Új Dunántúli Napló, 1991. január (2. évfolyam, 1-30. szám)

1991-01-12 / 11. szám

aj Dunflntüli napló 1991. január 12., «lombot A Jelenkor januári száma A Pécsett szerkesztett JELENKOR januári szá­mát szerkesztői szinte teljes egészében a most hetvenéves Mészöly Miklós munkásságának szentelték. Mészöly évtiredek óta a folyóirat megbecsült munkatársa; a várossal való iro­dalmi kapcsolata a háború utáni években kezdődött, első. Vadvizek című novellásköte- tét a Batsányi Társaság adta ki, s ez a kapcsolat folytatódott a hatvanas évek első felében, a Tüskés Tibor szerkesztette Jelen­korban, majd később, a hetvenes évektől teljesedett ki. Szederkényi Ervin fősrerkesztő- sége idején; ekkortól már azok az írók is rendszeresen publikáltak a lap hasábjain, akik a mesterség értelmében tanítványainak, követőinek számítanak. Az itt szereplő írások több csoportba so­rolhatók: Nemes Nagy Ágnes köszöntő ver­set írt, Csorba Győző egy hosszabb életrajzi beszélgetés részeként Mészöllyel kapcsola­tos emlékeiről szól, Nádas Péter, Lengyel Balázs, Márton László, Kukorelly Endre ar­ról beszél, mit jelent számára a Mészöllyel való személyes és mesterségbeli viszony. Parti Nagy Lajos egy Mésröly-novella mon­dataiból állított össze egy verset, s maga az író verssel és novellával szerepel az ösz- szeáflításbaa: Az ügynök és a lány című elbeszélése Wilhelm Droste fordítósában né­metül is olvasható. Esterházy Péter, Berták László, Krasznahorkai László, Marno János, Géczi János, Darvasi László egy-egy művét ajánlotta Mészölynek, s a pálya egészét vagy egy-egy részletét bemutató esszét, il­letve elemzést írt Karátson Endre, Balassa Péter, Thomka Beáta, Károlyi Csaba, Mészá­ros Sándor, Tokáts Józsel, Piszár Ágnes, va­lamint Erdödy Edit. A számiban további két írás található, melyek valamilyen módon egy-egy aktuális eseményhez kapcsolódnak. Sándor Iván a nagy port felvert Csoóri-ügyröl írt, Weber Kristóf Vidovszky Lászlóval pedig a zene­szerző Schroeder halála című művéről be­szélgetett; e mű pécsi bemutatójára január­ban, a Művészetek Házában kerül sor, ép­pen az itteni kérdező, Weber Kristóf előadó sóban. Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása- mexikói házifeladat ­(Egy afféle mai prózairó folyamatosan hálás lehet MM-nek, aki ugyan szintén afféle mai prózaíró, de ő nem lehet hálás MM-nek. Ezért (ezért is) neki nehezebb. Egyébként egyfolytában azt látni, hogy neki nehezebb. Talán így is lehetne definiál­ni: az ember, akinek nehe­zebb. Sok falnak ment néki fejjel, mi meg itt korzózunk az ütött lyukakon át, olykor róla el is feledkezve. - Neki ajánlom, jobb híján, ezt az alkalmi dolgozatot, mely egy Mexikóban tartott „regényíró- kongresszus” alkalmából ké­szült.) Hosszan lehetne arról be­szélni, hogy miért nem lehet beszélni a regényről, és ezen elmélkedés könnyen igaz le­hetne, - de ettől most tekint­sünk el. És a továbbiakban attól is eltekintek, hogy mind­ezekről más is lehetne a véle­ményem, ami mintha azt is jelentené, hogy nincsen véle­ményem — legyen ez az úgy­nevezett mexikói fölfogásom a regényről. Azért sem volna jó hallga­tásunkkal definiálni a regény helyzetét (noha ez precíz és nagyvonalú meghatározás vol­na), mert ki kéne használni azt a nagyesélyt, melyet az okos szervezőbizottság bizto­sított számunkra akkor, amikor tiz percben limitálta hozzászó­lásainkat. Minden műnek teljesnek és végesnek kell lennie, de talán a regény az, amelyet ez a két fogalom határoz meg a leginkább, merthogy állandó­an e 'két ponton van megtá­madva Bizony azt szeretjük, ha a regény zárt, opera aper- ta ide, opera aperta oda. Igaz, mindez a regényről szóló írásra is (bár vélhetően az is igaz, hogy amiképpen holló a hollónak nem vájja ki a szemét, ózonképpen re­gényről csak regény tudhat szólni — ez nyilván ugyanaz, mint a hallgatás vonzása), te­hát a regényről szóló írás is itt van fenyegetve. Kilenc percig beszélhetvén fönnállna a veszély, hogy csak jelzünk valamit, - nem az, hogy fragmentum lesz, frag­mentum és teljesség nem áll­nak ellentétben egymással, a fragmentum éppen azt mond­ja, hogy valami nem lehet egész, hogy ez a valami így, törötten, csonkán teljes —, ha pedig valami nem teljes, az azt jelenti, hogy ott valami hiányzik. Ezt jelentené a kilenc (perc. Ha pedig tizenegy percig beszélhetnénk, akkor miért ne beszélnénk tizenkét percig, s ha tizenkét percig, akkor. . . nem tudnánk abbahagyni, bi­zony úgy járnánk, mint Musil vagy Proust, a teljességet nem bírnánk a végességgel egyez­tetni (ahogy egy Balzac vagy Joyce), s ahogy nekik is, ne­künk is csak a halál siethetne a segítségünkre. Az irodalom- történet a Mexikói Vész kife­jezéssel ünnepelné a regény­írók e váratlan, együttes, posztmodern távozását az ár­nyékvilágból. Egy regényt el­kezdeni, az, mondhatni, az Ég ajándéka, befejezni egy regényt, az a Föld ajándéka. A halálra pedig még majd visszatérek. Tíz percig arról beszélni, hogy milyen jól lehetne tíz percig beszélni a regényről — ezen már túl van a regény. Hol? Kundera azt mondja, hogy a regény története egy kaland, s hogy minden kaland, mint jól tudjuk, egyszer véget ér. Ebben nem vagyok ennyire biztos - de hát húsz évvel fiatalabb, értsd éretlenebb va­gyok a kollégánál -, minden­esetre munkahipotézisként fo­gadjuk el, mert az viszont valóban igaz, hogy közeledvén ehhez a föltételezett véghez, a regény egyre többet meditál önmaga, illetve a regény, mint olyan történetén. Én inkább egy szimmetriát látok. A regény ifjú műfaj, de története valóban viharos volt. A szokásoknak megfele­lően tekintsük Cervantes Don Quijote-ját az első regénynek. E regény világa leírható, mint a könyvek világa, a lovag, mint egy könyvember, sőt egy regény hőse (lásd második rész), akinek meghalnia is azért kell, nehogy „illetéktelen kezek megint tovább írhassák kalandjait”. Könyv-világ, könyv­ember, könyv-könyv. Klasszikus iposztmodern szituáció. . . Cer­vantes vagy Sterne épp olyan rémült, mint John Barth vagy iPynchon. Szerintem ez a re­gény első fázisa, a regény ré­mülten nézi önmagát. A második, amikor a re­gény unja önmagát, ez a re­gény euklideszi korszaka, a magabiztosság ideje, az úgy­nevezett XIX. századi regény, elvileg nem rökonszenves ez a diadalittasság, olvasni azon­ban mégis szeretjük őket (Effie Briest I). A helyzet, mint mindig, Flaubert-ral változik: a regény, amint gyűlöli önmagát, evvel a kifejezéssel lényegileg az egész modern leírható, hogy azután most visszakanyarod­junk, ahonnét rémülten indul­tunk: a regény, amint írja önmagát. De abba is hagyom ezt a nagyképűséget, és egy mási­kat választok, amely közelebb áll hozzám. Inkább kézműves­ként szólnék hozzá, vagy kő­művesként, ezt a hiú önképet szeretem leginkább a regény­íróról: a regényíró mint kő­műves. A kőműves nem ostoba, de azért egy kicsit mégis. Egy­szerű lélek. A kőműves látja ugyan az egész házat (hiszen titokban ő a tervezőmérnök is, sőt titokban minden ő, még a megrendelő felesége is ő. . .), van elgondolása tehát az egészről, de pontosabb úgy mondani, hogy volt elgondolá­sa, most inkább nyakig mal- teros, egyik téglát teszi a má­sikra, függőlegesekre és víz­szintesekre ügyel, és károm­kodva veszekszik a lusta se­gédmunkásokkal, hogy min­dent neki kell megcsinálnia. Valóban mindent neki kell megcsinálnia, és nincsen sem- tni, semmi sincs, se isten, se ember, se kert, se megrende­lő, a felesége sincs, csak a szavak vannak, szavak egymás hegyén-hátán. De ne feszítsük túl ezt a hasonlatot sem. Van egy ma­gyar közmondás, hogy minden hasonlat sántít, lassacskán ez is csak annyira lesz hasonlat, amennyire sántít. A hozzászólásom címe egy­szersmind a készülő regényem címe 'is, és eredendően úgy gondoltam, hogy a regény be­mutatásával, amit szintén kér­tek tőlünk, válaszolnék, a föl­tett regényelméleti vagy futu­rológiái kérdésekre. És ez meg is felelne a poétikai helyzet­inek, lám, a regény tényleg írja önmagát, önmagán és önmaga történetén tűnődik, ha tehát mesélek kicsit a regé­nyemről, nem tudok nem me­sélni a regényről. Hahn-Hahn grófnőről a go­nosz Heine tesz említést, a nőírókról állapítja meg, hogy azok olyanok, hogy egyik sze­mükkel a papírt lesik, de a másikkal mindig egy férfit - kivétel Hahn-Hahn grófnő, aki félszemű. Hahn-Hahn grófnő pillantá­sa, ez a regény címe, mert ezt a pillantást irigyeltem el. ennek a vak szemnek a min­denen átható pillantását. Van­nak regények, melyeknek írói éppen ellenkezőleg, minél jobb távcsöveket szereznek be maguknak, az ilyen regények azt állítják, a világ ilyen. Azok a könyvek, melyeket én sze­retek, azok inkább kérdeznek, s ha mégis rákényszerülnek mondani is valamit, tikkor azt mondják: a világ ne legyen ilyen. 1953. január 12. A pécsi stúdió avató ünnepsége után Kodály Zoltán zeneművészekkel a rádió kertjében. Amíg megszólalt a Pécsi Rádió Kodály Zoltán 70. születés­napja tiszteletére - az orszá gos ünnepségekkel egyeztetve -, Pécsett 1953 januárjában rendeztek nagyszabású hang­versenyeket. A Mester is Pécs­re érkezett, és másnap, ja­nuár 11-én meghallgatta a kó­rusok és kamaraegyüttesek hangversenyeit. Utána elláto­gatott Agócsy László otthoná­ba. Január 12-én délelőtt, az esti díszhangverseny próbáján jó tanácsokkal segítette a Psalmus Hungaricus első pécsi bemutatására készülőket. Dél­után részt vett a Magyar Rá­dió pécsi stúdiójának avató ünnepségén. Ekkor készült a rádió kertjében az itt látható fénykép. Kodály mellett Antal György, Molnár Klára, Grál Tildi, a vezénylő Melles Ká­roly, továbbá a stúdió akkori vezetője és néhányon a Liszt Kórusból. Kodály nyilatkozott is a .pé­csi rádió mikrofonja előtt. A riporter kérdésére a meghall­gatott hangversenyekről el­mondta: ,,Ezek a gyermekkarok az új nevelési elv alapján alakultak, ez meghallatszik nemcsak a zenei biztonságban, hanem a hangszépségben is." Arra a riporteri kérdésre, hogy miképp érződött ez a Psalmus előadásán, azt felelte: ,,Ügy hogy a karnak a tagjai nagy­részt ennek a nevelésnek az eredményeit mutatják. Azt le­het mondani, hogy semmi vi­dékiesség nem volt benne. A vidékiesség ezentúl is legyen meg, de jó értelemben, hogy mindegyik vidék a maga egyé­niségét, sajátos színét érvé­nyesíthesse, de ezt ugyanolyan minőségű tokon, mint a fővá­ros. És ez nem elérhetetlen, ezt épp itt, Pécsett látjuk." Megkezdte hát működéséta pécsi stúdió a Mór utcai hosz- szú, földszintes épületben, melynek termeiben egykor a népszerűségnek örvendő Gamb- rinus étterem várta a szóra­kozni vágyó pécsieket. Napon­ta 17.30-tól 19.00 óráig su­gárzott műsort, egy órát ma­gyar, félórányit a délszláv hall­gatóknak a 223.8 m közép­hullámon. Az önálló műsoradással a pécsiek régi álma, vágya tel­jesült. Hiszen már 1930-ban felvetődött az olcsóbb, detek­toros készülékekkel is 'jó vé­teli lehetőséget biztosító relé­állomás létesítése. A lelkes pécsiek azonban mór akkor azt szerették volna, ha ez a reléállomás nemcsak a Buda­pest I. műsorát erősítené fel, hanem saját műsort is adna. E javaslatokat, vágyakat, ál­mokat a Dunántúl c. napilap 1930 márciusában több „Köz­érdekű levél" formájában hoz­ta nyilvánosságra. „Egy buzgó pécsi rádió- és zeneértő” alá­írással ezt olvashatjuk: „Alel- állitandó leadó tervénél érvé­nyesüljön a decentralizálás szelleme. Miért lenne Pécs más város kultúrájának ter­jesztője, s miért nem a saját magáé? A reléállomás eszmé­jét tehát csak részben való­sítsuk meg olyképpen, hogy Budapestről pl. csak az ope­raelőadásokat közvetítse. A műsor többi száma kikerülne Pécs saját erejéből is." A Dunántúl március 28-í szá­mában Révész Amadé dr. rész­letesen felsorolta azt a „sok­sok kulturális értéket, ami Pé­csett van. Mily nívósak az Egyetem tudományos szakosz­tályainak, a Szabad Líceum­nak, a Múzeum Egyesületnek előadásai, amelyeket helyszín­ről lehetne közvetíteni, beil­lesztve az iskolán kívüli nép­művelés előadásait is." Irt a város fejlett zenei kultúrájáról, országos hírű ének- és zene­művészekről, a Nemzeti Szín­ház előadásairól és gondolta gyermekműsorokra is, vala­mint arra, hogy az „új adó megépítése sok embert tudna foglalkoztatni, o műsorban sze­replők is a tiszteletdij révén mellékkeresethez juthatnának, ami nem megvetendő akkor, amikor a társadalom úgyszól­ván minden rétege a megél­hetés nehézségeivel küszködik." Akkor ez az álom nem vált valóra. Az 1946-ban megrendezett pécsi kultúrnapokkal kapcso­latban vetődött fe'l ismét a gondolat, hogy a változatos programot bizonyára érdeklő­déssel hallgatná az egész or­szág lakossága. E sorok Írója tette fel a kérdést a Független Néplap 1946. máius 19-i szá­mában: „Lesz-e Pécsett ön­álló műsoradó?" Idézet a cikk­ből: „Nem úi ez a gondolat. Pécsnek mindig szívügye volt önálló rádióstúdiót kapni. A vidéki városok közül jelenleg Pécsnek van a legtöbb jog­alapja ezen terv • megvalósítá­sához, hiszen Pécs Dunántúl kulturális központja." A tervet a városi tanács is maaáévá tette, vállalta a stúdió céliára épület rendelkezésre bocsátá­sát. Elkészültek a műszaki terv­rajzok és egy bizottság három­havi részletes műsortervet állí­tott össze. A cikkben azt ja­vasoltam, hogy az egyik or- száqos nagyadó műsorát osz- szák fel a vidéki városokban felállítandó stúdiók között. Ad­dig is teljesen kielégítené az igényeket, ha a közvetitőállo- más a nap bizonyos óráiban pécsi műsort sugározna. Voltaképpen ez valósult meg 1953. január 12-én, amikor elkezdte önálló műsoradását a ma már egész Dél-Dunán- túlra eliutó, 3 nyelven napi 8 és fél órát suqárzó körzeti és nemzetiségi stúdió. Dr. Nádor Tamás Birtalan Ferenc Lány, piros szoknyában A lány a villamos második kocsijában áll a peronon, mintha örök időktől fogva ott lenne. Nem 'is érti, hogy nem vette észre eddig, s egyelőre azt sem, miért érdekes, hogy az a lány ott van, mi az, amiért átbámu'l a másik ko­csiba. Nem a lány arcát nézi. A blúzát, a szoknyáját. A pi­pacspiros, apró virágokkal te- 'leszárt, térközépig érő szok­nyát, s a keményített, fehér vászonblúzt. Emlékei közt ku­tat: miért érdekes ez a lány, ez a ruha? . . . Majdnem elvéti a megállót, ahol le kell szállnia. Nem néz a villám os után. Megy a gesztenyés utcán végig. A lány arcát meg se nézte. Tud­ta, hogy szép. De hol látta már ezt a 'blúzt, ezt a szok­nyát? Ö a másik kocsiban állt, s mégis szinte érezte, ér­zi a lányból, a ruhából áradó mezőtiszta nyárillatot. Talán Annamária? Talán az a nyár? .. . A gesztenyefák gyökerei ten- gerhuliómosra görbítették a járdán az aszfaltot. A 'hullá­mok tetején lépked. A ziva­tarra mélyk'ék tócsák emlékez­nek. Lombok között tündérke- dik a búcsúzó nap. Hol van Annamária, a pa- talkinevetésű, a fecskekarcsú, a gyerekkor? . . . Lépked a hullámokon. A piros szoknya, a fehér blúz elment a ‘villamossal. Már ez a csoda is a múlté. Talán most találkoznak Anna­máriával, most keresik helyü­ket, hogy besorol janak a soha - nem felejthetőkhöz . . . Lépked a hullámokon. Mint megannyi tenger a sok kicsi tócsa. Egyre erősebben érzi a nyáril latot. Annamária arca tükröződik a pocsolyákból, nő, megalakosodi'k, fut a geszte­nyés utcáin, int: fusson ő is, és iramodna, de nem gyorsul a lába, csak néz a tünemény után, csak 'kiáltana: Anna­mária (!), de a fehér blúz, piros rakottszoknya lebukik egy távoli hullám mögé. .. Otthon papírt vesz elő, főI- írja: Lány, piros szoknyában, fehér blúzban, s mire odaér, ahol Annamária eltűnt, mát nemcsak érzi, már tudja: 'kö­zeledik a találkozás.

Next

/
Oldalképek
Tartalom