Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-09 / 39. szám
8 új Dunántúli napló 1991. február 9., siómból Á Jelenkor februári száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR februári számának élén a nyolcvanadik születésnapját ünneplő Takáts Gyula versei állnak; a költő pályaképét Csűrös Miklós rajzolja meg, Papp István pedig legutóbbi versgyűjteményét méltatja. A februári számban Rakovszky Zsuzsa három hosszabb verse olvasható (a költőnőnek ez év tavaszán jelenik meg harmadik kötete a Jelenkor Kiadó gondozásában), továbbá Karátson Endre és Láng Zsolt elbeszélése, Kalász Márton, Meliorisz Béla, Filip Tamás és Bisztray Adóm versei. Bállá Zsófia, a Kolozsváron élő költő Szóbeszéd című verse ahhoz az interjúhoz kapcsolódik, amelyet Bérezés László készített az ugyancsak Kolozsvárott dolgozó színházi rendezővel, Tompa Gáborral. A Párizsban élő szobrász, Székely Péter esszéjét Várkonyi György a művész Pécsett bemutatandó munkáját elemző írása követi - a szám_ illusztrációs anyagát is azok a felvételek képezik, melyek a szobrász néhány művéről készültek. A társművészetek területére kalandozik a folyóirat, amikor közreadja Vidovszky László Zene és állam című esszéjét, valamint azt az interjút, amelyet Forgács Éva készített a bécsi Modern Művészetek Múzeumának múlt év őszén kinevezett igazgatójával, Hegyi Loránddal. Futaky Majna színháztörténeti tanulmányában a Pécsi Nemzeti Színház bő évtizedének, az 1926 és 38 közötti évadoknak a műsortervét vizsgálja meg tüzetesen. Igen erős a februári szám kritikai rovata. Parti Nagy Lajos Petri Györgynek azokról a verseiről írt, melyek kimaradtak 89-es gyűjteményes kötetéből. Túrái Tamás a Jelenkor hasábjain is gyakran szereplő Márton László legutóbbi regényéről, Szigeti Csaba Cselényi Béla verseskötetéről írt elemző bírálatot. Bagossy László Kukorelly Endre kisprózakötetét mutatja be, Kovács István Sándor Iván esszékötetét, Fáy Miklós pedig Koltai Tamás az operáról szóló interjúkönyvét ismerteti. Láng Zsolt N.-i találkozás (Részlet) A szecessziós állomásépületből kilépve megálltam: viszonylag tágas tér tárult elém, nyilván ebből ered a nem túl széles főutca, amely végül a sokszögű főtérbe torkoll: innen indulnak szerteszét a kisebb utcácskák, földszintes házsora- • i Ideal, ápolt kertjeikkel etc. Ilyes emlékképeket őriztem a kisvárosi elrendezésről. „Alkalmasint mindenki mindenkit ismer itt.” Nem tévedtem: idős, fejkendős asszonyság részletesen útbaigazított: úticélomat egészen közel, az állomás előtti terecske túloldalán találhatom. A gyér lombú fák közt ráláttam a ház sárgás homlókzatára: kisütött a nap, felragyogott a vakolat. Megkerültem a parkot; meg-megálltam, mert hevesen dobogott a szívem. Észrevettem az egyik ablak mögött megvillanó koponyát, s ez elvette minden bátorságomat. Rézsűt vágtam át, hogy a házfal oltalmában közeledhessek. Meleq lett, látszott, amint az útszéli pocsolyákat falja föl, fölfelé. Az öreg szunyókált az ablaküvegen túl. Megpróbáltam mosolyogni, de egy negédes grimaszra tellett csupán. Hiábavalóan vetettem össze arcát magam elé képzelt arcommal, nem fedeztem fel semmilyen hasonlóságot, nem, méq nem. Lassan kinyitotta szemét; a vékony, ráncos nyakon reszketett a tar koponya. „Teknősbéka", ötlött önkéntelenül az eszembe. Minden gesztus, szó és mozdulat kényszeredett lett volna, továbbléptem. „Tán mégsem ő az”, akartam a dolqok váratlan (mert kedvezőtlen) alakulását meg- nvuqtatóan átalakítani. Legfőbb gondom volt, hogy sikerüljön felfedeznem eqy meghitt, melegséget sugárzó vonást: kékes barázda az orrtőnél, tréfás szőrszálak az orr- heayen, bumfordi szemölcs, puha redők a szemek körül etc. Biztonságra váavtam, eqy zuqra, ahol ezen az ismeretlen arcon meapihenhetek. Szerettem volna újfent szem- revenni, anélkül, hoqy visszatérésem tolakodónak tűnne fel. kiborítva ót n meafiavelő számára nélkülözhetetlen táravszerű állapotból. Leguggoltam hát, és visz- szaügettem az ablak alatt. . . Most egészen kimérten jelentem meg: szemem sarkából meredten figyeltem. Az öreg szemgolyói kiemelkedtek mély- gödrű, redőkkel árnyékolt ágyukból, akként követtek. Ez a maga nemében számottevő mutatvány engem annyira lekötött, hogy másra nem tudtam figyelni. Ismét, ismét! A negyedik menetben megtorpantam, és szembefordultam vele. Teljesen hotalmába kerítette a rémület, ugyanakkor észrevehető volt valami most születő vagy a rémülettől félig- meddig már elsodort ködös kíváncsiság, aligha tudatos töprengés afölött, hogy miként történik mindez. Két gyors menet következett, mojd újból lefékeztem, és rá’kanya rodta m az ablaküvegnek támasztott arcra. A koponya reszketése megszűnt, illetve halk koccanásokkal az ablaküvegbe költözött; a szemek kifejezéstelenül fénylettek, mint kitömött állatoké, csupán a száj előtt, az üvegen keletkezett lepkealakú leheletfolt jelezte, élet van benne. Kísértést éreztem, hogy mondjak valamit, mert az efféle tekintet vonzza, hogy megszólaljak és szavaimmal kitöltsem az űrt, még akkor is, ha ‘éppen semmi mondanivalóm sincsen. Helyette csak ba- rátkozón rákacsintottam, de éreztem, közben nagyon is ravasz arcot vágtam. Az öreg kidugta nyelve heavét, mintha végig akarná húzni ajkai között, aztán megfeledkezett róla. Elfordultam az ablaktól, háttal nekidőltem a falnak: zihálva kapkodtam a levegőt. Megpillantottam az út túloldalán, a park innenső peremén három fiúcskát: egyikük leguggolt a békaügetéseim utánozva sarkallt a további szereplésre. Zavartan elmosolyodtam, s könnyed kézmozdulatot tettem feléjük. Közben meghallottam, hogy rángatva, feszítve nyitják mellettem az ablakot. Ellöktem magam a faltól, és rohanni kezdtem. Az öreg rikácsolva, szentségelve ordított mögöttem. Futottam, átvergődtem a parkon, nem néztem hátra. Eltökéltem, hogy amíg hazaérek, nem fogok hátrapillantani, ami komoly próbatételt jelentett, ugyanis egy nő, kitartóan loholva mögöttem, igyekezett figyelmeztetni falporos kabátomra. Kénytelen voltam süketnek tettetni magam, ami megoldotta a helyzetet, mi több, az asz- szony szánalmát Is elnyertem. A sikeres fogadalomtételtől kedélyem is rendbe jött. Elhatároztam, ha sikerül idejében hazaérnem, barátnőmnek is eljátszom jelenetünk, hátha kimozdítom őt az ellenem irányuló fagyott ellenszenv lő- állásaiból . . . Takáts Gyula Mintha az köszöntene Akkora csendben írsz, hogy rajta át egy más dimemió tágul tovább és ez a messze úgy hozza közelebb a Teljes mindent-kitöltő távlatát, hogy pincénk fölött nagy néha már mintha az köszöntene, a zöld világ mögött a lényege. Cseréptálamba leteszi Új tüzet hoz minden hajnal Kezemben fénylik a vödör s mert forrás-vízzel öntözök, a hegy s az ö titkát isszák a fák ... Isszák a kristálytisztát és szavát és a lombok' tükrin átragyog a gyökér és a fényen túli láng. S mert új tüzet hoz minden hajnal, most a szeptember hozza föl, mert mind együtt a törvény és a néma láng körül úszik: a sarlós, kéthegyű ezüst és vödreimmel a kopott zománc, a naspolya és minden csillag! ... És itt áll asztalom mögött a törvény és a szó beért gyümölcsivei a mozdulation, teli ősz s mert semmi sem lehet üres a forrást és a hajnalt és tüzet, akár gyümölcseit a fa törött cseréptálamba leteszi... Füge-szüret Ahogy szedem, gyümölcse bugyrán átragyog a nap s akár a csillagok fölöttem fénylenek a szikrázó fügemagok. Szikráznak és kezembe adják világ bugyrából a napot. Arcok «s imültből ■v •' ’ Hz Amtmann családról Amtmann Nép. János (1771- 1857) Prosper titokzatos valaki volt Nagy csomó kézirat a köpeny felleghajtója alatt A régi, neves pécsi család, a Visy família egyik leszármazottjának, Visy Zoltán építész- mérnöknek szíves invitálása érdekes találkozást tett lehetővé számomra. Amikor beléptem a budai lakásba, éppen Amtmann Prosper muzsikáját hallgatta egy idős hölgy, a zeneszerző dédunokája, Franziska Vetter von der Lilie, született Sterneck. Ekkor hallotta először Amtmann szerzeményét, akiről eddig nagyon keveset tudott. Egyetlen gyerekkori emléke egy festmény volt, mely őt ábrázolta, fuvolájával és kottalappal. Annál többet tudott meg most Visy Zoltántól, akinek apai nagyanyja Ferenczy Ilona volt. Az ő édesanyja viszont Jäger Ilona, régi pécsi kereskedőcsalád leánya, szülei Jäger János és Amtmann Anna, Prosper édestestvére. Visy Zoltán szívesen idézte fel a beszélgetés során Amt- mannhoz fűződő gyermekkori emlékeit, Anna utcai lakásukat az egykori, azóta lebontott Zelesny házban. Szemben állt Amtmann Prosper háza, melyet szintén lebontottak. Az idő tájt sokat emlegették Amtmannt, aki titokzatos valaki volt, egyrészt a Prosper név miatt, másrészt a Bartalits szobrász által készített relief gipszmásolata miatt, ami a faion függött, mint valami halotti maszk. Ez itt látható most Visy Zoltán lakásában, együtt két szép festménnyel, melyek Amtmann Prosper szüleit ábrázolják. A magyar ruhás férfi Amtmann Nép. János, aki 1771. május 26-án született Rohoncon, majd Baranyába került, ahol a Batthyány család számtartója volt Sellyén, utóbb Bolyban. Itt halt meg 1857. augusztus 3-án. Feleségét, Thessy Teréziát ábrázolja a másik kép, melyet egy Boros Ferenc nevű, főleg Szek- szárdon dolgozó festő Vészi- tett. Több, a későbbi időkből való dokumentumot is megmutat Visy Zoltán. így fellapozzuk Reményik Sándornak első kiadásban meglévő, „Szemben az örökméccsel” c. kötetét, benne az Amtmann Prosper- nek és Weidinger Imrének emléket állító, „Non omnis mo- riar” c. verssel. És előkerül még egy Amtmann ős, Károly, akit a családban kissé habókos embernek tartottak. Mondják, buzgón irta a partitúrákat, ám senki sem volt hajlandó meghallgatni őt. Több sikert aratott színdarabjaival, melyek első példányát ugyancsak őrzi Visy Zoltán. Itt van pl. „A szerfölött okosak" c. egyfelvo- násos vígjáték, melyet 1866- ban adtak ki a Lyceum Könyvnyomdában, de előbb, 1864. január 27-én el is játszották. „Horvátok és a vörös nyak- kendősök” c. vígjátékot „Irta és Sey Terka úrhölgy ő nagyságának ajánlja Amtmann Károly". Ez ugyancsak a Lyceum nyomdában jelent meg 1869- ben. Taizs Mihály nyomdájában készült viszont 1876-ban a „Hegedűm" c. szavalati költemény, továbbá az „Izabella angol királynő összeesküvése” c. „történeti tragödia öt felvonásban,' ... nagyrabecsült pártfogóimnak ajánlva." Ennyi maradt meg Pécs egykor jellegzetes, mára teljesen elfeledett alakjából, aki - Su- rányi Miklós regénye szerint — „télen-nyáron nehéz karbo- náró köpenyt viselt, melynek felleghajtója alatt nagy csomó kéziratot rejtegetett . . ." Dr. Nádor Tamás Vonzó műsor a Filharmónia koncertjén Tökéletest nyújtott az est szólistája Érdekes, vonzó műsort hirdetett az Országos Filharmónia elmúlt hétfői koncertjére. A Pécsi Szimfonikus Zenekar Breitner Tamás vezetésével és Király Csaba közreműködésével Weber Euryanthe-nyitányát, Liszt Haláltáncát és Schubert IX. C-dúr szimfóniáját szólaltatta meg. Két, a XIX. század hajnalán keletkezett mű foglalta keretbe a romantikus gondolkodás alkonyának tekinthető Liszt-zongoraversenyt. Ebből adódóan kétféle előadói-alkotói magatartást, felkészültséget támasztott a műsor: Weber és Schubert műveiben a hanq és a dallam szépségére épülő formarészek bensőséges megfogalmazásán keresztül a mű egységének megragadására irányuló törekvést, ugyanakkor a zongora- versenyben a hallatlanul koncentráltan megfogalmazott zenei anyag elsősorban ritmikai fegyelmet követelt. Minden szempontból tökéletest nyújtott az est szólistája, Király Csaba. Hangszerkezelése lenyűgöző, technikája kiművelt. A darab virtuóz nehézségei a zenei kifejezés szolgálatában teljesen természetesen, hivalkodásmentesen szólaltak meg. Megtalálta a műhöz illő hangot. Határozott billentése nyomán olyan hangikarakter keletkezett, amely a halált legyőző emberi cselekvés igazságának illúzióját keltette fel hallgatóiban. A ráadásként játszott, előadóművészektől oly ritkán hallható improvizációban viszont a zongora kezelésének más lehetőségét, a hangszinek iránti érzékenységét bizonyította. A Holáltánc kíséretében (úgy fogalmazhatom), a zenekar derekasan helytállt, hiszen a hanqzás derékhadát alkotó rézfúvóskar - lehet, hogy az aula kiismerhetetlenül tompa akusztikája következtében - uralta a hangzásképet, ami ebben a darabban nem feltétlenül negatívum, legfeljebb a szép hangképzést kérdőjelezi meg. Az est dirigense, Breitner Tamás ismét bizonyította, milyen jól ismeri az előadott műveket. Kotta nélkül dirigált, s ha nem is animáló erőként, de mindvégig biztos támpontot nyújtva segítette az előadást. Különösen a „nagy C-dúr szimfónia” esetében ez nem kis teljesítmény. A meny- nyei hosszúságúnak nevezett mű megvalósítása hallatlan koncentrációt igényel. A zenekar teljesítményét hallgatva érdekes különbség tűnt fel a vonós és fúvós szólamok között. Az előbbiek dinamika és dallamformálásban inkább a nagy egységek ösz- szefogásóro törekedte!. — ehhez karmesteri segítséget is kaptak - sok esetben belső szépségeket elnagyolván a részletek kidolgozottságában adósok maradtak a művel szemben, amiq elsősorban a fafúvósok a pillanatok szép megfogalmazásában jeleskedtek, nem kellően törődve a kis egységek irányultságával és értelmezésével. E romantikus stílus bizonyos fokig teret enged a zenekaron belül a személyes megnyilvánulásoknak, így a hangszeresek ízlésén is múlik, mennyire tudják szólóikat az Egész szolgálatába ál-, litani. Kircsi László Makay Ida Fagyott tűz Jön o csillagok zuhanása, a meteorok ideje, a csönd éjféli napvilága, betelt idő. - A rettenet ólomege szakad a fákra. Útban az utolsó hajó a léten túli tengerekre. S vakuló-kialvó szemünkbe fagyott tűz süt: az űri hó.
