Új Dunántúli Napló, 1990. július (1. évfolyam, 88-118. szám)
1990-07-14 / 101. szám
IO aj Dunántúlt napló 1*90. július 14., szombat Igazán érdekes beszélgetést k é s zi t e n i nem lehet. Az újságíró ugyan „mindenkiből” felkészülhet legjobb tudása szerint, de ha kérdéseire olyan válaszokat kap, melyeket eleve várt, büszke lehet ugyan, de hogy érdemes volt elmennie ahhoz, akihez, abban kétségei kell hogy legyenek. Balikó Zoltán nyugalmazott evangélikus lelkipásztor költözködik hivatalából. Harminckét éves pécsi szolgálata alatt, rengeteg barátot, ismerőst szerzett - én most először beszélgethettem vele. Nem tudom, lesz-e még alkalmam rá, de ha nem, hát magamra vessek. Leckét venni emberségből ... Balikó Zoltánhoz menjenek. „Es mégis szeretlek... Es nem Haragszom rád" — Mi volt a legnagyobb csalódás életében? — Azt hiszem, csak önmagomban csalódtam. Mindig többet tételeztem föl, mint amennyit meg tudtam valósítani. Persze csalódás van mindig ... Az ember hajlamos a jót feltételezni, mint most is, egy politikai fordulat kapcsán — aztán újra rá kell jönnie, milyen sok a primitív ember... Igazán csalódni azonban csak önmagában tud az ember. Feltételezem, hogy segíteni tudok, hogy megfogadják a tanácsaimat, s kiderül, hogy egyre kevésbé . . . S egyre gyakrabban jön a frusztráció. — Arra számítottam, konkrét példát fog mondani, s akkor megkérdezhettem volna, csalódásában miként volt képes másokra figyelni, másokon segíteni? — Talán éppen azért. Azt hiszem, aki nincs egy kicsit kétségbeesve, nem is lehet jó partner. A túlzott magabiztosság a legmasszívabb falakat vonja az emberek közé. Ha kételkedek önmagomban, nyitottabb vagyok. Mások problémáira is. Ilyenkor az embernek sokszor sikerül olyan kapcsolatot is átélnie, amilyenre előzőleg nem is számított. Teljesen más háttérrel, más ideológiával indulunk, s a beszélgetés alatt egyszeresük rájövünk: együtt rójuk az utat és valójában egy csapathoz tartozunk. — Mindenkivel? — Nincs különbség ... Gyakrabban csalódtam azokban, akikről nem tudtam elképzelni, hogy csalódok bennük és nagyon kellemes meglepetéseim voltak olyankor, amikor emberileg indokolatlanok voltak. Ehhez persze kellettek háborús élmények, hadifogság és a miskolci munkásgyülekezetben eltöltött tíz esztendő az ötvenes években. Melósok között éltem át a Rákosi korszakot, emberek között, ahol mindig, minden vérre ment. Egészen más miliő .. . Egyenes emberek között csak egyenes beszéddel boldogulsz. Ma a többséq nemhogy viselkedni nem tud, de meg is játsszák magukat - és ez az, ami igazán undorító. A magatartáskultúra mélypontra került. Velem is előfordult, hogy túl zaftoson szóltak hozzám, túlságosan is éreztem a rum szagot. S ilyenkor kell igazán figyelni: mit is szeretne ez az ember? Miiért jött ide? Lukács írja az Evangéliumában: „Közelgettek Jézushoz-a bűnösök", A farizeusok ' megbotránkoznak, hogy na szép kis Messiás-jelölt, a bűnösöket fogadja magához, a szajhákat, meg a vámszedőket... S nem értik, hogy nincs ennél nagyobb dolog. Ha olyan valaki jár az utcán, aki vonzza, méghozzá válogatás nélkül az embereket... Hát nem szánalmas dolog, hogy egyre többen vannak, akik azért nem mennek be a templomba, mert kinézik őket onnan? Azt mondják: „Most jössz, mert politikai váltás van? Most jössz? Hol voltál, amikor mi kockáztattunk, te pedig lapítottál?" Hát milyen közösség ez? Hót milyen vallás ez? Borzalom . . . Borzalom egyszerűen, na!- És ha tényleg számításból jönnek? Vagy divatból? —... És akik megszólják őket, nem számításból teszik? Dehogynem. Hát én mindig ezek ellen prédikáltam. A templomban soha nem a világot áztattam el, mindig az egyházat... Mindenki a maga portáján tegyen először rendet.- Sokan jönnek, akik annak előtte elkerülték a templomot.- Igen. Hogy, sokan?... Ez relatív dolog. De a fordulat után egyre többen jönnek. Az emberek egymásnak adták tovább a bátorság stafétabotját.- Bátorság és számítás: hogyan különbözteti meg ki miért jön el? A Magyar Nemzetben láttam egy karikatúrát. Két szomszéd beszélget, az egyik kérdezi: tényleg lesz a faluban hittanoktatás? A másik: Nem kell félnie a gyerekednek, csak ketten akarják. Az egyik Mári néni, a másik meg a tanácselnök, aki most ezért kiabál . ..- Számítás? Én inkább azt érzékelem, hogy tömegesen jelentkezik a kétségbeesés: nem tudom mibe kapaszkodjak? A zűrzavarban a kapkodásban sokan itt keresik a támaszt. S ez nem is rossz. Talán meg is találják. Ki bízik például a mai harmincasokban? A fiainkban? Ilyen rossz örökséget nem kapott még egy nemzedék sem, mint amilyent ők tőlünk kaptak. Voltak persze nekünk is meghurcoltatásaink. Szenvedés, megaláztatás, kényszer, sokmindent tud mindenki mondani, amit talán a kis dicsőségtáblára is felírhatunk — de valójában levizsgáztunk .. . Sokan most a rehabilitáció után futkosnak, számonkérnek, bosszút akarnak állni. Méltatlan, méltatlan dolgok ezek ...- Azt mondja, megkeseredett emberek is jönnek, olyanok, akik nem tudják mibe kapaszkodjanak. Nekik nem pszichiáterre lenne szükségük inkább? — Ha a pap meg akar felelni a vele szemben támasztott igényeknek, akkor pszichológiailag is tájékozottnak kell lennie. Miért hívtak engem például a budapesti Orvosi Szimpóziumra előadónak? Közösen kell rábírnunk az int- rovertált, befelé forduló embereket, hogy nyissanak ajtót, táruljanak fel. Húsz-harminc éves problémákat mondanak el egyesek, s szükségük van arra, hogy valaki végre azt mondja nekik: én még annál is többet tudok rólad, mint amit te magadról gondolsz. És mégis szeretlek... És nem haragszom rád... És meg van bocsátva mindaz, amit vétkeztél. Ha elárultad a kedvesedet, ha hűtlen voltál, ha jogtalanul hasznot szereztél, ha bármiben vettél részt. . . — Bármiben? — Ha valóban bánod a bűnt, hiheted a megbocsátást. A feloldozás - ez a mi kincsünk. Egy ember, aki rejtegeti, tagadja, másra hárítja bűneit, próbálja elásni .. . Mindent megtesz, meq- mosolyogtatóan zseniális, amíg menekül. Végül nem bír, nyakon csípik, tetten érik és a szemétkosár kiborul. De ki söori el a szemetet? Ki ad helyette valamit? S itt az egyház az egyetlen lehetőséqe. Hogy egy-egy ilyen nagyobb társadalmi földindulás után elkezdi arra tanítani a bűnösöket, hogy lehet élni, hogy lehet, hogy sokkal szerényebben és mégis jobban is lehet élni. Nem kell nekünk feltétlenül ilyen nyaraló, meg olyan villa - sokkal többet ér, ha vannak barátaid. — Én ezzel éppen ellentétesnek látom a tendenciát. — Az egyháznak mégis ezért kell dolgoznia. — Visszatérve azokra, akik szorult lelkiállapotukban az egyházban keresnek támaszt: állandóan nem lehetnek itt, s a környezetükben valószínűleg újabb frusztrációk érik őket... Hogy lesz ebből „gyógyulás"? — Igen, sajnos van erre példa bőven. Hiába látszik az illetőn, hogy megváltozott, nem hiszik el neki. Froclizzák, rászállnak, csúfolják — nem tudják elviselni, hogy ki tudott mászni a bajból. Megpróbálják visszanyomni: kurva voltál, kurva maradsz, vedd tudomásul! S ebben a helyzetben, ha van egy hely, ahol bíznak benne, az óriási előny. Legnehezebb újra kezdeni. Nehéz megtanulni egy másfajta életformát - mi mindent kell lenyelni, amíg sikerül!... Nehéz kitörni egy-egy skatulyából. Hát ezért volt '56-ban is, hogy az emberek először a személyi lapjaikat égették el . . . Nem a pénz, nem is a páncélszekrényekben lévő ékszer kellett nekik - a múltjuktól szerettek volna megszabadulni. — Lehet? — Nehéz. — Mitöbb, én azt is nehezen tudom elképzelni, hogy a közvélemény által soros „bűnösök" hajlandóak lennének templomba menni, vagy büszkeségük, vagy világnézetük miatt. S úgy gondolom, gerincességük miatt senkinek nem szabad elítélni őket. — így van, mégis akad akivel ezt teszik. Nincs ennél szörnyűbb állapot... Amiben hitt, jól, rosszul, rátette az életét. Most ötvenéves és minden elúszott — semmije nincs. S ha előítéletek nélkül, hátsó szándék nélkül, számítás nélkül közeledek hozzájuk, hát... Itt lehet az esélye az egyháznak. — Nem hiszem . . . Nem hiszem, hogy ötven év utón valaki változni fog. Márcsak a köpönyegforgatás esetleges, s valószínű vádja miatt sem. — Persze, ez vesszőfutás lenne. És sajnos az egyházakban sem tárt ajtókkal fogadják őket. Egy-két hólyag mindig van, aki megkérdezi: most jössz? Szinte megbocsáthatatlan butaság . . . Szinte minden azon múlik, hogy aki eljön, hogyan fogadják? Hogyan állnak mellé? Mert aki idejön, az a bűneit is el fogja mondani. S hogyan tolerálják ezt a többiek? Lehet, hogy önfeljelentést kell tennie . . . Tőlem mentek el egy beszélgetés után emberek, úgy, hogy a rendőrségre vitt az útjuk. Belátták, csak akkor lehetnek igazán szabadok, ha vállalják a bűneiket. De vannak olyanok is, akik az ellenkezőjét példázzák. Van olyan ismerősöm, aki még tavaly tavasszal is az egyetemeket, főiskolákat járta BM-megbiza- tással, most pedig ugrói és nem mondom meg melyik pártban szerepel . . . Egy csomó emberben csalódom mostanában . . . De jót rosszal viszonozni nem kunszt, de a rosszat a jóval, hát ez a keresztyéni hitvallás. Ha nem tudunk eljutni idáig, mi lesz velünk? Mi lesz ebből az egészből? Pedig most ezt látom mindenhol ... Az óriási, nagy ítélethozatalt. S várhatjuk mi lesz itt ősszel, a tanácsi választásokon. Azt hiszem, elindul a pokol . . . Sajnos a parlament már megadta ehhez a diszpozíciót. Teljesen rossz példát mutatnak az urak. Hiányzik a józan ész . . . Bántani, szúrkálni, gyalázni egymást? Hát kinek tesznek jót vele? Az emberségük megy rá! S most sajnos az egyháznak sem az lenne a dolga, hogy régi dolgait követelje vissza, s kiássa a csatabárdokat . . . — Az evangélikus egyház nem követeli vissza államosítás előtti ingatlanait? Úgy tudom, nekünk a harmincas évek elején adományoztak 15 hold földet valahol Boksa környékén, de mivel az egyháznak nem kellett, odaadtuk szegény parasztoknak. — Nem minden egyház olyan puritán, mint az evangélikus. — Viszont a római egyháznak sokkal nagyobb feladatai is voltak. Ez igaz. Nem biztos viszont, hogy most is ugyanakkora infrastruktúrára — lesz szüksége, mint a háború előtt.. . Tolerancia kell itt is, mint ahogyan a polgári életben. Visszatérve erre: orvosi körökben egyre gyakrabban hangzik el, hogy ahhoz, hogy az ember kicsit is jól érezze magát, naponta négy, öt pozitív imoulzus kell, hogy érié. Egy kedves mosoly, egy baráti telefon, vagy csak egyetlen elismerő szó. S ti z ahhoz, hogy ő is mindig mosolygós legyen. Hót olyan nagy dolog ez? A szeretetet érezni kell, s a szeretetet ez is jelenti. S ehelyett micsoda harc folyik ... Az emberek süketek, vakok, önzők, érzéketlenek . . .- önnel szemben is? Egy pappal szemben is? Kezelik-e egyáltalán az emberek magánemberként is a lelkipásztort?- Engem nem. — Még a családja sem? — Még a családom sem. Papucsban és neglizsében is ugyanolyan vagyok, mint az oltár előtt és a szószéken. Nincs két arc. Csak egy arc van. Isten őrizz, hogy ripacs- kodjunk. Elegem van a ri- pacskodásból. — Én azt olvastam, minden embernek van négy-öt bejáratott szerepköre, ha úgy tetszik, négy-öt arca. Egy a családnak, egy a barátoknak, egy a szeretőnek, egy a főnöknek, és Így tovább . . • i — Valószínű ... És ehhez rengeteg plusz energia kell. A szerepjátszás óriási strapa. Ha én viselkedem, ahhoz energia kell, s az állandó szerepjátszásban nagyon ki lehet merülni. Én ugyanúgy beszélek a zöldséges boltban, mint a kórházi ágyon és a szószéken . . . — Az ember ezt nem jókedvében találja ki . . . — Rákényszerítik. — S hogy lehet kivédeni? — Nekem megadatott. Ajándék. . . Nagyon őszinte, nagyon természetes viselkedésű családban nőttem fel. Apám pap volt szintén, nyolcán voltunk testvérek, ötödik voltam a sorban. Nálunk ismeretlen volt az, hogy valaki megjátsz- szotta volna maqát. Ha dühösek voltunk, akkor dühösek, ha szemtelenek, akkor szemtelenek . . . Arra neveltem a saját gyerekeimet is, hogy őszinték legyenek. — Nem hozta túl nagy hátrányba őket ezzel? — Nagyon sokáig sokak számára elég kellemetlen ember voltam. A vilóq legtermészetesebb hangján kérdeztem rá a dol- qokra, akár pártbizottsági tagról, akár egv nagyon buzgó, aktív templomos bácsiról volt szó, mert. . . Szóval utálom a mellébeszélést. A konferenciákon is . . . Ha látták, hogy a Balikó feláll, akkor a szervezők hátán is felállt a szőr. . . Várták, most mi lesz? Én meg megkérdeztem, hogy ez a sok hazugság ami eddig elhangzott, milyen célt szolgál? Mikor Miskolcon voltam, a munkásgyülekezetnél, addig- addig forszíroztam a hortobágyi deportáltak sorsát. mig a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat aljzatbetonosa lettem, hat gyerekes szülőként. A gyerekek előtt pedig nem lehet hazudni, azt nagyon megérzik ha nem mondanak nekik igazat. . .- Megmondom miért kérdezem. Egyik fiával, Tamással, teljesen véletlenül, egy házibulin ismerkedtem meg. S idegen emberek között általában bizalmatlanabb is az ember . . . Beszélgetésünk alatt — bizonyára az általános reflexek következtében — kétségeim voltak végig afelől, hogy Tamás szókimondása, nyers őszintesége nem póz-e netán, hiszen találkoztam már olyan emberrel is, akinek ilyetén viselkedése csupán hátsó szándékot takart. Mint később kiderült, fia komolyan qondolta, amit mondott, tapasztalataim alapján viszont úqy érzem, abban a szakmában, amiben ő él, kevesen viselik el az őszinteséaet. . . Nem túl ió ajánlólevél. — Tamásnál, azt hiszem ugyanaz érvényes, amit magamról mondtam. Persze ő színész és rendező, s nála nyilván másképpen játszódnak le ezek a tudatos és konzekvens magatartási fórmák. Bizonyára jobban megnyerné az ottaniaknak a tetszését, ha nem lenne olyan őszinte és kevesebb konfliktusa is lenne.- A gyors érvényesülésben, ami persze nem kell, hogy szempont legyen, ez mindenesetre nem előny, sőt azt hiszem, valódi hátrány . . .- Máris vannak ilyen jelek .. .- Ugye?- Nagyon nehéz, pláne Pesten. Pláne ebben a szakmában pláne ebben a rendezői garnitúrában . . . Ilyen színházi kultúrában egyszerű, igaz embernek lenni nagyon nehéz. De azt hiszem, a sajtóban dolgozni ugyonilyen nehéz, nem? Ha igazán azt akarja szolgálni, ami a sajtó értelme, az igazság megközelítése, akkor nagyon nehéz dolga lehet. . .- Nehéz. Kár kinyilatkoztatni, mert az események általában másképpen alakulnak, mint előre gondolja az ember.- Nem mindig igazolja az embert a változás . . . Ha igazolja akkor, rendben van. Akkor még prófétává is leszünk talán . . .- Szolgálati ideje alatt vol- tak-e súlyponti változások már, ami lelkipásztori feladatait illeti?- Érdekes kérdés. Most azt kell mondanom, amit tizenöt éve még nem biztos, hogy mondtam volna: ma már világosabban látom, az emberek számára sokkal nagyobb gond az eszmei eligazodás, mint az erkölcsi kísértések, az etikai problémák . . . Nem a szex, a pornó, és méq csak nem is a drog jelenti az igazi veszélyt — szellemileg, eszmeileg teljesen tájékozatlanok az emberek. Hogy ezt istentudatnak, vagy világnézetnek nevezzük, mindeqy . . . Alapvető kérdéseket nem teszünk föl maaunknair . . Nem vesszük fiavelembe, hogy az élet a születéstől a halálig tart. S nem vagyunk hajlandók felfigyelni arra, hogy az egyetlen örök érték a szeretet. Egyetlen kulcsunk a másikhoz . . Nem szabad mindig keserűen, gúnyolódva, piszká- lódva menni emberek közé.- Most, hogy nyugdíjba ment, mihez kezd?- Ugyanazt teszem, mint eddiq . . . Misézek, talán az írásra is jut időm most mór. S az emberek szolaálata persze megmarad. A hivatalt feladtam. de a szolgálat megmarad . . . Pauska Zsolt Nyílt levél Balikó Zoltánnak Nagytiszteletű Úr - Kedves Zoltán bácsi I Riadtan pörgettem vissza az éveket: több mint húsz éve ismerjük egymást. Éppen ezért nehéz tudomásul venni, hogy az a Pásztor, aki eddig közöttünk volt, fölnéztünk reá, most búcsúzik gyülekezeté- tői. Pál apostol igéje jutott eszembe, „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam . . Zoltán bácsi ötvenéves lelkipásztori szolgálat után vonult nyugdíjba. Pécsett a protestáns lelkipásztorok között a legrégebbi szolga, mert harminckét évet szolgálta a város igéreszomjas lelkeit. Szerettem volna én is személyesen ott lenni a hálás gyülekezeti tagok között és a református testvérgyülekezet hivei nevében is megköszönni Zoltán bácsinak igehirdetési szolgálatait, az együtt végzett szolgálatokat, de vasárnapi szolgálataim megakadályoztak ebben. Most levélben pótolom elmaradásomat. Nem kis feladat harminckét évig egy gyülekezetét vezetni és nem is akármilyen évtizedekben. Ennyi idő alatt meg is lehet únni valakit, ki lehet ismerni. Zoltán bácsinál nem igy volt - nem unta meg a gyülekezet, hanem becsülte, követte a Pásztort a hit útjain. A reábízott gyülekezetét féltő és szolgáló Pásztorhoz illően élete és hite .példájával járt a nyáj előtt, ha kellett utána ment az egy után is. Szava mindig reformátorian hangos és előremutató »olt, ha kellett kemény, ha kellett vigasztaló. Milyen sokan kaptunk erőt a hirdetett igéből, aki hallotta, azt magával ragadta az igehirdető személye, mert önmagán túlmutatva egyedül Krisztust hirdette! Zoltán bácsinak az állandó gyülekezeti szolgálatok mellett jutott ideje arra is, hogy családokat látogasson, kórházi betegágyak mellett megállva vigasztaljon. Vártuk a reformáció, ökumenikus-heti és kertvárosi szolgálatait Zoltán bácsinak és a testvérekkel együtt köszönjük mindig friss és aktuális, kimondottan biblikus igehirdetéseit, melyekre nem lehetett nem odafigyelni. Ami feltűnő volt számomra mindig: Zoltán bácsi soha nem volt fáradt, még a nagy műtét után is szolgált teljes odaadással. Ez nem emberi erő volt, hanem isteni kegyelem. Ekkor meg- tapaszaltuk sokan, hogy az imádságot Isten meghallgatja. Balikó Zoltán neve fogalom városunkban, személye ismert. Vasárnap egy tudós prédikátortól búcsúzott el gyülekezete. Most mégsem azt irom, hogy nyugodt nyugdíjas éveket kívánunk, hiszen aki egész életében fáradhatatlanul szolgálta a Krisztust és az embert, ai a Pásztor most sem tud nyugodt maradni - ugyan szolgált sokat, de még nem eleget, - mert a csontjaiba rekesztett tűz hajtja továbbra is az örömhír továbbadására. Adjon Isten Zoltán bácsinak továbbra is sok erőt testiekben es lelkiekben, hogy a reábiiott drága kincset még sokáig tudja oss- togatni az éhező telkeknek. Isten álldja meg! Pécs, 1990. július hó Sioloy Lajos ref. lelkipásztor
