetne az ő tettvágyukat szabad kijárathoz juttatni valóban szuverén cselekvési tér, valóban történelmi érvényű feladatok irányába — az építendő magasabb szintek felé.

Hadd érezihessék valameddig azt, amit mi is éreztünk valameddig, és minden — emberi nagykorúságra képes — fiatalnak éreznie kell valameddig, hogy — a tettek felső határa a .mennybolt.

Fekete Gyula

—

Ifj Méhes Károly

Valami készül

Mikor készül valami, vigyázni kell, mit vegyítünk mivel, eltalálni a léptéket: illő legyen, üdvös...

VronsZkij, példának okáért, nem érhet be győztesként a célba

az akadályversenyen: oly nyers ienne, közhelyszerű,

gusztustalan.

Hát buknia kell.

Igen, ez azl A körömvastagságú jég a pocsolyán, a méhszámy: a legóvatosabb érintésre is tönkremegy, széttörik.

Mikor készül valami, vigyázni kell.

Koch Valéria

Reményfutam

Idáig kéklik az Újvilág mióta elmentél rejtjeled hallgatom s újra szárba szökken a remény talán mégis lesz objektum-szubjektum hasadás nélküli ritmikus együttlét ájult azúr csöndjére vágyom ha lehet az időn innen még ha nem hát a halálos ágyon- Gabika!... Gabika!... Csókolom!... Várjon! — Futott és mégse liheg? A húsz év körüli lány hátrafordult, és szép arcán értetlenség.

— Nekem szólt? — Fejét hátravetette, s kihívóan nézett az őszhajú Danaira, aki zavarba jött.

— Ó!... Bocsánat, összetévesztettem valakivel. — Mondta és alakokat látott mozogni. Távoli fehérségbe vesztek, fémek csillogása közé... — Bocsánat!- Na ne mondja!... - Bigy- gyesztette a száját.

Danai tétován állt. A fények, arcok belülről villantak, de közeli múlt félelmei közül. Ám a sötét szorítás, ami még néhány hónapija is fójtogatta satuként szorította a szegycsontnál, nem jelentkezett. A kemény, agyig dobbanó szívlüktetés sem. A hatórás műtét alig két hónapja volt. Lehűtötték a szívét nyolc fokra, a testét huszonötre. Ott a műtőben és az intenzív osztályon, mint valami látomás, libegett a két fehér ruhás nővér, Gabi és Teri. Danai lelke még alig tért vissza a testébe, foszlányai titkos feketeségbe nyúltak. Ködlő világban barangolt, roppant csillagközi hűvösségbe nyújtózott dermedt tagokkal. E kábulatban kérdezte nevüket.

— Nem fontos — mondták mind a ketten. S a derengő világban magabiztosan uralkodtak életen, halálon. Olyan volt az egész, mint valami jelenés. Ma divatos volna így nevezni: nulladik típusú találkozás. Erősködött a nevükért, azért is, hogy ne hulljon vissza a végtelen mély kútba.- Kérem! Meg akarom jegyezni a nevüket! — Ott feküdt meztelenül a műtő fehér hűvösében, csak a szája mozgott. Végül megmondták: Csók Gabriella, Balogh Teri.. . Ők és a többiek, mind a szeretet különítményesei. Tudnia kellene mindegyikük nevét A fiatal orvos, aki a csöveket kihúzta belőle, csak nehezen mutatkozott be: Kelemen doktor. Micsoda összehangolt mozdulatok! Na- qyobb fegyelem atomerőműben sem lehet, mint amit a műtőben és az intenzív osztályon tapasztalt. S ez volt az igazi csoda! A szeretet fegyelme. Ahogy elért az ujjakig, amelyek megmosták a tehetetlen testet. S nem volt kényes hely. Nem érzett megalázást, inkább maga is tele lett szeretettel. És itt van ez a lány. Hasonlít! Ritka helyzetekből iól emlékezik az arcokra. Miután elvitte a mentő, és lekerült a szubintenzív osztályra, még az előző kórházban, alig fél napig látta az öregembert. De kisfiús arcára emlékszik. Azokra a vonásokra, amelyeket magával vitt a nagy titokba ... Arra a hainalra is, amikor egy hosszú, csöndes sóhaiial meghalt a mellette levő ágyban.

Délután még beszélgettek. Azt kérdezte, nem zavarja-e, ha meghallgatja a híreket? .. . A híreket hallgatjuk, és már alig létezik számunkra a világ. De ez másfajta emlék. Nagyon is az. Akkor még nem volt „odaát". Akkor még nem hangzott el az isteni teremtés új mondata: „Danai úr, túl van a műtéten!" Még nem tört rá az elragadtató csoda érzése.

Előre mondták, gyönyörű lesz! (Ha lesz!) Gyönyörű lesz élve kikerülni a szívműtét kései alól! Ez a repülés ...

Mintha mély kút, magasan fölötte lévő fányfca rimáján néztek volna le rá: „Túl van a műtéten"... Két arc. Női arcok a messzi égből. Talán Gabrielláé és Terié? Mindig mondták, imit csinálnak, ihova nyúfna'k, mit érez. 'Ne harapja el o szájában lévő csöveket! Későhb úgy számolta, tizenöt cső, 'katéter és szonda lógott ki belőle a nagyvilágba. Az egyik ifjú lány finoman, óvatosan lemosta az

Kiss Dénes

Szívkommandó

egész testét, s köziben beszélt, mintha újszülött csecsemőt babusgatna, s Danai nem érzett szégyent. Erezzen a teremtés, amelyik 'ilyen helyzetbe hozza a teremtményét . ..

A műtét előtt történt, bogy az ő didergető élményévé is vált, ahogy elhagyta egymást két öregember.

Ó, az az öregasszony! 'Dél körül szegényesen, de szépen öltözve hozta, ahogy szokta, kis szatyorban és befőttes üvegben a húslevest az urának, a kisfiús arcú öregembernek. A férje ágya azonban már üres volt. Tökéletesen üres. Rajta új ágynemű, elsimítva. Tegnap délután még ott ült az unoka, ott ricsajo- zatt a szomorú arc fölött öthat rokon. Tele lett a hangjukkal a terem. Csak a kis öregasszony ült hallgatagon az ágy végén, miután megetette az urát. A többiek sem vették észre, ihogy valami félelmetes ólálkodik körülöttük. Éltek, a'hogy 'kint a világban, önösen és felületesen.

— Az uram? — Senki más nem volt a (kórteremben, csak Danai. Mit mondjon? Küldje o nővérihez, orvosihoz? A leg- szívesébben kiugrott volna az ablakon. Még a fülében bujkált az öregember utolsó sóhaja. Hajnali ötkor történt, és délutánig senki sem értesítette az asszonyát? Nem mondták: többé nem 'kell leveske . . . Többé soha sémimi sem kell. Csak majd kijárogatni a temetőbe. Sajátos viccelődés köziben csomagoltóik reggel nejlonba. Az öregember lába nem akart 'belül maradni, 'hát persze, hogy tréfálkoztak kicsit a hullahordó legények.

— Az uram?! — Ez már más hang volt, megrebbent. Danai nem válaszolt a szatyrot tartó apró asszonynak. Úgy nézett, ahogy kellett. — Csak nem halt meg? — kérdezte aztán, nem is a saját hangján a nézést fölfogó öregasszony, és haja, a szép, ősz ihaja, mintha azonnal kuszáit szénaboglyává vált volna. Mint az anyámé, amikor meghalt - gondolta Danai, és végre szólni tudott.

— De igen.

— Mikor? — Ezt imőr nem

is annyira szóval, mint inkább nézéssel kérdezte a néniké, és a kezével az ágy kegyetlenül fehér vasá'ba próbált kapaszkodni.

— Hajnalban ... ötkor.

... A lány itt áll még? De hiszen ez a Teréz körút!

— Bocsánat, válóban azt hittem ...

Mind szépek voltak, Gabi, Teri és a többiek. Hárman feküdtek csövekre, műszerekre kötve, és közöttük szüntelenül jelen voltak, a gyors, pontos mozdulaté szívke mmandó tagjai. Ujjaiildból adták az életet, a megújulást. Megnyugtatták a íjajgatát, árnyékolták a börgést... A szívkommandó! így nevezi őket azóta- is. [Persze, oda tartozik Dékány Péter adjunktus úr is. Danai szólt neki, hogy szíveskedjen kissé odébb állni, hadd lássa ő is a képernyőt. Hadd lássa, .miként kúszik a katéter finom kígyója a szívbe.. . Az ő szívébe! Látta is. A vérfestést, az elzáródott koszorúereket. (De előtte lebeg Bartek Iván sébészfőor- vos titokzatos mosolya: „Csak nem gondolta, (hogy mozgó szíven el tudom végezni az öltéseket?" A szivét -le is állították. Több órára? A kezét nézte, amivel az ő lehűtött szívét fogta. „Olyan vékony cérnával végezzük az öltéseket, amelyéket szabad szemmel nem >is látni.” Miket mondott még egy héttel a műtét után? Sokkal több műtétre volna szükség Magyar- országon, de nincs elég jól képzett 'nővér... Ó, igen! Nincs elég szívkammandós. Nincs elég szép, fiatal 'lány? Karcsú, gyors mozgású, csengő nevetésű. „A kés és a szív jó testvérek!” Mondta ezt valamelyikük, s könnyed nevetése (kiszállt puhán o nagy ablakon, vagy csak Danai gondolta? Bartek doktor úr elvonul o Balaton 'közepére, és pihen a vitorlásában. A szívmotort, ami éltette a szívtől külön kapcsolt testet, a műtét után eldobják, akárcsak a csöveket. Körülbelül ezer dollár értéket minden műtét után.

És 'nincs elég szívkommandós! Hölgyem, maga -is szép, de nem szívkommandós!. . . Csak nem motyogott a lánynak?

— Tévedtem, bocsánat! — Miért lett indúlatos? -Nézte az ismeretlen lányt. „A kés és a szív jó testvérek!” iDe ez a lány nem az a lány!

— dm!... Pedig Gabi a nevem. Azt hittem, valahon- nét tényleg . ..

— 'Nem! — De miért ilyen hangosan tiltakozik? A lány megütközve néz rá, majd megfordul, és elvegyül a járó- kélők között. Danai pedig nézi a világot, amely megváltozott, amióta visszatért „oda- átról". Szép lányarcok 'hajolnak föléje az égből. Itt a Teréz körúton egy pillanatra felújított szíve felé 'figyelt, amely ki tudja, hány ismeretlen ember vérét lükteti benne szét, majd felnézett. Mintha a járdán a kisfiús arcú öregember jönne vele szemben. Hirtelen lendülettel futni kezdett a megálló felé, hogy elérje a villamost.