Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)

1990-06-23 / 80. szám

8

ui Dunántúli napló

1990. június 23., szombat

Pécsi színházi műit

Aranyparaszt - Sellyéről

Sorsdöntő datum a súlyos anyagi gondokkal küszködő Pécsi Nemzeti Színház történetében 1927 januárja. A város színügyi bizottsága által a színház bérletére kiírt pályázat eredményeként január 17- én választották meg öt pályázó közül egyhangúan új igazgatóul, a már hosszú színházi gyakorlattal rendelkező Fodor Oszkárt.

Fodor január 27-én vette ót színházát. Este díszelőadás keretében a Cigánybárót mutatták be, Kőszegi Teréz és Szedő Miklós vendégjátéká- kával. A következő napokban a Mórica grófnő, az Alexandra, a Marinka táncosnő c. operettek bonviván szerepében Caletta Ferenc lépett újra a közönség elé, akinek

Pécsről indul nagy sikerű pályafutása. Érdekes véletlen, folytán, a cári Oroszországban játszódó Hajtóvadászat (Huszka-Martos műve) bemutatójával egy időben vetítették a pécsi mozik a Sztro- goff Mihály c. világsikert aratott filmet. A jobbágyszabadító II. Sándor cárt az n Vladimír Gaidonov játszotta, aki személyes barátja volt berlini éveiben Fodor Oszkárnak. Február 12-én lépett először színészként is színpadra Fodor, Parker Bíboros c. reneszánsz drámájában, később a Mandarinban. A Corneville-i harangok c. Planquette-operettben Fodor lovagias gesztusként Henry márki szerepére a korábbi igazgatót, Asszonyi Lászlót hívta meg, aki a Piros bugyellárisban, majd a Bajazzókban is „régi fényében rogyogtatta hangját". Felújították a Játék a kastéljrban c. Molnár-darabot, a Noszthy fiú esetét, a Te csak pipálj, Ladányi c.

Csathó-vígjátékát, valamint a Süt a napot, melyben a fiatal Greguss Zoltánt isKönyvespolcomon

Valaki üzen, nagyon messziről

merhette meg a közönség. A szókimondó asszonyságban Fedák Sári felejthetetlen vendégjátéka ismét olyan eseménye volt az évadnak, mely zsúfolásig megtöltötte a nézőteret.

Ha nem is ilyen zajos, de a prózai előadásokra jellemző tisztes sikert aratott egy ősbemutató. A Dunántúl április 29-i számában hírül adto, hogy „. . . a társulat bemutatja Bodonyi Nándor ormánsági színművét, az Aranyparasztot. A kiváló író már tanítja is a színtársulat tagjait a helyszínen gyűjtött ősi ormánsági népdalokra. Fodor Oszkár személyesen járt Sellyén és az Ormány- ság néhány eldugottabb falujában, hogy bútorokban és ruházkodásban is ennek az ősi magyar népcsaládnak levegőjét korszerűen hozza színre."

A pedagóguskörökben országosan ismert Bodonyi Nándor Sellyén irta darabját, ahol évtizedekig volt iskolaigazgató. Unokája, dr. Vargha László szívesen idézi fel az ott töltött nyarakat,

amikor együtt mentek le a Drávára. Útközben szóba került az Aranyparaszt is, melynek szövegkönyvét egy esős napon el is olvasta. A másik unoka, dr. Vargha-Ká- rol y, látta is az Aranyparasztot a pécsi színházban, ahol 1927. május 8-án volt az ősbemutató. A Dunántúl tudósításából: „Ünnep volt vasárnap este a pécsi Nemzeti Színházban, ünnepelték — a jó sellyeiek az első felvonás végén babérkoszorút is ajándékoztak a szerzőnek - a Baranyában élő, magyar szépségeket festegető művésznek beérkezését."

A darab cselekménye a sellyei vásárban játszódott, valamint Kiscsányban és Oszrón. Vargha Károlynak különösen a Bodonyi-gyűj- tötte ormánsági dalok tetszettek legjobban. A siker arra buzdította Bodonyit, hogy megírja második darabját is, a Csaplárosné lányát, melynek színhelye a Drávasztára és Drávátok közt, a folyó kanyarulatánál lévő ősi Zokogo csárda. A sellyei ipartestületben a színjátszók örömmel vállalkoztok arra, hogy bemutassák Bodonyi műveit: ilyenkor ő maga készítette a díszleteket, ügyesen festett, kitűnően hegedült, az orgonához is művészi fokon értett. Sok mesét, történetet jegyzett fel, melyeket pécsi és fővárosi lapokban közreadott. Érdemes lenne ezeket kötetbe gyűjtve újból megjelentetni, hiszen minden soruk Baranyához kötődik, ö írta Vó- rady Ferenc Baranya-mo- nográfiájában az Ormánságról szóló fejezetet. Ebben található az Ormánság földrajzi fogalmának máig elfogadott meghatározása: Az Ormánság addig terjed, amíg a bikla ér.

Dr. Vargha Károly 1948- ban látta utoljára az Aranyparasztot, a vajszlói Dani kocsma udvorán játszották eredeti népi öltözékekben. „Nekem akkor azért tetszett már a mű — emlékezett visz- sza dr. Vargha Károly —, mert egy kicsit nyelvészetileg is figyeltem, és mivel népiek voltak a szereplők, teljesen hitelesen adták azt az ormánsági nyelvet, melyet nagyapó első tanítói napjaitól kezdve megfigyelt, és a Magyar Nyelvőrben is irt ilyen vonatkozású tanulmányt a baranyai, illetve sellyei nyelvjárás kérdéseiről.

Dr. Nádor Tamás

Egy magyar író hangját halljuk, aki egyidős' volt a századdal, s tavaly meghalt San Diegóban, a Csendes-óceán partján. Akinek művei az elmúlt negyven évben nem jelenhettek meg hazájában, s amikor ez már elképzelhető lett volna, ő hárította el az ajánlatokat: majd, ha a szovjet csapatok kivonulnak Magyarországból, válaszolta a felkérésekre. S most négy könyv is fekszik előttem - kettő róla, kettő pedig, a könyvhét ajándékaként, tőle.

I

Márai Sándor polgári író volt. Urbánus, aki úgy vélte, hogy mindent a városi emberek adtak a világnak, s a történelem nagy mondatait nem a legelőkön fogalmazták meg, hanem a fórumon. De mert életfelfogását a teljes ember örök attitűdje határozta . meg, polgárisába lázadást jelentett azzal a világgal szemben, mely a vallás helyére az üzletet, a becsület helyére pedig a célszerűséget állította, s a könyvet tartó ember helyett inkább a rohanó embert tisztelte. Rejtőzve és bizalmatlanul szemlélte azt azéletet, mely feladta a méltányosság, a türelem és az arányérzék európai értékeit, s behódolt az amerikai életformának. ,,A műveltség nem az, hogy valaki pontos tervek alapján megépit egy repülö- gépmotort vagy egy löld alatti illemhelyet. A műveltség: hogy valaki a lelkében hordozza mindannak öntudatát, amit a keresztény világot megelőző évezredekben a görögök és a latinok, s amit a keresztény világ két évezredében az occidentális világ emberei alkottak, gondoltak, amire vágytak, amiben hittek..." - irta. S mert polgár volt, szellemi hazájának a magyar nyelvet tekintette: „Csak magyarul érted e szót: Szeretlek. / Pillangó, hattyú, csillag, angyalom - / E nyelven lesz csak több, mint fogalom, / S ez a többlet halálos végzeted lett. . - vallotta. Úgy

vélte, az a dolga, hogy az alany és állítmány segítségével összeillessze a fogalmakat, akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ.

Furkó Tamás könyve (Mórái Sándor üzenete, Püski Kiadó) az idős Íróval készíttet terjedelmes interjú szövegét u művekből vett érdekes idézetekkel, továbbá barátok és rokonok vallomásaival egészíti ki. A szerző felkészülten, bár nem eléggé izgalmasan kérdez, de munkáját, a benne foglalt levelekkel, életrajzi dokumentumokkal és részletes bibliográfiával, mégis haszonnal forgathatjuk. Rónay László monográfiája (Mórái Sándor, Magvető Könyvkiadó)

merészebb vállalkozás, mely 1948-ig tekinti át az író pályáját, amikor, mint irta, az agresszív butaság elől végleg külföldre távozott. A könyv átfogó szemlélettel, elmélyül- ten rajzolja meg Márai világképét, megbízható értékelést nyújt, de az egyes művek elemzései helyenként nélkülözik a határozott vonalvezetést és a keményebb kontúrokat. Sikeresen idézi meg az írói személyiséget, ám az alkotások egyedi értelmezéséhez nem mindig od elegendő se- gitséget.

Márai életműsorozata (az Akadémiai és a Helikon kiadók közös vállalkozása) két megrendítő szépségű könyvvel indult. A gyertyák csonkig égnek hőse, az agg Tábornok, negyvenegy év után ismét találkozik egykori barátjával, aki egyben szerelmi vetély- társa is volt, s a két férfi az éjszakában felidézi a múltat. A kimetszett időréteg színpadán feszült dialógusba sűrűsödik az életük, s fokozatosan feltárul a titok, mely áthatotta az eltűnt időt. Hajnalra megértik, hogy nem a tegnapot vallató kérdések fontosak, melyekre nincsenek vá laszok, hanem a felismerés: életük igazi tartalma az a kínos vonzás volt, mely egy nőhöz fűzte őket, aki belehalt ebbe. A regény jellegzetesen lassított ritmusa és árnyalt

gazdagságú stílusa olyan egységes és telített hangulatot áraszt, mely a nagy művek sajátja.

A Napló 1943-1944 az utolsó háborús évek és a főváros ostromának szubjektív krónikája. Bevallottan a nyilvánosság számára készült, ezért is hagyja el az író a privát élet időrendjére utaló napi keltezéseket. Gyötrelmes olvasmány, egy haláltánc szörnyű látomása, mely talán e kifaka- dásban teljesedik be: „Szégyen élni". A magyar közép- osztály megdöbbentő kritikája, a neobarokk úrhatnámság, a levantei hivalkodás és o dölyfös túleurópaiskodás metszőén éles elutasítása, s a magyarság fájdalmasan indulatos jellemtana. És mégis - felemelő olvasmány! Egy megalkuvást nem ismerő lélek konokul következetes önvizsgálata, aki a greenwichi mértéket óizi egy embertelen világban, s aki tudja, hogy a balkani- zólódást csak művelt polgár- sáaqal lehet megakadályozni.

Nagyon távolról szól hozzánk ez a hang? Lehet. „Hol van a régi ország, Szindbád úr?" - kérdezte Ede, a pincér, Márai Sándor Krúdy Gyuláról szóló regényében. „A lelkekben" - válaszolta az Író. Ott kell visszhanoot ébresztenie Márai üzenetének is

Nagy Imre

Deák Mór:

Ne érj hozzám

a csend a fontos most o csend

amitől mindig féltem pillangószárny az életem himpora észrevétlen

tűnik el s cikkan tétova libbenéssel az őszbe nem megyek én már sehova avarba fulladt vétke

fontosabb most mindenkinek mint hosszú téli álma a hó mindent eltemetett s eltemet újra bárha

én nem érek meg új tavaszt hogy életre hernyózva rágjak körül hajtásokat mintha az enyém volna

csak az enyém ez a világ

és nézd pillangó lettem

ne érj hozzám valami fáj

s már itt köröz fölöttem

Györke Zoltán:

Ostorjegenye

Ha reggel felkeltem, s lótrágyás sárral tapasztott, földpadlójú házunk konyhájából kiléptem a porcfűszőnyeggel letakart udvarra, rögtön szemem képernyőjére kúszott hatalmas alakja. Mintha egy óriás, befejezve az írást, földbe szúrta volna lúdtollát, magasra nyújtózott a jegenye, magasabbra, mint a templomtorony. A második szomszéd udvarának közepén állt, háztetőmagasságtól két ágban, u-alakban nőtt tovább, olyan volt, mint egy nagy hangvilla, s ha olykor neki-nekirohant a szél, mély búgó hangon súgott-bongott, de rezzenéstelen napos időben is állandóan forogtak-pörögtek, összekoccantak a levelei, s hallottam zizegésüket, mintha sok-sok tücsök cirpelne.

öreg lehetett már, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, bár nem tudom, hol kezdődik ez a fáknál, mégis délcegen-legényesen, egyenes derékkal fogadta s állta a vihar villám- fejszecsapásait. Senki nem emlékezett su- háng-korára, mintha időtlen idők óta ilyen hatalmas lett volna. Az a legenda keringett róla, hogy valamelyik erdő lápot izzadó hónaljában hasította az akkori gazda, s ostor helyett ökreit nógatta-suhintgatta vele, otthon ledöfte az udvar közepén a sárba, térdig érő sűrű sarat dagasztott-kevert a jószág lába ősszel-tavasszal. A parasztudvarokon ebben a trágyával erjesztett sárban eresztett gyökeret a leszúrt és ottfelejtett jegenyevessző, s öltött levélruhát tavasszal, s mert megkegyelmezett neki idő, gazda, jószág, nagy iramban nyújtózott a Nap felé.

Több jegenye is volt a faluban. Három a templom szomszédságában, az iskolakertben strázsált, mintha a torony szárnysegédei lennének. Ezek alacsonyabbak voltak. A toronynyal ujjat húzni, annál magasabbra kapaszkodni csak a mi jegenyénk merészkedett, s ha a falutól távol, a határban dolgozó, megfáradt-szédült emberek estefelé letették a munkát, nem toronyiránt indultak haza, hanem jegenyeiránt. Jelképe, őrzője, cimer- fája lett a falunknak, több falu határán túlról is ott láttuk a láthatár homlokán, s mi gyerekek igencsak büszkék voltunk rá, • úgy hívtuk, a mi jegenyénk.

Csodáltuk, mert nyáron valóságos madár- toronyszólló volt, sok-sok kényelmes fészeklakosztállyal, hogf szerettünk volna belesni- kukkantani titkaikba, tavasztól őszig verebek, galambok, fecskék, rigók s mindenféle kerti madarak gyülekező-gyűlésező helye, fóruma, piaca volt ez a jegenye. Csak este szűnt meg, halt el lomb-bélésében a madárcsicsergés, a sokszólamú madárénekkar hangversenye, s ezt csak mi, gyerekek élveztük- hallgattuk, meg néhány munkából kikopott- kigyengült öregember, mert a felnőttek már

pirkadatkor, amikor a madár ének- s zenekar még csak hangolt, elindultak a mezők felé, s csak estére tértek vissza, amikor a pici madárcsőrök összezáródtak, és a siptor- kok már lenyelték az utolsó dallamot is.

Össze-összegyűltünk a jegenye alatt latolgatva, melyik ágkar fogná meg a kezünket, s húzna fel magához a pihemeleg fészkekhez, melyekben ott sorakoztak a tojások, ott nyújtózkodtak a sárgacsőrű puckos/pucér vagy már csonkaszárnyú fiókák, a gyerekkor kedvelt vadászzsákmányai. A fészek legyen varjúé, szarkáé, verébé, rigóé s bármilyen más madáré, szilaj-hajmerevítő fáramászó- saink legáhítottabb célja volt, a tojásokat felhörpintettük, a fiókákat megföztük-sütöttük.

A jegenyére soha nem mászhattunk fel, az öreg néne mindig ott ült-gubbasztott a tornác végébe nőtt kisszéken, mint kotlós a tojásokon, ha meg a gazda otthon volt, elparancsolt bennünket a fa tövéből. Sejtette settenkedésünk okát, féltett, de egy kicsit

meg is borzongatott bennünket az udvar tisztásán sudáran-egyedül nyújtózkodó jegenye toronymagassága. Sóvárgásunk félelmünk burkába szorult a jegenye, mint kétágú nagy favilla, igazgatta a gomolygó felóriás ecsetként sötétre festette az eget, fé legboglyák zilált szálait. Ha beborult, estére nyes időben meg napóramutató volt az ud var szürke számlapján, árnyéka naponta körbejárta a portát.

Amikor a vihar ropogtatta az óriásfa egyenes, de már biztosan reumás derekát, a gazda szorongva leste az ajtóból, hátha egy szer mégis a vihar lesz a győztes ebben a szabadfogású birkózásban, s két vállra fék teti a jegenyét, vagy az égi kohóban felizzi- tott villámfejszéknek egyszer mégis sikerül kettéhasítani e membránként zúgó hongvil la-jegenyét. Ki tudja hova, melyik iránybo- oldalra billenne, zuhanna a házakra, a har madik szomszédba is átérne, ólra, kertre.

A félelem adta kezébe a fejszét, fűrészt, kötelet, s néhányadmagával kimondta az ité letet a jegenyére, s az nem fellebbezhetett, nem perelhetett, mint perelt a széllel, viharral annyi évtizeden át. Én már csak a friss nyersillatú jegenyetuskót láttam, a fűrészfogak marta-harapta finom barázdákban csillanó nedvek gyöngyöztek, mint a harmat- cseppek, könnyezett a tuskó, s vele mi, gye rekek is.

Kivágták az ostorjegenyét, de bennem nő, nyújtózik tovább, hallom lenge szélben ösz- szekoccanó leveleinek zizegését, fülembe cseng a madárlárma, iránytűm e jegenye, bárhol legyek, segít hazatalólni. Nyomtalan, úttalan utakon megyek azóta is, és mindig jegenyeiránt.

Bodonyi Nándor, az Aranyporaszt Írója