Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)

1990-06-23 / 80. szám

1990. június 23., szombat

uj Dunántúli napló

9

ézus tekintete végigsugár* zott o sokaságon, mely szétterülve a hegyen, kö- rülfogta őt. Nézte az éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan már harmadszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb napokra.

Berekiás, a halász és Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedettem gyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme le-lecsukódott, talán szender- gett is keveset, amikor Bere- kiós hirtelen megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.

— Mit akarsz? - kérdezte és ásított, ezzel is jelezve, hogy ö inkább aludni szeretne most, nem beszélgetni, ha Berekiás- nak ahhoz volna kedve.- Oda nézz... - mutatott előre izgatottan Berekiás -, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a tizedik kosárral !

— Jól teszik ... - morogta

egykedvűen Hebron —, nem szabad, hogy kórba vesszen egyetlen darabka sem.- Hebron, barátom ... meredt rá Berekiás -, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? öt kenyér volt és két hal, és nézz körül, hányon laktunk jól belőle. És

hogy megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő.- Meglehet... - mondta

Hebron, és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel hajolt hozzá, és úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomaté- kot adva.

— Ha ezt tette a kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti.

— Mással...? - Hebron felült, bambán bámult a másikra. - Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás?

Berekiás apró, ravasz szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két újjá - val megcsípte Hebron köntösét.

— Hány köntösöd van Hebron?

— Hát ... ez a viseltes . . . Meg otthon egy tisztább . . .

— Na látod, én sem mondhatok többet... És sarud?

Hebron ormótlan, repedezett sarujára nézett, aztán maga aló húzta, mintha röstellné.

— Ne röstelld, barátom — mondta Berekiás —. hiszen az

enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk is, akár három. És ehetnénk arany tálból . . .

— Mit zagyválsz itt összevissza? - fakadt ki Hebron dühösen. - Csak jártaTod a szád fölöslegesen. Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen .. .- Még nem vagyunk .. . — mondta Berekiás -, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból eny- nyi embert megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is.

Ekkor már többen is közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.- Ügy igaz — mondta Eliud a vízhordó —, nagy hatalma vagyon . . . Azt mondom én is, tegyük királlyá, és kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot . . .- Bölcsen szólottatok - helyeselt Gazzám, a birkapásztor. - Menjünk, győzzük meg erről a népet . . .

És fölkerekedtek és körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És az emberek örültek a lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja a javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal.

Aztán mint a hömpölygő áradat megindultak Jézus felé.

A tanítványok megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult, kivált közülük Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:

— Rabbóni — mondta —, nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk, csak az éhünk csillapodott kissé.

— Igen, az éhetek . . . - mondta Jézus, és szelíd szomorúsággal nézett a halászra.- Mit akarnál még, jó ember?

— Azt, hogy légy királyunkká, óh Rabbóni — kiáltott Berekiás —, és vedd el nyomorúságunkat is!

Intett, mire a sokaság térdre borult, és egy emberként kiáltotta utána ezt.- Nézd — rántotta szét ekkor a köntösét Berekiás —, milyen viseltes, milyen kopott. Adj nekem új köntösöket, és a feleségemnek, a gyermekeimnek is új ruhákat. A házam kicsi és szűk, tedd nagyobbá, díszesebbé, óh szent próféta. És mert halász vagyok, tedd, hogy fogjak sokszor annyi halat, mint eddig.- Hallgasd meg az én kérésem is — csúszott közelebb Hebron -, mert én szegényebb vagyok Berekiásnál is. A kezem eldurvult már az agyag gyúrásában, a derekam fáj a görnyedéstöl, és kisebesedik a lábam a sok talpalástób míg néhány korsót el tudok adni. Hátrtalévő éveimet aranyozd be kissé, hogy gondtalanul élhessek, mint a gazdagok.

— Akkor mit mondjak én — kiáltott Eliud -, a vízhordónál nincs nyomorultabb. Még a kutyákat is irigylem olykor, akik teher nélkül szaladgálnak.

Az emberek egymás szavába vágva kiáltoztak, kérve Jézust, hogy legyen királyukká, és tegye gazdaggá őket.

Adj díszes ruhákat, lakhassunk jól naponta, bor is kerüljön!"

Agyagtálból ettem eddig, egyek ezentúl ezüstből, mint a gazdagok!"

Tíz birkám van, legyen tízszer annyi!"

,,- Új házat adj a régi he lyett, erős kövekből, díszeset!"

„— A szőlőm teremjen ötször egy évben, a borom édes legyen, mint a nektár!”

És így tovább, őrjöngve kiáltozták kívánságaikat a mozdulatlanul álló' Jézus felé. Arcukat kiszínesítette az elképzelt gazdagság, gondolatban távol kerültek mindattól, ami valóságos, és.ami otthon körülfogta őket.- Óh, nagy király - kiáltozták tekints ránk nyomorultakra, vedd el szegénységünket, és mi hódolunk neked!

Jézus szemében ekkor a harag fénye villant, és abban a pillanatban szél sepert végig a hegyen. Majd fekete felhők tódultak össze, megdördült az ég, és zuhogni kezdett az eső. Az emberek megpróbáltak vé dett helyekre menekülni, vagy csak köntösüket húzták fejük re a csapkodó viharban, és egymáshoz szorultak, mint a védtelen birkák.

És amikor ismét kisütött a nap, már hiába keresték Jé zust és az ő tanítványait, nem látták őket. Csak a tíz kosa rat, bennük az átázott kenyér dara bókkal.

Tóth-Máthé Miklós:

Öt kenyér és két kai

Kortárs magyar írók kislexikona

Elő irodalmunk alkotóinak kilétére vonatkozólag eddig nem sok lehetőségünk volt: a művek fülszövegei, lapok tudósításai, értékelései és némi gyér bibliográfia. Ezen a hiányosságon próbált segíteni a Faiekas István főszerkesztésében és a Magvető Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent Kortárs magyar írók kislexikona 1959-1988 című kötet, amely a Benedek Marcell által szerkesztett. 1965-ben megjelent háromkötetes Magyar Irodalmi Lexikon adattárát igyekszik felfrissíteni, ki- egésziteni, maivá tenni.

A 19 munkatárssal dolgozó főszerkesztő munkáját megkönnyítette dr. Péter László kérdőíves adatgyűjtése, aki a kötetben megjelent 1600 szócikkből 530-at adott ót sóját gyűjtése eredményeként.

A szerkesztés azokat az írókat, költőket vette figyelembe, akik 1959 és 1988 júniusa között önálló szépirodalmi kötettel jelentkeztek. Ennek a csak 28 évet értékelő kortársiroda- lomnak a kebelébe soroltak néhány irodalomtörténészt és kritikust is — többnyire budapestieket. A hazai szerzők adattárát bővítették mintegy 500 határainkon túl élő magyar alkotó adataival. E kategóriába azonban csak azok kerülhettek be, akiknek közös könyvkiadásban Magyarországon kötete jelent meg, illetőleg azok a nyugati szerzők, akik a jelzett időpontban önálló kötetet publikáltak.

„Kényszer szülte szükségből" nem kerültek a lexikonba, akik „csak" visszaemlékezést, önéletrajzi regényt, szociográfiát, dokumentumregényt, riportokat, humoreszkeket írtak a jelzett időpontban. Bár ezt az el- * vet sem tartotta be következetesen a szerkesztőség, ennek helyessége erősen megkérdőjelezhető, mert ezzel az állásfoglalással különböző irodalmi műfajok jelentős művelői kerültek útszélre. Érthető viszont, hogy kiestek a szerkesztői szűrőből az antológiák, bibliográfiák, tankönyvek, különlenyomatok és a műfordítások is.

Az azonban már kevésbé érthető, hogy o pécsi írók kö-' zül kimaradt többek között Berze Nagy lános, Dénes Gizella, Kocsis László, Lovász Pál, Várkonyi Nándor, Isikó Gyula stb. Egy-két pécsi irodalomtörténész szerepel csak a lexikonban, és a külföldön élő írók közül is kimaradt a nyolc verskötetes Fonyá István

és a szépprózaíró vörös Márton.

Igaz, a kötetben 77 olyan alkotó szerepel, akinek okkal- móddal (születés, munkahely, írói tevékenység vagy valamiféle pécsi vonatkozás miatt) köze volt vagy van a városhoz. Az életrajzi részben nemcsak a születési és esetleges elhalálozási adatokat találhatjuk meg, de gyakran derül fény a szerzők skolóira, munkahelyeire és az életpályák közlésére is.

A szócikkek elsősorban adat- központúak, nem értékelnek, csupán közölnek. Az életrajzokból és a művek meglehetősen pontos feltárásával élénken bontakozik ki egy-egy írói életmű fejlődése, változása. És ez is sokat jelent mai irodalmunk jobb megismerésében.

Tóth István dr.

Nekem az április, a tavasz a szántóföldeken égetett kukoricatorzsák, télből maradt gazok felgomolygó füstjét, fanyar illatát, a zsendülő bükkfák reményzöld levelecskéit, a fűszálak között megbúvó ibolyák liláját idézi.

Akkor már harmadnapja dörömbölt agyunkban a halál. A valószínű, az értelmetlen. Földre szorított arcunkra fekete csókokat nyomott a magtalan hant, s a szemünkre hajló fűszálak üvegzöld szivében láttuk az élet lüktetését. Idegen hegyek mordultak ránk, ismeretlen erdők fái törtek reccsenve a lábunk elé, és soha nem- hallott átkok hulltak a fejünkre.

És mi csak mentünk, araszolva, kúszva, rohanva, elbukva, és újra felkelve, mert így szólt a parancs. Vacogtunk a fényesedő ég alatt, s a lángkormos éjszakákból kilopott életünket fáradtan vonszoltuk ismeretlen halálunk

felé.

Pedig az életet akkor szülte újra a tavasz. Surranó pa- tokocskák partján már sárga lángot vetett a gólyahír.

csengettyűzött a hóvirág az alvó fenyők tövén, s a madarak hangját csengve verte vissza az ég. Mert a madarak tavasszal mindig énekelnek. Volt, hogy csak láttuk őket a fehér bárányos égbolton, de nem hallottuk, mert fekete érckutyók ugattak alattomos rejtekhelyeikről. De

amikor csend támadt, a pacsirták újra felnyilaztak az égte, s a holt mezők fölött újra énekelték az életet. Ez volt a dolguk.

Akkor mór három napja nem volt mit ennünk. Hegyek között a tábori konyha olyan, mint az igazhivőknek a hetedik paradicsom. Hinni kell benne, és várni ró. A tömzsi hegyilovak oldalára felszerelt főzőládákban útnak indított babgulyás napokig bóklászik a meredek hegyoldalakon vagy beletántorog egy szakadákba vagy reményveszetten visszafordul, mondván, igen erős o ruszki .aknatűz.

A negyedik napon - talán kárpótlásul a három nap iszonyatáért — tenyerébe vett bennünk az élet. A szétszaggatott ég alatt úgy borult elénk a sivalkodó hegyek között egy völgy, mint valami virágkosár,. Váratlanul, ölelően, puhán. Serkenő füvek párnája nyugtatta elcsigázott testünk, ölelő hegyoldal dajkálta biztonságunk, s ami a legcsodálatosabb volt, a zöld szemű

bokrok tisztásán kiterített

óriási lila kendő: ibolyák.

Csattogva vertük le magunkról a hadikoloncokat,

csak a fegyver, a fegyver maradt velünk, görcsösen' a testünkhöz szorítva. Olyan görcsösen, mint amilyen görcsösen szaggatta belünket az éhség. Ekkor találta ki valaki - gyanítom, hogy a súlyomevők nemzedékéből való volt -, tépjünk az öklünkbe gyenge bükkfalevelet, úgy, mint gyerekkorunkban a réti sóskát, rágjuk, míg meg nem dagad a hasunk, és meg nem halljuk anyánk vacsorára hívó szavát.

A bükkfalevélnek nincs íze. JCifordult a szánkból.

Csak az anyánk hívó szava maradt velünk.

Meg az ibolyák.

Elcsigázott, éhes katonának nem kellenek ibolyák. Én mégis mentem, mentem a csodálatos szőnyeg felé. Vitt a mocsokba fúlt ember vágya valami tiszta után. Vonzott az újuló élet eddig igazán meg nem értett üzenete.

Én találkoztam az örökre elnémult emberrel.

Ott feküdt o gyengéd takarón. Halott keze széttárt ujjai között ágaskodva, elhanyatlott arcát simogatták, tágra nyílt szemét ijedten bámulták az ibolyák. A tépett köpeny hasítékában, a mozdulatlan mell pajzsán tenyérnyi fekete virág. A halál virága.

Azóta, ha ibolya rám nyitja a szemét, öt is látom. Visszahozza minden április.

És üzen Ilyenkor mindig rám tör valami nyugtalanság. Mennem kell, találomra, valamerre. Ki a városból a táguló mezők felé. Nézegetem a szántások barna ráncait, keresem a munkálkodó embert, beleszimatolok a levegőbe, hátha megérzem az égő gaz izgalmas füstjét, fülelek, hallok-e madárszót. Akarom tudni, zsendül-e már a bükkfa ága, öltögetik-e nyelvüket a fényes-zöld levélkék. Van úgy, hogy találkozom kalandozó nebulókkal, szóba elegyedünk. Egyszer megkérdeztem egy elevenszemű srácot, megenné-e a bükkfalevelet. Rám bámult.

— Ha mondjuk, háború lenne, és nincs más ennivaló.

— De most nincs háború.

— Azért próbáljuk meg.

Megmutattam, hogyan kell

ökölbe gyűrni. megtörni a gyenge levelet, hogy porhonyó legyen, aztán beleharaptunk. Egyből kiköpte.

— Nem embernek való — nézett rám szemrehányóan, aztán otthagyott.

Vfőrhelyí József:

A bükkfalevél nem ehető

Eerenczy Béni munkáiból decemberben kiállítás nyílik Hága ban. Képünkön: Ferenczy Béni: Boreas és Pszihe.

Bölöni Domokos:

Vásárhelyi razglednica

(Radnóti-parafrázis)

Mellézuhantál, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Bunkólövés. - Mindjárt meghalsz te is, súgtad magadnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált osztogat most a gyűlölet;

Der springt noch auf - hangzik fölötted egy jólismert - más - erdélyi nyelven, s: még egy ütés. S nem tudod bűnödet.