Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)
1990-08-18 / 136. szám
IO üj Dunántúli napló 1990. augusztus 18., szómból Megyei kitüntető díjak, 1990 Területfejlesztési Díj: Dr. Soós Attila A szövetkezetnek és a falunak azonosak az érdekei A Sellyéi Agrokémiaipari Szövetkezet elnöke oz indoklás szerint „Sellye és térsége infrastrukturális fejlesztése érdekében hosszú időn át végzett eredményes munkásságáért" kapta a megyei tanács diját. Sellyéért - pécsiként, merthogy dr. Soós Attila Pécsett lakik. A bemutatkozás után természetes, hogy azt kérdeztem tőle először, vajon ingázóként mi ösztökélte arra, hogy „másodállásban" magára vállalja a falu gondjainak nem kis részét.- Nézze, aki tizennyolc éve nap mint nap szembetalálkozik egy település mindennapos problémáival, nehezen megy el mellettük szó nélkül. Főként, ha olyan gazdasági egységet vezet, mint én. Olyan szövetkezet, ahol kétszáz selylyei ember vállal munkát. S a válaszom első fele is ez: nemcsak a munkahelyen kell hogy jól érezzék magukat a dolgozóim, de a munka után is megfelelő környezetben kell el- tölteniük a pihenés idejét. A szövetkezetnek és a falunak tehát részben azonosak az érdekei - ezt nem felismerni, balgaság lett volna. S mivel az elnök határozott errtber, nemcsok szóvá tette a sellyei hiányosságokat (telefonhelyzet, orvosi és áruellátás, a szennyvíztisztító hálózat problémái), de amiben tudott, segített is. Munkája alapján jelölte őt a térség a megyei tanácsba, melynek az utóbbi öt évben tagja volt.- Akkor hozták létre a hátrányos helyzetű térségek fejlesztésére szánt országos alapot, amikor tanácstag lettem. A keretösszegből Baranyának 300 millió jutott. Az eredeti elképzelés szerint a pénzt a mezőgazdasági üzemek fejlesztésére kellett volna fordítani, s nem kevés „lobbizásba” telt. mig a koncepció annyira megváltozott, hogy az infrastruktúra fejlesztése kerülhetett előtérbe. Részben ennek a pénznek köszönheti Sellye is az utóbbi évek fejlesztéseit. No, látványos változásokra azért nem szabad gondolni, hiszen annyi pénz azért Magyarországon kevés helyre jut. Lett viszont orvosi rendelő, tornacsarnok — és ami szintén nagyon fontos: tíz távolsági beszélgetésre is alkalmas telefonvonal.- A térséget képviselő megyei tanácstagként Sellyéért dolgozik, lakni azonban Pécsett lökik. Soha nem tervezte, hogy a napi ingázásnak véget vetve, családiával együtt a faluba költözik? — kérdezem dr. Soós Attilát. — Nem . . . Pedig nyolc évvel ezelőtt lett volna lehetőségem rá . . . S ennek tükrében talán az is érdekes, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy akiket a szövetkezethez hoztam, Sellyén telepedjenek le . . . De azt hiszem, most mór nem is költözködünk. Dr. Soós Attila 1965-ben gépészmérnöki diplomát szerzett, majd ’83-ban közgazdaságtudományból doktorált. Tizennyolc éve dolgozik Sellyén, az utóbbi 15 évben az agrárké- miaipari szövetkezet elnökeként. Két felnőtt gyermeke von, felesége Pécsett dolgozik. Dr. Soós Attila negyvenkilenc éves. (P. Zs.) Közoktatási Díj: Dr. Doktor Sándor-díj: Dr. Rajczi Péter A gyerekeket szeretni kell Díjazottnak. ünnepeltnek lenni jó érzés. Ha az ember egy hosszabb életpályára tekinthet vissza, talán még jól - esőbb. Dr. Rajczi Péter viszont nemcsok hátra, hanem leginkább előretekint. A Baranya Megyei Levéltár 73 éves munkatársa jelenleg is aktiv kutatómunkát végez, számos kiadványa, publikációja jelenik meg. Idén augusztus 20-án közoktatási díjjal jutalmazzák eddigi munkásságát. — Hogy indult a pályája? — Furcsa kanyarral. 1917. július 22-én születtem. Szek- szárdon érettségiztem, majd a jogi egyetemen szereztem diplomát. Ezután elvégeztem a bölcsész kar magyar-történelem szálkát is, itt, Pécsett 1957-1977-ig a pécsi Nagy Lajos Gimnázium tanára voltam. Bár tulajdonképpen kény szerpó'lya volt számomra a pedagógusi. mégis mindig azt vallottam, az embernek azt keM jól csinálnia, ami kiosztatott számára. A pedagógus ■szakmát pedig nem lehet megtanulni, arro születni kell. A gyerekéket szeretni kell. A pedagógus elsősorban nem a hivatalnok, hanem saját lelkiismeretének kell, hogy feleljen. Viszont elengedhetetlen a tudományosság igénye- is. Én a tudós-tanár tipust tartom ideálisnak. így közeledtem én is mindig a gyerekek felé. Ez, persze, gyakran nem felelt meg a hivatali várakozásoknak. ezért volt sok kellemetlenségben is részem, de nem bánom, mert o gyümölcs beért. A világ minden tájáról kapok a mai napig is leveleket volt tanítványaimtól. Legutóbb egy pszichiáter tanítványom irt Houstonból. Ez éltet engem igazán. — 1977 óta a levéltárban dolgozik. Mivel foglalkozik? — Kultúrtörténeti, művelődéstörténeti problémák foglalkoztatnak. Legfőképp a Baranya megyei vonatkozások. Jelenleg egy reformkori baranyai falu életéről, Rácváros és környékéről készítek dolgozatot. De számos munkát készítettem iskolatörténetekről, a Nogy Lajos Gimnázium történetéről, a baranyai népoktatásban a ciszterci rend szerepéről, a „Mauriniumról”, a pécsi egyetem Szent Mór kollégiumának működéséről. — Milyen tervei vannak? — Nem hagytam fel a pedagógusi pályával, évente foglalkozom felvételire készülő fiatalok felkészítésével. Mig élek. szeretném feldolgozni a kutatásaimhoz szükséges levéltári anyagot. Ez a fiataloknak már olyan távoli. Z. M. Dr. Decsi János komlói körzeti orvos Azt mondják, Komlón szinte mindenki ismeri és szereti. Dr. Decsi János a komlói Dávid- föld körzeti orvosa. Orvosként végigasszisztálta Komló hőskorát a kezdetektől napjainkig.- Valóban mondhatom, hogy Komló történetét végigéltem. Komló az orvosok számára sokáig amolyan átjáróhoz volt, nyolc egészségügyi osztályvezetőt és hét rendelőintézeti igazgatót szolgáltam ki. Ök jöttek, mentek, én maradtam. Pedig voltak nehéz időszakok. Amikor 1954-ben idekerültem, szóltak, hogy betegeket kellene megnéznem a „csőbarakkokban". Onnan kapta a nevét, hogy csővázas szerkezetből alakítottak ki munkásszállásokat. 2400-2600 ember élt itt, akik az ország minden részéből érkeztek ide szerencsét próbálni. Amikor elindultam rendes utcai cipőben és nadrágban, megrökönyödve kérdezték, csak nem így akarok odamenni? Hiszen térdig süppedek a sárba. Akkor kaptam az első komlói szerzeményemet, egy gumicsizmát és egy munkásnadrágot. Ezt a csizmát az elmúlt év végéig megőriztem.- Rendszeresek voltak itt a verekedések - volt olyan, hogy egy verekedés után 36 sérültet kellett ellátnom egyszerre - én mégis jó kapcsolatot tudtam kialakítani, hallgattak rám. Visszautasítottam, amikor az akkori rendőrkapitány önvédelmi szolgálati pisztolyt akart adni.- Később, 1958-ban kerültem a dávidföldi rendelőbe. Akkor indították a bányászkislakás épitési akciót, egész kolónia épült fel itt okkor. Én velük is nagyon hamar jó kapcsolatba kerültem. A nagy többségük becsületes, dolgos ember volt.- Ellenem soha egy feljelentés sem volt, soha nem volt fegyelmi ügyem, soha nem késtem le a rendelési időt. Nem tudtam volna soha megtenni, hogy ha hívnak beteghez, ne menjek ki, s azt sem, ha le is járt a rendelési időm, de kopogtak az ablakomon, hogy elküldjem azt, aki hozzám jött segítségért. Talán ezért is választottak újra és újra tanácstagnak 33 éven keresztül.- Egy ilyen körzetben az orvosnak nemcsak gyógyítani, de a lakók minden ügyes-bajos dolgával, szociális problémáik elintézésével is törődni kell. Én szerettem ezt a munkát, soha nem volt okom panaszra. Úgy érzem, csak azt tettem - nem többet —, amit tennem kellett. Dr. Decsi János komlói körzeti orvost a Baranya Megyei Tanács a Dr. Doktor Sándor kitüntetésben részesítette. S. Zs. Janus Pannonius-díj: Makay Ida Hamu, márvány A szokványos újságírói kérdést — egy-egy díj, kitüntetés alkalom-e a számvetésre? - Makay Ida elutasítja: „a számvetés a statisztikusok dől go. Az én dolgom, hogy örüljek a díjnak". A munkáról, a költészetről sem adatszerűén, inkább sztoriivá mesél. csa- pongva, ide-oda. Az érettségi utón például, amikor az egyetemi felvételi bizottság az amerikai rokonokat firtatta, beleírták a minősítésébe: pózol. Bár nem Pestre vették fel, tanár lett, persze; eljátszva minden „pózt”, amit a pálya megkívánt tőle: a szigorút, az engedékenyei, a taonyag hiányait önfeláldozó munkával kiegészítő tanárt. A pedagógiai munkáról különben nincs emelkedett és lelkes szavakba foglalható véleménye. „Senki sincs annyira kiszolgáltatva az élet esetlegességeinek, mint a gyerek", mondja. És hozzáteszi: „alighanem elég nehéz lehetett velem együtt dolgozni". Kérdem a költői pózokról is. „Nekem nincsenek, úgy gondolom, legalábbis. Az olvasó azt hiszi, a költő örül vagy szenved, szomorú vagy vidám. A költészetben ezek használhatatlan szavak. A költő izzad, keresi a jelzőt, az igét, a ragot, aztán, ha sikerül, a vers igaz, megrendítő, leiemelő vagy lesújtó. A végeredmény a lantos." Várakozásokról beszélünk a könyvespolc előtt: erre a kötetre hét évet kellett várni, erre tizenkettőt, erre négyet. Az első a Lengő lényhidak volt 1964-ben, közösen két másik költővel, öt év múlva az Útközben c. antológia, 1973- ban önállóan a Mindörökké, az idén Az utolsó tárlat. VerMiniszteri dicséret: Kárpátiné Kovács Zita Megtalálni könnyű, szóra bírni nehéz Megtalálni könnyű, szóra birni annál nehezebb ezekben a percekben a törékeny fiatalasszonyt, pedig Kárpátiné Kovács Zita, a Pécsváradi Művelődési Központ népművelője a legkevésbé sem tartozik a zárkózott emberek közé. Ellenkezőleg, megállítják lépten- nyomon a helybéliek, különösen találkozásunk napján van erre elég ok és alkalom, amikor a nagyközség a német nemzetiségiek betelepítésének 300. évfordulóját ünnepli. — Szeretem-e a munkámat, és miért? — neveti el magát. — Mit is mondhatnék erről? Hiszen ez az életem már több mint egy évtizede! Még Kígyós Sándor, a már elhunyt szobrászművész javasolta, hogy jelentkezzek Debrecenbe tanulni, végül — két és fél év könyvtári munka után — Szombathelyen szereztem diplomát könyvtár—magyar szakon. Szorgalmason jártam a kaposvári főiskola népművelő szakkollégiumaira is. Erről a munkáról nehéz beszélni, csinálni kell. Itt születtem, mindenki ismer, mindenkit ismerek, ha kilépek az utcára, egy háromperces út fél óráig tart. Kitűnő kis csapattal, Dretzky Katalinnal — aki most a ház vezetője — és foltos Sándorral indultam el ezen a pályán, ha meg is fordult a fejemben, nem tudnék elszakadni mindattól, amit számomra jelent.- Jelenti e pálya mellőzöttségét, mindennapos anyagi gondjait, a konfliktusokat is! Ismerve a váradiakat, milyen lesz a kultúra, a népművelés jövője az itteni önkormányzatban? — Ha nem tudnáim túltenni magam a kudarcokon, már nem lennék ezen a pályán. Mi is igyekszünk szolgáltató szerepet betölteni, nyelvtanfolyamokat indítani, fítness-progra- mot kínálni, próbálkoztunk népművészeti bolt nyitásával is. Éppen ezen, a kultúra támogatásának kérdésein vitatkoztunk a tanácselnökkel fél délelőtt. . . Biztató, hogy a helyi MDF-nek a kulturális szolgáltatásokat bővitő programja van. — Munkájában milyen szerepet játszik a család? — Bizonyos értelemben a férjem is „szociális" munkás, az idősek otthonának sofőrje, aki az én gyakori távollétem ben három fiunk szerető édesapja. A gyerekek 15, 14 és 10 évesek — a legnagyobb a helyi mezőgazdasági szakközépiskolába jelentkezett, szeretném, ha a középső gimnáziumba jelentkezne majd. B. R. sek, egy érzékeny, kissé rezignált, olykor magába forduló, olykor szenvedélyesen kitárulkozó nő versei. 1959 óta él a véméndi iskola mellett egy szoba-konyhában idős édesanyjával. Már felnőtt fia, unokája van. Nem érzi magányosnak az életét, de hálás minden mosolyért, amit kap: „még a kvázi-szeretetmüvelök- nek is kijár az elismerés". A szekrényen szép arcú, fiatal lány arcképe: talán, ha 16 éves lehet. „Huszonhat voltam, mondja Makay Ida. Mindig liatalabbnak látszottam, nem akartam azonosulni a korosztályommal. Gyerekkoromban koravén voltam, ma meg egy kicsit inlantilis. Meg van a hintám a játszótéren, a gyerekek nem nevetnek ki érte." Makay Ida két éve nyugdíjban van. Azt mondja, erre csak a postás emlékezteti, amikor a nyugdijat hozza, és a ráncok a szeme körül. „Szép voltam, és hiú, szerettem volna Hatol maradni. Naponta tornázom, és van a világon lesték, krém, fodrász. De tudom — Baudelaire-rel szólván —, „halálszag" van ezek mélyén. A halál maga nem loglalkoztat, de a halál utáni lét igen: miként lesz belőlünk löld, lüszál, virág." De távolodjunk el ezektől a nagy szavaktól. „Érzek egy kis melegséget a szivem körül ettől a díjtól. Annyira. hogy már-már abban reménykedem, válogatott kötetemre, amelynek a Hamu, márvány címet adtam, talán nem kell négy évet sem várnom." G. T.
