Új Dunántúli Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)
1991-01-12 / 11. szám
1991. január 12., szombat uj Dunántaii napló 9 Szepesi Attila Gyerekkorom televíziója Lányom nem érti. Hogy az én gyerekkoromban semmit sem játszott a tévé. Hogy lehet az? Emlékeztetni pró- bá'l. A Kukori és Kotkodót sem? Ügy néz rám, ahogy a film címét kimondja, mint aki egyetlen pillantással visszabómul a középkorba. Azt sem? Még a Rózsaszín párduc elejét sem? Mert ez a sorozat olyan régen megy már, hogy az elejére nem is lehet emlékezni. És azt az izét, tudod, a Foxi — Maxit (mosolyog, mint aki rajtakapott), amire még a nagymama is visszaemlékezik — Inci és Finci bolondos cincogására, Kandúr Bandi nyalka szóficamaira, még azt se? Egyáltalán semmit? Alkoduzni próbál velem. Talán krimit? Hát akkor mit néztetek? Zavarba jövök. Valóban, mit is, néztünk naphosszat, belvárosi csibészek, zsíros kenyéren felnövő, mezítlábas kölykök? Bizonytalanul motyogom, mert tudom, ezt úgysem lehet megérteni: akkor még nem is volt tévé. Egyszerűen nem létezett. Kikerekül a szeme: egyáltalán? Nem bizony. Még a fadoboz se létezett, ami az üres monoszkópot vetíti adásszünetben. Se meseműsor, se krimi? Hitetlenkedik. Fura világ lehetett. Nézd, mondom egy nagy sóhaj után: tulajdonképpen, akarom mondani: végsőtökön (ejnye!). Sok bolond dolgot láttunk mi akkoriban, Krimifélét is eleget. Amikor én még kisgyerek voltam, és híre-hamva sem volt a tévének, az emberek éjszaka nemigen mertek kilépni az utcára, mert ott ólálkodtak a vetköztetök. Azám, vetköztetök. Elvették a későre maradt járókelők ruháit, cipőit. Aztán ők hordták tovább, vagy eladták, nem tudom. Mindenki nagyon szegény volt. És télen is vetkőztették? Télen is, képzeld. Az illető mehetett hóban-fagyban mezítláb és egyszál ingben haza. Ez nagyon izgi. Aztán, képzeld, betoppant hozzánk néha egy-egy ismeretlen, csavargóforma ember. És megtudtam róla, hogy ő a nagybátyám. Egyikük a börtönből jött — nem, nem csinált semmit, csak katona volt korábban —, másikuk meg hadifogságból, Szibériából. Egyszer meg, képzeld, estefelé mentünk át a Margit- hídon - a többi híd nem állt még, mindegyiket belerobbantották a háborúban a Dunába —, szóval, a Margit- hídon mentünk, és nagyapa leszedett a híd karfájáról egy rongyos öregembert. Bele akart ugrani a Dunába. Sírt és vacogott. Nem szólt semmit, amikor nagyapa be- lekarolt. Lenn jégtáblák úsztak. Fölöttünk károgva keringtek a varjak. Nagyapa vezette a rongyos öregembert, beszélt hozzá, aztán a Mártírok útján pénzt adott neki és elengedte. És hogy valami vidámabbat is mondja, sokszor láttam az utcán sétálgatni Kodály Zoltánt. Mi, gyerekek, köréje gyűltünk, ő a bandzsi szemével ránk sandított, és mindenkit meg akart szolmizáltatni. Dó-re-mi - mutogatott a kezével, és énekelni kellett mindenfélét. És — Petőfi Sándort nem láttad? Kissé megdermeszt a kérdés. Őt nem, nem, ő már akkor sem élt, tudod, amikor Dédi kislány volt. De harcot, azt láttam. Tüntető menetoszíopot, ahogy vonulnak a lyukas zászlókkal, tankokat és tüzelő óvósokat. Halottakat a járdaszélen. Menekülőket. Ismertem egy nagyfiút, akit eltaposott egy tank. Ceveró- nak hívták. Egy másik barátom pedig, aki a forradalom alatt beállt nemzetőrnek, hogy el ne vigyék az ávósok, külföldre szökött. De úgy, hogy sok pénzt adott az édesapja egy mozdony- vezetőnek, aztán a bátor masiniszta elrejtette a barátomat o mozdonyon, rálapátolt egy csomó szenet, és szépen kipöfögött Ausztriába. A vonatról jut eszembe, mi akkor még marhavagonban utaztunk bárhová. Képzeld el, tehervagonok voltak, abba kellett beszállni. Nem lehetett leülni, csak a földre, meg olykor-olykor egy-egy billegő falócára. És benn a marhavagonban állt egy vaskályha, arra dobtak néha egy hasáb fát. Az utcán pedig lovaskocsik jártak, autó csak ritkán. Nagy, gőzölgő muraközi lovak húzták a szekereket, amiken jeget meg szódavizet vittek. A kocsis ordítozott: JEGEEEES! vagy: SZOOODDDAViZ! És verklisek jártak házról házra. Tolták a nagy faládát négy keréken. A ládára mindenféle bolondság volt pingálva: angyal, elefánt, táncosnő és bohóc. Lányom csodálkozva, ki- kerekült szemmel néz rám. Látom, összekeveredik benne, amit hirtelen rázúditot- tam. A vetköztetök és a verklisek. Kodály Zoltán meg az ávósok. A hazatérő hadifoglyok és a szódáskocsisok. A Dunába nyaklott hidak, és a cseng ős szánok. Nem szól, de látom rajta, hogy irigyel a gyerekkoromért. Nem volt tévé, se krimi, se folytatásos mese, mégis mennyi érdekes dolog történt. Volt egyszer — de lesz-e újra? Tavaly nyáron 'még arról adhattunk hírt - jó hírek szűkében nem kevés örömmel —, hogy a lassan két évtizedes múlttal büszkélkedő Pécsi Grafikai Műhely az utóbbi években a hazaiak mellett egyre több külföldről Pécsre látogató alkotóművész, képző- művészetet tanuló diák érdeklődését kelti fel. így 1984-től 1989-ig nyaranként többnyire fiatal osztrák, francia, német, jugoszláv, lengyel, német, finn, angol képzőművészek ösztöndíjasként lehettek a műhely vendégei, legutóbb a tengerentúlról - Kanadából is. A grafika kézműves hagyományainak ápolását szakmailag vállaló és szolgáltatásaiban is gazdagodó műhely minden jel szerint a végleges helyét is megtalálta Pécs egyik legszebb, történelmi emlékekben gazdag és mégis csendes pontján, a Szent István tér 6. szám alatt, a Pécsi Kisgaléria szomszédságában A Leőwey Gimnázium udvarát is határoló épületet, amelyben a művészeti gimnazisták gya korlati képzése zajlott koráb ban, a múltja, de a jelene szerint is „szakmabarát" környezet vette körül. Az elmélyült munkára is lehetőséget adó műhelynek a grafikus- művészek mellett rajztanárok, a Janus Pannonius Tudomány- egyetem rajzszakos hallgatói és középiskolások is rendszeres látogatói voltak, tehát oktatási egységként is működött. Éppen öt éve, 1985 januárjában Szatyor Győző, Vezér András és Mihály István jóformán saját erőből rendezték be a bővülő szolgáltatásokkal megnövekedett vonzerejű műhelyt. Félúton a Pécsi Grafikai Műhely A Pécsi Grafikai Műhely, illetve annak jelentős része azonban szeptemberben csendesen elköltözködött. Aki keresi, az egyelőre a régi pártház garázsaiban lelheti meg a jobb sorsukra várakozó gépeket, eszközöket. Tekintettel a Leőwey Gimnáziumban indított újabb német nemzetiségi osztályokra, a városnak döntenie kellett. E sorok Írója szerint — aki már tanúsította, hogy a képzőművészet iránt is jó értelemben elfogult — úgy véli, érthető és indokolható, miért döntöttek a több tucat diák sorsát meghatározó, rendszeres képzést adó oktatási intézmény javára, ahol ráadásul éppen most érkeztek egy közel egy évtizedig tartó tatarozási-fefújitási munka végére. Azonban jó lenne, ha a jövővel kecsegtető, a város képzőművészeti rangjához méltó grafikai műhelynek nem kellene vesztesként megélnie az újabb változást. Reményeik szerint rövidesein elkészülnek majd az új helyiségek létesítéséhez szükséges tervek is. Az önkormányzat az érintett intézmények bevonásával — sok teendője közt — bizonyára méltányosan dönt erről is. Várhatóan január végén, februárban. Tudom, ábrándozni könnyű — a pénzszűke világban ez az, ami nem kerül semmibe — de egy ilyen, közvetve az idegenforgalmat is szolgáló műhelyt — és vele egy kiállítócsarnokot - például a városra néző hegyoldalban, talán egy erre alkalmas pincében tudnék elképzelni. Hacsak nem akar költözködni tovább . . . B. R. Végre egy könyv! tr Í gy hangzott el a minap a címbeli megjegyzés Pécs könyvstandjainak egyikénél. Az elismerő, ám - a kínálat szemgyönyörködtető gazdagsága miatt — némi értetlenséget is kiváltó megállapítás egy szerény küllemű tanulmánykötetnek szólt: Hamvas Béla és Demény János, Bartók Béla és Kemény Katalin, Heidegger és Heisenberg, Tolsztoj és Bonn, Rilke és Valéry, meg mások írásainak. A megjegyzés aligha érdemelne figyelmet, ha a szituáció maga nem vetné fel a 'legkülönbözőbb kérdéseket. Például azt, hogy vajon igazat adhatunk-e a sommás értékítéletnek? Avagy perlekedjünk véle, hozsannázva a korábbi centralizált struktúrák lerombolása, a monopóliumok szétesése, a könyvszakma zsenge, új hajtásai feletti örömünkben. De ne siessünk a válasszal, az ilyen egyoldalúval meg különösen ne. Mert ki ne kísérné jó érzésekkel figyelemmel a kínálati gazdagság növekedését, az informá- ‘ ládás lehetőségeinek bővülését, tabuk és korlátok ledőlé- sét? És ugyanakkor kit ne töltene el nyugtalansággal a halmozódó hordalék, a magakellető köntösben jelentkező igénytelenség és szürkeség, meg a gyakori ízléstelenség? És egyáltalán fonmálhat-e jogot a könyv rangjára az a három—három és fél ezer kiadvány — ha igen, ennek mekkora hányada —, amely évente hivatalosan a könyvkiadás i részeként elhagyja a hazai nyomdákat? Teinthető-e könyvnek a nyomdafestékszagúan is már gyűrött ‘borítójú és hullámzó lapokból álló papírhalmaz, még ha oly vonzónak hitt tartalom hordozója is? (Bár ismerem, ám nem helyes- j lem a liberalizálódó viszonyok piaci alapszabályát, miszerint minden igényt ki kell elégíteni . . .) És könyvnek nevezhető-e — folytatom monomániósan kérdéseimet — az alig olvasható, a terjedelemcsökkentés és az olcsó kivitelezhetőség jegyében rosszul szerkesztett és szedett kiad- : vány, amely csak nehezen, vagy alig olvasható, netán egyenesen olvashatatlan. Nem az elvont esztétikumot, nem az öncélúan hivalkodó küllemet kérem számon, hanem a jó könyv jegyeit keresem, azokat, amelyek könnyen és jól használhatóvá, meg kellemesen és kényelmesen olvashatóvá teszik a könyvet. Azt keresem, melynél tartalom és forma tradicionális kölcsönhatása sem hiányzik, ahol tehát a silány tartalmat I nem a látványos és vonzó csomagolás hivatott eltakarni, ám a rangos tartalom — az anyagi korlátok szorításában - sem kénytelen nélkülözni a neki megfelelő külsőt. A jó és szép könyvet keresem és jövőjét e változó és bizonytalan világban. A címben idézett ismeretlen ismerősöm a bizonyíték, hogy keresik ezt rajtam kívül még sokan. A könyvesboltokban és a standokon egyaránt. Az előbbiekben többnyire nem js sikertelenül. Az utóbbiak asztaláról azonban ez már gyakran hiányzik. Időnként az asztalok melletti rideg konténerek mélyén hever. Kínálatiként meg sem jelenve a vásárló előtt, mert nem hordozza a gyors üzleti haszon reményét. w , E s újabb nyugtalanító kérdések is feltolulnak, például arról, hogy a ke re Sieti-kínálati viszonyok - egyébként valóban és talán egyedül racionális - szabályozó elve 'hová vezet(het) el a szellemi szférában, a kultúrában? Vajon valóban és korlátlanul ,,'piacosítani" kell-e a kultúrát (benne a könyvszakmát) is? Ismerjük és tudjuk-e ma ennek tényleges következményeit? És ha igen, akkor vajon meddig kell(ene) terjednie és hatnia az állami intervenciónak, az értékvédelmet zászlajára tűző állami beavatkozásnak? A privatizáció gyógyírreményű bűvöletében valóban privatizálni kell-e például a könyvesboltokat? Nem kerülnek-e ebek harmincadjára ezzel a kultúra —ma még a városok és a falvak „frekventált” helyein álló — szigetei? És egyáltalán reális-e mindezek felvetése akkor, amikor a nemzet—lét, a nemzet—jövő konfliktusainak konszenzusos megoldáskeresését még mindig a pártok pengeváltásai „helyettesítik"? Tudom, a kultúra őrei és mecénásai, védelmezői és pártfogói másutt is kereshetők. Például a csendben véleményt nyilvánítók között, a színház- és hangversenybérletek vásárlóinál vagy egyszerűen azoknál, akik örülni tudnak egy szép és jó könyvnek. Akik számára nem túl sok, hanem túl kevés a könyv ma Magyarországon. Ahogyan erre ismeretlen ismerősünk megjegyzése is utalt. Szirtes Gábor M ától kezdve hívjatok Jón Rájsznak. Kicsoda Jón Rájsz? Most nem tudom elmondani, majd legközelebb. - Ez még tegnap este történt. Most Jón Rájsz, a kisfiú anyaszült meztelenül áll az anyja előtt, és azt hajtogatja, azért nem tud felöltözni, mert nincs ruhája. A nyomaték kedvéért meg is rázza az anyját, ébredjen fel, ha véletlenül aludna. Ruhahegy az ágyon, kirámolt szekrény, korholás, de szelíd, hiszen végül minden előkerült, egy rövid példázat a rendetlen gyerekről, aki, mint a korsó, addig járt a kútra. . . — de óvatosan, mert a hétfő reggelt elrontani nem szabad. És ki tudná egyébként Ss megmagyarázni, hogy egy kilencéves reggelenként miért gúnyoros, mérges és ingerlékeny, milyen indulatok, fáradtság és túlfűtöttséa torlódik össze egy ilyen szőlőkaró méretű gyerekben? A feszült pillanat után elmé- íyült csend, a földön ülnek mind a ketten, a cipőjüket húzzák. Előbb fűzőlazítás, a két szár hosszának egyeztetése, fűzés, majd lassú, gondos masnikötés. A reggeli öltözködés utolsó pillanata ez, ahogy fölhúzott lábbal, egymás háta mögött ülnek a sötét előszobában, — akárcsak szánkózni indulnának. Kabát, táska, búcsúzkodás. Az asszony, akit Beatricsé- nek hívnak, a liftajtó előtt áll, és el-el játszi k a gondolattal, hogy BEATRICE, az egykor népszerű popegyüttes, nápolyi Beatrix, Corvin Mátyás felesége és szerény személye ugyanazt a nevet viselik, így, ha tetszik, kedve szerint választhat a három szerep közül. De Riese egyelőre a lépcsőházban, a liftajtó előtt áll, föl sincs még öltözve, és nézelődik. A ház, mint egy partra vonszolt hajó; hosszú folyosó, antennák, kémények, szélkakasok, és sehol egy lélek. Megnézi, odasüt-e a nap a tűzfalra, odasüt, és a gesztenyefa csúcsát is éri — ez jó jel —, vár egy kicsit, hallgatózik, hátha feltűnik valaki, egy ismerős, vagy ismeretlen, esetleg a postás, de sehol egy lélek, csak ötven-hatvan csukott ajtó, lábtörlők, üres függőfolyosók. A bérházban a lakások bonyolult kapcsolatban vannak egymással, a szobákban, kamrákban hallani a fenti, lenti és az oldalsó szomszédok zaját, egyszerre, egymással versenyezve, egyik a másikát túlszárnyalva, s nappal mindezeket túldübörgi az utca ideges moraja, a prüszkölő, nyugtalan rohanás. A zajok nem ismernek jogviszonyt - hogy albérlő, társbérlő, saját vagy idegen lakás — csak függőlegest, vízszintest és irányt. Az ötödik emelet szennyvízlefolyója a negyedik éléskamráján megy át, s mikor valaki ételt hoz ki a kamrából, hogy jp feje fölött a vécét éppen lehúzták. A zajok rejtett utakon közlekednék, meglehet, az öreg falaknak külön repedéseik 'vannak rá, hogy az évek során megszokott neszeket megfelelő irányban továbbítsák. Zuhanás, egy tárgy hatalmasan, csörömpölve leesik. Ablak, ajtó, edény, csillár? Nálunk? Nem. De hol, de mi? Szidike, ne rádiózz ilyen hangosan. Be se kapcsoltam. Akkor hol szól? Fönn, lenn, jobbra, balra? Kideríthetetlen. Csengettek, nyissatok ajtót. A szomszédban, nem itt. Sírba viszel, sikolt fel valaki. És hagyd abba, kérlek, hagyd abba. De hol, de ki? S így, mint egy kommuna, örök szimbiózisban, együtt egymással, csak éppen nem ismerik, soha se látják egymást. Riese bemegy a függőfolyosóról. „Szürke gúnár, szállj a folyón át, szürke gúnár mesz- sze-e-e szállj" dúdolja, — talán a gyerekektől, talán a rádióból maradt a fülében a dallam, és öltözködni kezd. Felveszi városjáró ruháját, fekete nadrág, bohócpulóver, csizma, nyakba akasztós óra, és dúdol, „vidd az írást a hegye-e-en is túl, hol a Rózsám rido-o-ogál." Egy pillantás a tükörbe, mert hiába krónikás, hiába tankönyviró, Kikkor is, így is, úgy is nő, ő a NÖ — de a látványtól arcára szorítja a kezét, micsoda meglepetés, te jó ég! Közelebb lép, hátra, megint közel, de hiába. A tükörben ő, és mintha mégse ő volna, egy öregasszony és egy fiatal egyszerre. A bőre ráncokban borul a nyakára, az orra mellett egyenes, amellett egy horgasvégű, kacskaringós vágás — a homokos földben tör utat ilyen könnyen víz, ahogy az ő arcán az árkok —, és az arca közepén két mély horpadás. Lenn jobbról is, balról is egy-egy bőrbugyor, közöttük vértelen ajkak, alul lehetetlenül szögletes áll. „Ne sírj, ne ríjj szép Katyerina, pásztorfiú lett-e-e-e-m én." Festék, rúzs, ceruza, s az ijedtségen (romokon?) szerencsére átsüt a nap, ihat ferde négyszög a falon, a függöny árnyéka, alul csip- ikemargaréták. A világosság a fáradt arcot nemhogy csúfítja, inkább, mintha fénykenőccsel vonná be, összetartja, megszépíti. S a nő folytatja az éneket a pásztorfiúról „harminchárom nyájra vigyázok, s rád gondolok mindi-i-i-g én". Kabát, sapka, tarisznya, az ajtóból búcsúcsók a szeretett férfinak - alszik? —, kulcs elő, kinyit, becsuk, el. A lépcsőházban Ricsével szembe jön a felettük lakó ismerős-idegen nő. Tornacipő, viseltes nadrág, rövidbunda — az évszakoktól függetlenül öltözködik. — örülök, hogy találkoztunk, mondja az ismerős-idegen, már régen készültem, hogy becsengessek. - Névjegyet vesz elő, közel hajol, hátra, megint közel, valamit mond, az utcán éppen feldübörög egy aszfaltfúró, nem érteni, mit. A fiam is Ilyen, fejezi be a mondatot, csak zömökebb, a férjem családjától örökölte. M ig beszélnek egymással, kisüt a nap, s mikor elköszönnek egymástól, a tűzfal kormos leple nemcsak fekete, hanem ragyogó fehér. Ez is megtörtént, gondolja Riese, megismerkedtem a felettünk lakóval, és örül, hogy jól kezdődik a hét. Hat Hy Zsuzsa Reggeli románc Egy műhely r •• r újjáéledéséért
