Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-02 / 59. szám
4 B űj Dunántúli napló 1990. június 2., szombat Pandur József rajza A művészet nem luxus Alakulóban a pécsi, baranyai kórusszervezet Az elmúlt évtizedekben az énekkarok, zenekarok, táncegyüttesek, bábjátszók, szinjátszákörök, pávakörök egy szabadabb aktivitás (rezervátumát jelentették sok tízezres vagy néhány százezres tagságuk számára. A közéletből való általános kirekesztettség és a „keleti jövedelmek" idején a sport mellett ezek .nyújtottak 'valami kárpótlást azok számára, akik a napi hajsza után még erre is időt, energiát tudtak áldozni. Régi pécsi színház Katonatiszt frakkban Revüoperett helybeli szerzőtől De ez a tevékenység nemcsak az ő szellemi mentsváruk volt. Ugyan ki tagadná, hogy ezek az együttesek nemcsak „a hozzátartozók körében" léptek föl, de komoly szerepret játszottak a kulturális életben is? Még senki nem vizsgálta, összességében mekkora közönséghányad jut nekik a hivatásos művészekhez képest is. Hogy csak Pécsről szóljunk: nem tették-e hangulatosabbá szom batja inkát a toronyzenék, vasárnapjainkat a fúvószenekarok térzenéi, ki nem ült szívesen az Egyetemi Színpad riyáresti előadásain? Ki nem tapsolt még lelkesen a Baranya vagy Mecsek Táncegyüttesek remek produkcióinak? És a Báb- és Ka morakórusfesztivá- Jok, a pécsi Éneklő Ifjúság, az IH zenekar, a már külföldre is dolgozó főiskolai zenekar nem szerves részei-e városunk kultúrájának? És Európát járó kórusaink? A felejthetetlen Europa Cantat? Olykor kapcsolódik is a hivatásos és az öntevékeny művészet, mint pl. o filharmóniái oratóriumesteken a hivatásos zenekar, profi szólisták és az amatőrkórusok. Vagy a zeneiskolák szülőknek rendezett koncertjein zsúfolt ház előtt együtt lépnek föl növendékek és tanárok, közöttük olyanok is, akiknek a Filharmónia csak két-három évenként tud szereplést biztosítani. Mi lesz most az amatőrmozgalommal? Itt a fenntartó üzem képtelen a további támogatásra, ott a szakszervezet korlátozza kulturális tevékenységét. Emitt feloszlik a gaz da-szervezet, amott a működés helyszíne, a harmincéves kedves otthont adó ház kerül vissza egykori tulajdonosához. Ki ne lenne büszke a magyar kultúra követeiként Európát járt kórusokra. Ma viszont ezek támogatására nincs anyagi erő, s ami nehezen összejön, kevesebbet ér, mint régen. Egyre inkább hallani iJyes- mif: „Aki művészkedni akar, az nyúljon mélyebben a saját zsebébe!" Nyugati példákat emlegetnek. Hamis és egyben veszedelmes gondolat is ez. Nemcsak azért, mert Nyugaton a pénztárcák jóval vastagabbak, hanem mert ennek ellenére a kultúra minden területén jelentős a támogatás is. Nemcsak a kis országokban, mint Finnország vagy Belgium, hanem a gazdag Nyugot-Né-/ metországban éppúgy, mint a szegényebb Baszk-földön (ahol az identitástudat megtartója éppúgy a kóruszene, mint Észtországban!). Ezekben az országokban a művelődési miniszternek nem most kell meghirdetnie — helyesen —, hogy a művészet nem ráadás, nem luxus, nem az emberek értelmes szabadidő-eltöltésének módja, hanem — szükséglet. De a »művészkedésről” szóló fentebbi teória ravasz is egyúttal.'Mert azt sugallja: eddig ugyan nem éltetek valami jól, de volt egy kis kárpótlás. Táncolhattatok, zenélhettetek, énekelhettetek. És külföldön mennyi babért gyűjt- hettetek honunknak (és magatoknak)! És most? Még keve- sebbet ér a keresményetek, s nem lesz miből a szép együtt töltött estékre, fellépésekre, utazásra, a magán-boldogság rezervátumára sem . ..” Alakulóban von a Pécs-bc- ranyai Megyei Kórusszervezet, és az országos is. Egy „ad hoc" bizottság szívesen nyújtaná kezét a régió kulturális irányítói felé. Egyelőre még nincs, aki elfogadja. Helyhatósági választások előtt vagyunk, kiváncsion várjuk a párták ez irányú megnyilatkozásait is. A 65 esztendővel ezelőtti pécsi színházi évad krónikájában sok érdekességre bukkantunk. Élő színházi lexikonunk, Gesz- tesy Emil számára is különös élményt jelentett, hogy a színházért onnyira lelkesedő kisdiák nemcsak a nézőtérről, hanem a kulisszák mögül is megismerhette a színpad titokzatos világát. Herczeg Ferenc irói jubileumának tiszteletére a ciszterci rend Nagy Lajos gimnáziumának tanulói, Módly Dezső és Böröcz Marcell tanár urak irányításával előadták a színházban az író Balatoni rege c. 4 felvonó sós ,poé- tikus színjátékét. „Én a darabban a Mátyás királyt éltető paraszt fiúcska voltam —emlékezett vissza Gesztesy Emil. — Szüleim szép népviseletbe öltöztettek. Igen nagy öröm volt számomra, hogy két héten át a színfalak között mozoghattam. Bejárhattuk a kelléktárat, a jelmeztárat, ahol felismertem, melyik darabban „játszottak” a jelmezek. Közvetlen közelről láthattam a művészeket, okik kedvesen elbeszélgettek velünk." A nagy otthonosságnak az volt a magyarázata, hogy o darab cselekményét mozgató Sió szerepét, o Balaton koholdját a színház igazgatójának VHI. gimnazista fia. ifj. Asszanyi László alakította. A női főszerepet Nendt- vich Márta, az akkori polgármester leánya játszotta, Mátyás királyt pedig Teixler László — később dr. Tegzes országgyűlési képviselő, Kinizsi Pál pedig a gyönyörű orgánu- mú Kovrig Emil volt, aki érettségi után a színiakadémiát is elvégezte. 1925 tavaszán mutatta be a színház Gőbel Károly: Halló Pécs című revüoperettjét. Már említettük Gőbel Károlyt, Gesztesy Emil édesapját, aki korábban tanító, később toni- tóképezdei tanár, tanfelügyelőség i fogalmazó volt, majd újságíró lett, a Baranyai Magyarság, a Pécsi Lapok, illetve a Pécsi Napló szerkesztője. A Dunántúl színházi rovatában már 1924. június 22-én megjelent egy hír, miszerint a színház igazgatósága elfogadta Gőbel Károlynak, a Pécsi Lapok munkatársának nagy re- vüjét, mely a vórosnok múltjából, jelenéből és elképzelt jövőjéböl száz esztendőt rajzol meg kacagtató 12 képben. A lendületes, jól hangszerelt muzsikát Petrovics István zenetanár, az Ágoston téri templom karnogya komponálta, és — tolón érthetően — a primadonna szerepet Petrovicsné Ludvig Vilma énekelte. A március 26-án megtartott, nagy érdeklődéssel várt bemutatón a közönség felismerte az akkor még nagy részben élő pécsi személyiségek tapintatosan és néha kedves iróniával megidézett alakjait. A darab siker-figurája a rezonőr Páger Antal volt, az évtizedeket átélő és kommentáló derék pécsi közrendőr szerepében. „Egészében véve a szerzőknek ez az első színpadi munkája biztató kezdetnek vehető" - állapította meg a Dunántúl kritikusa. Ezen a tavaszon, három pécsi szerző darabjának ősbemutatójára is sor került. Aranykalász volt a címe a 3 felvonósos daljátéknak, melyet Kerner Ferenc irt, zenéjét Csikszentmártoni Jenő verseire Szatmáry Antal, a színház karmestere szerzetté. „Ilyen forró színházi estie mór nagyon régen nem volt Pécsnek. Minden dicséret meq- iHeti a színház iqazaatóságát, hogy ezt a daljátékot oly művészies rendezésben, ragyogó kiállításban színre hozta ... „Nagyon örülünk, hogy ennek a három igen tehetséqes szerzőnek ezen darabja Pécsről indult el hódító útjára.” - lelkendezett a május 19-i premierről a színikritikus. A szerző, Kerner Ferenc frakkban haiolt mea n közönséa előtt, jóllehet költői vénáié százados volt. Később Karlóczv Fe- rencre maavarosítva. mint vezérkari ezredesnek, a II. világháború vége felé fontos és pozitív szerepe volt a fegyverszüneti tárgyalásoknál. Dr. Nádor Tamás Shakespeare-val szólva „rosszkedvűnk tele” véget ért. Végre szeretnénk egy olyan új Magyarország felépítésében részt venni, »ahol előbb-utóbb mindenkinek — legalább egy kicsivel — jobb lesz majd. Tillai Aurél Gesztesy (Göbel) Károly újságíró, a Halló, Pécs! cimü revüoperett szerzője ár annyi nap elsuhant ebből az évből, hogy szinte elfeledtük, milyen volta múlt esztendő. ... És nem mondhatnám, hogy észre se vettük az idő múlását. Jószerivel minden nap szolgált számunkra kemény híradással. Magasfeszültség a magyar—román viszonyban: naponta újabb és újabb képsorok az örményeket ért szörnyű katasztrófáról; vízágyúkkal és rohamrendőrökkel farkasszemet néző prágaiak szivfójdító csoportképei: tévéhiradós jelentések egy fölrobbantott amerikai utasszállító repülőgép roncsairól . . . és áremelések . . . panaszok a romló életviszonyok miatt. . . az adóhivatal pallosa a személyek és vállalkozások fölött . . . Hírek a korrupció, a bűnözési erőszak, az erkölcsromlás riasztó tényeiről. Metrórobbantás. Nincs egyetlen napnyi pihenőnk? Naponta megesik a szívem az újságolvasókon, tévénézőkön, így önmagomon is. Mert aki a világ legmagasabb hegycsúcsát akarja megmászni, és alkalmas eszközei, segítői vannak e mesés kalandhoz, azok is beiktatnak kisebb ácsorgásokat, mielőtt egy újabb meredélynek, jégfalnak vágnának, vagy szakadék fölött kelnének át. Mi viszont lassan elcsigázottakká válunk attól, hogy szinte csak mind zordabb jövendöléseket hallunk arról, hogy mivel köszönt ránk a tavasz... A maratoni futók időnkint hozzájutnak szaladtukban néhány korty üdítő italhoz, vagy nyakon öntik őket némi frissítő, hideg vízzel. Mi pedig robogunk valami felé, de senki sem kiált be nekünk az út" széléről: „Már csak fél óra: már csak öt kilométer: tartsd magadat, célhoz érsz ... I" Előbbre szeretnénk jutni, de egyelőre a biztató tényekről nem hallunk. Vagy azokat csak amúgy mellékesen tudatják velünk. Ügy vélem, hangfogóval. Pedig kéne némi biztatás, hogy ne adjuk oda magunkat a fáradságnak és reménytelenségnek. Nem ártana több pozitív ellentételezés a lelki háborgást keltő újdonságokkal szemben. Mert igazán nem semlegesítő erejű értesülés az újra meg újra beharangozott munkanélküliséggel szemben az a közlés, hogy az Operaház vezetése sem lát az anyagi gondoktól. A gyógyszerárak növekedését semmiképp se feledteti, hogy ezzel szemben itt meg ott a tanácsi emberek körmönfont módon bagóért szerzik meg a legjobb ingatlanokat. A közlekedés drágul? E bizonyosság hatását csak fölerősiti az, amit kis menyemtől hallottam: családjuk, melyben három kisgyermek van, havonta csak tejre 1200 forintot kénytelen költeni, ha futja még rá .. . Engem nem az nyugtalanít, hogy a legfelsőbb vezetők számára olyan nyugdíjat biztosítottak, ami csak kevéssé sínyli meg a pénzromlást. Az viszont ijedelemmel tölt el, hogy milyen sokan kényszerülnek arra, hogy lemondjanak az újságelőfizetésről, de még a villanyvilágításról is. Az ország csöndes mosollyal értesült arról, hogy a nagy egyesületalapítási szabadságban a homoszexuálisok is szövetkezhetnek érdekeik jobb szolgálatára. De azt . senki meg nem magyarázta nekem, vajon miért nincs mindmáig átfogó országos érdekképviseleti szerve a kétmillió háromszázezer nyugdíjasnak, és miért nem látok soha egyetlen kisnyugdíjast se azoknak a tanácskozáso-knak még csők az előszobájában se, ahol az idősök napról napra nyomasztóbb helyzetéről tárgyalnak. Már nagyon-nagyon ránk férne, halljunk végre valami biztatót . . . Nem arra gondolok, hogy affélét, jön majd a június, és nem kell fűteni, pirosak a cseresznye. Persze, hogy jön. A természet tudja- érti a dolgát. Télre tavasz, tavaszra nyár következik. És kivirágzónak a kertek. De várom hogy valaki megszólaljon: erre és erre költöttünk megint százmilliót, és ettől júliustól fogva olcsóbb lesz a lúdtalp- betét és a szájharmonika. Igen, szeretnének előbbre jutni azok a milliók is, akiknek a személyes elhatározásain nem múlik a termékszerkezet-váltás, a forint értékállósága, vagy más nagy dolog. Lehet mór vagy húsz éve, hogy maradandó emlékű barátom, Ladányi Mihály kéziratból fölolvasott nekem egy verset. Akkoribon nem tudom hányadik eltiltását szenvedte. És a versért megneheztelt rá valaki „ott fönn", nem éppen az Isten, de elég nagy kutya ahhoz, hogy poétánk életét megkeserítse. Utóbb kötetben is megjelent az írás. És máig is tűnődöm, ki és mit láthatott benne korábban veszélyesnek, íme a költemény utolsó strófája : Az itjak asszonyt akarnak, akikből kurva sose lesz, ne rontsd meg őket! Az öregek Iák alatt akarnak üldögélni, amiket ők ültettek, ne keserítsd meg őket! A csonkák szállni vágynak, mutass nekik eget! Vérrel és izzadtsággal telecsorgatotl úton láradtak el ezek a seregek. S mig aszály veri a világot, s áradás elönti, engedd a népemet előre menni! Olyan istentelenül egetvívó óhajokat fogalmazott meg a poéta? Úgy vélem, világosabbon és egyértelműbben szólt, mint az elméletektől mámoros közszereplők legtöbb szónoklata. Hinnünk, bíznunk kell a magunk erejében. Enélkül csak a széthullás vár ránk. És a magunk erejében benne van a magunk akarata. Nem titokzatos, égi erők játszanak velünk, hanem a hozzá nem értés, a tudatlanság, a dölyfös parancsolókedv . . . Nem akarom elhinni, hogy csak rimánkodási lehetőségünk van Hévíz megmaradásáért. Egyetlen szóbűvész se tud meggyőzni arról, hogy társadalmi-gazdasági viszonyaink között megfékezhe- tetlen az otthonteremtés költségeinek szakadatlan emelkedése . . . Képtelenségnek tartom, hogy települések, melyek túlélték a tatárjárást, török időket, most arra szorulnak, hogy kegyelemért fohászkodjanak vállalatoknak, melyek határukban akarják elföldelni azt, ami az élet megrontójávó válik. Ady keserűségében si- koltotta, hogy nekünk Mohács kell, s azt, hogy ne legyen percnyi békességünk. Ö is sóvárgott a békesség és a nyugalom utón . . . Most már úgy fogalmazódik meg sokakban a kérdés: miről mondjon le az, aki már mindenről lemondott. D e lemondhatunk-e a reményről? Az évtizedek, a kátyúk, a tévutak nagyon is megviselték már a magyar népnek is nevezett sereget. Mégis a reménység fái alatt szeretnénk picit erőre kapni, majd előbbre menni. Bajor Nagy Ernő Lemondhatunk-e a reményről?
