Új Dunántúli Napló, 1991. március (2. évfolyam, 59-88. szám)

1991-03-23 / 80. szám

1991. március 23., szombat uj Dunántúli napló 9 Egy magyar Sécsben Becs sok száz éve hol így, hol úgy, de mindig foltos sze­repet játszott a magyar iro­dalom életében, kezdve a testőrirókon, végig a Monar­chiában, s mint kiderül, utá­na is, mondhatni a mai na­pig, még ha alig tudunk is róla. Monosz/óy Dezső 1970 óta él a valahai császárvárosban, nemrég még úgy mondtuk volna, „emigrációban", de ez mára már értelmét vesztette. Története ízig-vérig kelet-euró­pai: magyar íróként—költőként Pozsonyból kellett menekülnie, s kétéves úividéki kitérő után érkezett Bécsbe. Itt pedig megadatott számára az a ritka ajándék, hogy magyarként, idegen nyelvűként is elismert -író vált belőle - ám sajnos, azon az áron, hogy - politi­kai okokból - az anyanyelv földjén, Maayarorszáaon bará­tokon és ismerősökön kívül Senki sem tudott róla. Most viszont megielent a Caligula­Monoszíóy Dezső a (nyugati) magyar irodalomról bár c. verseskötete, s Monosz- lóy Dezsővel immár itthon is mind gyakrabban találkozhat­nak olvasói. Mikor a nyugati magyar iro­dalomról kérdezem, nem sokat kertel a válasszal: — Számomra nem létezik „nyugati magyar irodalom”. Csak egyetemes irodalom van. Másodrangú kérdés, ki hol la­kik, az csak egy földrajzi meg­határozás. Meg aztán mit je­lent az, hogy „nyugati magyar író”? Ilyen alapon már Mi­kes Kelemen is annak számít. Annyira változó, ki miért ment el, mikor ment el. Sőt, most mór: ki miért jött vissza. Mint Faludy. Most akkor ezt hívjuk „Nyugatról visszajött magyar 'irodalomnak"? De ha csak a 48 után emigráltakat veszem, ott is annyiféle ember van. Sokan nem is Íróként kerültek ki, hanem siheder korukban, és Nyugaton kezdtek írni. Egy másik csoport a Márai és még pár hasonló beállítottsá­gú ember. Megint másik tár­saság a Cs. Szabó-féle. Szó­val minek mindig összefoglaló dolgokat csinálni? Különben is: szerencsére megszűnőben a nyugati magyar író „különle­gességi tényező” szerepe. iNincs rá szükség. Ez csak ad­dig élt, míq a hazai író nem jutott ki külföldre. De manap­ság? Elmész Amerikába öt év­re, és akkor milyen író vagy?- A legnagyobb bajt én abban látom, és .ezt rpost ál- tatában mondom, hogy a kri­tika nem olvas. Fel nem mért személyi kapcsolatok működte­tik az irodalmi életet, az egésznek van egy massza- jellege. És nincs is iqazi iro­dalmi tudat. Nyugaton főleq. Vannak Ionok, kisebb műhe­lyek, de például gyökeresen más a helyzete egy Ameriká­iban élő írónak, mint egy ausztriainak.- A jövőt csakis egy teljes megújhodásban, egy 180 fo­kos fordulatban látom. Hiszen még a csehek szintjén sem ál­lunk. Vegyük például csak azt, hogy Nyugat-Európában mára nagyon erős dezamerikonizáló- dási hullám indult meg, ele­gük lett abból a rengeteg bóvliból, amit rájuk zúdítanak. Nálunk meg csak most kezdő­dik az e/amerikanizálódós, tárt karokkal fogadunk min­dent, ami onnan jön, váloga­tás nélkül. Megint egy lépés­sel le vagyunk maradva. De hát mindig is ez volt bajunk, hogy 30-50 évvel kullogunk a Nyugat utón. De talán ez már egyben a charme-unkhoz is tartozik, kár lenne megszaba­dulni tőle . . . Méhes Károly Szepesi Attila Ujjam alatt Ujjam alatt a bőröd mint zápor-verte rét és szél-hajtogatta fűszál, harmat terhével lengő tavasz-gyújtotta bimbó, loppal-izzó parázs és rejtve táruló forrás, napsütött barka bolyha, lepkék iromba szárnya, kék indák lenge ive, barackvirágok szirma, izzel-buggyaná szőlő, kifeslő szilva méze, tüzet-lobbantó szekfű, alkonyi-álmú írisz, titkos-értelmű rózsa. Kiss Benedek Napfény­varangy Zajlik a Duna, háta aránylik', jégtaréjokon napfény varangylik. Varangyló napfény vállamon is; mi szárny lehetne: nyüves bilincs. Roskasztják váltam fény nyűvei, tocsogok tócsán, lyukkal teli. Lyukas már lelkem, májam, tüdőm. Cseppre csepp csöppen szét a jövőm. Cseppre csöpp cseppen szét mind a múlt a feneketlen bábeli kút. Roskadoz váltam, hóié csorog. Hóember volnék? Olvadozok. Zajlik a Duna, háta arang. Jégtaréjokon napfény-varangy! Csikszenttamás: Csonkatorony a 15. századból Romfeld Ákos felvétele BaanHMaHHMV Oláh Zoltán Alkonyodó Hajnal a szem; csönderezet, lehelet lép földegeket. Est sóhaja fűzfalevél, szempillámon fonnyad a fény. Máló idő, múlik minden, könnyből tengert töpreng Isten. Szálló madár üres űrben, hulló láng egy sehol tűzben. Kő szava szél, mindent túlél, őszül az ősz, télül a tél. Ránchoz az arc; hű a halál, porból holddá pillantottál. Birtalan Ferenc Kis reggeli történet Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon, nem múlik. Fi­gyeli a -kifeszifett spárgákra fölfutó fehérközepű, I i la töl - cséres virágokat. Fél kilenc. Lement a reggeli csúcs, de a kerítés mögött mindig elro- bog-surran egy-egy kocsi. A kávétejszines doboz fölött va­lami darázsféle lebeg. Csak a szárnyai járnak őrült sebes­séggel, ám helyét nem változ­tatja, mozdulatlan. Két könyö­ke között feketéspohár, a tá­nyérka szélén maradt mokka­cukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. A hamutartó alatt ösz- szehajtogatott újság, ne fújja le a szél. A tarka-kockás té­rítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon . . . Nem lehet kiszámítani sem­mit. Nem kell gondolni rá. Elmúlik, mint annyiszor, s ha nem, azon sem tud változtat­ni. ül a presszó udvarán a lemezasztal mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlon- szatyorban a kenyér, a tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni kellene, és csak vár, maga sem tudja, mire. Issza reggelenként a presszó­ban a feketéket, és olyan üres körülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, es­te bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismét­lődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött. Kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udva­rán. Szinte jelképesen. Erősö­dik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorí­tás a bal oldalon, az múlna már. Nézi a fehérközepű, lila- tölcséres virágokat, a kis re­pülőgépet. Kihörpöli a mara­dék kávét, erőt gyűjt. Fogja a nejlonszatyrot a kenyérrel, tejjel. Feláll. A begóniák mellől még látja, az a da­rázsféle újra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyvenéves. Csak az a kellemetlen szorí­tás a bal oldalon . .. Zene, klarinétra Ha rajtam múlna, nem vá­lasztanék más szülőiket ma­gomnak, és megint ott szü­letnék meg a kétvonalas cé- nél, melyet a vonósok oly dideregve húztak a forradalmi, szovjet operettben. Apám szín­házi zenész volt, csurákos. Ö legalábbis így hívta a hang­szerét, soha nem nevezte kla­rinétnak. Finom, fekete fából készül a csurák, hangja a lágy kis dé-től a sivító, há­romvonalas á-ig terjed. Fényes fémbillentyűit apám maga tisz­togatta, még anyámnak sem volt szabad a hangszerhez nyúlni, de még ahhoz a ci­garettatárcához se érhetett, amelyben apám a fúvókába valá, különleges, finom nád­jait tartotta. Apóm lefekvés­kor mindig kottát olvasott az ágyban, éppen úgy, ahogyan másak könyvet olvasnak. Ha jó kedve volt, és nem volt nagyon álmos, akkor szimfóni­ákat olvasott nagyzenekarro. Időnként kisimult, máskor el­borult az arca, így tudni le­hetett, miikor ér vidám, mikor pedig sötét, drámai részhez. Néha összecsukta a kottát és lehunyta a szemét, tudtam, Ihogy a partitúrában ilyenkor ismétlőjel van, apám fülében most timpani'k dübögnek, és harsonák zokognak, de ponto­san úgy, ahogyan őzt az imént a kottában olvasta. Ha fáradt volt, vagy qondjai vol­tak, akkor könnyebb melódiá­kat olvasott, vidám menüette­ket és virtuóz scherzókat, ha pedig végképp ki volt készül­ve, akkor táncdalokat lapozott át, ahogyan mások krímit ol­vasnak. Szelíd, barátságos ember volt különben, s csak azért hívták gonosz pikulás- nak, mert a hamis hangokat nem tudta elviselni. Ügy fáj­tak neki a hamis hangok, mint ahogyan a foga fáj más­nak. Ilyenkor nem tudott ural­kodni magán, és üvöltött, hogy az isten bassza meg, maga miért fúj bét ott, ahol a kottában cé van, meg hogy miből gondolják a tisztelt elv- társ-urak, hogy ilyen egy szin­kópa, egy triola vagy egy pontozott nyolcad? Ez nem közös tulajdon, amiből kedvük­re lophatnak, ez egy zenemű, tisztelt kolléqák, ez, kérem, eqy kotta! És a tisztelt kolle­gák szinte megbűvölten néz­ték, ahogyan ott toporzékol a zenekari árokban egy apró, tüskehajú őrült, nekivörösödve pattog, mint egy gumilabda, és üvölt, és azt mondja ne­kik, hagy a szakramentumát maguknak, maquk vandálok, maguk elvetemült gyilkosok és nem zenészek, maguk megölik a muzsikát, pedig a muzsika halhatatlan! Ha véletlenül hi­bátlanul játszották a tisztelt kollegák a napi operettet, apóm akkor is szentségeit, és azt mondta nekik, hogy a szí­vük helyén metronóm van, úay zenélnek, mint egy gép­puska, oedia itt csak maaun- kon kell qyőzni, ide nem kell terror, ide szív kellene, de úay látszik, szívük az már nincsen maguknak. És ilyen­kor, jogos felindultságában, megivott egy féldecit a szín­házi klubban. A szesztől még érzékenyebbé vált a belső hallása, a kollega elvtársak még bele se kezdtek a követ­kező czipferbe, ő máris felki­áltott: ne így, az istenért, élőbb teremtsék meg maguk­ban a csöndet, mert ha nem tudnák, a zene mélyén csönd van, minden hang ebből a csendből bukkan elő, mert ez a csönd, ha nem tudnák, az Úristen csöndje. Persze a tisz­telt kollegáknak én ezt hiába mondom, mert a kollegáknak ez arabusul van, és a tisztelt kollegák magyarul se tudnak. A kollegák sandán néztek rá, és azt mondták neki, Jenő. te olyan gonosz vagy. Ettől a mon­dattól apámnak annyira meg­fájdult a szive, hogy szinte meg­szűnt dobogni. Megivott még egy féldecit a színházi klub­ban, de attól meg annyira el­tompult, hogy összevissza ját­szott, és a kollegáknak igazuk volt, amikor rászóltak, hogy aki más szemében a szálkát is kiszúrja, az a magáéban a gerendát miért nem veszi ész­re? Szégyenében megint fel­kapaszkodott az emeleti klub­ba, de ott már nem szolgál­ták ki, át kellett támolyogjon a szomszéd italboltba. Ivott, mint a gödény, mégse köny- nyebbült meg. Bánatában elő­vette a csurákját, és játszani kezdett. Hörgött és vonított az a szépmívű hangszer, sírt és zokogott az a drága nád, azután vinnyogni kezdett, míg­nem elcsuklott a hangja. Apám magába roskadva ült a kocsmaasztal mellett. Ez a mi életünk, dadogta a szájtátiak- nak, ez a kibaszott, hatalmas szünetjel. Újra belekezdett a maga rögtönözte divertimentó- ba, de a borisszák ráüvöltöt- tek. Jenő, bazd meg, ne légy ilyen gonosz, hagyjad már ab­ba, inkább fizetünk neked még egykevertet! És apám, a sze­líd, barátságos ember, a muzsi­kának a mórtir szentje,' aikt soha nem lehetett elhallgat­tatni hatalmi szóval, szót fo­gadott a lumpen elemeknek. Döntötte magába az ingyen féldeciket, hogy egészen bele­fáradt a létbe. Mire nagyne- 'hezen visszatalált a színház­ba, lebotorkált a zenekari árokba, és lehuppant a zene­kari székébe, hát nyomban elaludt. Hiába integetett neki a karmester, aztán már nem is intett. Örültek, hogy ő nem játszik, mert akkor mindenki­nek könnyebb. Anyám táncos­nő volt. Annyira imádta a táncot, hogy még viselősen is a színpadra lépett, igaz, csak a tánckar hátulsó sorában. Elől négy, hátul néay parti­zán lányka a forradalmi szov­jet operettben, el lehet gon­dolni, a közönség egyből ki­szúrta, hogy én is ott tánco­lok, nem rejett előlük a szűk gimnasztyorka. Az a pocakos partizán bekapta a legyet, vi­hogtak a nézők. Anyám nem törődött a vaskos bekiabálá­sokkal, egyre csak apámat nézte. Apám lent, a zenekari árokban fújta a csurákját, az­tán egy harminchat taktusnyi szünetben felhágott anyámért a világot jelentő, korhadt deszkákra, a karjában hozta le onnan a zenekari árakba, le­fektette a letakart cimbalomra, és miközben fent a színen to­vább táncolt a partizán kórus, és fölöttük vöröf zászlók leng­tek, és a vonósok olyan dide­regve húzták a kétvonalas cét, hogy az átlényegült vib- rátónak tetszett, anyám meg­szült engem. Előadás után be­bugyoláltak a kellékestől ka­pott vörös lobogóba, lobogós­tul becsomagoltak egy brácsa tokjába, és úgy vittek a táj­buszig abban a fazkasorditó hidegben, mint egy drága hangszert. A tójbusz. órákig zötykölődött a truppal hazafe­lé a fagyos éjszakában. Apám előadás után megivott egy fe­lest, útközben dünnyögött hoz­zám, míg égető lehelletétől el nem andalodtam. A többi tán­cosnő hátul a mamámat gon­dozta, jól van, mondták neki, ne bőgj már, nagyobb csa­pás is érheti az embert, mint egy nemkívánt fruska! Nem azért bőgök, mondta anyám, k)Z a baj, hogy minden erő­met kiadtam, és nem tudok mozdulni, pedig táncolni sze­retnék örömömben. Nézzétek meg, nyöszörögte végül elfe- Iketült szájjal, ugye, mindene megvan? A táncosnők előre botorkáltak hozzám ö sötét, zötyörqő buszban, áthajoltak a dudorászó apám satnya kis válla fölött, és úgy néztek rám, szőrös, szuszogó varan- gyosbékára, aki voltam a vö­rös zászlóban és a brácsá­tokban, mintha csodát látná­nak, mintha már akkor sej­tették volna, hoqy én leszek a világ legnagyobb sejmája.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom