Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-16 / 46. szám
© uj Dunántúli napló 1991. február 16., szombat „Rendkívüli esemény nem volt ...” Az első emeleten a közelmúltban még a KSH irodái voltak Féltem, az is lehet. De hoqy meg voltam ijedve, az egészen bizonyos. Már csak az, hogy felnézel erre a toronyra, s a kiemelt ablakkeretek helyére erősített fólia- lepedők az örök huzattól állandóan mozognak, azt az érzést szüli: labilis az egész 25 emeletes épület. Egy pillanat — és a fejedre omlik. Körbe-körbe deszkakerítés, lakatok, láncok. A pallókon belül az életnek, embernek semmi jele. Erre a reggelre jött a hó. Söpörte a szél, néhol meztelenre vetkőztette oz épület körüli aszfaltot, ám ahol megmaradt: sehol egy lépés nyoma. Embertelen torony. Szellemház. Illetve: valaki a Fogtechnikai Vállalat felőli oldalon, ott, ahol a hevenyészve összeütött kerítést egy hasonló kapu szakítja meg, kicsit arrébb kotorta a havat. A kapun csengő.- Láttam, uram, hogy jön, de mire kiértem, eltűnt... Ezt az őr mondja. Az egyetlen „lakója" a szellemtoronynak. A házon, hajdan gyakran nyíló bejáratain táblák, figyelmeztetések, leszedett cégtáblák üszkös-szürke nyomai. Csak egy ajtón ót lehet a 25 emeletesbe bejutni. Belülről — és nemcsak ezt, de az előtérből a lépcsőházot elválasz- tót is - függöny takarja: szabadon kóborol a huzat, „kis- kabátban nem lehet itt éjszaka kibírni", mondja az ügyeletes őr, aki, ki tudja, miért, azt kéri, nevét ne Írjam le. Kicsit vakarja a fejét, melyik szint kulcsát adja ide. Végül a IV. emelet mellett dönt. A lépcsőhózban konganak a léptek, s állandó háttérzajok nyugtalanítják a csendet. Még ott vannak a regulák: ha tűz van, az üvegajtót betörni, vigyázat, feszültség, s néha, talán a kinti széltől, vagy unalomból, meg- megfordulnak a szellőztető ventillátorok lapótkerekei. Persze, itt is, a negyedik szint lengőajtajánál, láncot, lakatot találok. Amikor kinyitom, a lehulló lánc csilingelőse végigszalad az épület teljes magasságában. A zajok teljesen öntörvé- nyűek. Befurakodnak - a huzat hideg lehelletén lovagolva - a nyitva hagyott ajtajú lakásokba, magukba gyűjtik a fóliák ropogását, átszaladnak a folyosókon, megakadnak valahol, perceken át lebegnek. Mintha nem egyedül lettem volna, határozottan ez volt az érzésem. Mesélte az őr is: volt már rá eset, hogy valami hajléktalan asszony befészkelte magát, de csak azt látták, hogy kiugrik a földszinti ablakon, elhúzza a csíkot. Most is: valakiknek még lenniük kell itt. Ha erre indultam, ha arra, a zaj csendesebb lett - mintha játszott volna. Pedig még a beszédhangokat is felfedezni véltem. Hangosan becsuktam egy nyekergő lakásajtót - akkor is beszéltek... A szellemtorony szellemlakói. Az egyik lakásban egy pór mankó maradványai. A másikban itt felejtett WC-kefe. A harmadikban még ott a falon hagyott plakát, a Renault- versenykocsival. Néhol üres üvegek, a letépett tapéták maradványai. Lépteim alatt csikorgott a felszedett padlószőnyegek helyén porló beton. Gyorsan lementem, vissza a földszintre. Útközben, valahol, láttam egy táblát: „A postás nem volt.” Az ügyeletes a naplót mutatja: minden áldott nap — az első bejegyzés 1989 júliusában volt — felírják: „Szolgálati időm alatt rendkívüli esemény nem volt.” Valóban, mi is történhetett volna .. . Reggel, este jelzik a tűzoltóknak: semmi. Látom, az újságíró érkezését is feltüntették. — Hosszú itt 24 óra ... — mondja az ügyeletes őr. — Különösen az éjszakák. És ezek a furcsa zajok! Néha gyerekek csibészkednek, megmegnyomják későn este a csengő gombját. Olyankor kétszer-háromszor villantok a fényszóróval, akkor elszaladnak. Roppant erős fényszórók ezek! Van, hogy a régi lakók jönnek, főleg idős asszonyok: mikor költözhetnek vissza? Semmit sem tudok nekik mondani. Szemmel láthatóan tartóztatna. Szorongató lehet itt egyedül, a megbolydult csendben. Apró fülkéjében fűtőtest, telefonok, kapcsolótáblák. Megint panaszolja: hideg van. Hogy ez az éjszakai hózivatar is, vízszintesen száguldottak a pelyhek, valóságos orkán volt kettő és három óra között. Az épület, ez az egész, ember nélküli torony, egy félelmetes muzsikába kezdett. Búgott, süvöltött, recsegett, csattanások villámlottak rajta végig, rázta a hideg csontos ujjaival. — Bizonyisten — mondja — megrémültem ... Mészáros Attila A portán éjjel-nappali ügyeletet tartanak Läufer László felvételei Sohasem ütöttem meg senkit Könyvet ír a rácsos hétköznapokról Nézzünk mélyen magunkba! Próbáljuk gondolatainkat kiszabadítani a hétköznapok rácsai közül és képzeljük el, hogy el szeretnénk dönteni, mik leszünk, ha nagyok leszünk. Feltételezem, arra, hogy börtönparancsnok leszek majd, senki sem gondolt. így volt ezzel harminc évvel ezelőtt dr. Zsorda László is, akinek pedig lehetett kellő muníciója a pályaválasztás eldöntéséhez, hiszen hat testvére volt. Most itt ülünk egymás mellett. Én folyton azt akarom megtudni, hogy kényszerből nyugdíjazták-e ötvenéves korában, ő pedig folyton cáfolja ezt az állítást, és kéri, higy- gyem el, ő kérte a nyugdíjazást harmincnégy éves munka utón. Nekem folyton az jár az eszemben, hogy mekkora ellentmondás, mekkora paradoxon is lehet az, ha egy börtönparancsnok arról beszél, hogy mindig humánus volt és maradt, hogy soha életében nem ütött meg senkit, hogy őt sem ütötte meg senki az életben. Kilencévnyi pécsi börtönparancsnoki múlt, pontosan a megyei büntetésvégrehajtási intézet vezetői múltja után próbálok a higgadt, megfontolt válaszok mögé férkőzni, mint a betörő, aki visszatér tette színhelyére. Régóta ismerem dr. Zsorda Lászlót. Persze, a kéz emelkedik, bár nincs benne erőszakos fenyitő eszköz. Emelkedik a kéz, mert magyarázatot, szóban elhangzó érdekes érveket kíván alátámasztani a mozdulat. Engem nem csapott be soha elitéit, és minden utasításomat elfogadták oz elítéltek és az előzetesben lévők. Hallom a mondatot és gondolkozom: féljenek-e az elítéltek főnöküktől. Egyáltalán, mit jelent a hatalom, vissza lehet-e vele élni, ha törvényes előírások is szentesítik a főnökséget. Jó-e, ha egy nyugdíjba vonuló börtönparancsnok azt fejtegeti, hogy levelet kapott néhány elítélttől: ilyen humánus embert kívánnak mindig maguknak. Elfogadható-e, hogy... Jó lett volna-e, ha úgy viszonyulok egy börtönbeli nőhöz, aki akkora gyerekét rugdosta halálra, mint akkoriban az én fiam volt? — teszi fel a kérdést a kétgyerekes börtön- parancsnok és feltételezi, hogy erre a kérdésre csak egyetlen válasz lehetséges. Soha nem ütöttem meg senkit és engem sem ütött meg még ember. Újabb mondat. Letaglóz és felvidít, mint börtönben lévőt a repeta. Volt már olyan helyzetben, hogy emelkedett a kényszergyógykezelt keze, de nem sújtott le soha. Nyugodtan sétálhatunk most is, mondja a hólucsokkal mocskolt pécsi Széchenyi téren, ahogy a szerkesztőség felé jövünk. Én pedig várom a Kulich Gyula utcai sarkot, a börtön utcájának elágazását. El is hallgatok előtte, megszakítva a beszélgetést arról, hogy húszezer forint körüli nyugdíjra számit. Nem szól semmit az utca láttán. Eleget járt erre az eltelt húsz év alatt. Húsz év alatt, amíg elvégezte a legmagasabb rendőri iskolákat és a jogtudományi egyetemet is. Hamarosan jogtanácsosi szakvizsgát tesz, és látom, tudja, mit fog kezdeni, ügyvédi, bírói, ügyészi praxist lát maga előtt, hogy továbbra is emberi módon viszonyulhasson az elítéltekhez, a gyanúsítottakhoz. Úgy éreztem, ötvenévesen már nem tudok újat tenni. Mondja, és bár tagadja, továbbra is felfedezni vélek szavaiban némi keserűséget. Mindketten érezzük a helyzet fonákságát, így, mint ítélet előtt álló gyanúsított a maga igazának magyarázatához, mi a sztorikhoz menekülünk. A legszebb élményem az volt, mikor egy eléggé „levert" állapotban lévő, emberölésért 15 évre elítélt a sarokban gubbasztott, sokkos állapotban és odament hozzá a társa, közölve: ne félj tovább, és rám mutatva hozzátette, itt a százados úr. Dr. Zsorda László alezredesként ment nyugdíjba a napokban. Szintén egy történettel indokolja a „börtönben eltöltött" sok-sok évének legnagyobb csalódását. Feljelentették, mert nem ragaszkodott egy jogszabályhoz. Előzetes letartóztatásban levő nőt kivitt a nő egyetlen lányának temetésére abba a faluba, ahol korábbi tettét a nő elkövette. Kollégája jelentette fel. Ha nem viszi ki a nőt, hallom Zsorda úrtól, napokig őrjöngött volna az asszony ... Történeteik is jellemezhetik az embereket. A volt börtönigazgató legkedvesebb történeteiről könyvet szándékozik írni. Mondja, hogy a büntetés- végrehajtásnál eltöltött ember- öltőnyi idő minden napjáról megvannak a feljegyzései: ilyen parancsot kaptam, ilyen utasítást adtam ki.. . Az évek során nőttem bele a börtönparancsnoki poszt ellátásába. Nem vallja be, de érzem, nehéz leírni egy olyan mondatot, amely azt próbálná aláfesteni: valaki vágyik a börtönbe. Úgy néz ki, dr. Zsorda Lászlót ismerve, hogy további pályája más irányt vesz. Marad a család. A két gyerek, az idősebb éppen a jogi egyetemen államvizsgázik, a fiatalabb, aki középiskolás. Maradnak az emlékek a rácsos hétköznapokról, és maradnak a börtönök új vezetőkkel és elítéltekkel, és maradunk mi, a népesség többsége, okik sohasem láttuk, sohasem éltük át belülről az el- ítéltség vagy a börtöntiszti lét mindennapjait. És sokszor csodálkozva hallgatjuk azokat, akiknek mindez módjában volt. Nem irigyeljük őket! Bozsik László urán van a vizünkben? Tölcsér a védekezés szolgálatéban Már-már dühösnek látszik Koch László, az uránbánya hidrogeológiai csoportjának vezetője:- De kérem - mondja mi mindig is ezt csináltuk! Mármint azt vizsgálták, hogy uz ércbányászati tevékenység potenciálisan hol veszélyeztetheti a környezetet, szorosabban: az ezzel járó vízmozgásokat, elszennyeződésüket vizsgálták. A csoport 1955 óta működik, ma már szinte teljes mértékben környezetvédelmi feladatai vannak, rendszeresen ellenőrzik a felszíni, a felszín alatti vizek helyzetét, mozgási irányát, minőségét és mennyiségét. Amiért pedig Koch László elégedetlen: nehezen oldható fel az az ellentmondás, ami az uránosok munkáját kísérő korábbi titokzatosság és az ennek eredményeként kialakult közfelfogás, illetve tényleges környezetvédelmi törekvéseik és eredményeik között — még mindig — feszül. Mennyi Nézzünk néhány tényt! A bányaművelés során sok víz fakad a hegy gyomrában. Ezt a mennyiséget — most naponta 3500 köbméterről van szó - kezelni kell. Részben azért, mert uránium- és ródiumtar- talma van, részben azért, mert maga a bányászat — és a végtermék kinyerése — is viz- igényes. Vagyis mentesítik a fémtől, illetve az ércdúsítóban ipari vízként hasznosítják, sőt: lévén még mindig van fém benne, tulajdonképpen másodlagos nyersanyagforrósként is kezelik. Felmerül a kérdés: a bó- nyoviz kiemelése nem csökken- ti-e a felszín alatti karsztvizek mennyiségét? (Rossz példa akad: Bakony, bauxitbányák, Tapolca, (volt) csónakózá-tó a barlangban. . .) — Egyértelműen bizonyítják az adataink - mondja Koch László -, hogy ezeknek a vizeknek sem a mennyisége, sem a minősége nem veszélyeztetett. Egyebek mellett az is ez mellett szól, hogy a Nyugat- Mecsek gerincén felszini vízválasztó fut. A déli oldalra a földtani rétegződések miatt sem jutnak át a karsztvizek. Marad a másik kérdés: a pellérd-tortyogói víznyerő terület. Ezen átfolyik az ércbányászat által aktívan művelt terület csapadékvize. — Mennyi ebben oz urán?- A város mintegy 100, a tortyogói részen működő kút- ból kap vizet — terít térképet az asztalra Koch László. - A Mecsekhez viszonyítva valóban azon a részen vannak, ahol a szennyezettség a legkönnyebben képzelhető el. Hidrogeoló- gusaink az általunk e szempontból felügyelt területen 320 mérési ponton ellenőriznek, évente rendszeresen 1200 alkalommal. Adataink szerint a felszíni vizek uránium- és rádiumtartalma elhanyagolható. A felszín alattiak sem veszélyeztetettek, a pellérd-tortyogói terület vizében a fémtartalom messze-messze a megengedett határ alatt van. Beszél — és ábrán megmutatja — a hidrogeolóqus egy úgynevezett depressziós tölcsérről is. Képzeljünk el egy valóban ilyen alakú „vizvona- lat”, amelynek a mélypontja a bányászattal érintett terület mélypontján van. S mert a víz lefelé folyik, a tölcsér kialakításával - amit egyébként a bányavizek kiszivattyúzásával értek el — biztosítják, hogy a műveléssel járó víz idecsorogjon, s innen — a már említett módon „kinyerve" - hasznosítják. A tölcsér magába gyűjti a meddőhányókon, illetve a perkolációs dombokon üzemzavar esetén átszivárgó vizet is, amit Koch László o környezetvédelem szempontjából részbeni megoldásnak tart, jóllehet, itt halvány ellentmondást fedeztünk fel, amikor azt mondta:- Arra a kérdésre pedig, hogy jelenleg hol látunk gondot, két területet tudok megjelölni. Részint a zagytározók körüli talajvizeket, de nem azért, mert sugárzóanyaggal lennének szennyezettek, hanem mert egyéb sók vannak benne - de ez mindenütt így van —, s ezeknek forrása valóban részben a zagytározó. Állandó ellenőrzés alatt tartjuk ezt a részt, veszélyt nem jelent. A másik gondunk: megoldásra vár a II-es üzem volt meddőhányóján átszivárgó víz. Nem sokról és csak kismértékben szennyezettről van szó, de ezzel eqyütt komoly feladvány, már csak azért is, mert megoldása sok pénzbe kerül. Mégis úgy számolunk, hogy egy-két éven belül a szükséges vízrendezéssel a végére jutunk. Mészáros Attila
