Új Dunántúli Napló, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-09 / 39. szám
1991. február 9., szombat uj Dunántúlt napió 9 ősbemutató a Pécsi Hemzeti Színház Szobaszínházában A húszmilliomodik év Sokszor tapasztaljuk, hogy az újabb színpadi szerzők által alkotásaiknak adományozott műfajmegjelölés gyakran nem a szöveg minőségére utal, inkább csak a mű egyediségét kívánja hangsúlyozni. Sárosi István ezzel szemben mértéktartó tudatossággal minősíti „drámai vizió"-nak A húszmilfíomodik év című színjátékot. Munkája egy látomás keretében a vergődő tudat emlékképeinek felidézésével rajzolja meg egy tragikus élet erővonalait. Brenner József arcképe a szürrealista portrékat idézi: a pontosan meghúzott vonások mögül a megsemmisülés örvényébe bukó lélek kiáltozását halljuk. Csakhogy ami Brenner Józsefből számunkra Cigazán fontos, azt Csáth Gézának nevezzük. E névhez pedig győzelmesen szép novellákat társítunk, s ha emlegetjük, elmélyült lélektani és zenei tanulmányok is eszünkbe 'jutnak. Erre az Íróra azonban Sárosi István csupán jelzésekkel utal. S ha netán a téma nem engedte volna a morfium kábulatával viaskodó alkotóerő bemutatását, a kábítószer hatására elsorvadó ihlet megrajzolását akkor is joggal hiányolhatjuk. A szerző által kimunkált kórtörténeti forma, úgy tűnik, ahhoz sajnos, nem elég tágas, hogy egy eleven művészsors tragikumát is magába fogadja. Ezért tartjuk hát helyénvalónak, hogy a műfaji megnevezés a „dráma" főnév helyett a „drámai" melléknevet tartalmazza. Rögtön hozzá kell tennünk, hogy ez az alkotói szerénység jelentősen hozzájárul az ősbemutató sikeréhez. Az a tény ugyanis, hogy Sárosi István olyan színjátékszöveget hozott létre, mely nem csupán elviseli a megjelenítést, hanem bevallottan igényli, hogy a színpad közegében továbbformálják, ösztönzi, sőt ,,felszabadítja az előadás megalkotóit. A rendező, Vándorli László - a szöveg jelzéseit kibontva - dinamikus színjátékot teremt, melynek meghatározó eleme a folyton változó, szemünk előtt kibomló, hatásában mégis egységes látvány, s mivel így a mozgások és gesztusok erőterébe helyezi a kimondott szavakat, képes átlendíteni a művet a fáradtabb szakaszokon is. Neki köszönhetjük leginkább, hogy Brenner József sorsának tükrében néha megjelenik a századelő egyik sajátos életérzése: Ná-Conxypan bűvölete. A rendező elgondolásainak ’ megvalósulását leleményesen segíti Horgas Péter színpadképe, mely úgy vetíti ki egy gyötrődő tudat lázálmait, hogy az előadás legfontosabb pontiam lehetővé teszi- a néző beavatását is a látvány összetett folyamatába. Ez a belső energiákban gazdag vizuális áramlás eredményesen vezérli a színészek munkáját, akiknek apró jelenetekből, pórbeszédtöredékek- ből kell jellemet és magatartást, illetve tudattartalmat felvázolniuk. A főszerepben Fazekas István emlékezetes élményt nyújt: képlékeny, mégis jellegzetes egyénisége a szerep által kínált erőteljes tónuson belül több árnyalotot felvillant, ezáltal érzékeny előadásmódja nem csupán a lelki örvényt szemlélteti, de a szöveg határain mintegy túllépve megidézi a kin és a kéj Csáth Gézára oly jellemző végleteit is. A főhőshöz kapcsolódó jelzésszerű viszonyok közül elsőrendűen fontosak az előadásban azok, melyeket a három vérrokon képvisel: az apa, a fivér és az unoka báty (az utóbbi különösen érdekelhet bennünket, hiszen Kosztolányi Dezsőnek hívják). Nádházy Péter az együttérzésen túl azt is' sejteti, hogy a már beérkezett költőrokon fölénye és tudatossága mögött hasonlóan keserves tapasztalatok rejlenek. Bánk y Gábor is elhiteti velünk, hogy keservesen nehéz a józan és kötelességtudó polgár álarcában végignézni a Brenner vér átkának beteljesülését. Stenczer Béla hitelesen bontotta ki a felettes énként megjelenő apa kafkai vázlatából a szenvedő szülő “* gyászát. A három lényegesebb nőalak egy-egy jellemző ecsetvonással járul hozzá a főhős személyiségének körvonalazásához. Illés Györgyi a feleség, Olga bemutatásakor elsősorban nem a mártírt, hanem a férjéért küzdő asszonyt hangsúlyozza, a két szerepben fellépő Koszto Gabriella pedig Apácaként Kovács Dénes keményen felvázolt Doktorát ellenpontozza, a korán elhalt anya szerepében viszont finoman jelzi a figura álomszerűségét. A „Határőrök" jelképes, a látomás sajátos dimenzióit érzékeltető alakját Pilinczes lózsel és Bartus Gyula szinte szavak nélkül is jelentőssé tet- hol a rettegő tudat mélyéről intenek felénk, hol pedig a korrajzi utalásokat egészítik ki. Ez utóbbi szempontból kap figyelemre méltó súlyt Faludy László Wilhelm doktorának erőteljesen groteszk figurája. A vízió színpadi kiteljesedéséhez jól megválasztott motívumokkal csatlakozik az előadás többi résztvevője is (Németh János, Fülöp Mihály, Krizsik Allonz, Kovács Kata, Keszler Erika és Pásztó Renáta). Csáth Géza egy helyütt ezt íria: „Valóban: az igazi művész lelke érzékeny, mint a mikrofon. FöltranszformáJja a külvilág behatásait az ideg- rendszerében, s ebből az energiamennyiségből születik meg a műalkotás." A Szobaszínház előadásának legjobb pillanataiban ennek lehettünk megrendült tanúi. Nagy Imre A főszerepben: Fazekas István (Kóródi Gábor felv.) Tárlat a Pécsi Kisgalériában Mulasics László: Katedrális A csűrni áramlástana Nyugtalan „utazó” művész Szakad a hó, vibrál, záporként hullik a fehér Mulasics László képein. Szépia-barna, aranylóan sárga, meleg-kapor- zöld színek fogadják magukba, olvasztják-oldják magukévá a testtelen, a lebegés érzéki örömét is megőrző zuhogást, az idővé táguló tér áramlását bennünk, egy kicsit hasonlatosan a különös, enigmatikus költő, Keszthelyi Rezső halainak és csöndjeinek mélyvizi áramlástanához, vagy „mintha feltöltött folyó medre / nézne a könnyező egekre, /. . . / mintha örökké kő zuhogna / a világnál is mélyebb kútba” — miként a „Hóból a lábnyom” .című nevezetes Berták László- versben. Mulasics képeinek a felületét szinte infantilison egyszerűvé, banálissá redukált formák kontúrvonalai, néha csak naivan hieroglifus, geometrikusán lezárt rajzolatok szabdalják, melyektől csak tovább tágul a tér, puha csönddé halkul a felület sistergő zenéje. A felbukkanó kultúrhistóriai motívumok archaizáló erejűek — a gótikus katedrális aranyszínűéi, vászonnal hímzett, játékosan vulgáris alaprajza szárnyas angyalokat, a tornyokból lépcsősen épített triptichon, az arany ereklyetartó- jelkép ünnepeket idéz. Borzongató, az idő kútjába hulló ünnepeket, ahol az Istennel együtt is egyedül vagyunk. Különös, szép, a Mérlegjegy egyensúly-vesztő és visz- szanyerő hatalmát — tegyük hozzá: kétes hatalmat — jelképező és kifejező kompozíciók Mulasics László művei. Pusztán csak stílusváltás történt 1985-ben, amióta lappangó fehéreivel — a színek legtökéletesebbjével — már- már a Tóth Menyhérti ragyogást és Barcsay kései, letisztult világát idézi? Vagy ez már Bak Imrének és kortársainak iskolája? „1985-ig figurális dolgokat csináltam, a képeimen a gesztus dominált" — mondja a festő. — Először a figurák tűntek el, később a gesztus is. Nem hiszem, hogy megnevezhetnék konkrét hatásokat, alkotókat. Sokat járok külföldön. A Pécsi Művészeti Szakközépiskolában végeztem, vodászkürtön tanultam zenélni. Néhány évig az Operában dolgoztam díszletfestőként, mielőtt tanulni kezdtem volna a Képzőművészeti Főiskolán. Az tény, hogy nem félek a nagy felületektől, és az is, hogy már a főiskolán is csak külön teremben, egyedül, senkitől sem zavartatva tudtam dolgozni. Otthon is így festek, hangos zene mellett, ami elnyomja, feledteti a külvilág egyéb ingereit. Mulasics László 1954-ben született a Nagykanizsa melletti • Szepetneken. 1986-ban, harminckét évesen Derkovits- ösztöndíjas, több alapítvány (Károlyi-, Smohay-) díjazottja, azóta a hazai csoportos kiállítások mellett Salzburgban, Saint-Paul de Vence-ben és több németországi nagyvárosban — köztük Berlinben — ismerkedhetett meg nevével a művészetkedvelő közönség, a közelmúltban három hónapig a Bréma melletti Vörtswade- ben ösztöndíjasként dolgozhatott. Ami feltöltődés és ki- kapcsolódás módját illeti, Mulasics vélhetően nyugtalan, „utazó" művész. Képeit itthon alig vásárolják. Bóka Róbert A sovány és szőrös légy a papírlapomon mászkált. Azon, amelyik két hónapja fekszik az asztalomon, hol a hamutartó, hol a levélhalom felé mozdítva, de mégiscsak írásra előkészítet- ten. A légy csúnya és titokzatosan vékony lábait dörzsölte, finoman rezegtette szárnyát, mégsem röpült el. Valamit szi- vogatott a papírról. Közelebb húzódva. oldalt billentett fejjel kerestem, mi az, ami annyira ízes egy november végét megélt lénynek, hogy emberveszéllyel sem törődve nyalogassa. Akkor állitottam az asztalra a cserépben nevelt citromfát, amikor végképp nem volt erőm és tehetségem az Íráshoz. A kis növény újabban két virágot bontott, s lehullajtott három, borsónyi terméskezdeményt. A legutolsó ott fekszik a ceruzám mellett, fekete és foltos, mert grafitheggyel szur- káltam, amíg napra nap, a meghívásos pályázat témáján gondolkodtam. Egyre gyakrabban éreztem a hiábavalóságot és a tehetetlenséget. Az A/4-es lap gyűretlen sarkán apró, fénylő pontokat találtam. Ismerem az okát: a citrom, ha fázik, ragacsos és illatos csöppekkel permetezi Itörbe magát, s ebből a mézes anyagból jutott most valamennyi az asztalomra. Óvatosan érintettem egy levelet, ragadt. Be kell szabályoznom a fűtést, vigyáznom kell délszaki növényemre, amely több rokonával együtt belakta sivár szobámat, ha' már gondjaimba vettem. Amikor csupán a felelősség tartja össze a napjaimat, a cselekedeteimet, komisz vagyok magamhoz, és persze azokhoz, akik megtűrnek maguk körül; ennek ellenére igyekszem gondos és figyelmes lenni, bár leginkább otrombává válók. A légy átmászott a legközelebbi citrommézfolthoz. Hozzáhajoltam. Felröppent, de néhány centiméter vitorlázás után visszatért táplálékához. A szárnya alatt parányi, bunkó forma hártyára figyeltem fel. Mit cipel ez a légy a hóna alatt? Ceruzám hegyével közelítettem az állathoz: hol lustán mászott, hol tétován átröppent egy másik csöpphöz. Végül már nem bírtam újabb mozgásra kényszeríteni, olyan mohón és önfeledten nyalogatta a citromfa váladékát. A légy azzal a bunkócska, celofánzizegésű szárnycsöke- vénnyel egyensúlyozta röptét. A szárnyat a belépőélén egy merev kitinszál úgy tartja kiGéczi János A vadászceruza » ________________I f eszítve, ahogy valaki két karjával felemel egy terebélyes palástot. A kitinszál mögött a hártya annyira hajlékony, hogy az oda-vissza szárnycsapások hatására könnyen lendül át az ellenkező irányba, s megteremti a felhajtóerőt. A légynek sokat kell dolgoznia, hogy egy másodpercet is a levegőben maradjon. Bár kissé megkönnyíti, hogy a bittérben beépített csörlőlap van. Ezt a szárny közepén húzódó, ovális ablakot két párhuzamos, merev kitinléccel elcsavarhatja, így a szárnykeresztmetszet finom Z alakot vesz fel. Gondolom, ez a kétszeres hajlat nyomáskülönbséget idéz elő a végtag körül elsikló levegőben. Akármelyik irányba csap, mindenképpen fokozódik rajta a légerő, amelynek függőleges összetevője emelőerőként hat a rovarra. A légy telhetetlenül zabáit. Semmi módszerrel nem tudtam elriasztani, nem reagált a ceruzára — csak oldalra húzódott, nem zavarta a ráfújt cigarettafüst, a meleg lélegzet, bár gyorsabban lüktetett potroha, s gyakrabban lökte ki teleszkópszerű szivó-nyaló szájszervét. A papír széléhez fektettem fejemet, bőrömmel érzékeltem a cellulóztest és a korcos falap megkülönböztethető érdességét. A lap mintha felforrósodott volna. Egyáltalán: sok lett a mintha. Ekkor már tudtam, ha eltá- volítanám a légytorról a hártyabunkót, a légy fölszállni se tudna. Hiszen röpülés közben ez a gombostű nagyságú szer- vecske a szárnycsapások ütemében rezgett. A billérfejek tehetetlen tömege rendre ugyanabban a síkban mozog, így a repülési irány tartásában segíti a rovart, ahogyan egy pörgettyű tengelyét is csak erőszakosan lehet elbillenteni. Ha legyem eltérne repülésirónyától, billérei elcsavarodnának, s ezt azonnal érzékeli az állat. De a légy nem a szárnyacs- ka hiánya miatt nem szállt el. A citromméztől kótyagosan tántorgott a papíron. Igaz, végül közelében lobbant a gyufám, fölröppent, s egyhelyben lebegett. Vízszintesen mozgatta szárnyait. Nem értettem: súlypontja — tudom — éppen a tor és a potroh határvonalára esik, holott szárnyai előrébb, a toron helyezkednek el. Hogyan védekezik a hátrabillenés ellen? Két módszere volt. Szárnyrezgéseinek legyezőjét kissé hátratolja, így kisebb ívet csap előre, mint hátra. Az emelőerők eredője most már a súlyponton megy át - kiegyensúlyozva lebeghet. De azt is megtette, hogy lehajtotta potrohút. Ilyenkor súlypontja éppen a szárnytövekkel került egyvonalba, és helyrebillent a lebegő mérleg. A gyufalóng összezsugorodott, visszahúnyt a hamvadó pálcikába — s a legyem meglepően reagált. Elfelejtette tudományát, nem manőverezett. A hátrabillenő testtel együtt a szárnyak rezgéssíkja elfordult: a légy hátrafelé repült. És sikerrel landolt egy eddig érintetlen, illatos csöpp- nél. Mozdulnia sem kellett, hogy szívókájával elérje a nedvdús pontocskát. Amikor felszürcsölte, és lelappadt a táplálék-félgömb, potrohvégé- vel egy fekete pöttyöt helyezett az Írólapomra. A megdöbbenéstől felszisz- szentem. Felkaptam a fejemet. Apró és színes karikák táncoltak a szemem előtt, de azért biztos kézzel tartottam a ceruzámat, s a légy felé böktem. Elvétettem a mozdulatot: a grafittűn ott maradt az átszúrt állat. A finom hegy a szárnyak tövénél verte át a testet, úgy szakította el az izmokat, hogy sem a szárnyak, sem a lábak nem tudták'töb- bé tenni a dolgukat. Annál élénkebbé vált a potroh, s az összetett, nagy, barna szem. A papírlaphoz dörzsöltem a ceruzavéget, hogy leessen róla a rángó légy. 'De a széles mozdulattól szétkenődött, s a két hónapja a ceruzától érintetlen lapon ott volt vizsgálódásom és munkám megroncsolt, véres maradéka. M ost itt ülök az asztalnál. Az írásképtelen ceruzát forgatom. Hiába hegyeztem újból, szaga hasonlít azon kotorékebek bűzéhez, amelyek akárhányszor is merülnek a vadászat után a patakvizbe, mindig érezhető rajtuk a gyilkolás szaga. Jelenet az előadásból
