Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-02 / 59. szám
1990. június 2., szombat űj Dunántúli napló 9 — Befütöttek! — ez így fölöttébb ostoba, semmiképpen sem szellemes megállapítás, mindössze arra elegendő, hogy a beszélgető1 valahogy elkezdődjék, noha a másik legföljebb annyit válaszolhat: be, ezt is válaszolja, a megállapítás igazsága kétségbevonhatatlan, nem lehet belekötni, és végeredményben amiatt jöttek, hogy közös ügyüket, szörnyű, hogy közös ügyük lehet azután a dolog után, megbeszéljék, hogy itt találkozzanak, végül is évekig jártak ' együtt ide, mindkettejüknek megfelelt a hajnali időpont, hetente egyszer kiszorították rá az időt, ritká- san maradtak el, és már rendre itt a légkamrában összejöttek, ültek vagy olykor csak álltak egymás mellett az egyetlen szál köténykében, amely leginkább a kinti időt takarta el, fölvételével feledtetett esőt, havot, szelet és fagyot, hetven fok melegben amúgy is hajlamos az ember ilyesmikről megfeledkezni, ültek és izzadtak, izzadtak és beszélaettek, beszélgettek és belehallgattak a kifoaástalan futballszakértők mindentudó magyarázataiba, amelyek igencsak közvetlen forrásakból származtak, esetenként egy sztár is bevetődött, hogy súlyfölöslegétől szabaduljon, izzadtak együtt az egész társasággal, tenyerükkel húzták le ők is a bőrfelületre kicsapódott verejtéket, noha csodálták azokat, akik favonalzóval, speciális izzadság le- dörgölővel víztelenítették testüket, addig a tökélyig sosem jutottak el, ahogyan a szék karfájára, támlájára sem ültek föl, hogy a kamra fönti hőtömegeivel érintkezzenek, izzadtak, és a külső helyiség óráját figyelték az üvegajtón át, mennyi ideje tartanak ki a megpróbáltatásban; szertartás volt kétségtelen, nem ellenőrzött, de mégis betartott szabályokkal, a szabályok — természetesen - kizárólag a helyszín érvényességével bírtak, a fürdő elhagyása után mindkettejükre saját szabályok vonatkoztak, igazi felelősséggel 'tartoztak betartani, lényeges eltérés azonban úgysem akadt viselkedésükben, és talán emiatt is szoktak olyan közel egymáshoz, emiatt érezhették kötelezőbek a hasonló viselkedést a fürdőben, amely - és ezt minden hátsó gondolat nélkül kell elfogadni — már-'már ünnepélyesen bizalmas együttléte lett két egymást becsülő férfinak, ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy másutt ne találkoztak volna, éppen ellenkezőleg, és tulajdonképpen ebből származott a bonyodalom, amely megzavarta ennek a példás együttesnek a viszonyát, hajmeresztő fordulatokkal verte szét nyugalmát, és tette lehetetlenné, hogy valaha is helyreálljon a korábbi, akár ideálisnak minősíthető állapot, de egyúttal azt is, hogy most ezzef az ócska szófordulattal kezdődjék el a hópapok óta szüneteltetett találkozás, ám korántsem, hogy újabb sorozattá váljék - vannak jóvátehetetlen dolgok, ami köztük megesett, ezek közé tartozik, hiszen korrekt barátok nem pályázhatnak egymás asszonyaira semmilyen formában sem, itt pedig megtörtént, a feketeképü elcsábította a sápadt képű feleségét, azt a szóbeszéd szerint is csinos asszonyt, aki aztán odaköltözött csábítójához - végérvényesként záradékolva a kapcsolatot — ebből a szemszögből tehát az ügyetlen beszélgetéskezdemény sem látszik már annyira sutának, mitöbb, halvány iróniát sejtet, iróniát és öniróniát az érthető félszegség mellett, ami e csábító által kért találkozást a kivánsóa bejelentésének pillanatától jellemzi, amely kívánság azonban valóban fölfűthette a kedélyeket, izzadnak, ülnek és izzadnak, most valahogy különösnek találják, hogy testpárájuk, verítékük szaga eny- nyire közvetlenül összevegyül, holott ebben a helyzetben ez még jelképileg is közel áll c kapcsolatuk jellegéhez, hiszen bizonyos értelemben már vágyaik, örömeik, sőt, testnedveik is találkoztak, és alighanem csupán a szűklátókörűség állíthatja be állapotukat olyanformán, hogy ami egyiknek a múlt, az a másiknak a jövő, mert még így is. a történtek ellenére is vitathatatlan együttlétezés ez, amelynek félreértelmezhető, noha semmiképpen sem kikezdhető egysége az elcsábult asszonyban ölt .testet, ami, persze, csak forma, a megjelenés alakja, az egység, az egvütt- létezés mélyebben zajlik, a lélek tágas kosarában, tehát magyarázkodásra sincs szükség, mindössze annyi egymás mellett ülésre, közös izzadás- ra, hogy visszaszokjanak egy piáshoz, és amikor már a léqkamra után túlvannak a hidegvízes hűtőzés kijózanító tárgyilagosságán, és fölkuporodnak a nedves gőzkamra padjára, miután a kötény- kéket maguk alá fordították, a csábító előrukkolhat óhajával, hogy az elhagyott ;ogadja vissza a bánkódó hölgyet, ne kényszerítse szívtelenül az elhamarkodott kaland következményeinek viselésére, a gőz fölemészti a szégyenkezés és a megalázkodás pírját a két arcon, a zuhanyozás, a fekvő pilienés lelohasztja a háborgó kedélyeket, és majd az előtér büféiében békülékenyen koccintja össze a kissé, de valóban csak elhanyagolható mértékben tétovázó söröskorsókat ... otlár ádázul gyűlölte a feleségét, minél inkább telt az idő, annál jobban. Talán a csendessége miatt, hogy nem ordított vissza, nem szitkozódott, nem fenyegetőzött. Az arcán, riadt mozdulatain látta, hogy fél tőle, s ez még jobbon felbőszítette, különösen, ha már megitta a napi 'három pdhár sörét. A riadt- sága csak növelte fortyogó indulatát, de egyúttal kárörömmel és csiklandós jó érzéssel járó elégtételt is szerzett neki. Mégsem csillapította le az, hogy szidhatja, mocskolhatja, mert Irma megadása mögött valami akadályt gyanított, erős ellenállást, amit az ijedtség, az állandó félelem sem olvasztott el. És éppen ez volt az — különösen amikor már nem volt egészen józan — ami folytonosan izgatta, mint egy meg nem szűnő, alattomos kihívás. Irma az utóbbi időben egyre többször hangoztatta, hogy elválik, mert a közös életet Így nem bírja tovább. — Annái jobb, örömest szabadulak meg tőled. Kapói« én nálad sokkal fiatalabb nőt, minden ujjamra kettőt — vágott vissza a negyvennyolc éves asszonynak Kotlár kivörösödött arccal. De ő maganem sietett, 'hogy megelőzze a feleségét. Nem vette komolyan a válási szándékot, hogy merte volna ezt Irma a saját akaratából megvalósítani! Ezért azután nagyon meglepődött, amikor megkapta a válókeresetet. Első érzése a felháborodás volt. Mintha orvul, hátulról támadták volna meg, hogy csúffá tegyék. Büszke volt arra, amit elért, hogy segédmunkásból az évek folyamán szakmunkás, majd műszaki ellenőr lett, s lóm, ez a girhes, megunt asszony mit merészet tenni vele. Csak homályosan moccant meg benne az a sejtés, hogy a felesége fölötti hatalom kellett neki, szüksége volt rá, valamiképpen ez szivattyúzta a levegőt a büszkeségébe, s abba az elégedettségbe, amit az erejének érzett.- Máris mehetsz! - rontott rá az asszonyra. 'Nem lakok egy fedél alatt az ellenségemmel! Vidd a motyódat, takarodj ! Kotlámé a falig hátrált, s akkor sem próbált odébb ugrani,.amikor a férfi domború mellkasa arasznyira volt a mellétől.- A lakás ... a lakás az enyém ... Az enyém volt . . . — lihegte szaggatottan a félelemtől. — Neked kell majd elmenned, majd 'ha . .. — A tiéd . . . méghogy a lakás a tiéd ... — hördült fel Kotlár. Arca lilásvörössé vált. — Majd én megmutatom neked, kié lesz a lakás! A válás kimondása után, bár őt marasztalták el - Kotlár már nem kínozta az asszonyt, hogy költözzék máshová. — Most azután megeheted, amit főztél! — mondta neki diadalmas gúnnyal. — Mértén ittmaradok örökre. Az egyik szoba az enyém. A házastársak minden java közös, nincsen olyan, hogy „az enyém volt itt minden!" Aki elébb un'ja meg a helyzetet, az szedi a sátorfáját, és eltakarodik. A Kotlár szeme bosszúvágytól csillogott, mellét az elégtétel gőze feszítette. Tudta, hogy Irma ezután is éppen olyan tehetetlen lesz vele szemben, mint eddig. Kotlámé a válás kimondása után mindjárt felhozta vidékről Budapestre az anyját. Fivére és sógornője megköny- nyeböülten járult hozzá ehhez az elhatározáshoz. A beteges, idős asszony nem sokat tehetett volt veje durvasága ellen, de Irma úgy érezte, hogy éppen idős kora, gyöngesége jelent valamiféle védelmet. Ott aludt a másik ágyban mellette, ahol eddig a férje. A két szobát elválasztó ajtót bezárta, hogy véglegesítse az új állapotot. S megkönnyebbült, hogy Kotlár nem szólt emiatt. Az öregasszony érkezését követő néhány napon keresztül csend volt. Csak a konyhában, előszobában ütköztek össze némán. Kotlámé nem értette a diadalmas fényt az ura szemében, mintha ő lett volna az, aki erőszakkal lerázta magáról a megunt, terhessé vált kölöncöt. Ez a kárörömöt csillantó diadal állandó és növekvő szorongássá változtatta az átmeneti megkönnyebbülést, Egyik este kulcs fordult az elválasztó ajtó zárában. Imiikét könyökre támaszkodott a párnán, fejét erőiködőn felemelte. Egész teste megmerevedett. Nem gondolt arra, hogy az ura milyen könnyen hozzájuthat egy megfelelő kulcshoz. Amíg a motozás, a sarokvas nyikorgása tartott, az anyjára pillantott, aki a sziv- orvosságaibon levő nyugtatótól már mélyen aludt mellette. Az ura pizsamában volt, és az esti homályon át is látszott szeme ádáz, diadalmas csillogása. — 'Menj vissza, semmi dolgod itt - suttogta fel indultán az asszony.- Még hogy nincs dolgom...- felelte kárörvendőn Kotlár.- Nagyon fontos dolgom van nekem itt. A legfontosabb, ami férfinak lehet. — Lerántotta a paplant, és rávetette magát az asszonyra. — Azért jöttem, hogy könnyítsék magamon. Mit gondolsz, miattad most, késő este nők után fogok szaladgálni?- Menj . . . takarodj innen...- tördelte az asszony, de rémületében is lehalkította a hangját, hogy az öregasszonyt ne ébressze fel. Ki tudja, talán még rosszul lenne az ijedtségtől. S amellett, vergődve a rázuhanó súly alatt, szörnyű szégyent érzett arra a gondolatra, hogy az anyja Így látja meg őt. — Dehogy is megyek ... Jó vagy te nekem erre... - lihegte Kotlár. Meg kényelmes is .. . Így háznál .. .- Azt mondtad . . . azt mondtad . . . hogy neked én soha többet ... — Az asszony megfeszítette a testét, még nem adta fel a harcot. — iFogd be a szád, hogy az isten . .. Kotlár csúnyán elkáromkod- ta magát. Szándékosan engedte ki a hangját, mert megértette, mitől fél a felesége. — Hallgass . . . hallgass . . .- suttogta Kotlámé. Szemét mereven a derengő ablakra srögezve feküdt a nagy, mozgó test alatt, s igyekezett képzeletben máshol lenni, de o percek végeérhetetlenné nyúltak. — Most megkaptad a magadét! — mondta a férfi, mielőtt kiment volna a szobából. Így zárkózz be ezután! A szekrényt meg ne jusson eszedbe az ajtó elé tolni, félkézzel elnyomom. — Győztesen és megvetően visszadábta volt feleségére a paplant. — Mi volt itt az éjszaka? — kérdezte az öregasszony másnap reggel. Mintha többen kiabáltak volna . . . — Almában hallotta a hangokat, anyám — válaszolt Irma, és elfordult, hogy az öregasszony ne lássa karikás, kisírt szemét. Estefelé sokáig rakosgatott, tett-vett, mielőtt lefeküdt volna. .Végül mégis ágyba kényszerült. Jobb 'híján abba a reménységbe kapaszkodott, hogy az urát a bezárt ajtó bőszítette fel, sértette a büszkeségét. Ezután, hogy bosz- szút állt — akárcsak a válás előtt — többé nem törődik vele. Ezzel a reménységgel aludt el hajnal felé, de a szorongás, mint egy meggyűlt csomó, álmában sem oszlott el. armadnap este, hogy az anyja, kábultan a gyógyszereitől, elaludt, félig ülő helyzetben az ágyában azzal a gondolattal vívódott, hogy mégis csak be kellene zárni az ajtót. Gyötrel- mes így, hogy önként elállt ettől, s borzasztó, hogy azt a kis mozdulatot, a kulcs megfordítását a zárban — nem meri megtenni. A csend, a fáradtságtól és a merő figyelemtől, ami egész testét meg keményítette, zúgni kezdett a fülében. Ezt a csendet repesztette meg a zörre- nés és a lassú, nyújtott nyikorgás. Az ajtó kinyílt, a kilincs nyöszörgő hangot adott a nehéz kéz nyomósa alatt. Bihari Klára Nyílik az ajtó Berták László Csöpög az időből a méz Egy hajszálon függ az egész csak percről perce nehezebb játszik a térrel a tömeg csöpög az időből a méz ott a mese ahol a kéz megírják a recepteket nyeli az óceánt a csepp magáig ér a tengerész magasabb körben semmi vész a világ csakis lendület mindörökké tart ami megy az a való ami nehéz áll a pillanat mint a kés nőnek a zsebben a kövek. Méhes Károly Álom álmodsz — képeidet rakosgatod mint a pasziánszkártyát: milyen lesz a múlt eltűnt szobákba hogyan nyitsz be újra porladt sziveket mily földekből szitálj hiszel magadnak meg nem is óraütéseket vélsz hallani (érzed a bőrödön) s mintha kereszthuzat lenne tudod hogy alszol csak abban nem vagy biztos: élsz-e még Hamary Dénes Használt ruhák Leülök melléd Stoppold meg kilyukadt életem Divat lett ma a használt ruha Fénylő báltermek ruhatári fogasáról görnyedt hátakat melengetnek bálákba gyűrt kabátok Leülök melléd, kiléptem a sors bizományi áruházából Mit tudom én, ki adott el, és mikor? Fűzd be a cérnát a tűbe Szükség van agyonfoltozott életünkre Siőlősiüret. Kiss Attila rajia.
