Új Dunántúli Napló, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)
1991-03-15 / 73. szám
1991. március 15., péntek aj Dunántúli napló 9 A szabadságharc külföldi katonái Szablya: az erdélyi nők ajándéka Bem tábornoknak Az 1848-as európai forradalmak leverése után a magyar szabadságharccal kezdődik meg az a folyamat, ami az akkori Európában a legjelentősebb és leghosszabb ideig tartó küzdelmet indítja meg a Magyarországot elnyomó Habsburg-tház ellen. A levert forradalmakban részt vevők közül sokan Magyarországra siettek, hogy harci tapasztalatukkal segítsék országunkat. Idegenek voltak ugyan, de tudták, hogy segítségükkel — ha közvetett imádon is — saját népük ügyét szolgálják. 1848 második felétől sorra alakultak, a külföldi téglák. Ezek ’ közül kiemelkedik a Lengyel Légió és a Bécsi, illetve a Német Légió. A Magyarországra érkező lengyelek jó része a Demokrata Társaság tagjaiból állt. légió fő szervezője Josef Wysocki, aki szembekerült Josef Bemmel, mivel ő ellenezte a külön lengyel légiót, és magyar alakulatokban kívánta látni honfitársait. Kossuth sokat habozott, s így a Lengyel Légió csak a tavaszi hadjárat idején Dembinski fővezérsége alatt jutott méltó szerephez. Megkezdődött a jeles haditettek sorozata Szolnoknál, ahol Damjanich parancsnoksága alatt harcoltak, Bicske elfoglalásával folytatódott, majd Isaszeg, Gödöllő, Vác, jNagysalló voltak a tanúi a lengyel hősiességnek. Két kiemelkedő személyiség: Bem és Dembinski. Kettejük közül Dembinski volt az, akit meglevő erényei ellenére fővezérként elkövetett hibái miatt sokan nem szerettek. 8em jelleme más volt, igen vakmerő, határozott, katonái tűzbe mentek érte. Erdélyi és bánáti hadjárata legszebb fejezete a szabadságharc történetének. 1848 decemberében egy kis létszámú, leromlott harcértékű sereget vesz át, és rövid három hónap alatt kiveri az ellenséqet Erdélyből. Az 1848 októberi bécsi forradalom leverése után sokan menekültek Magyarországra, főleg azért, hogy a harcot a magyarok oldalán folytassák. Közülük is kiemelkedik Peter Giron, akit Kossuth azzal bízott meg, hogy a bécsi menekülteket Sopronban gyűjtse össze és szervezzen belőlük egy katonai alakulatot. A felhívások következtében hamarosan megalakul az 1. század Berger kapitány vezetésével. A 2. századot Pesten szervezték Imeg. Később a Német Légió a toborozó tisztek segítségével az ország egész területén szervezi a német lakosságot, s így o Hadügyminisztérium jelentése szerint április 13-án már megvolt az I. zászlóalj 820 fővel, ekkor még a 7. és 8. század zömét a Bécsi Légió tette ki. Pest visszafoglalása Útón folytatták a II. és III. zászlóalj szervezését. Tanulságos o 17 főből álló tisztikar összetétele: 10 magyarországi születésű német, 3 Pécsből származott, 4 pedig Németországból. A légó századait Erdélyben és a Felső- Tisza vidékén vetették be. Korán megtörtént a kapcsolatok kiépítése az olaszokkal is, Piemonttal Alessandro Monti nagykövet révén. De az osztrákok győzelme Novaránál meghiúsította az olasz államokkal történő szövetséget, s a császári csapatok által körülzárt Velence sem tudott Magyarországgal szövetséget kötni. S így nem csoda, hogy az olaszok, akik itt harcoltak, főként az osztrák hadsereg katonái voltak, akik átálltak a szabadságharc oldalára. Harcoltak még a magyar szabadságharcban franciák, havasal- iföldi románök, törökök, svédek, angolok, amerikaiak is. Képviseltette magát a honvéd hadseregiben oz etnikailag sokszínű Magyarország valamennyi nemzetisége. Az egyszerű bakától a tábornokig találunk számos nem magyar katonát. Természetesen őlk nem tekinthetőik idegennek. Főként azokat a nem magyar tábornokokat kell kiemelni, akiket Aradon végeztek ki. Aulich Lajos tábornok, hadügyminiszter, aki magyarul nem tudott ugyan, de az alkotmányra tett esküt mindhalálig megtartotta. Damjanioh János, egy szerb katonacsalád gyermeke. A herkulesi erejű tábornok hozta létre a szabadságharc leghíresebb alakulatát, a fehértollas 3. zászlóaljat, s az ő március 5-i szolnoki győzelmével kezdődik az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat. Knezic Károly tábornok, egy határőrvidéki horvát katonacsalád fia. Damjanich utóda p 111. hadtest élén, az 1849. április 26-i komáromi ütközetben az osztrák állásokat bravúros rohammal veszi be. A német Leiningen-Wester- iburg Károly gróf. aki már az első összecsapásokban bizonyítja, hogy kiváló katona. A Ili. hadtest lelkesedett érte, feledig csak néhány szót tudott magyarul. Rá és csapataira minden körülmények között lehetett számítani. Az osztrák Poeltenberg Ernő tábornok, a téli hadjárat egyik hadosztályparancsnoka, majd a VII. hadtest vezetője. Aulich- hoz hasonlóan hadilábon állt a mogyar nyelvvel. A dokumentumok tanúsága szerint a kiváló huszártiszt magyarul csak káromkodni tudott. Lázár Vilmos és Kiss Ernő tábornokok félig örmény származásúok voltak. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc sorsa a sok dicsőséges csata ellenére megpecsételődött, hiszen az akkori Európa két legnagyobb katonai hatalma, Ausztria és Oroszország fogott össze és verte le sokszoros túlerővel hadseregünket. Jellemző az angliai születésű Guyon Richárd tábornok porsa. A téli hadjárat idején káprázatos rohammal foglalta el a kulcsfontosságú branyisz- kói szorost. A szabadságharc bukása után Törökországba ment, és Kursid pasa néven, mint idegen szolgálta a szabadság ügyét. K. S. T. Benke László: Csordítok nyírvizet Kívül s belül a végtelen homályos mint a virradat éjszakát old a havazás fátylát a lélek fölveszi Gyermekarcommal hópehely pillámra fagyva elmegyünk nagyfejsze sir a vállamon mesében hóban billegek Szentkirály fényes mezején felbág a fehér orgona az élet csupa hófúvás anyám is mindig elmereng Magába száll a hómezö valami mindig elmarad a muszáj mindig követel erdőre megyek irtani Hűtsd le tó a homlokom borongj te borús kupola boldog és görnyedt ágakon jégcsapok szentek orrai Nyiresem kényes derekát erdeim fehér törzseit tavaszodván majd megnyitom csordítok édes nyírvizet S hogy megremeg a hóesés nyírfa a lélek gondolom megeshet én is nyír leszek nagyfejsze hiippög vállamon Balról jobbra: Bem, Dembinski, Görgey Március 15. mezítlábasán Hol van az isten? Rózsa Endre: Ezerkilencszáznegyvennyolc- bon ünnepeltük a legnagyobb mogyar forradalom századik évfordulóját. Mint mondani szdkás, óriási volt a fölhajtás, „az emlékezés zászlaját hajtattuk meg" Kossuth, Petőfi, Táncsics, egy elemi lendületű és vértelen népmegmozdulás előtt. És volt mivel üanepel- hünk: az ország újjáépitésé- vél, a hatalmas erejű munkával, a nemrégiben kiosztott új földtulojdonosok magamagát ösztönző buzgalmával, és mindenek előtt: akkor még töretlen hittel és elszántsággal, az eljövendő évek iránti eltökélt bizalommal. Nékem azonban mégis másról nevezetes ezerkilencszáz- negyvennyolc március tizenötödike. Olyan szép nap volt már kora reggel, hogy én mindenáron mezítláb akartam az iskolába menni, hiába porolt velem anyám, hogy tegnap vásárolt egy pár fehér, gyönyörű zoknit nékem és legalább a szandálomat vegyem fel — én megmakacsoltam magamat, és nem és nem akartam a lábamra semmit. Majdnem tettlegességre került sor 'közöttünk — el léhet képzelni, milyen kimenetelű egy másodikos kölyök és egy megtermett asszony között —, amikor gondoltam egyet, és Végül is engedtem a negyvennyolcból. De csak látszólag! A kaput elhagyva, szinte lerúgtam magamról a lekívánkozni valót, betettem a táskába, és csak az iskolában (szappannal is lemosva lábam) vettem föl újra, az iskolai ünnepségen a Nemzeti Dalt elszavalni. „Rabok legyünk, vagy szabadok?" - kérdeztem harciason, de magamban mosolyogtam: az osztály háromnegyed része mezítláb jött iskolába ... És az ünnep végén, usgyi lefelé megint a lábbeliekkel! Otthon anyám már megenyhült, s amikor megtudta, hogy a (megemlékezésen én is szandálban voltam, elnevette magát, és adott egy puszit a búbomra. Dehát ennek mór negyvenhárom éve. A Duna, azóta, hb a víz nem párologna is egyúttal, régen elöntötte volna a Földet Csomolungmóstól. Ráadásul ma is a válságteljes változások korát éljük. Egy (magyar költő a múlt évben „fáradt forradalom"-nak nevezte, ami nálunk, magyaroknál zajlik. Én ma inkább fokozatos kiábrándultságnak mondanám. A sokat említett alagútnak egyre mélyülő és sötétedő szakaszait járjuk. S |ha már térdig verdes a sza- kállunk, hihetjük-e még, hogy egyszer csak vége szakad, hogy van még út a fölfelé menekülésre? Ha ilyen ütemben haladunk, majd arra döbbenünk, hogy a „pokol” feliratú táblához jutunk, és szarvas, lópatás lények leselkednek ránk, jobb mutatóujjukat játékosan begörbítve, és maguk felé mutogatva! Hát ez az, itt a dolgok rákfenéje, hogy nálunk mindenki ynásra mutogat! Tíz és félmillió tökfej áll szemben egyetlen okossal, aki öklét rázza és átkozódik a többire! Magyarországon csak addig volt egy pillanatra béke a Ijegenyefák alatt, amíg a nagy szemetet eltakarítottuk, aztán hajrá, kapd el, mard el, üsd- vágd, nem apád, sem anyád! Közben zajlik a magunk élete. Magányosan, kisszerűén, nevetségesen. Minden lépés már vesszőfutásnak számít! Petőfiék idejében igazi forradalomból lett az állam, nálunk a széthulló államból a kiábrándult forradalom fenyegető bugyrai. Nálunk szenvednek a hegyek, és megszületnek az egerek, náluk sasok születtek, és megszülettek a hegycsúcsok! Bárhogy is van már, én azért büszke vágyóik negyvennyolc márciusaira, és minden március tizenötödikére. És semmiből, ami e két szó köré tapad, nem ábrándu'ltam ki. Egyszer már az egész jobb felem lebénult, ötven felé járok. Gondosan szabott félcipőben azért arra a kisgyerekre is főhajtással emlékezem meg, aki a szép, napsütéses időben mezítláb ment március idusát ünnepelni. Egyszer volt, hol nem volt — talán igaz se volt? —, békés társasutazásra mentünk szovjet Közép-Ázsióba. Utunk érintette Taskentet, Szamarkandot, Buharát, As- habadot, Dusanbét; a Moszkva utáni első, „vidéki” állomásunk azonban - akkori nevén — Frunze volt, a hajdani Pispek, Kirgizia fővárosa. Alig helyezkedtünk el a főtér öreg szállójának szobáiban, egy magyar, ámde a csoportunkhoz nem tartozó fiatalember keveredett közénk, élénk csevelybe kezdvén. Rögtön bevallotta, hogy jelenléte tilalmas. Katona ugyanis, pilótanövendék, aki magyar szóra és főként otthoni hírekre kiéhezve lógott el rövid időre alakulatából, amikor tudomására jutott turistacsoportunk érkezése. Nem volt könnyű tiltott eltávozását megszerveznie. A kilképzőlbáriso'n a harci gépekkel igen nagy százalékban afrikai fekete, valamint arab növendékek ismerkedtek. Velük nem lehetett keveredni. Szerencsére, a kuI baiak között előfordult a bőrszín minden árnyalata. S a magyar fiúk úgy szereztek időnként pótszabadságot maguknak, hogy a fehér kubaiakkal játszottak össze. Létszámellenőrzéskor, takarodó előtt ugyanis a felsorakozott századok háta mögött át lehetett egymáshoz osonni, így a névsorolvasás során a magyar Tóth József helyett már egy ugyancsak fehér bőrű kubai harsogta el a szükséges, orosz nyelvű „jelen”-t. Az egyik kis szobába zsúfolódva, pár üveg vodka és cseresznyepálinka mellett éjfélig tartott a beszélgetés. Mi tagadás, némely katonai titkok is szóba kerültek. De hiszen katonai titok volt már maga az is, hogy ő itt kiképzésen vesz részt, és nem az errefelé ugyancsak megforduló magyar gyárszerelőkhöz tartozik. Új ismerősünk történetei .persze jórészt a kiképzéshez kapcsolódtak. És mint elmondta, a hazai — mármint: szovjet — emberanyaghoz szokott kiképzőknek nem kevés gondot okozott a merőben más mentalitású afrikai és arab fiúk tanítása és fegyelmezése. — De a legérdekesebb talán az — mondotta végül tűnődve —, hogy az arab pilóták közül van, aki egyszerűen nem hajlandó a gépével átlépni egy magassági határt. Mégpedig: az ötezer métert. Azt mondják: oda nem . . . Ott már Allah van ... E régi történet akkor jutott az eszembe, amikor nemrég a rádióban több világvallás papjai beszéltek arról, hogy miként érintette a Biblia földjét az öböl- háború; a Szentföldet, ahol zsúfolódva találhatók a zsidóság, a kereszténység és a mohamedánizmus szakrális helyei. Ekkor mesélte el a vitakör rabbinus tagja, hogy nemrégiben már a háború kitörése és az Izrael elleni iraki rakétatámadások megkezdése után járt Jeruzsálemben. S ott egy nagy szálló halijában, légiriadó idején tanúja voltam, amint egy vendég zsidó kisfiúnak két arab kisfiú: két szállodai boy segített fölvenni a gázálarcot. A két kis arab maga azonban nem öltött védőfölszerelést. S amikor megkérdezte őket, hogy nekik miért nem kell a gázálarc, azt felelték: — Jeruzsálem szent város. És isten fölöttünk van! Ez a néhány sor, e két anekdotóával, nem szól senki mellett és senki ellen. Csak a hit furcsaságairól. És csak arról: én nem tudom, hogy — akár Istennek, akár Jahvénak, akár Állatinak nevezzük is - a szörnyű napokban hol van az Isten? Lázár István
