Új Dunántúli Napló, 1990. szeptember (1. évfolyam, 149-178. szám)

1990-09-22 / 170. szám

8

új Dunántúli napló

1990. szeptember 22., szombat

Csüngtem Ajkán szótlanul

A

z ember Ajtóra azt hiszem, csak véletlenül utazik. Mindaz, amire a várossal kapcsolatban az általános iskolai földrajzkönyv alapjain emlékezik, a virágzó, -nyomorból IkivOkarázott szocialista város, a gazdag szénás bauxitbányáik, a szemet gyönyörködtető erőművek és büszke kohók, nem teszik igazán vonzóvá, vérpezsdítővé. Aztán egyszer csók, nem várt fordulatképpen irodalmi ügyben Ajkára szólítja sorsa.

A veszprémi busz, Úrkutat elhagyva lefelé döcög a völgyibe, ahol a bakonyaljai zöld dombok között egyszerre fölbukkan a szürke lakótelep: Ajka. Első pillantásra nincs ébben semmi szokatlan, hisz legtöbb városunkat megközelítve először a marcona őrszázadként sorakozó töm'bházak látványa fogad, s csak beljebb érve remélhetünk egy-egyhangulatos utcát, régi polgórhá- zct, jellegzetes -kis templomot. Ajka azonban más. Itt csak -panel van, igaz inem -teljesen egyforma, hisz azért csak más az ötvenes években épült panel, mint a hetvenes évekbéli.

A tanácsra igyekszem. Betonlapókkal kirakott téren vágok át, a hiányos lécezetű -kőpadokon itt is lengyel árusok ármádiája zsi-natol, -ruhájuknál rángatva a bámészkodó fiatalasszonyokat: „Olcsó, mádámká I Prímé, .mádámká!" Az áruház mellett (befordulva rögtön feltűnik, hogy a -helyi sétálóutcába értem. Itt is az előbbi -betonburkolat, kétoldalt pedig egyszintes, pavilonszerű épületsor, seregnyi apró bolttal, bejáratuk fölött foghíjas kiírásokkal: N. pműv., zeti .. It, Do .. ny — a.óndé. Miikor a tanácsház felől érdeklődöm. egy hatemeletes, valaha bordó, mára inkább sötétszürkére pácolódott -kockaházra mutatnak. A hetvenes évek elején építhették, s a-belépő nem is csalódik: egy szöget sem cseréltek ki azóta rajta. Pergő vakolatú, széteső eresztékű minden, a legegyszerűbb lakkozott deszkából, és ormótlan fekete műanyagokból valók a tárgyak, persze mára már egykori „fényüket” vesztve jobbára repedezetten, letörve. A 3. emeleti -művelődési osztályon két vitrinbe gyűjtötték össze a város múltját jelképező emlékeket. Vándorzászlók sorakoznok,

vöröscsillagok, van fejtő bányászt ábrázoló porcelán, ki- sebb-nagyobb plakettek. Egy 'bíbor tokban nyugvó kitüntetés tetejére fafaragást állítottak, a helyi cserkészcsapat ajándékát, a dátum: 1990.

Az irodában Gábor elvtárs fogad. Manapság ilyesmit ■csak gúnyból mond már az ember, de nem tehetek róla, mikor be lépte mikor megláttam íróasztalánál gubbasztani,

rögtön ez villant az agyamba: ő Gábor elvtórs. Végtére is, bizonyára elvtársak vagyunk ebben-abban, vallja, hogy „Ne ölj”, vagy „Felebarátod házastársát ne kívánd”. De mégis leginkább Dárday István dokuimentalista játékfilmjei jutották eszembe, pl. a Jutalomutazás, hisz minden any- -nyira a -művészit visszatükrö- zés az életbe való visszatük- -rözése volt, hogy az már-már hát-borzongató. Mivel fél órával korábban érkeztem, Gábor elvtárs közölte, hogy még dolga van, -majd telefonált, pontosan úgy, miként a filmekben szoktak telefonálni. Bágyadt, de mégis erőszakos hangon adott ki utasítást valakinek, -majd Vasnét kereste, és kissé -megütközött, hogy nincs a helyén, mikor ő megmondta, hogy keresni fogja. Aztán megérkezett Gábor elvtárs

kollegája, Péter, egy dohányzástól barnásszürkére cserzett arcbőrű, zöld dzsörzénadrágot és élénk kockás inget viselő férfi (ekkor döntöttem úgy véglegesen, hogy a 35 °CJban nem kötök nyakkendőt), és Rudi bácsi, egy volt tahitó, akiről rögtön lerítt, hogy kívülálló, kék szemében mély szomorúság csillogott.

Az irodalmi szeánsz hamar lezajlott, helyet foglaltunk a feketére zsírosodon támlájú billegő székeken, csorba szélű poharakban meleg -kólát kaptunk, majd miután Gábor elvtárs - meglepően röviden — előadta mondókáját, Rudi bácsi javallatára föl-kerekedtünk megnézni a várost.

Mint kiderült. Ajka nyolc Árpád-kori település központjában, illetve helyén épült. A háború előtt mindössze hétezren lakták, volt egy nagy uradalom, ott volt hivatásos vadász Fekete István. A régi intéző és fékete házát aztán lebontották, mert utat kellett építeni, és „útban voltak", így aztán Ajka mára legrégibb épülete egy 1938-ban épített templom, amit a katolikusok emeltek. Amint elhagyjuk a szigorúan vett központot, Rudi bácsi visszatekint:

— Azért ha megnézik, mégse olyan egyhangú. A város vezetői arra törekedtek, hogy minél változatosabb házak-kerüljenek egymás mellé. Vagy -ilyen is egy kicsi, meg olyan is. Mégse egy Csikágó. A sétálóutcára (lásd fent) például Borsos Miklós, aki szívesen időzött nálunk, állandó kiállítása is van itt, azt mondta, hogy őt Antwerpenre emlékezteti . . .

Azonban bármennyire is szeretne lelkesíteni bennünket Rudi bácsi, szavaiba mind több keserűség vegyül.

— Az a baj, tudják, hogy nincs múltunk. Nincs kötődni ■mihez. Az emberék nagy része dolgozni jött ide, s hol dolgozni? — gyáraikban, bányában. 1950-ben, mikor elkezdtem a tanítóságot, a munkások 75%-a analfabéta volt. De mért tanultak volna a minimálisnál akár csak egy szik- rónyival is többet, ha -targoncásként dupláját keresték annak, mint én a tanító? Pedig igyekeztünk kérem. Parkokat alakítottunk ki, szobrokat vettünk (mutatja útközben a bányászokat és az üvegfúvókat ábrázoló kompozíciókat), csak hát az előző tanácstitkár alföldi ember volt, nem szerette a dombokat, majdnem sikerült is teljesen legyalultat- nia a környéket. Azok pedig, akiknek egy kicsit is nagyobb igényük van, menekülnek innen. De csoda? Ha csak az ipart vesszük... A szénről, ugye, kiderült, hogy urántartalmú. Az üveggyár fluort, a timföldgyár ként szór a levegőbe. Tavaly itt járt egy amerikai kutatócsoport, és huszonegy rákkeltő anyagot mutatott ki a levegőben. Egy átlagos ajkai gyerek egy kilóval soványabb és fejletlenebb, mint egy ugyanilyen korú pápai -kisgyerek. - Sóhajt egyet. — Itt valamit nagyon elrontottak. . . vagyis elrontottunk, mindenki tehet róla.

S

zinte szótlanul ebédelünk. A csorba késekkel, villákkal. A búcsúzásnál szinte könyörögnek, még Gábor elvtárs is:

— Ne feledkezzenek el rólunk. Aztán jöjjenek majd máskor is Ajkára.

Mégis, mikor ipöfögő buszom kigördül a pályaudvarról, és szép lassan otthagyjuk a városszéli táblát, úgy érzem, menekülök innét.

Méhes Károly

iHMIld t oH§»£«s 5S esti

A száműzetés szépsége

Nagykorú hazai reklámgrafika

Pócs Péter plakátja

Pécs Péter zseniális.

És kell-e, lehet-e erre újabb voksokat keresni a díjak, elismerések, nemzetközi megmérettetés és a most már értő - mert a tűrés-tiltás homályából szabadult - kritikák után? Amikor a szűkén vett szakma saját lelkiismerete szerint is talán az első az egyenlők között?

Bizonyára lehet, és szükséges is. De a voksok, az érvek alatt most ne esztétikai kánonokat értsünk, hanem a .laikus’ csodálkozást, a közönség - azon belül a Pécsi Galériát a születésnapi megnyitó után szép számmal felkereső diákság - érdeklődését. Mással nem pótolható születésnapi ajándékként. Pócs zsenialitását, ennek a tulajdonképpen mélységesen populáris műfajnak a nagyszerűséqét mindenekelőtt ez az érdeklődés, a néző és a mű úiabb gondolatokat fölszik- ráztató találkozása méri. Első lépésként persze csak a külszínen, a revelóló ereiű látványban. Ám félelmetesen szép többletük ahogyan fogva tartanak! A Pócs-féle plakát e műfaj törvényeinek megfelelően ugyan naprakész, aktualitásokhoz kötődik, de jöhetne bármi újabb, csinnadrattásabb politikai kurzusváltás, új hit - vagy kultúrbölcselet, boldogabb vagy boldogtalanabb világ — ezek a plakátok megállnak az időben. Esztétikai értékük révén kiemelődnek a jelenből. A fém egérfogóval lefejezett hús-csillag a maga öngyötrőén sokféle irányú gondolattársításaival, vagy a sarlós-kalapácsos múlt istállófalra komponált rekvizitumai éppúgy emlékezetesek lesznek később is, mint a szájként nyíló konzervdoboz, az agyagarcú Csalóka Péter kesztyűs ujjakkal vigyorra húzott agyagszája, másutt a fülekben ülő szemek, a zongora billentyűiből kreált fűrészfogak egy rózsaszín ujjpercbe mélyesztve, vagy Szerencsés Dániel magyar zászlóval letakart, a címer helyén nyitott szájú

maszkja. Tudjuk Pócsról azt is, hogy munkáit rajzos allegóriák és a mondriani tisztaságú felületek, apró gégék és túlzások, a szecessziós bőséggel vagy szürreális féktelenséggel fölhabzó szimbólumok egyaránt jellemzik.

A Hernádi — illetve Gyurkó- könyvek alapján készült filmek plakátja, vagy az infantilissá dajkált világába, s ennek szépségébe belefagyott Marilyn Monroe-mosoly — a kiemelkedően nagy plakátok majd mindegyike — kegyetlenül tragikus asszociációiban

is. Megalkotásukhoz ez az iróniával, humorral enyhült tragikus látásmód ad invenciót, ez az erősen intellektuális diabolika tölti meg feszültséggel színházi plakátjait is. Talán innen a pécsi születésű, a Művészeti Gimnázium ötvös szakán végzett, most negyvenéves művész mániákus igyekezete is, hogy a képzelete szellemjárását győzze követni. Mert munkájába szám- űzötten él és dolgozik.

*

I, mint Ilona, azaz Kiss Ilona nevét érdemes megjegyezni. Maga is tett egyet s mást azért, hogy kiérdemelje helyét emlékezetünkben. Aki nemcsak az általa alapított .pillanat- lap’, a szeptember 7-i .Kis Újság’ alapján idézi fel a munkáit, annak tudnia kell, hogy elsősorban a Láng kiadó - néhány szellemes Boris Vian- könyv, Pitigrilli, M. H. McCormack könyveinek hasonlóan eleven képzeletű - tipográfusa. Az ő munkája Friderikusz Sándor köztársaságielnök-vá- lasztással foglalkozó könyvének borítóián a terpeszkedő éretlen-zöld trónszék előtte az üresen táncoló fekete lakkcipőkkel vagy az Intell Graf szövegszerkesztő rendszer címlapián a fejünkre ömlő, színes betűzuhatag. A Pécsi Kisqa- lérióban rendezett tárlaton láthatunk többet is ebből a szív Möbiusz-szalaqjával felékesített, vonzó magán-mitológiából. A piros Möbiusz-szív egyébként egy szívgyógyszer reklámemblémája, a még leleménnyel is győzhető szorgalom aprópénze — Kiss Ilona azonban szívesen választ ezoteri- kusabb réaiókat, hoqv a Dalira kacsintóan szürreális fantázia elszakadjon a naturális világ nyűgétől. Szidónia, az első magyar költőnő, Petrőczy Kata Szidónia, vészjelzése vagy a Telefonüzenetrögzítők beszélgetése különös adalék Tóth Árpád vagy Semprum a Nagy utazásban megfogalmazott gondolatához: valóban,

mi másra kell a művészet, az irodalom, minthogy közvetítsen „féléktől lélekig"? És hogy közelebb jussunk egymáshoz?

Bóka Róbert

Kiss Ilona: Szólampróba

Tanév eleji gondolatok a családi nevelésről

M/erí hazudik a gyermek?

Csalódlátogatásaim során sökszor tapasztaltam pedagógiai 'hibákat az otthoni nevelésben. (Észleléseimet mindig őszintén feltártam a szülőknek — természetesen nem a gyermek előtt —, nevelési tanácsokat adtam. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy a hibát elkövető szülők 90 százaléka nem volt tudatában annak, hogy amit tett, pedagógiai szempontból nem helyes.

Gondolom, más családokban is előfordulhatnak hasonló esetek, ezért összegyűjtöttem egy csokorra valót azokból, a nevelési szempontból hibás eljárásokból, amelyeket bíráló szándékkal szóvá tettem.

Szinte minden első osztályomban akadt év elején olyan szülő, aki a gyermeke füle hallatára úgy adta át nekem a kis iskolásjelöltet, hogy agyondicsérte: „Nagyon okos, rengeteg verset tud, százig számol, ír és olvas!" Már-már úgy éreztem magam, hogy ide én fölösleges is vagyok, hiszen mit tanítsak, ha mindent tud. így volt ez Katimnál is. Kiderült, hogy csak a nevét tudta leírni és elolvasni, semmi mást és 100-ig elhadarta ugyan a számsort, de nem tudta megmondani, hogy az 5 mennyivel több mint a 3. Szóval: számlált, de nem számolt. Hallotta az édesanyja szájából, hogy nagyon okos, nem is tett erőfeszítéseket az első hetekben a tudás megszerzéséért. Sehogyan sem fült a foga az írás-előkészltő gyakorlatokhoz, hiszen ő úqy hallotta az édesanyjától, hogy „tud írni”.

Az édesanyja belátta, hogy milyen hibát követett el, ennek a két kisebb testvér helyes nevelése látta hasznát.

D. Mari túl hallgatag és csendes volt az iskolában. Semmihez sem tudott hozzászólni, nem volt véleménye. Kíváncsian mentem el hozzájuk.

Mesterkélt, merev, beállított hangulat fogadott. Az idős szülők 'későn született, egyetlen gyermeke ünnepi ruhában, kibodorított hajjal ült a díványon. Két keze a térdén. Bármit kérdeztem tőle, hol az anya, hol az apa felelt helyette. Át akartam ülni mellé, mire az apa megbotránkozó hangon tartott vissza: „Hova tetszik gondolni?"

„Mutasd meg a legkedvesebb játékodat, Marikám!" — mondtam a kicsinek, de mire ő elindulhatott volna, már szólt is az . édesanyja: „Hozd ide az új babádat, amit a születésnapodra kaptál!" De hátha nem az a legkedvesebb játéka — gondoltam magamban —, s már láttam is hol a hiba: ezt a gyermeket nem engedik egyéniséggé fejlődni, a szülők beszélnek, gondolkoznak helyette, rákényszerítik az ő véleményüket.

Elhatároztam, sokat szerepeltetem majd az iskolában, mert a közel 50 éves szülőket már nehezen nevelném meg.

J. Éviké édesanyja pirulva hallgatta intelmeimet. Az történt ugyanis, hogy a kislány házi leckéjében felfedeztem a qyermekbetűket utánzó felnőttírást. Évi makacsul állította, hogy ő írta, sőt másnapra hozott eqy írást az özvegy édesanyjától, hoqy a leckét segítség nélkül, önállóan készítette el.

Sehogyan sem akartam kudarcomba belenyugodni, ezért négyszemközt, szép szóval val- latóra fogtam a kislányt, aki sírva ismerte be, hogy „Anyuka irta, de mondta, hogy tagadjam le.”

Elgondolni is rossz, hogy mennyire halmozta a hibákat Évi édesanyja:

1. csalni tanította a gyermekét,

2. hazugságra biztatta,

3. a hamis 'igazolással maga is hazudott.

F. Vera. sírva panaszkodott nekem így: „Tegnap anyukám igazságtalanul pofon vágott.”

Szokás szerint végére jártam az esetnék és a következő derült ki: Veráék függőfolyosóján elment a konyhaajtó előtt a szomszédasszony. Az édesanyja megjegyezte, hogy „De ízléstelen rongy van megint ezen a Féketénén!" A kislány ezt hallotta. „Később (bejött a néni — beszélte el az esetet Vera - ugyanabban a ruhában és megkérdezte anyut, hogy hogy tetszik az új ruhája? Anyu erre agyondicsérte, Ihogy csodálatosan szép, ízléses és nagyon jól áll. Erre én azt mondtam: Anyu, te most hazudsz! És anyu teljes erőből pofon vágott. Hát nem igazságtalanság ez, Ilonka néni kérem?"

De igen — gondoltam -, de nem mondhattam, hiszen nekem az édesanyák tekintélyét is védenem kell. Az anyával sem beszélhettem, mert Vera 'bizalmával nem akartam visz- szaélni, de elmondom most itt sokaknak, hogy az anya hármas hibát követett el:

1. rosszindulatúan bírálta a szomszédasszony új ruháját,

2. hazudott a gyermeke füle hallatára,

3. végül: igazságtalanul pofon vágta.

Hányszor fordul élő, hogy szól a telefon. Az anya szalad a készülékhez, az apa közben így szól: „Mondd, hogy nem vagyok itthon!" A gyermek hallja, tanul hazudni, akár Péter és Ágnes, aki jól hallotta, amikor vasárnap ebéd után az édesanyja azt mondta: „Bárcsak ne jönne ma sertki, jó lenne kicsit pihenni!" Percek múlva csengetnek a sógorék és az anya és apa repeső örömmel fogadják őket, sőt még hozzáteszik: „De jó, hogy jöttetek, éppen üres délutánunk lett volna!”

Humoros eset is kerekedhet a nevelési hibák kapcsán, Így istvánéknál. Nagy öröm volt, mert kis húga született. A nagyszülők és a boldog apa a kisfiú előtt beszélték meg, hogy „Mennyit adjunk az orvosnak, mennyit a madámnak?" — mire István csalódottan kérdezte meg: „Hát nem ingyen adták?"

Jó lenne, ha gyermekeink nem látnának otthon rossz példát, nem érnék őket csalódásók, ha minden szülő, nagyszülő és felnőtt, aki a gyermek környezetében él, érezné azt a felelősséget, ami azokat terheli, akik a gyér- méknevelés, a gyermék emberré formálásának nehéz feladatára vállalkoztak.

Dr. G. K.né