Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)

1990-08-08 / 126. szám

1990. augusztus 8., szerda aj Dunántúlt napló 7 Szőke ellátását sem lehet téhrállrál venni ...............■■■■■■■„■■ V ......., ... ■ ■ ................. ■ ■............... ■.. .... ■ ■ .......................... ........ ......., , in rí.,; Eg yszer bolt, hol nem bolt... Biró néni kútja kiszáradt. Így aztán az utca túlsó olda­láról hordja a telt vödröket, 'most, délelőtt 10 óra felé ép­pen a tizediket. Sovány, öreg vállait mélyre húzzák a súlyos edények. Elveszem tőle, ter­mészetesen. Az udvarban meg­mutatja a jószágait, a két te­henet a borjakkal, a kismala­cokat, a góbékét, a kant, az árnyékos helyeken bóklászó baromifi népet, s egy picit po­rol : lám, a tyúkok is, reggel töltötte tele az itatót, s már majdnem kiszáradt... A te­henek borjasak, két-három vö­dör víz kell nekik. Ez a kiszáradt kút bennem jelképpé csontosul. Szőke, az apró kis falu, eldugva Gör- csöny mögött, mintha elvesz­tette volna életnedveit. Né­hány ház kertjét a gaz veri fel, korábban díszes kovácsolt­vas-kerítések rozsdásodnak, bi- csaklott redőnyök állják moz- díthatatlanul az esőverést, gő­gös lúdcsapat ijesztgeti a fő­utcán az idegent. Úgy tűnik; egyszer, kiszámíthatatlan, hány éve, Szőke megtorpant, lépést vesztett, s a világ elment mel­lőle. A falu magára maradt a völgyben véget érő útjával, az ittrekedt emberekkel. Az ellátás azóta csak romlott színvo nalával. * „Íme, a tény: 1990. március hóban a volt boltvezető nyug­díjazása után az áfész a köz­ség vegyesboltját bérbe adta egy vállalkozónak. A bérlő el­ső tevékenysége az volt, hogy a község terményraktárát la­kássá alakította át, és beköl­tözött. Ezzel egyidejűleg meg­szűnt a község tápellátása, és a meglévő állatok takarmá­nyozása súlyos gondot és te­temesen meg növekedett anya­gi kiadásokat rótt a lakos­ságra." A levél folytatódik, tizenha­tan írták alá Szőkén. Bár meglehet: közülük tizenketten is egy családhoz tartoznak. Ettől azonban nem kopik g panaszuk igaza. A boltosnő barátságtalanul fogad.- Mert nem adok nekik hi­telt! - tmondja, s ezt jelöli forrásának minden ellene irá­nyuló panasznak. Azt mondja — össze-vissza halmozott ira­tok között eredménytelenül ke­resve-a „bizonyítékot” —, hogy neki engedélye volt a ter­ményraktár átalakítására. Pár percig még kotorászik az irat­halomban, aztán enged a ké­résnek, nézzük meg a pihenő­helyet. Elképesztő a rendetlenség, a kosz. Félig kiürült szardi- niásdoboz morzsatengerben, bevetetlen, gyűrött ágynemű a földre rakott matracokon, szétdobált ruhadarabok és horgászfelszerelés - a falon jókora harcsa kipreparált feje —, üres palackok, dobozok, mosógép... Itt valóban lak­nak, ámbár némi igénnyel bí­ró ember nemigen tudna itt aludni... De hát az ő ügyük — mármint a környezetük. Ám az, hogy mi lett a termény- raktárból, az már nem'...- Az Eperjesi adná a ga­rázsát a terményraktárnak, bi­zony, hogy adná I — magya­rázza az egyik lakó, akinek ugyancsak hetente néhány száz forintjába kerül az a fu­var, amivel kinnal-keserwel haza tudják hozatni a tápot az állatoknak. Ami fuvardíj persze, nem lenne, ha a zsá­kokat biciklin tolva, a helyi boltból vihetnék. A boltosnő megint csak az irathalmazához fordul, s mu­tat egy „megállapodást",ame­lyik szerint ez az Eperjesi az istennek sem tesz eleget „kö­telezettségének", mármint a garázs átadásának, pedig ö - mármint a kereskedő — má­jusban utolsó felszólítást kül­dött neki. A boltosnő rám nem tesz jó benyomást. Nemcsak a „pihe­nőhely” ijesztő rendetlensége miatt. Kitárja, visszacsapja a hűtők ajtaját, mutatja, hogy van bőven tej, kenyér a pol­con — ám a levélben szó sincs ezek hiányáról. Az állattartók a tápellátás megoldatlansága miatt keseregnek. Azért, mert ennek egyedüli akadálya a raktárhiány. Vagyis a „pihe­nőhely”. Kérdem a boltosnőt: pécsi, Földes Ferenc utcai la­kását talán kiadta? Ide jár „haza", este 11 ára után, ami­kor a megyeszékhely egyik cukrászdájában befejezi a „másik állását"? Természete­sen nem adta ki, mondja. Jogilag támadhatatlan. Akár a pihenőhely, akár a tápellá­tás vonalán. A volt termény- raktárt nem lakásnak kérte - más kérdés, valóságban ilyen jelleggel 'használja-e —. s ez meg is jár neki, mert a bolt két műszakban üzemel, s a boltosnő, Tyimcsuk Antalné — nem kényszeríthető az állandó Pécs—Szőke közötti utazgatás­ra. Amihez legfeljebb annyit le­het hozzátenni: ő döntött úgy, hogy bérbe veszi a boltot. A Pécsi Áfésznál - a bérbe adónál — annyit tudtunk meg, 'hogy miután kiskereskedőről van szó, annak joga van eldönteni, mit árul. Ha a tá­pot kihúzza a listáról, senki sem parancsolhat rá: igenis, forgalmazza! Arra a kérdés­re, hogy a bérlők felkészültsé­gét, rátermettségét, erkölcsi nívóját mérlegelik-e a szerző­dések megkötésekor, nem kap­tunk választ. * Ez utóbbi — az erkölcsi ni- vó, az, ellátásért való felelős­ségérzet — hogy fontos-e, megér néhány gondolatot, Szőke ürügyén is. Egy, a vi­lággal a falu túlsó felén már véget is érő úttal összekötött kisközség — 160 lakó - ellá­tását sem lehet félvállról ven­ni. Különösen akkor nem, ami­kor a megélhetési körülmé­nyek egyre nehezebbek. Sző­kén például — frjáík a levél­ben - a munkaképes korúak egyharmada vesztette el a közelmúltban állását a gör- csönyi téglagyárban. Minden többletkiadás fokozott terhet jelent. A néhány száz forintos fuvardíj is a szőkeiek eseté­ben, amit atáphordásért kell fizetniük. Holott az állattartás ma éppen a terhek enyhíté­sét szolgálhatná, akár a kony­hára, akár o piacra nevelik a jószágokat. Áz állattartás­nak pedig az egyik alapfelté­tele a tápellátás. Nem mese, ha azt mond­juk: ez lenne Szőke egyik életnedve. Vagyis, ami segít­hetné az itteniek megélheté­sét, egyáltalán: a falu né­pességmegtartó — ma nagyon gyengülő - erejét. * Időközben — augusztus 1- jén - falugyűlés volt Szőkén, ahol természetesen a tápellá­tás volt a téma. Dr. Gellértné dr. Kugler Annától, a görcsö- nyi tanácselnöktől — a közös tanács felel községei ellátá­sának megszervezéséért — megtudtuk: a faluban élők kö­zül ketten is vállalkoznának arra, hogy bizományosként árulnák a takarmányt — egyi­kük éppen a már említett Eperjesi. A tápot a ba'ksai tsz hozná. A boltosnő továbbra sem mutat hajlandóságot, azt az ugyancsak támadhatatlan érvet használva, hogy saját tőkéjét forgatja - annak pe­dig van egy rentábilis forga­tási ideje -, csak ha kénysze­rűik, akkor veszi fel az áru­listára a tápot. Most - augusztus elején — a helyzet: talán 10 nap múl­va megoldódik a szőkeiek e gondja. Talán addigra lesz egy jókora eső is. Feltelik majd tőle Biró néni kiszáradt kútja. Mészáros Attila A szőkéi vegyesboltban a tápon kívül minden kapható Pécsi utcák — híres emberek Szent Margit IV. Béla király családjával a tatárok elől a dalmóciai Klissa várába menekült, ahol 1242-ben Margit nevű leánya született. Megmenekülésükért hálából megfogadták, hogy lányukat zárdába adják. Mar­git előbb Veszprémbe, majd a Nyulok-szigeti (ma Margit­sziget) apácakolostorba ke­rült. Később hiába igyekeztek a zárda elhagyására rábe­szélni, Margit nem tért vissza a világi életbe. Pedig atyja mindenáron férjhez akarta adni Ottokár cseh királyhoz. Meg is Igtogatták őt a szige­ten, Ottokárt elragadtatta a 18 esztendős hercegnő szép­sége, s mivel Margit ekkor még nem tette le a végső szüzességi fogadalmat, nem lett volna akadálya a frigy­nek. Ottokáron kívül Anjou Károly sziciliai király és egy lengyel főúr is megkérte a kezét. Mindhiába. A herceg­nő komolyan vette azt a fo­gadalmat, amelyet a szülei tettek a nevében. Margit úgy tekintette magát, mint Isten­nek ajánlott áldozatot Ma­gyarország oltalmára. A kolostori életnek, Mar­git alakjának, csodáinak ha­mis idealizálás nélküli bemu­tatását tartalmazza az az el­ső középkori, magyar nyelvű alkotás, amely a XVIII. szá­zad végén nyomtatásban is megjelent. Az első legendát az a Marcellus fráter irta 1275-ben. aki egy időben Bé­la király kitüntetettjeként a domonkosok magyarországi tartományfőnöke, Margitnak pedig lelki vezetője és gyón­tató atyja volt. Ezenkívül ránk maradtak az 1276-ban ké­szült, a római szentszéki meg­bízottak által vezetett jegyző­könyvek is. Ezen írások alapján meg­ítélhetjük, milyen is volt „az magyeri király nemességes, szent szűz leányának kolostori élete”. Nézzük néhány csele­kedetét! A konyhán főz a szororok- nak (nővéreknek); fazekat, tá­lakat mos, a halakat „meg­faragja”; fát hord a hátán; vizet merit a Dunából; „gya­korta megtisztétja a szükség­nek helyét". Amikor egy íz­ben a mosdóvizet ki akarta vinni az ebédlőből, és ehhez segítségül hívta Csenge nő­vért, „az kezdé arcul verni Szent Margit asszonyt a mos­lékvízzel, amire ő mosolyog­ván mondó: - Szerető atyám­fia, mit művelsz?" A társnők, szororok vallo­mása szerint, amikor imádko­zott, arca valami különös szépségben ragyogott, néha ima közben hangosan felzoko­gott, és mindannyiszor köny- nyezett, amidőn a miséző pap Krisztus misztikus testét fel­mutatta. A jegyzőkönyvek val­lomásai rávilágítanak arra is, hogy gyakran ostoroztatta ma­gát, vasból csinált övét vi­selt, és társnői szerint Marg't maga volt a csoda, hogy az összes kínzóeszközöket arc- rándulás nélkül tudta elvisel­ni. Teljesen elsanyargatott tes­te végképp kimerülve 12 napi betegség után, 1271. január 18-án hunyt el. Amikor Mar­git hűléstől merevült nyakkal, kisimult arccal a halálos ágyon, majd a ravatalon fe­küdt a kolostori munkától el­szennyezett apácaruhájában, a végső búcsúra sokan megje­lentek. Az esztergomi érsek Margit temetésekor (1271. feb­ruár 17-én) fölemelte a fáty­lat a halott arcáról, és így szólt a gyászolókhoz: „Ne sírjatok, hanem nézzétek őt, az örök király leányát, mert a feltámadás jele van az ar­cán." Szülei nem jelentek meg a temetésén. Tóth István dr. Rehabilitálható-e a Horthy-rendszer? Nagyon valószinü, hogy Kéri Kálmánnak, a Parlament kor­elnökének múlt heti szavai még sok vitát fognak kiváltani. Mint ismeretes, a nyugalmazott tábornok arról beszélt, hogy a Horthy-rendszernek a Szovjetunió ellen viselt háborúja igazsá­gos volt, mert a kommunizmus ellen folyt. Az első ellenvetések mind a Parlamentben, mind a sajtó­ban azzal foglalkoztak, hogy Kéri kijelentései álért vesze­delmesek, mert - közvetve bár - igazságosnak minősítik a fasiszta hatalmak harcát az antifasiszta koalíció ellen, amelynek tagja volt a Szov­jetunió is, s ily módon nem­csak a Szovjetunióban, ha­nem Amerikától Franciaorszá­gig, Lengyelországtól Angliáig mindenütt ellenérzéseket vált­hatnak ki hazánkkal szemben. De korántsem csak külpoli­tikai bonyodalmak lehetőségé­ről van itt szó, Kéri Kálmán kijelentései egyéb problémá­kat is felvetnek. Ezek közül az egyik legérdekesebb — s vár­ható volt, hogy a rendszer- . váltás menetében ez előbb- utóbb terítékre kerül -, hogy vajon a következőkben átala- kítandó-e a Horthy-rendszerről alkotott képünk, még ponto­sabban szólva: rehabilitálan­dó, rehabilitálható-e a Horthy- rendszer? HOGYAN LÁTJÁK A TÖRTÉNÉSZEK? Elöljáróban két fontos meg­jegyzést kell megtennünk. Az egyik: a dolog természeténél fogva soha, egyetlen történel­mi korszakról sem állíthatjuk, hogy végérvényes, tovább nem árnyalható, lényegi átértékelé­seket nem igénylő képünk van róla. A meglehetősen bőséges történeti irodalom ismeretében bízvást mondhatjuk, hogy jócs­kán van még megismerni va­lónk a két világháború közötti időszak históriájából. A másik megjegyzés akár meglepő is lehet: a Horthy-rendszer, az ellenforradalmi korszak rehabi­litációja meglehetősen hosszú ideje megkezdődött. Ide ma­gyarázat kívánkozik. Arról van szó, hogy a Rá- kosi-korszak egyoldalú és pri­mitív értékelése után, amely egyértelműen fasizmusnak mu­tatta és minősítette a Horthy- rendszert, sőt egyenesen Hor- thy-féle fasizmusról beszélt, a 60-as években megindult egy erőteljes történészi törekvés a rendszer objektiv jellemzésére. Ennek a törekvésnek az ered­ményei számos igen komoly munkában testesültek meg, és végül 1976-ban a 10 kötetes Magyarország történet 8. kö­tetében összegeződtek. A fentebbiekből következően szó sincs róla, hogy a két vi­lágháború közti Magyarország valamiféle felülmúlhatatlan történetét tarthatnánk kezünk­ben. A munka meg is kapta a megfelelő kritikákat. A meg­jelenése óta eltelt másfél év­tized pedig felszínre hozta számos olyan gyöngeségét, amely a kiadás időpontjával és az eddig el nem végzett kutatások hiányával magyaráz­ható. összességében mégis érvényes mű ez, leglényege­sebb értékelései ma is elfo­gadhatók. Szó sincs benne arról, hogy a Horthy-rendszer nyílt terro­rista fasizmus lett volna, amely önnön törvényeinél fog- .va logikusan torkollott a Szá- lasi-féle nemzetpusztító dikta­túrába. Arról azonban igen, hogy egy olyan konzervatív rendszerrel van dolgunk, amely mindenképpen visszalépést je­lentett az első világháborút megelőző liberalizmushoz ké­pest, sőt annak kifejezetten ellenfelévé vált. És itt most hagyjuk a történelemkönyve­ket, s beszéljünk a lényegről. Annak a rendszernek, amely keresztény-nemzeti kurzusként jellemezte magát, abban állott menthetetlenül retrográd volta, s egyúttal az okozta a saját s vele a nemzet tragédiáját is, hogy azt a progressziót, amely az első világháború előtt igen tetemes erőt képviselt Ma­gyarországon, meg akarta semmisíteni — sajnos, nem eredménytelenül. A rendszer önjellemzését szolgáló két jel­ző a keresztény és a nemzeti a szabad gondolkodás, a li­beralizmus, a szociális törek­vések ellen szolgált védőpaj­zsul. A progresszió elleni vád az volt, hogy az ország álta­lános romlását, az ország 324 ezer négyzetkilométeres terüle­tének 93 ezer négyzetkilomé­terre való csökkenését, az or­szágvesztést a szabad gondol­kodás, a liberalizmus, a libe­ralizmusból fakadó, illetve a vele járó nemzetietlenség okozta. Ehhez a vádhoz az­után teljes természetességgel csatlakozott egy erőteljes na­cionalizmus és antiszemitizmus. A magától adódó kérdés ugyanis így hangzott: vajon kik a vétkesek a szabad gon­dolkodásért, a liberalizmusért, a szociális gondolat terjedé­séért? A válasz pedig így: nyilvánvalóan nem a magya-_ rok, hanem az idegen ele­mek, a svábok, a tótok, a zsidók stb. A dolog lényege tehát ez. Az 1867-es kiegyezéssel meg­indult Magyarországon egy nagyszabású gazdasági, poli­tikai, kulturális, szellemi fejlő­dés, amely szellemi szempont­ból az első világháborút megelőző, úgynevezett máso­dik reformkorszakban csúcso­sodott ki. A második reform­korszaknak olyan hatalmas eredményei vannak, mint Bar- tókék világraszólóan modern zenéjének, a szintén világ-, il­letve Európa-szintű modern magyar társadalomtudomá­nyoknak, a modern magyar képzőművészetnek, s persze, nem utolsósorban a modern magyar irodalomnak a meg­születése. Az ellenforradalom­mal hatalomra jutó keresztény­nemzeti kurzus mindezt nem csupán negligálja, de kárhoz­tatja, s a magyarság hanyat­lásáért bűnbakká kiáltja ki. Nem véletlen, hogy a magyar szellemi élet kiválóságainak tömege emigrál. TRIANON SOKKHATÁSA Magyarán: a Horthy-kor­szak olyan konzervatív fordu­lata és olyan retrográd perió­dusa a magyar történelemnek, amely szándékoltan vagy szán- déktalanul is a modernizációs folyamattal való szembefordu­lást testesíti meg. Igazságtala­nok lennénk, ha e konzerva­tív fordulat kibontakozásánál, a liberalizmus-ellenesség ki­alakulásánál nem vennénk fi­gyelembe olyan tényezőket, amilyen például Trianon kihe- verhetetlen sokkja volt. Egyút­tal azonban azt sem hagyhat­juk figyelmen kívül, hogy o történelmi folyamatok mindig alternatív jellegűek. Ugyan­azon problémákra különféle reagálások lehetségesek. A kurzus politikájára igen különböző karakterű figurák nyomták rá a bélyegüket. Vol­tak köztük formátumos, sok progresszív törekvést megtes­tesítő politikusok is. Gondol­junk Bethlen Istvánra, Kle- belsberg Kunóra, Teleki Pálra. A Horthy-rendszer számos po­zitív politikai megnyilvánulása fűződik nevükhöz. Csakhogy a sorsdöntő fordulatoknál soha nem az ő törekvéseik érvé­nyesültek, hanem azokéi, akik náluk jóval kisszerűbbek, kon- cepciótlanabbak, nagyon egy­szerűen kifejezve: konzervatí­vabbak voltak. S hogy e sors­döntő fordulóban ez utóbbiak kerekedtek felül, az már a keresztény-nemzeti kurzus logi­kájából következett. Abból a liberalizmus-ellenes, progresz- szióellenes logikából, ami a kurzus lényege volt, s amely­nek hegemóniája miatt aligha lesz valaha is rehabilitálható a Horthy-rendszer. Hovanyecz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom