Új Dunántúli Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-05 / 4. szám
a aj Dumniüii napló 1991. január 5., szombat Könyv, muzsika, színház Magyar Színháztörténet 1790-1872 1990-bein emlékeztünk meg a magyar nyelvű hivatásos színészet megszületésének 200. évfordulójáról: az alkalomra jelent meg az Akadémiai Kiadó újdonsága: a Magyar Színháztörténet első kötete. Színházművészetünk történetét természetesen már több tudományos mű feldolgozta. A Székely György fő- szerkesztésében most ikiadott könyv azonban nemcsak az újabb kutatások eredményeit nyújtja át, hanem szemléletében, feldolgozásának módjában ís különbözik elődeitől. Székely György be is számol erről a bevezetőben: nem a felidézhetetlen színészi alakítások és az alig rekonstruálható előadások szerint, hanem a szinjátéktipu- sok szerint írták meg a történetet: így kapnak helyet az előzmények között a középkor, a reneszánsz, az iskolai és a nemesi színjátszás eseményei is. Tárgyaiia a mű a nemzetiségi (elsősorban a német, valamint szerbhorvát, román) színjátszást is a magyarral való kapcsolatában; a színházat körülvevő színpadi elemek — díszlet, jelmez - története, a műsoroolitika és a közön- séa története is ez a tanulmány. Az első nagy korszak — a most meqielent kötet ezzel zárul — 1873-iq tart, amikor az ország fővárosa Budapest lesz, s amikor a Nemzeti Színház első felelős szakmai vezetőségét kapja. A maidani második kötet pedig 1949-cel fejeződik be: akkor államosították a színházakat és lett új, más struktúra a magyar színházi életben. A kötet szál a diákszínjátszásról és a kastélyszínházakról és a sokáig egyeduralkodó német nyelvű színjátszásról: az első önálló magyar társulatok is sokáig a német színháztól vettek át ötleteket, szerzőket, darabokat. A német és a magyar színjátszás sokáig él együtt, vagy — mint Pécsett is — téli-nyári szezonban felváltva működik. A magyar nyelvű színház főleg a reformkorban, de később, a dualizmus idején is a nemzeti öntudat, a hazafiság erősítésének, a magyar nyelv gazdagításának, a polgári embereszmék népszerűsítésének egyik eszköze volt. Kezdetben elméleti, esztétikai kérdésekkel alig foglalkoztak a kor színházi szakemberei, irodalmárai, bár a színház erkölcsnemesítő és qyönyörködtető funkcióját korán megfogalmazták az írók. költők, műfordítók. Bé- csy Tamás, a Janus Pannonius Tudományegyetem intézetvezető tanára írt erről két érdekes fejezetet. Érdek- feszítő olvasmány, hoav Szerdahelyi Györgytől (1784) Kármán Józsefen, Kazinczy Ferencen át Kemény Zsiq- mondiq, Gvulai Páliq és Greguss Ágostig hogyan akar a maqyar színházesztétika és drámaelmélet elszakadni a német és francia mintáktól: megfogalmazni önmaqát csak a múlt század 60—70-es éveiben tudja, w amikor felismeri, hogy a színész művészete, a színház önálló művészeti ág. Rövid, de érdekes fejezet foglalkozik a magyar színházi élet viszonylag kevéssé ismert területével, a színházi tánc magyarországi történetével : szerzője Maior Rita, az Országos Széchenyi Könyvtár kézirattárának munkatársa, a Dunántúli Napló balett-kritikusa. Külön fejezet foglalkozik a vándorszínészettel és az állandó magyar színház megteremtéséért vívott harccal - mindkettő összefonódik a nemzeti nyelv ügyével. Pécsett is megfordulnak a kor kiváló színidirektorai - id. Latabór Endre, Károlyi Lajos, Molnár György, Manns- berger Jakab —, de a 70-es évek elejére, mint a legtöbb vidéki magyar városban, itt is megérlelődik az állandó színház építésének iqénye. Ez azonban mór a következő korszak történetében lesz olvasható. Nem bánok semmit sem A pécsir Művészetek Házában az egyszemélyes színészi estek sorát Vári Éva zárta december utolsó napjaiban. Edith Piaf legszebb sanzonjai csendültek fel ismét a népszerű pécsi színésznő előadásában. Ismét, mert 1983-ban a Mecsek cukrászdában már fellépett ezzel Vári Éva. Scserbakov, a rutinos szovjet színpadi szerző írt korábban Nem bánok semmit sem címmel egy szentimentális darabot. Középpontjában Piaf áll, és a darab prózai része csak ürügy arra, hogy megszólaljanak a dalok; a Piaf életében feltűnt és letűnt impresszáriók, barátok, szerelmek is csak illusztrációul szolqálna'k. Három évig ment a darab annak idején Vas-Zol- ián Iván rendezésében. Most Piaf egyedül áll a közönség előtt: élete történetét maga mondja, játssza el a dráma szövegét alapul véve. A főszereplők tehát méginkább a dalok, azok a szép, érzelmes sanzonok, amelyek a szerelem mindent legyőző hatalmáról szólnak, s amelyekkel Piaf meghódította a fél világot. Vári Éva sem a színházi, sem a pódiumi produkcióban nem a külső hasonlóságra törekedett, hanem a sok fényes sikert és emberi tragédiát meqért énekesnővel való belső azonosulásra. És persze, a dalok minél színvonalasabb megszólaltatására — altos, kissé rekedtes hangján és nagy drámai erővel. Társai voltak a sikerben a kísérők: Papp Zoltán (zongora) és Háry Balázi (dob). A közönség, amely a második estén is úgy megtöltötte a termet, hogy sokaknak csak a földön jutott hely, melegen ünnepelte Vári Évát, aki íme, nem csak semmi kis bohózatokban, jó-rossz kom- merszekben és klasszikus drámákban, hanem a pódiumon is kiváló. G. T. Szepesi AHila: i Ars amatoria (résziéi-) Leülsz, a szoknyád felcsúszik bukdosó, aranyzöld halak a térdeden, elevenül: futó árnyék incselkedik, a levegő fodrai közt játszik velem. csillámlanak, Visszfényekkel a zöld, a kék, a vibráló, szeptemberi az ibolya sugár alatt. fonódik a könnyű szövet Aztán a szoknyád araszolva fodraiba. feljebb csúszik, Alul a vibráló opál új árnyakat vet, tétován derengve, mint nyugszik kicsit. tört fény a tenger elfutó Az ujjaid a pereménél hullámain. játszanak Fényszilánkok keringenek a fejed félrehajtod és térded körül, felkacagsz. Megfulladni könnyű Még a gyöngyhalászok se bírják ki öt-hat peronéi tovább. Hazai szennyezett vizeinkben ennél tragikusabb a helyzet. Egyszerűen víz aló kell nyomni a kiszemelt balekokat. És az új szelektől a felszínén már felborzolt, elposványosodott tavacskánkat át kell keresztelni a most különösen jól hangzó piac- gazdaság névre. Jó, tudom, kicsiny(es) országunkban, Megyesi Gusztáv, Eszterházy Péter és mások után (sajtószabadon) szemé- lyeskedek, Horti Józsefre, a Pallas vezérigazgatójára mutogatok én is. Déhát kicsiny az ország és nagyólmú. És könnyű is bátornak lennem, miután az etikai bizottság természetesen felmentette Megyesi Gusztávot, mert szóvá tette a té nybe n a jelenség- értékű példázatot, hogy vezérigazgatókat baráti alapon kinevezgetni a régi szép idők logikájára emlékeztet. El is nyugodnék, ha nem olvasnám röviddel később Hubay Miklós a Nagyvilág megmentésére tett, kétségbeesett javaslatát, miszerint ez a lassan ember- öltőnyi fölyóirat repertóriumával annak az Európa Háznak az ajtaján kopogtasson létéért esedezve, amelybe őma- ga már több évtizede eljutott. A jelek szerint csak az ide törekvő kormányzat nem. Az egyebek közt újságíró és lap- szerkesztő Horti úr következetességét dicséri, hogy véleménye szerint ilyen kivénhedt, magamutogató bölény mesterséges életben tartására sincs szükség. És felejteném ezt is - ki-ki vívja meg a saját harcát —, ha nem hallok arról, hogy az Új írást, az Élet és Irodalmat és társait hasonló sors fenyegeti, és nem olvasom ezután a többi közt a Kis Magyar Pornográfiát is jegyző (most tovább-jegyző?) Eszterházy Péter kényszerű ta- nároskodósót a Magyar Nemzet hasábjain. Ugyanis az erogén zónáink szerint pluralizált sajtó piacán a Magyar Napló sem tudott eléggé pőrére vetkezni, hogy a kultúra- barát költségvetésünknek is tetsszen — egyelőre ugyanis megfulladni látszik. Se szándékom, se jogom erkölcsi tőkét kovácsolni abból a viszonylagos szegénységből, ami életem korábbi, nagyobbik felét jellemezte, de össznépi sznobizmusunknak ez a gyengéd, művirágokat szaporító ténye vaskosan és le- álázóan idetartozik: ha akartuk, a Nagyvilág, a Kortárs, az És és egyebek megvásárlására, netán előfizetésére (postában bizó, konszolidált lelkek!) csak-csak jutott pénz. Hacsak azért is, hogy sznob módon dicsekedhessünk: . . . - olvastad-e Dósától, milyen szomorúan elszigetelt nyelv a magyar, az időmérték mégis milyen görögösen testére szabott? Olvastad-e Kafka Odúját? Dürrenmattot, lonescut, Caragiále-ét, Faul'k- nert? Majd most: Visszo'ta- poznál-e az 1969-es pornográfia-vitára, hogy ma semmivel sem kevésbé érvényes törvényeit előcitáld — lassan az unoka idma'k ? Vissza la póznál -e Beckettre, Sartre-ra, Arrabal- ra, Ajtmatovra, Gionora? Hiszen tudom, akkori köd- lovaqi létünkből, az alulnézet filozófiájából nézve csak munkájukba zópult avantgardkodó re n d e zőcsk ék nek, hon dobon dázó filoszoknak,, világmegváltásról karattyoló diákoknak volt szükségük Weöres Sándor, Képes Géza, Kólnaky László, Kardos László, Kéry László, Szöllősy Éva, Tandöri Dezső, Rab Zsuzsa, Nagy László, Fázsy Anikó, Földes Anna, Rórráy György és másak fé'l- vagy egész, már korábban olcsón eladott életére. Hoay szőkébb régiónkról a magyar költészet naoy oreqié- ről, Csorba Győzőről, a szláv nyelveket, köztük lenave‘1 költészetet fordító Csordás Gáborról, a szlovénből, horvátiból magyarító Góllos Orsolyáról ne is szóljak. De hogy most fel'üinézetböl is? Amikor a Nagyvilág szinte egyszál egyedüli itt a Közép-Duna tájon, az egyetlen csomót«! sodort hajszólérköteg, amely a világirodalom lüktető, eleven, értékek elvén kiválasztott valóságával igyekszik összekötni bennünket? Bóka Róbert Melíorisz Béla: Állok a fehér ágy mellett félek az éjszakáktól, fiam, csak várakozom, mint régen, gyerekkoromban, mikor anyámra vártam, én, a jó gyerek, s reggelente, valószinütlenül, nyakukban árcédulával, vérző szarvasok futnak át a behavazott úton, s mindig ugyanúgy, hisz hetek óta mintha képzelt erdőkben éjszakáznánk, egri felsőkerisek, a hosszúra nyúlt kiránduláson, elnyűtt bakaruhában, idegen szavakat ízlelgetünk, chleb, mleko, nie rozumiem, s szláv asszony mosolyog, ahogy gondoltam sokszor, mikor könnyű voltam, akár egy tábori levlap, s aztán a szökevény szavak elakadnak a logika zátonyain, mert egyikünk se tudja, hogy utoljára találkozunk, bár mindketten túl vagyunk már az önmagunkkal való szembenézéseken is, állok a fehér ágy mellett, nagyon tehetetlenül és szótlanul, érzem, tekintetek szegeződnek rám, nem mozdulhatok. Tódor János: NIKI Nikoletta imúlt év decemberében Ikerült az sz-i Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, hogy szerencsétlen kis sorstársaival egyetemben ott - az elosztóban — várja meg élete tőle független, további alakulását. A vérszerinti szülők o megyébe költöztek, így ihát írveki is automatikusan jönnie ikellett a k.-i intézetből, ahova már másodszor adták vissza a nevelőszülők, imivel nem 'bírtak az eleven („rossz") kislánnyal. Edit a 'karácsonyi ünnepekre hozlta ihaza, s a furcsa kis lény megjelenése egyszeriben megváltoztatta érzelmeinket, gondolkodásunkat. Az életünket. Addig egy „normál” család .voltunik, mint annyian: egy gyerék és két, folyton elégedetlen, olykor acsarkodó felnőtt, szűkösen megférve saját, kijelölt Világában. N'ilki megjelenése sóik mindent megkérdőjelezett ebből a végül is langyos Ikis létezésből, s bár mindmáig nem hiszem el, fiogy ténylegesen tudtunk, tudunk segíteni rajta, egyfajta iránytűjévé vált általános elégedetlenség ürfk- nék; számomra legalább is minden dolgok áirtaflam és kiszolgáltatott mértékévé. Niki: agresszió az érzelmek, az álságotk és bevett mindennapi reakciók évezredes menetrendje ellen. Kihívás, aminek nem tudunk, de talán szégyenlünk is megfelelni. A kényelmes magán-egzisztencia, a gyarló emberi ego földihözta padtságát pi I tanairól pillanatra akaratlanul is tanúsító lldis vakarcs. Nem hagy (nem ihagyhat) nyugodni ibennürnket, hogy rie- ki sokkal rosszabb, és csak egyre rosszabb lesz, ahogy mindennek tudatára ébred. Ha ébred egyáltalán ... * Miért, hogy a gyermeki ártatlanság, a riadtan mosolygó ki szolgá Itatottság szinonimájaként azonnal és önkéntelenül a kutya-asszociáció ugrik 'be? Hűséges kutyatekintetében az öröm és o feltétlen odaadás, ugyanakkor a büntetés- re-sz-idásra -verésre génjeiben felkészült félelem. Az ártatlan -k i szó Igá Itatotta k la n'kadat- lan készenléte. Az ember, ez a gyermek fölé tornyosuló óriás, bevallva vagy ‘bevallatlanul önmaga torz paródiája, megdöbben és elcsügged, ha találkozik ezzel az ösztönökbe ibelevert gyermeki bizonytalansággal. Nyújtom Niki felé a kezem, hogy megsimogassam a haját. Arcán alázatos, ősin megkeseredett mosoly. A félelmet a szemek tömör feketesége, na meg a 'beidegződott reflexek őrzik: hirtelen, továbbra is abba a mosolyba merevedve, arca elé kapja a kezét. — Niki, csak nem félsz tőlem? Válasz nincs, csak ez a megmagyarázhatatlan, örökérvényű mosoly-birodalom: az ártatlanság gyalázata, az ártatlanság, mint gyalázat. Aztán, mint annyiszor, akár egy kis kutya bújik hozzám, a kezemet simogatja, miközben én egyre rohadtalbbul érzem magam. Szégyenkezem, igazán nem értve, mi okozza ezt a látszólag indokolatlan, mély szégyent. .. * Időnként hülyének érzem ezt a 'helyzetet, végtére is mire föl tetszelgünk ebben a szerepben? Ez is csak igazolás- keresés, menekülés. Lehet-e segíteni másokon, másokat eszközül használva önmagunkon . . .? * Niki bocsánatot 'kér, ha csínytevésen érjük, és bocsánatot kér, ha csak egyszerűen útban van. Megyünk az utcán, és ő ismeretlen emberékre ráköszön. Ehhez tudni kell, hogy sokáig egy faluban élt, idős nevelőszülőknél. — iNikiiikém, nem kell mindenkinek köszönni — mondjuk neki. * — Jo, bocsánat — vigyorog, és szinte belénlkfészikeli magát. * Mintha a lelki ismeretünket igyekeznénk tisztára, radírozni, azzal, hogy Nikire órákat, napokat szánunk az életünkből. Ö hálás és hízeleg. Hiába mondom neki, hogy INi'ki, ne hizelegj, mert nem szeretem a hízelgőket. Ennek ellenére ő maga' a hízelgés. Akaratlan létezése formálta örök alamizsna-elfogadóvá. Szórjuk az alamizsnát, szánalmas emberi gyengeségünk bizonyítékát. * Gondoljunk bele: mindent és mindenkit csak elfogadni. Aztán a szerep, a gyermeki Iliét réseiben, amikor nem figyelnek rád, amikor nem figyelsz magadra: rendetlenkedni. Ártatlan ösztönlét a lehetőségek réséiben. * — Apuka ... — mondja, mint egy édesgyerek (micsodái szörnyeteg szóösszetétel és milyen előszeretettel használják o széplelkek), majd szinte ugyanabban a pillanatban, ibocsá- natkérően, megszokva, hogy mindig javítania kell, elnézést kér, és a keresztnevemen bá- CSiz . . . Túl érzékenyek vagyunk, vagy túl sokat engedünk meg magunknak egy gyerekkel kapcsolatban? Niki alighanem végérvényesen életünk feloldhatatlan görcse.
