Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)

1990-08-18 / 136. szám

ui punomon napló 1990. ougusitus 18., siómból Szent István korának templomai A katolikus vallás gyakorlásának egyik fontos feltétele A magyarság keresztény hit­re térítésének roppant műve első koronás uralkodónk, Szent István király nevéhez fűződik. Az új hitre tért magyarság számára azonban a királynak biztosítania ikellett a katolikus vallás gyakorlásának egyik fontos feltételét: a kőtelező vasárnapi szentmisehallgatást. Ezért született Szent Istvánnak az a rendelkezése, hogy .......tiz falu építsen templo­mot, amelyet lássanak el két telekkel és ugyanannyi szol­gával . . .". A településtörténet kutatásai szerint Szent István idejében, a magyar királyság területén legkevesebb kétezer, más becs­lések szerint háromezer falu­val kell számolnunk. Ez any- nyit jelent, hogy a XI. század közepéig nagyjából 250-300 falusi templomocskát emeltek. Ezek a régi magyar szóhasz­nálattal egyházaknak, szent­egyházaknak nevezett templo­mok sövényfonású, sárral ta­pasztott, gerendavázba dön­gölt földből, esetleg teljesen fáiból épültek, ez utóbbiak el­sősorban a fában gazdag tá­jakon. Amennyire az eddigi feltárásokból kikövetkeztethető, a többnyire téglalap alakú hajóhoz félköríves vagy négy­zetes szentély kapcsolódott. Is­merték a centrális térnek kör, illetve hatkaréjos alaprajzú megoldását is. Az elsőre pél­da a királyi szálláshelyeken emelt kápolnák alapfalmarad- ványai Veszprémből, Eszter­gomból és Sárospatakról. Az utóbbira pedig a gerényi, a kiszombori és a karcsai. Ezeknél sokkal maga­sabb igénnyel épültek a Szent István által alapí­tott püspökségek templomai. Ami természetes, hiszen az egyházmegyék székhelyei egybeestek a vármegyék is­pánjainak székhelyeivel. Ugyan­csak díszesebb, nagyobb templomokat emeltek az es- peresi kerületek központjaiban is, amelyeknek a száma egy­házmegyénként négy-öt volt. Mindehhez hozzá kell számí­tanunk azt a sok bencés ko­lostort - legkevesebb egy tu­catot -, amelyeknek a XI. század első felére eső alapí­tásáról tudunk, továbbá a bazilika és görög szertartású papok monostorait, hogy ké­pet kapjunk arról a páratlan munkáról, amely néhány év­tized alatt számtalan művészi kivitelű szentegyházat varázsolt a nem sokkal korábban még Európát rettegésben tartó, ka­landozó pogány magyarok földjére. E nagyméretű egyházi épít­kezésnek azonban napjaink­ban kevés látható, és épség­ben fennmaradt emlékében A pécsi székesegyház gyönyörködhetünk, kevéssel büszkélkedhetünk az idegenek előtt. A pusztítást o belhábo- rú'kba torkolló pogánylázadá- sok kezdték, hiszen az első tűzcsóvát mindig a fa fedél­székes egyházi épületekre ve­tették. A dúlást folytatták a kunok és a tatárok, betetőz­ték a törökök. S ami még a török kiűzése után megma­radt, azt o barokk korban épí­tették át. Szent István templomainál o legmagasabb igényt o há­romhajós, kereszthajó nélküli bazilikák jelentették, mint a székesfehérvári, a gyulafehér­vári vagy a pécsi. Bár isme­rünk egyhajós székesegyházat is, mégpedig érseki székhely­ről. o kalocsait. A háromha­jós egyházakat oszloppárok tagolták, és a középső főha­jó záródott félköríves apszissal. A korabeli építésű kolosto­rok templomairól kevesebbet tudunk, mert csupán a szig­ligeti, a tarnaszentmáriai és a tihanyi altemplom, a pécs- váradi kétszintes templom al­só része maradt ránk, vala­mint a feldebrői kétfiajós altemplom pillérikötegeivel és boltozatával, s a valamivel ké­sőbbi, XII. századi freskókkal. Mielőtt visszatérnénk az egy­házmegyék központjaiban emelt székesegyházakhoz, amelyek­ből - egyetlen kivételével - csupán az alapfalak és némi kőtöredékek, oszlopfök, pór- kánykőtöredékek, oszloplába­zatok, vagy még azok sem ma­radtak ránk (Esztergom, Eger, o veszprémi altemplom), csu­pán írott utalás, mint Vác, Bi- harvár, Győr, Csanádvár (Ma­rosvár) esetében, szólni illik röviden Szent István családi­állami bazilikájáról, amelyet 1016 táján kezdett építtetni Székesfehérvárt, tehát nem püspöki székhelyen. (Székesfe­hérvár 1777-től püspöki szék­hely, előtte itt káptalan és prépostság működött.) Szent István a bazilikával összefüg­gő káptalant nem helyezte a püspök fennhatósága alá, ha­nem egyedülálló függetlensé­get biztosított számára az egyházi hierarchiában. Benne őrizték a Szentkoronát, és a többi koronázási jelvényt. Itt volt az országos levéltár, ez lett a koronázások, királyi es­küvők, valamint az uralkodó­család temetkezési helye. El­képzelhető, hogy ez a három­hajós, több mint 60 méter hosszú és 32 és fél méter szé­les, monumentális szentegyház mily fényes, gazdagon beren­dezett épülete volt a megke- resztelkedett nemzetnek. Szo­morú, hogy alapfalain kívül csupán néhány díszítő farag- vány maradt ránk belőle. És a megbolygatott sírok . . . Szent István bazilikáit az egyetlen, ma is álló, alaposan restaurált, újjáépített pécsi, négytornyú székesegyház lát­ványa alapján képzelhetjük el legjobban magunk elé. ötha­jós altemploma viszont még ma is úgy áll, ahogyan azt maga a székesegyházat ala­pító király is látta. A király ugyanis folyamatosan látogat­ta vármegyéit, és figyelemmel kísérte a templomépitéseket. A hagyomány szerint az egri ba­zilika építését személyesen irá­nyította a Királyszéknek neve­zett dombról. A pécsi lombard-román stí­lusú székesegyház levegős bel­ső téralakítása, amely Európa- szerte is ritka, fogalmat adhat többi bazilikánkról is. Meg­emelt szentélyei félkörives ap­szisokban végződnek. Ez az egyetlen négytornyú templom Közép-Európában. Szent Péter tiszteletére emelték. Or. Csonkaréti Károly I ­Apáti Miklós: Földünnep ,,A föld nem tudott fizetni. A búza, a kenyér nem volt már érték, és amelyik gazdaság csak vetett és aratott, az elveszett. A környékbeli gazdaságok alig lézengtek már, mert a termelésre csak ráfizetni lehetett, és ez a gazdaság is csak abból élt, hogy adott, vett, csereberélt állatot, ter­ményt, mindent." Mintha ma íródtak volna le Fekete István szavai, mon­datai, gondolatai. A föld, a búza, a kenyér szavok egy­mástól távolabbra írva is összefüggnek, régóta. Mára ki­csit szakadozik ez a szorosság. A föld nem ad kenyeret, a kenyér nem okvetlenül búzát jelent. A búza olcsó növény lett, kevesebb munkát ad, mint bármi más. Idén nem volt ugyan aratósztrájk, de hát régtől tudjuk, hogy az aratás: csak jelkép. A betakarítás kezdete. „Az ország gaboná­ja ..." - hallottuk elégszer. Csak azt nem mondták meg. melyik országé. A miénk? Az oroszoké? A szocialista kal­kuláció furcsán működött: a miénket mondták fölöslegnek azok, akiknek hiányuk volt belőle Kiderült: nincs fölöslegünk semmiből, nem tudunk ingyen adni semmit. Sok millió rubel hiányzik ebből az országból, miközben egyre sűrűsödnek a föld körüli gondok. Kié volt, kié most, kié lesz a föld? Augusztus végén ezt már nagyon gyorsan meg kellene tudni. Kis- és nagybirtok gazdátlankodik. Sokhelyütt a paraszt, a tsz-tag, az egykori zsellér, a mindenkori „célszörű szögény embör" nem mer vetni. Mit vessen a más földjébe? Mit a scjátjába? Melyik a másé, melyik a sajátja? Ezüstgombos sétapálcák, tisztes munkában és ellenükre - és ellenünkre - történő szocializmusban megöszült fejek, sárgapapírú birtoklevelek közelítenek a falvakhoz, a ta­nyákhoz, a földhöz. Sokféle igazság készül egymásnak feszülni. Mindezt Szent István, államalapítónk, aggódva nézi va­lahonnan. Kenyérünnep? Kenyérharc, földharc inkább. Rekkenő nyár után az utolsó olyan betakarítás követke­zik. amikor a vezetők gátlás nélkül, noha a „tagság jóvá­hagyásával" azt vihettek haza, s annyit a közősből, ameny- nyit akartak. Vége lesz a kedveskedésnek, a protokoll­világnak, a kiskirálykodásnak. Ez a reménység élteti ma a föld népét, ezért lesi reménykedve az új demokráciát. A régitől kapta a kisember a földjét, a régi elvette, közös­be kényszeritette, szorította, az új most azt ígéri, hogy a föld újra tulajdon lesz. Azt ígéri, hogy a föld gazdája a maga ura lesz újrc. Azt ígéri, hogy az árakat nem a ma­gas hivatal szabja meg, hanem a valóságos piac. Azt ígéri, hogy a piac hasznából juttat a gazdáknak is. Azt ígéri, hogy jobb világ lesz. Csak azt nem ígéri, hogy a föld jobb lesz. Ez a föld, csakúgy, mint művelője, kizsákmányolta, kirabolta önmagát. Tele van vegyszerrel a föld, tele van szerekkel az ember. Európa egyik legszennyezettebb országa hazánk. Helyre lehet állítani a tulajdon szentségét, lehet földet osztani, s lehet újra szövetkezésre jutni. Csak azt a fölgyü- I lemlett szennyet és bűzt, évek alatt ránk gyűlt vegyi ártal­mat nem lehet eltüntetni hamar. A valódi országtakaritáshoz nemcsak a meglevőnél fej­lettebb technológia kell, de idő is, sok-sok gyógyító idő. Technológiát lehet vásárolni, a vásárláshoz hiteleket föl­venni, lehet pontosan fizetni a kamatokat, lehet törleszteni a tőkét; csak időt nem adnak sehol. Vannak helyek, ahol Szent István-napi vacsorakor is szo­balány pukkedlizik. Róluk nem tudunk sokat, de az ö pén­zük mindent tud rólunk. Reményem szerint eljön az idő, amikor a búza, a kenyér, de még inkább a föld elnyeri \ régi becsületét, s a föld fogja ‘aggatni a pénzük: meny­nyi van, és mire elég? w Herczeg Árpád: Nem hagytunk mindent jeliben ekem amikor majd nem­sokára születésnapom lesz, apa dísztáviratot küld Kisrakásnck, akivel egy napon születtünk a naptárban, csak én pór év késéssel jöt­tem. Amikor már majd én is eljárhatok egyedül sokfelé, az én feladatom lesz a távirat- küldés, és később közös lesz Pocakkal, amit mindig szíve­sen csinálunk, mert Kislakás és Nagyrakás nekünk 'két test­vér, még ha fél is, akikről gondoskodnunk kell, hiszen még gyerekeik, de én már most se nagyon emlékszem rájuk, csak itt van a fényké­pük a gyerekszobában. Amikor majd megkérdezem apától, hogy mi miért nem kapunk soha virágos távira­tot, apa azt mondja, hogy nem ez a lényeg, hanem hogy gondolnak rátok. Amiben én nem leszek olyan bizonyos, és ezt apa is megsejti, mert at­tól kezdve lesz pár év, ami­kor Pocak is meg én is meg­kapjuk a magurfk táviratát Kis­rákostól és Nagyrakástól, és amikor nagyon sokára meg­tudjuk, hogy ezeket apa adta fel nekünk, majd tudjuk érté­kelni, amire apa azt mondja, hogy az ötlet anyáé volt. Nem tudom, hogy ez igaz-e, mert apa állandóan védekezik az érzelmek ellen, iha beszélni kell róluk. A szavakon kívül annyi más forma van, és kü- lön-külön is mind (beszéde­sebb, mondja majd apa. Csak oda kell ifigyelni az emberre. A másik ember ugyanis csak egy formával találkozik, ami közvetít valamit, és amikor már elég sok formával talál­kozott, kezdi sejteni a tartal­mat is. A szava'k mindig va­lami átfogó értelmet akarnak jelenteni, és annyi de annyi jelentés kimarad belőlük, amíg nem élt eleget az ember. Megközelítő pontossággal majd csak akkor tudjuk nevén ne­vezni az érzelmeket, amikor már elmúltak, mert csak az elmúlt llehet teljes, de min­denképpen az lehet lezárt, így ami folyamatos, abból ne zár­juk ki a gazdagodás lehető­ségét azzal, (hogy kész szavak­ba zárjuk, mondja majd apa. Különben is, ba például azt mondom valakinek, hogy sze­retlek, ennék nem az a lénye­ge, hogy a másiknak esetleg jó ez, vagy esetleg közöm­bös, hanem a lényeg az, hogy nekem magamnak jó. ha sze­letek. Apa annakelőtte, hogy ilyen bölcs lett, elég sokfele járt az életben, amiről egyszer majd írni fog, de nem sokat, mert azt mondja, hogy szerinte csak legfontosabb dolgokat kell megírnia az embernek, felté­ve, ha írni tud. A mi csalá­dunkban nem apa, hanem majd én leszek a nagy író, mert ahhoz, hogy valaki benn legyen az irodalomban, be­szélni is sokat kell tudni, nem a hézagosán megjelenő művek biztosítják a folyamatos jelen­létet. Apa már a születésem előtti időben rájött, hogy az emberek, ha írók, igyekeznek többet és jobban beszélni, mint amennyit és ahogy írnak, ami egy szerencse számukra, mert fennforognak, viszont gusztustalan, ha nem írnak olyan Ijól, mint ahogy gon­dolják magukról. Az, hogy va­laki ír, (még nem baj, mond­ja majd apa, amikor az én szárnypróbálgatásaimat olvas­sa. Az ember úgysem tehet ellene semmit, ha egyszer el­indul benne a vezérhangya, mert az elöbb-utóbb kimászik a papírra. A baj az, ha ép­pen azt akarod belemagya­rázni, ami kimaradt belőle. Én azidőtájt a nagy dolgok­kal akarok foglalkozni, és apa tapintatosan int, amit csak később értek meg, hogy a nagy dolgok gyakran elég ki­csik, és a (felnagyítás vagy az elbagatellizálás tévútra visz, amire hajlamosak vagyunk, mert általában túl jelentékte­lennek látjuk magunkat, ami sérti önérzetünket. A legoko­sabb dolgok imojd nem neked fognak eszedbe jutni, mondja majd apa, mert nem valószí­nű, hogy te vagy és leszel a legokosabb ember a világon. De tudsz valamit, amit raj­tad kívül csak kevesen gya­korolnak, azok meg nem ír­nak, és van egy olyan képes­séged, ami keveseknek adatik meg, vagy ha megadatik, til­takoznak ellene. Mi ez a ké­pességem, apa, kérdezem majd türelmetlenül. Én a be- leérzés képességére gondolok, mondja apa, amivel nem nyug­tat meg, mert akkor úgy gon­dolom, hogy a beleérzés ké­pessége megnyomorítja az em­bert, hisz a legfontosabbat teszi lehetetlenné, tudniillik, hogy az ember önmagára fi­gyeljen. Az ember csak így tud önmagára figyelni, állítja majd apa, mert jellemünk és szellemünk karbantartásának legjobb módszere, ha érezzük és értjük más (jellemek és szellemek működését. Én ak­kor azt gondolom, hogy ez apa életének egy nagy téve­dése, és nagyon idegesít, hogy ha az utcán szembe jön ve­lem tíz ember, akkor közülük szerintem kilenc hülye. Meg­lehet, hogy így van, mondja majd apa, de képzeld el, hogy nem ők jönnek szemben ve­led, hanem te mész szemben velük, mi viszont azt a bizo­nyos szót már a te születésed előtt négy évvel jeliben hagy­tuk. Jeli egy arborétum, ahol én sohasem járok apa életében, de halála után egyszer majd elmegyek, mert már elég öreg leszek ahhoz, hogy néhány dolgot én is jeliben hagyjak, de már elég öreg ahhoz is, hogy sok mindent ne tudjak ott hagyni. Apa akkor járt a jeli arborétumban, amikor én még kilátásba se voltam, és apának se sok kilátása volt azidőtájt, leszámítva azokat az éveket, amikről még nem tu­dott, mert ott ismerkedett meg azzal, aki aztán később gyer­mekével együtt elszállt az angyalokhoz, és akinek a vi­rágoskertjébe elég gyakran ki­járunk. Nagyrakás és Kisrakás éppen azidőtájt forradalmasí­tották szókincsüket, és elég trágárul beszéltek, apa szerint védekezésül az ellen a csalá­di szituáció ellen, hogy apa, tulajdonkeppen az ő apubá­csijuk, nem az ő anyjukkal él. Apa addig járt a fiúkkal a jeli arborétumba, és addig mondogatta, hogy akkor ezt a szót most itt hagyjuk, amíg el nem jött az az idő, ami­kor a fiúk azt mondták, hogy apu, most már ne menjünk többet ide, mert itt van az, amit jeliben hagytunk. Három év kellett hozzá, apa ezidő alatt harmincnyolcezer hétszóz- huszonhárom csempét ragasz­tott föl különböző házakban, aztán abbahagyta, mert egy­részt élnie is kellett valami­ből, másrészt arra a megálla­pításra jutott, hogy részéről ez szakmatévesztés, mert nem dolgozik szépen, márpedig ez nélkülözhetetlen, ha független akar lenni az ember. Mostanában a népek meg­irigyelték apa függetlenségét, és utánozni próbálják, több- kevesebb sikerrel. Apában ez- időtájt fogalmazódik meg oz ötlet, ami majd csak nagyon sokára érik tervvé, és csak akkor válik valósággá, ami­kor a népek úgy érzik, most aztán nagyon függetlenek, akár a tömegkommunikáció. Apó egy lapot fog indítani, egyetlen száma fog megjelen­ni, és az lesz a cime, hogy Függő. Apa ebben a lapban a saját írásait jelenteti meg, amiket még akkor irt, amikor nem volt szabad ilyeneket ír­ni. Apa minden írása másod­közlés lesz.-Függőben majd nekem is lesz egy írásom, ami apa egyik korabeli ri­portjának paródiája, és Nagy­rakás születésnapja alkalmá­ból írtam. Nagyrakás, aki ak­kor éppen kamionsofőrként ke­resi majd kenyerét, halálra fogja röhögni magát, mert rá­ismer egy-két emberre. Mesél­tem én ezekről neked, kérdi majd Nagyrakás, az aktuali­tások miatt. Nem, ezek apa emberei, mondom, és Nagyra­kás káromkodik rá egy alpá­rit, mert azért mégsem hagyott mindent jeliben, hogy hát mekkorát változott a világ, bi­zony, bizony.

Next

/
Oldalképek
Tartalom