Új Dunántúli Napló, 1990. augusztus (1. évfolyam, 119-148. szám)

1990-08-11 / 129. szám

1990. augusztus 11., szombat uj Dunántúli napló 7 Szegedi beszélgetés Sütő Andrással Az erdélyi magyarságért aggódtunk Ceausescu alatt és a decemberi események ide­jén, az idei esztendő márciu­sának rémes napjaiban és most, 1990 fülledt nyarán. Aggódtunk akkor, amikor ezt csak mesebeli hősökhöz ha­sonló bátorságú néhány fo­lyóirat, elszigeteltnek mondott ellenzéki-partizánok tehették hangosabban, és akkor, mi­dőn százezernyi magyar tün­tethetett szabadon a Hősök terén, Árpád fejedelmünk fi­gyelő tekintete alatt. Hogyan vélekedik: immáron örök idők­re sorsunk hát az aggoda­lom? — Olyan zord világból ér­keztem, ahol az értünk való aggodalomnál is fontosabb saját cselekvőképességünk kö­rülhatárolása. December óta pedig, ha jogokat nem is nyertünk el, megszereztük a jogokért való küzdés jogát, f^zt sok minden igazolja, fő­leg a romániai magyar sajtó tekintetében, de a gyülekezé­si, szervezkedési lehetőségek gyarapodásában is. Rengeteg olyan magyar kezdeményezést tapasztalni, ami szinte meg­lepő módon igazolja, mennyi erőnk maradt még mindig a talpraálláshoz, az újjászüle­téshez. A küzdelem jogában természetesen megtalálható a mindenkori pogromok, üldöz­tetések lehetőségei is, ezekkel számolni kell: de vállalni is. Nincs más út. A magyarság kénytelen most már — sőt, ön­magával szembeni elemi kö­telessége! — nemzetközi téren is fölvetni követeléseit. — A pogromok mindenkori lehetőségét említette. És a történeti igazsághoz tartozik, hogy amikor most, rövid idő­vel Marosvásárhelyre való visszatérése után ide, Szeged­re érkezett, riasztó új hireket hozott. Azóta a magyarorszá­gi közvélemény értesülhetett a Segesvár melletti Fehéregyhá­zán levő Petöli-emlékmű meg­rongálásáról, más magyar emlékhelyek - Így az erdődi, szintén Petőli előtt tisztelgő és talán egyéb műemlékek el­pusztításáról. Hogyan jelle­mezhető e hirek tükrében a legfrissebb erdélyi helyzet? — Meglehet, pogromok előtti hangulat van most Er­délyben. A feszültség igen nagy. Ebben a helyzetben kü­lönösen nagy a jelentősége annak a nem egészen re­ménytelen lehetőségnek, hogy a románság kebelében eset­leg szövetségesekre leljünk. Ha nem is tömeges jelleggel, de például a személyes kap­csolatokban. Ilyesmikre akad példa, s abban is reményke­dem, hogy akadnak román erők, amelyek fölismerik: ma­gának az országnak van - és lesz! — nem - akármekkora ár­talmára mindaz a szűkkeblű- ség, amellyel a kisebbségi ügyeket kezelik. Józan politi­kai tényezőknek előbb-utóbb fel kell fedezniük ezt az evi­denciát. Addig? Ezekkel a nagy veszélyekkel szembe kell néznünk. Megkerülni őket nem lehet. Mi is lenne, ha min­den magyar, akit a Vatra megfenyeget, szélnek ereszte­né magát és otthagyná a szülőföldet? Sokkal értelme­sebb cselekedet — engedtes­sék meg idéznem a Szegedi Szabadtéri Játékokon most bemutatott, A százai menyeg­Szembe kell futni ző című drámámból - szem­be futni. Igeg: szembe kell futni, szembe kell menekülni. Szembefordulva így azokkal a sötét, fasisztoid erőkkel, ame­lyeknek végzete, ebben biztos vagyok, semmivel sem lesz más vagy különb, mint Hitle- réké volt. . .- lói tudjuk, a magyar-ro­mán ellentét nemcsak, hogy nem Ceausescu rémuralmával, még csak nem is Trianon rablóbékéjével, hanem jó két­száz éve kezdődött, és azóta voltaképpen folyamatosan tart. Intő, követendő példaként újabban a hagyományos és mára már teljesen tovatűnt német-francia viszonyt szok­ták emlegetni. A magyarelle­nes mocskolódások hangneme, úgy látszik, társadalmi rend­szertől függetlenül, csöppet sem változott. Mivel próbálja magyarázni ezt a feneketlen gyűlöletet? Mi minden van, lehet ebben: kisebbrendűségi komplexus, rossz lelkiismeret, megkésett nemzetlejlődés? — Nyilván mindegyik, és kétségtelen, hogy a mára elő­állt helyzet magyarázatához ebből a gondolatmenetből is ki lehet indulni. Hosszadal­mas és bonyolult lenne most ennek a jelenségnek az ala­posabb vizsgálata, ám ehhez kapcsolódva egy nagyon idő­szerű gondolatot szeretnék megfogalmazni: Marosvásár­hely életében különösen erős a közelmúlt, Ceausescu szel­lemének — a magyar—román viszony minden kölöncét ma­gával hurcoló és kiteljesítő szellemének! — nagyon érez­hető jelenléte. Úgy gondolom, ez a város, a maga sorsával, sok mindent példáz: a diktá­tor politikájának legfanatiku­sabb kiszolgálói, a régi elő­jogok legleplezetlenebb élve­zői szervezték a pogromot. A fasisztoid elmélet és gyakor­lat érvényesítése mögött szű­kölő félelem lappang: a ko­rábbi előjogok elvesztése. Akár a legcsekélyebb mérték­ben osztozni ezeken éppen a magyarsággal: ennél számuk­ra minden jobb, elviselhetőbb lenne. Tehát a „nagy mű”, a magyarság elzavarása, beol­vasztása ezért nyugtalanitóan befejezetlen számukra. És ép­pen ez a tény kell megerősít­sen bennünket eltökéltségünk­ben. Nem tudom, mennyi ál­dozatot kell majd még hozni. Azt sem, mi lesz, mi fog tör­ténni az elkövetkezendő hóna­pokban. A magyarságnak vi­szont mindenképpen türelemre és méltóságra van szüksége. És a tudatra: az egyedüli út maga a küzdelem. Még akkor is, ha ez adott esetben véres lehet. Az még mindig rernény- teljesebb, mint a passzív ön­feladás. Domonkos László (Fotó: Enyedi Zoltán) Írójegyzet Kettesben Pumuklival Az esti mese idejére ál­talában túl voltak már a vacsorán. Évek hosszú során ez annyira beleidegződött, hogy mire a tévémaci meg­mosta a fogát, már ő is ott ült a készülék előtt. Volt abban valami meghittség, valami összetartozás, aho­gyan megnézte a mesét, együtt a gyerekekkel. A meséknek mindig van­nak tanulságai, ezeket meg lehet beszélni; jó irányba terelik a gyerekek gondol­kodását. _- Láttad, hogy az a nagy ronda medve hogyan legurult a fóról? úijongtak a gyerekek, és ő együtt, ve­lük. Mert a medve rossz volt, és elnyerte méltó bün­tetését. Bár az élet valamivel bo­nyolultabb, a rosszak néha láthatóan nem nyerik el a büntetésüket, ezt a gye­rekek is tapasztalták ké­sőbb. Vajon ezért veszítették el az érdeklődésüket a mesék iránt? Vagy egyszerűen csak megnőttek, és úgy érezték, az ilyesmi már nem illik hozzájuk? Mostanában néha megfáj­dul a szíve esténként. Me­netrendszerűen letelepszik a televízió elé, mire a maci megmossa a fogát, és nem ül mellette senki. A szoba ugyanaz, a képek a falon mintha köszöntenék minden este, Pumukli ott rosszalko­dik az asztalosműhelyben — de hol vannak a gyerekek? Régen három gyerek néz­te a mesét vele együtt, az­tán a legnagyobb elma­radt, mindig valami fonto­sabb dolga volt, később a középső is. Amíg a legkisebb ott volt vele. nem érezte ilyenkor egyedül magát. De újabban már ő is magnót hallgat a másik szobában, és ha lelkesen kiabál neki, hogy jöjjön, mert megkezdődött az esti mese, azt feleli: — Kit érdekel? Pedig Pumukli olyan ara­nyos, nemrégen még együtt derültek rajta. A másik szobában Michael Jackson énekel, a gyerek jól felhan- gosította, mintha süket vol­na, és másképpen nem hal­laná. Nézi Pumuklit, és lassan szomorúsággal telik meg a szíve. Vége a gyerekkornak. És mégis, estéről estére odaül a tévé elé, és megné­zi a mesét. Mintha várno valakire. Emlékeiben ott vannak a gyerekek, amikor még kicsik voltak, és any- nyira, de annyira tudtak ne­vetni és örülni a mese va­lamilyen kedvező fordula­tán. És Helük ő maga is. Vacsora után ott ül, nem mulasztja el egyetlen este sem. Mostanában egyedül, de tudja, hogy nem mindig lesz így. A gyerekek meg­nőnek, de jönnek majd az unokák. Talán őket várja esténként a tévé előtt. Megint lesznek majd kicsik körülötte, akikkel együtt néz­heti majd, akiket betakar­hat mese után. Hányféle válság adódik egy asszony életében, mire megöregszik? Mindegyik kö­zül ezt érzi a legszomorúbb­nak. Kettesben lenni Pu- mukiival. (Bán Zsuzsa) Ahogy az orvostól elköszöntek Az első unoka a nagy­apja és az édesapja kereszt­nevét, a Nándort és a Gá­bort kapta. Annak idején ő, a nagyapa türelmetlenül vár­ta a születését. Mintha arra készült volna, hogy most vé­gigéli mindazt, amit a fiával elmulasztott. Az együtt ját­szást, a közös kirándulásokat, a bizalmas beszélgetéseket. Amíg aktívan dolgozott, mind­erre nem jutott ideje, el volt foglalva a hivatásával. Scipiades Elemér, a nagy­hírű szülész-nőgyógyász pro­fesszor tanítványai közül dr. Than Nándor a legidősebb, aki Pécsett él. A 81 éves orvos magánrendelőjének műszer- .szekrénye felér egy kisebb ki­állítással. A különböző esz­közök közül néhány ma már múzeumba való darab, s ha az ember tudja róluk, hogy melyiket, milyen célra használ­ták, jobb, ha elfelejti. Arra mindenesetre nagyon jók, hogy érzékelhessük: nem to­pogott egyhelyben az orvos- tudomány. Ám Than doktor és kollégái ezekkel dolgozva segítették világra a mostani középgeneráció jó néhány tag­ját. A kemény iskolát jelentő pécsi klinikán kezdte pályafu­tását. Scipiades professzor mellett kizárólag nőtlen or­vosok dolgozhattak, akiknek bent kellett lakniuk az inté­zetben. Ha felharsant a folyó­són az „összes urak!" kiál­tás, ez egyet jelentett a ria­dóval, mindenki rohant a mű­tőbe. Aki nem igazodott a professzor sajátos norma- rendszeréhez, az minden elő­zetes jelzés nélkül megkapta a felmondását. Többnyire ja­nuár 1-jén, az ebédlőben, diszkréten a tányérja mellé téve. Dr. Than Nándor nem vár­ta meg ezt a levelet. Bejelen­tette, hogy nősül, és 1938- ban magánorvos lett. Az ak­kor még Pécs külvárosának számító, Rácvárosig húzódó terület lakóiért felelt. Felnőt­tekért, gyerekekért egyaránt. Rövidesen pályaorvost helyet­tesítő állást kapott a MÁV- nál, később iskolaorvosként tanított a Pius Gimnáziumban, aztán aligazgató főorvos lett a dohánygyárban. A Ratkó- korszak idején letartóztatták, a koncepciós perek sorában magzatelhajtás címén vádat emeltek ellene. Felmentése után mentőfőorvosként dolgo­zott tovább, egy rövid időt a városi tanácson is töltött, aztán rendelőintézeti szakor­vosként gyakorolta hivatását. Innét került a Megyei Kórház­ba, területi szülész-nőgyó­gyász főorvosnak. Tizenöt év­vel ezelőtt ment nyugdíjba, de azóta is aktív. A gyermekkór­ház gyermeknőgyógyászati szakrendelését tavaly májusig vezette, a magánpraxist ma is folytatja. Szabadidejének jelentős részében ír. önélet­rajzi regényt kizárólag a csa­lódnak. Azért, hogy az uno­kák, s majdan a dédunokák Dr. Than Nándor Fotó: Horváth Norbert Egy élet regénye is elsőkézből tudják, honnét indult a nagyapjuk, mi történt vele. Az eddig elkészült több száz oldal fókusza a bírósági tá rgyalás.- Magzatelhajtás vádjával tartóztattak le 1953-ban. A kor tipikus kampánypere in­dult ellenem, a példastatuá- lás is beletartozott a Ratkó- időszak elgondolásaiba. Én jó alanynak számítottam, a ká­derlapomon klerikális beállí­tottságúként szerepeltem, sok betegem volt és outóm is. Dr. Lajos László akkori szü­lész-nőgyógyász professzort a tárgyalást felfüggesztve, éjjel idézték be tanúnak, akinek az volt a véleménye, hogy akkor kellene engem elítélni, ha nem avatkoztam volna be az életveszéllyel fenyegető eseteknél. Felmentettek, sza­badlábra helyeztek, de erről hivatalos bírósági végzésem ma sincs. A MÁV sem kapott, pedig ők is kérték, mivel a letartóztatásomkor indított fe­gyelmi eljárás megszüntetésé­hez szükségük lett volna rá. A három és' fél hónapig tartó letartóztatása után több ismerőstől kapott segítségként állás ajánlatot, mondván, hogy ezekután Pécsett t-’ár nem tud talpra állni, de ő maradt. Szakmai és közigaz­gatási gyakorlata, tapaszta­latai nyomán egyre Jobbét publikált. Nemcsak a Magyar Nőorvosok lapjában, hanem o napilapokban is sorra jelen­tek meg azok az írásai, me­lyek a gyermeknőgyógyászat, a terhesgondozás és a rákszű­rés jelentőségével foglalkoz­tak. Többek között az ő ne­véhez kötődik a centrális ter­hesgondozás bevezetése Bara­nyában, ami később szinte or­szágos gyakorlat let*.- Korábban a mozgo szak­orvosi szolgálat a helyszínen vizsgálta a várandós édes­anyákat. Gyakran elképesztő körülmények között dolgoz­tunk. Sosem felejtem el azt az esetet, amikor egy tante­remben beszakadt a vizsgáló, azaz a tanári asztal egy fia­talasszony alatt, kit hónán alig tudtunk kiszabadítani szo­rult helyzetéből. Ezeket az asszonyokat aztán be kellett rendelnünk laborvizsgálatra. Innét eredt az ötlet, mondván, hogy ha már mindenkéop utazniuk kell, akkor sokkal célszerűbb a rendelőben vizs­gálni, azaz centrálisán gon­dozni őket. Amíg aktívan dolgozott, nagyon kevés időt »öltött a családjával. Az első unoka születése mindent megváltoz­tatott. — A fiam és a menyem is orvos, tudom, mennyi idejük jut a családra. A három uno­ka közül a legnegyobb min­dennap megfordul nálunk, sokszor itt is ma-cd. Ritxa az a nap is, hogy a fiamék ne szaladjanak be hozzánk. Ha rnrgis Így alakul, telefonálnak. Legtöbbször együtt megyünk a szőlőbe, és együtt nyara­lunk. Tavaly, a 80. születés­napom reggelén azzal állítot­tak be, hogy indulunk kirán­dulni. Úgy időzítették a prog­ramot, hogy pont 11-re, a születésem órájára értünk az őslakóitól már elhagyott szü­lőfalumba, Goricára. Bejár­tuk a környéket is, egész nap emlékezhettem. Arra az idős sásdi orvosra is, akit lovasko­csival hoztak egy asszonyhoz. Már megszülte a gyermekét, de a lepény benne maradt, a bába nem tudott rajta se­gíteni. Az egész falu ott to- porgott a ház körül, még bennünket, 10—11 éves gyere­keket sem zavartak el. Ma is előttem van, ahogy az embe­rek az orvostól elköszöntek: az asszonyok kezet csókoltok neki, a férfiak derékból ha­jolva megkalapolták. Ezt az esetet ma is a leg­szebb emlékei között tartja számon, hiába volt már azóta sokszáz olyan, amelyben ő volt az, akinek köszönetét mondtak. Valahol ez volt meghatározó mindabban, ami az orvosi, a szülész-nőgyó­gyász szakorvosi hivatás vá­lasztására késztette. Követte a fia, aki a pécsi klinika do­cense, az orvostudományok doktora és a testvérének két fia is. Dr. Than Ede Keszthe­lyen szülész-nőgyógyász, dr. Than Zoltán pedig Székes- fehérváron röntgen főorvos. A Pécsi Orvostudomány! Egyetemre idén jelentkezettek sorában két Than fe*véfelizett: Than Márta Keszthelyről, és Than Nándor Gábor Pécsről. A legjobb húsz között vol­tak. . . Török Éva Halk zene, zöld fények vil­logása és a vízcsap csepe- gésének zaja - mindezt eredményesen kombinálják az idegen nyelvek tanulásá­nak elősegítésére a Szovjet­unió kisinyovi egyetemén. A vizsgálatok egyértelműen bi­zonyítják, hogy adott idő alatt lényegesen több szó, kifejezés sajátítható el ezzel a módszerrel. Egy-egy nyelvoktató óra 45 percig tart és szaka­szai vannak. Az első tíz percben monoton hang ejti ki a szavakat, mondatokat - először spanyolul, majd orosz Nyelvtanulás ritmopédiával fordítósban. Ezek a szavak és mondatok az „aktív egy­ségek", amelyeket azután meg kell tanulni. A második szakasz az adaptáció. A beszédet zene váltja fel ugyancsak mono­ton, 'lazító természetű. Pe­riodikusan ismétlődik a víz­csap csepegésének zaja is Nagyméretű villogó zöld fényfoltot vetítenek a labo­ratórium falára a diókkal szemben. A harmadik szakosz a reguláció, a beállítás: a hangháttérből újra ugyanaz o hang emelkedik ki, és ugyanazon a monoton módon recitálja, ismétli ugyanazt a szöveget, miközben a zöld fényfolt tovább villog, lüktet. Egy-egy hagyományos nyelvlecke során a tanulók 20—40 aktív egységet (szót vagy mondatot) sajátítanak el, a ritmopédiai órán vi­szont 50-100 a1 tív egységet tanulhatnak meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom