Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)
1990-08-11 / 129. szám
e űj Dunántúli napló 1990. augusztus 11., szombat Büntetés nélkül nincs fegyelem? A markoló kanala talán kétméteres mélységben dolgozhatott, amikor valamiben megakadtak az acélkarmok. A .^özműtérkép szerint itt nincs semmilyen vezeték, ezért a gépkezelő bátran rálépett a gázra. A következő pillanatban óriási nyomással tört a magasba a víz. A megrongálódott vezetéket csak több órával később zárták le és javították meg. Ki fizeti a szerelést és az elfolyt víz árát? Igen gyakori Pécsett, hogy út vagy közművek építésekor a munkagépek már földben lévő közműveket rongálnak meg. A következmény: a környék lakóinak, Intézményeinek bosszankodása a több órás szolgáltatás kimaradásért, s a helyreállítás plusz költségei. Miért nem kifizetődő végre felmérni Pécs közműhálózatát? Az építésügyi és városfejlesztési miniszter még egy 1979-es (!) utasításában elrendelte, hogy a települések építésügyi hatóságai (a tanácsok) közműnyilvántartást kötelesek rendszeresíteni és folyamatosan vezetni. Ezért a Pécsi Városi Tanács építési és közlekedési osztálya 1979 októberében megbízta a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalatot a közműnyilvántartás elkészítésével és rendszeres vezetésével. Azonban a nyilvántartáshoz szükséges szakági (víz, gáz, csatorna, távfűtés, elektromos áram, stb.) adatok az üzemeltetőknél csak részben voltak meg. Több helyen hiányoztak a megvalósult állapotot tartalmazó térképek, és a vezetékek helyzetére csupán olyan információkat adtak a szakemberek, hogy az adott területen van-e vezeték vagy nincs. Gyakori volt az a „nyilvántartási mód", hogy egyes vezetékek helyét az építésnél is jelen lévő művezetők, dolgozók emlékezetből(l) ismerték. (Érdekes, tőlem mint magán- építtetőttől eddig soha semmit nem fogadott el a hivatal adatok vagy tervrajzok hiányában .. .) Ezért az üzemeltetők, a Pécsi Vízmű, a DÉDASZ, a Posta és a PÉTAV ugyancsak a PGTV-nél megrendelte a kezelésükben lévő vezetékek felmérését és a szakági helyszínrajzok elkészítését tizenegy évvel ezelőtt. A Pécs Városi Tanácson Dobi Ferenc főelőadó foglalkozik egyedül a közművek nyilvántartásával.- Hiányosak az üzemeltetők által beküldött térképek, ada— Ki fizeti a nyilvántartás hiányosságaiból eredő közműkárokat, évente mekkora ez az összeg? — Elméletileg a szakági üzemeltetők viselik a helyre- állítás és az egyéb költségeket, ha az általuk adott pontatlan információ miatt következett be a vezetékszakaPécsett, a Bittner Alajos utcában gázvezeték építése miatt vágták fel az úttestet A régi elképzelések szerint 1989. december 31-ig kellett volna elkészülnie a közműnyilvántartásnak. Az emberi hanyagság és a pénzhiány miatt tíz év alatt csak a vezetékek, kábelek 75—80 százalékát derítették fel az illetékesek. Ez alapján Pécsett 471 ezer méter ivóvíz, 310 ezer m csapadék- és szennyvízcsatorna, 53 ezer m távfűtő vezeték, 630 ezer m erősáramú, 300 ezer m távközlési, és 10 ezer m nagyközösségi antennakábel szolgálja a lakosság igényeit. A központi közműnyilvántartóban nincs adat a gázvezetékekről és a forgalomirányító kábelekről. A DDGóz saját szakembergárdával dolgozza fel a nyilvántartást. tok, helyszínrajzok. Állandó pénzhiányra hivatkoznak, ezért nem mindig rendelik meg a PGTV-től a vezetékek további felmérését és nyilvántartását. Viszont a tanács tehetetlen ilyen esetekben, mert gyakorlatilag nincs semmiféle jogkörünk megbüntetni a „vétkeseket”. A problémákat tovább fokozza, hogy Pécs hatalmasat fejlődött az elmúlt évtizedben, városnyi lakótelepekről nincsenek nyilvántartási adataink. Kitolódtak a város közigazgatási határai is, az új területekről szintén nincsenek a közművekre vonatkozó adataink. A kormányzat elutasította a központi támogatással kapcsolatos kérelmünket. dós. Azonban a többszázezer forintos káreseteknél már bírósági ügyek is voltak a vétkesség megállapítására és az energiaárak további emelkedésével ez a szám csak nőni fog. Egyelőre nincs nyilvántartás az éves közmükárok ösz- szegéről. — Végső megoldás talán az lenne, ha sikerülne számítógépre vinni a nyilvántartást, megvalósítanánk a digitális térképet. Ezáltal megszűnne a kézi szerkesztés, rajzolás, a számítógép kirajzolná a szükséges vázlatokat, sokkal egyszerűbb lenne az új információk bevitele, naprakész adatokkal dolgozhatnánk. A PGTV jelenleg 70 millió forint értékű térképadattal rendelkezik, amelynek értékét csak a folyamatos továbbvezetéssel lehet megőrizni. Ha nem folytatódnak tovább a felmérések pénzhiány vagy bármely más ok miatt, az eddigi adatok is elveszhetnek. Az éves közműkárokra nincs is adat, annyira nem törődnek vele az üzemeltető vállalatok. Még a laikus is megállapíthatja, hogy az elmúlt tíz év alatt bőven volt annyi közműkár a térképek hiányosságaiból, amennyi fedezte volna a felméréseket. Addig is a helyzet változatlat, a térképek hiányosságai miatt további károk várhatóak, amit valakinek ki kell fizetnie . . . Hajdú Zs. Embervallás M ost, hogy újra élettere lesz a hitoktatásnak, örömmel tölt el, de ugyanilyen fontosnak tartanám, hogy ne csak Istenről prédikáljunk az ifjabb nemzedékeknek, hanem az Emberről is legyenek párbeszédeink. Olykor az az érzésem, hogy az Ember azért alkotta meg az Istent, hogy elterelje önmagáról a figyelmet. Ancsel Évát huszadik századi embervallás-alapítónak vélem, aki szüntelenül az embert keresi, őt magyarázza, őt próbálja megfejteni, megérteni. Ezt a szorongatott, esendő lényt, aki nem átallja faggatni az eget, az időt, a végtelent, az isteneket. Közelről nézi őket, olyan közelről, hogy érezni a szemek rebbenését, zavart pil- * lantásait, a sóhajokat, az ’ izgalomtól szaporább léleg- : zetet. „Valamikor szerettem vol- í na írni egy könyvet, amelyben egyetlen lélegzetvétellel í elmondom, hogy mit gon- ] dolok az emberről, de nem , sikerült. Azt hiszem, ebből a kudarcból születtek bekez- : déseim" — vallja új kötetében a Száznyolcvankét új i bekezdés az emberről cimű- \ ben, amelyet a Százkilenc- j vennégy bekezdés . . . előzött meg. Lehetséges egy lélegzet- i vétellel elmondani, mi véqre van az ember, mi a fájdalma, mi pusztítja, mi tartja i életben, miféle hitek és re- ; mények segítik a túlélésben? Aliqha I Az emberről évezre- j dek óta regélnek, gondolkodnak, mégis milyen keveset tudunk magunkról, a j másikról, s a többiekről. j Minden bizonnyal ennek a I kevés tudásnak is szerepe S van abban, hoay szüntelenül j keressük a helyünket, hoav | tele vagyunk szorongással, ! hogy nem értjük, félreértjük | a másikat, hogy igazán még i a mozdulatok jelentését sem ismerjük, a szavakat még kevésbé. Pedig ha nem fogunk többet tudni önmagunkról és másokról, nem leszünk képesek változtatni az életünkön, uralkodni viszonyainkon, továbbra is tűrnünk kell, hogy mások határozzák meg sorsunkat, és tereljenek bennünket különböző utakra. Gyakran tapasztalom, hogy az ember megismerésének mennyire gátat szab a magabiztosság. Sokan vannak, akik azt hiszik: ők mindenkit ismernek, mindenkit kiszámíthatónak tartanak, nekik nem okozhat senki meglepetést. Rettenetesen emberi ez a gőgösség! Nem hajlandó elismerni a megismerés korlátáit, a valóság és az ember sokszínűségét, kimeríthetetlenségét. A magabiztos ember azt is elfelejti, hogy amit közvetlenül lát, az többnyire nem esik egybe a dolgok és a szereplők tényleges természetével. A gőgös emberről is van mondandója Ancsel Évának: „A gőgös embertől ne félj! Nem féltékeny és nem irigy: össze sem méri magát másokkal". Korunkban rendkívül aktuálisnak találom ezt a bekezdését: „Béklyóktól megszabadulni jó, de ha nem -megy, meg kell tanulni szabadnak lenni béklyók között". De képes-e erre a szabadságától hosszú ideig megfosztott ember? Mi a szabadság másfajta hiányától is szenvedtünk. Nemcsak a következmények feletti uralmunkat vesztettük el, számunkra a nem-cselekvés szabadsága is hiányzott. Élhet-e az ember szabadon eszmei, lelki, anyagi védettség híján, egyedül, a tár- sulni-tudás képességeitől megfosztva? „Az élet semmit sem titkol el olyan eredményesen, mint azt, amiért élni mégiscsak érdemes. De meq kell sérteni a titkát, át kell törni a biztonsági zárakon, és akkor már bosszút is állhat - elkésett vele". A biztonsági zárak áttöréséhez a titkok leleplezéséhez kellene többet tudnunk önmagunkról, a másikról, — az emberről. Naponta hallhatjuk: „Nem tudom, mi van velem”, „Nem értelek ..." Az emberek a csillagokhoz fordulnak, sarlatánokat faggatnak, pszichológusoknak fizetnek. Mégis egyre kevésbé leszünk képesek önmagunkkal szóba elegyedni. Belső világunkba csak nekünk van belépőnk, behatolási előjogunk, nem engedhetjük, hogy holmi parafe- noménok, varázslók uralkodjanak rajtunk. Ehhez kellene az embereknek segítség, mégpedig nem üzletszerű mentőakciók, hanem olyan aggódó szeretet, olyan meq- értő türelem és odafigyelés, mint amilyen Ancsel Éváé. Zágoni Erzsébet Hit ér az ember, ha nemzetiségi? Kiadvány a nemzetiségi oktatásról - Tanulságok a soknemzetiségű Somogy, Baranya, Tolna példáján Szélesebb nyilvánosságot érdemlő kandidátusi disszertáció jelent meg a napokban a Baranya Megyei Levéltár, a Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja és az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága gondozásában. Füzes Miklós történész a levéltár tudományos főmunkatársa tíz esztendő kutatómunkájának eredményeit tette közzé „Az alsó és középfokú nemzetiségi oktatás története Délkelet-Du- nántúlon 1945-1985" című könyvében. A címben jelölt téma a hazai oktatásügyünk máig egyik legszemérmesebben kezelt kérdése. Füzes Miklós történeti keresztmetszetet ad a régióban lezajlott folyamatokról. A levéltári kutatás, a számtalan interjú és az adatgyűjtés során előkerült dokumentumok alapján kialakított kép a soknemzetiségű Somogy, Baranya és Tolna példáján általánosítható tanulságokat hordoz. A nagyívű tanulmány kiindulópontja 1945, amikor a „szabályozást polgári demokratikusnak tarthatjuk, de nem vették figyelembe a nemzetiségi csoport jogait", záróköve 1985, amikor „megváltozott a tanítás nyelve is. 1985-től a magyar mellett az országban minden beszélt nemzetiségi nyelvet tanítási nyelvnek ismertek el, míg korábban ezeknek csak lehetőséget biztosítottak". Összeloglalható e röviden mi minden történt az iskolaügyben a két időpont között, haladva a kisebbségi nyelvek ,,egyenjogúsítása" felé? — kérdeztük a könyv szerzőjét. A biztatónak ígérkező kezdet utón 1950-re gyakorlatilag nagyon sok mindent kiradírozott a politika a nemzetiségi oktatásból, amely korábban működőképes volt. A németoktatás „szüneteltetésének” szovjet elrendelésével ez az időszak a szláv nyelvek felemás konjuktúráját hozta. A szűkös tárgyi feltételek között, képzetlen pedagógusokkal is nagy lendületet vett a szerb és horvát iskolák fejlesztése, 1946-ban már iskoláik nyíltak. Aztán jött Rákosi pajtás, jött a konfliktus Jugoszláviával, és ezek az intézmények tönkre is mentek. Igazi szerbhorvát iskolából jóformán máig csak a pécsi gimnázium maradt. Az iskolaszervezés ugyan folyt tovább — az 1953/54. tanévben például Baranyában 6 délszláv nemzetiséghez tartozó, anyanyelven oktató iskola működött 215 tanulóval, de mindvégig jellemző a létszám erős hullámzása. Az 1951/52 tanévtől van már német nyelvet oktató iskola, és néhány év múlva hírt kap a lakosság központilag deklarált szorgalmazásukról is. Még él a Volksbund diktatúra emléke, a kitelepítéstől, a megbélyegzéstől való félelem a szülőket nemigen sikerül megnyerni, hogy gyerekeiket ilyen típusú iskolákba írassák. A tartózkodás 'jellemző más nemzetisé- gűekre is. Viszont jelentősége van az SZKP XX. kongresszusát követő változásoknak, amikor a követelések a kisebbségek szabadságjogait illetően is fölerősödnek; és valóbon, az 1956-1961 közötti időszakban a konszolidáció éveiben kialakul a nemzetiségi iskola- hálózat, az iskolák létrehozása a szülők nyílt szavazásának eredményétől függött.- Tudva, hogy ez a probléma máig nincs nyugvóponton, jogos a gyanú, hogy ez inkább jelentett formális, a statisztikák révén megszépíthető, mint tartalmi eredményt. Igen, például a német nyelv oktatása a nemzetiségieknek csak mintegy a felét érintette valamilyen formában, majd a hatvanas évektől kezdődően még ehhez képest is visszaesés következik be. Erre később a nemzetiségi hovatartozással mit sem törődő körzetesítés még egy lapáttal rátesz ... A feltételek javultak ugyan ebben az évtizedben, az intézményhálózat mégis visszafejlődött, a tanulólétszám csökkent. . Előrelépésről csak az 1972-es alkotmánymódosítást követően beszélhetünk, amikor ez a kérdés társadalmi üggyé válik, amikor a polgári jogegyenlőség mellett a nemzetiségi csoport jogai is védelmet kapnak. Jelentősen megnő a beiskolázási arány, növekszik az anyanyelven oktató képzett pedagógusok száma is, új tanuló- csoportok indulnak. Viszont a pártirányítás a decentralizáció 1978-as kezdetéig operatív ügyekben is beleavatkozva, kártékonyán, jelentkezik, a körzetesítés, a bekövetkező társadalmi integráció a nemzetiségi iskolákat is eléri, a szülők akaratától függetlenül a gyerekeket más iskolákba irányíthatják. Szó sincs tehát arról, hogy a nemzetiségi oktatás ügyét megoldottuk volna, mint ahogyan azt a nyolcvanas évek elején próbáltuk kimutatni! Tulajdonképpen mit örököltünk 1945 előttről? A folyamat egészét vizsgálva milyen tanulságok szűrhetők le a jövőre nézve?- Még az előbbiekhez befejezésül annyit, hogy az egészséges decentralizáció az évtizedfordulótól kezdődően lassan megindult, a szórvány nemzetiség tanítása azonban továbbra is gond, a heti 3-4 órában tanított nyelv pedig nagyon minimális egy kultúra, egy nemzetiségi identitás megőrzésére. A jelenlegi törekvésekkel, amelyek a kéttannyel- vű iskolákban látják a megoldást, azt hiszem, egyet lehet érteni, bár erre jó példát tudomásom szerint csak Bolyban, Mecseknádasdon és Pécsett találni. Ez lenne talán a jövő, s az, hogy majd az önkormányzatok - ha szükséges — akár anyanyelven tanító nemzetiségi iskolák létrehozása mellett dönthesse- *nek. Mi 1920 után, igazolva azt is, hogy a béke feltételeihez nemzetiségi politikánkkal alkalmazkodni tudunk, 1923ban törvényt hoztunk, amelynek eredményeként a Bethlen konszolidáció éveiben különböző típusú, kétnyelvű iskolák jöttek létre, 1935—38-ra döntően az alternatívákat kínáló, „vegyes" típusú nemzetiségi iskolák elszaporodásával. Ez egészen a pángermán orientáció erősödéséig liberálisan irányított iskolarendszer volt. Nem ez az egyetlen történelmi tapasztalat, hogy az oktatásirányítás liberalizmusa értve ezalatt az iskolák politikai, jogi, közigazgatási szabályozását és szakmai önállóságának tiszteletben tartását — általában kedvez az igényekhez alkalmazkodó, leghatékonyabb iskolatípusok kialakulásának.- Egy alkalommal említette, hogy a friss kandidátusi értekezésén túl több könyve is megjelenés előtt áll. A Dráva menti horvátok történetére és a málenkij robotra gondolok. A „Podravski . horvati"-nak csak szerkesztője és egyik társszerzője vagyok, a Tan- könyvkiadó gondozásában jelenik meg. A málenkij robotról írott könyvnek, a „Modern rabszolgaság"-nak valóban én vagyok a szerzője, a Formatív Kft. adja ki, remélem, hogy rövidesen a piacra kerül, és várom a Batthány Kázmérról készült politikai monográfiám megjelenését is, amelynek a kiadását a Gondolat vállalta. Bóka Róbert Hiányos közműtérképek Ki fizeti a pontatlanságból eredő károkat?
