Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-16 / 73. szám
8 uj Dunántúli napló 1990. június 16., szombat Frankfurti kepzőmiiueszek a Pécsi Galériában Világ - túl a magyarázatokon Cordelia Heymann: Karnevál. (1988.) Bekerítenek bennünket a világmagyarázatok. Nem tudnak olyan ártatlanok lenni, hogy ne legyenek egyszersmind erőszakosak is. Ez a gyanú már- már perbe (ogja a művészetet is, éppen attól a történeti időszaktól Fiiránnban a múlt század második felétől kezdve, amikor a művész kétség- beesetten rombolni kezdi önnön mítoszát. Először talán csak úgy, hogy a Szépség lakájok hadával emelgetett uszályát benne hagyja a sárban, majd boldogtalanságában az Igazságot látja mindenhatónak, végül megtörténik századunkban az esztétikum hét- ■köznapiasítása: irányzatok, bappeningek, demonstrációk sora igyekszik lerombolni mindazokat a falakat művész és közönsége között, amelyeket a konvenciók, az esztétikai tolvajnyelv, vagy a társadalmi hovatartozás gőgje épített és épít ma is. Az ókori keleti bölcseletben a Szépség és Jóság egymásrautaltságának művészetre is érvényes paradigmája magától értetődő. Zökkenők nélkül simul abba a világrendbe, amelyben az ember egylénye- gű a természettel. A nyugati szellem azonban becsvágyó, fausti, extrovert. A földi kötelékektől, a szenvedéstől való megszabadulás filozófiája helyett inkább választja a „boldogság erőszakos keresését" — ahogy Ady fogalmaz—, ha ismeri is a hallgatás ko- taton csendjét az ellobbanó szenvedély után. Áthatja az igazság utáni, kételkedésben fogant hajsza, amely - mint azt George Steiner is hangsúlyozza a Tragédia halálában - a zsidó—keresztény vallásban, e vallás történetiségében gyökerezik. Lehet, hogy hosszadalmasnak tetszik ez a bevezetés, de olyan, az „emberélet útjának felén" járó nyugat-európai művészek kiállítása nyí't o Pécsi Galériában, akik az elmondottakat — a konvencióktól szabadulás és a keresés nyugtalan, európai szellemét - képviselik, akik a közönséget is bevonják a művészet néven nevezett játékba, társalkotóvá teszik. Abban az értelemben is, ahogyan a Pécsi Galéria vezetője, Pincze- helyi Sándor fogalmazott:,,... annak a kultúrának az egésze fontos, amely megpróbál o politika fölé helyezkedni, megszüntetni az országhatárokat, vagy egyszerűen tudomást sem vesz róluk." A hét maina-frankfurti képzőművész műveivel való ismerkedés a fenti értelemben tölti ki az önkifejezésben még meglévő réseket: a fotó, a film, a színház, az előadóművészet lehetőségeihez képest szinte eszköztelenül. Nevezhetjük ezt a fajta művészetet olyannak is, amely nem tesz mást, minthogy a folyamatos jelenidő, a jelenidejű közérzet tárgyiasult jelképeit gyártja és szállítja a kiállítások, múzeumok számára. Hét művész, határozottan elkülöníthető világokkal, amelyeket csak a fenti, általánosító értelemben kapcsolhatunk össze. A zenész Robert Dies szín-orgonájában a néző maga „keverheti ki" a színeket, Ba- sir Molly vascsövekből, fémhulladékból, benzintankból épített, szitakötőszárnyú, gló- riás arkangyalai — mint egy- egy óriási elektromos gyerekjáték a technicizált, civilizációval agyonnyomorított embert jelképezik. Ez a közönséget is aktivizáló két utóbbi törekvés az ötvenes években jelenkező áramlatokra, a kinetikus művészetre, részben a Fluxus-mozgalomra tekinthet vissza, de összességében már az antiművészet kételyeivel. Erőteljes, tradicionális eszközökkel élő egyéniség Cordélio Heymann, képein a németség tragikus, hűvös spiritualizmusával. Az irracionális hajlandóságtól is mély gyökeret eresztő német expresszioniz- mus jelenti Heymann művészetének előképét, Max Bek- manntól George Groszig, vagy Kari Hofertől Pechsteinig. Az ő drámai, a képsíkot teljesen kitöltő kompozícióinak ellentételeit jelentik Edit Mo- schauer levegős, színes foltjai, egy-egy szín - a sárga, a kék, a rubin a fehér felületen elnyugvó impressziójával. A felület szépsége ragadja meg Bob Lloyd fantáziáját is. Gyönyörű színes grafikáin azonban úgy mint távlatokat, úgy ránt örvénylő mélyeibe egyazon szín tónusaival játszva, hogy egyúttal megőrzi a felület játékát is. Mint Hegyi Lorónd átfogó értelmezési kísérletében, az Utak az avantgárdban írja, a spuresicherung, azaz a „nyom- biztosítás", vagy a „nyomok rögzítése" a német művészeti szakirodalomban felbukkanó kifejezés, amely a művész által teremtett magán-mitológia egy sajátos válfaját jelenti. Ez a mitológia kvózi-történelem- mel, magánmítoszokkal telített, mint Barbara Greul Aschanta művei. „Jéghideg van a háború és az ipar csatamezején" - szól egyik sátorlapra festett képének címe, amelyen — mint mindegyik képén — egy tágranyilt szemű madár (mondjuk Földi Péter valamelyik színes madara feketében, gyászban), csak most nem szögesdróton gubbasztva, hanem egy férfi alkarjánok meghosz- szabbításaként, fejjel lefelé. Végül - és nem utolsósorban - a főfalon a kiállítást rendező Gunter Lutsch „Határjárók" című, vegyes technikával készült, különös hangulatú kollázsa, amelyet erre az alkalomra, erre a cserekiállításoknak hagyományt teremtő, a két ország szellemi kapcsolatát, közeledését szolgáló pécsi bemutatkozásra készített. Hogy születését mi indokolta, azt nem kell magyarázni senkinek, hű kommentálásához a képelemző igyekezet pedig már csak a terjedelmi korlátok miatt is kevés . . . Bóka Róbert Bashir Molly: Az Angyal technikája. (1989). t Szentmihályi Szabó Péter A rossz oluasat N emrég levelet továbbított nekem egy vidéki napilap, olvasói levelet, pontosabban kettőt, ugyanattól a személytől. Az egyik tiltakozás a szerkesztőségnek, a másik nekem szólt. A lap szerkesztője megkért, válaszoljak az olvasónak. Ezt meg is tettem, egyúttal megköszönvén neki azt is, hogy új, fontos témához juttatott. A rossz olvasat témájához. Maga a tiltakozás „potomság” miatt történt, egy megbélyegző jelzőt alkalmaztam egy emberre, akit nem neveztem néven, s aki munkáját nem végzi rendesen. Az esetet példának szántam, kedves olvasóm azonban nem vette észre az általánosítást, és tollat ragadott az ismeretlen, azonosíthatatlan dolgozó jogaiért. Ez önmagában dicséretes, bár őszintén szólva meghökkentő az a buzgalom, mely levelezésre ingerel ezreket hasonló jelentéktelen ügyekben. Ez így volt Magyarországon a „glásznoszty" előtt is, egy rádió- vagy tévébemondói baki százakat indít azonnali megtorló akcióra, s általában mindenki mindenbe bele akar szólni, amihez - úgy érzi-sokkal jobban ért, mint aki éppen csinálja. Minél kisebb az ügy, annál több a telefon és a levél. Ez részben érthető is: a komoly, országos ügyekben megnyilvánulni még ma sem egészen kockázat nélkül való, de ezek az országos dolgok gyakran kívül is esnek a krónikus telefonálók, levelezők, panaszosok és feljelentgetők szemhatárán. Hogy ebből a jelenségből milyen nagy rész magyarázható a demokrácia hiányával, a pótcselekvés kényszerével, az nyilvánvaló. Engem inkább a jelenség másik összetevője izgat: a tudálékosság, mely félműveltségből ered. A csak tömegkommunikáción nevelkedett milliók problémája ez, akik nem tudnak igazán olvasni, nem értik igazán, amit olvasnak, vagy csak azt értik, ami (esetleg) rájuk vonatkozik. Évtizedekig gyermekként kezelt állampolgárok ők, akik csak azt tanulták meg, hogy mostanság egyre több joguk van. Joguk van beleszólni a dolgokba, és bele is akarnak szólni. De hát csak abban tudnak állást foglalni, amit megértenek. Innen származhat ez o kényszeres pótcselekvés, innen az évtizedek óta lefojtott indulat, mely persze csip-csup ügyekre pazarlódik. A rossz olvasat bűnébe persze nemcsak műveletlen emberek esnek. Sajtóvitáink többsége tragikomikus félreértéseken alapul, szándékos torzításokon, mert a vitatkozók mániákusan vitatkozni akarnak, önmagukat felmutatni, érvényesíteni, és napnál világosabb, hogy maga a téma csupán ürügy minderre. Ez krakéler vitaszellem látszólag a reformmozgalom hajtása, de ne tévesszük össze o reformmal! A higgodt, bölcs, a másik igazát is elismerő, a közös ügyet szolgáló vita ilyen, de a félművelt, veszekedő, saját igazához bulldog módjára ragaszkodó, és kákán is csomót kereső ember igazából nem vitatkozik, csak kötözködik. A kötözködés pedig kerékkötésnek minősül, hót még egy amúgy is lassan mozduló szekér esetében! A rossz Írók veszélyesek. De a rossz olvasók is. A X. Országos Színházi Találkozóról A Pécsi Nemzeti Színház Schiller: Don Carlos cimü drámája val vett részt a fesztiválon. Rendező: Szegvári Menyhért Tradíciók ide, tradíciók oda, a magyar színházak immár hagyományos tavaszi találkozója az idén nem a hagyományok jegyében jött létre. Holott a kerek évforduló talán azt sugallta volna a rendezőknek: illendő megünnepelni, hogy Európa keleti felében ez a legrégibb, a színházművészet pillanatnyi helyzetének feltárását célzó, országos szakmai rendezvény. ünnepelni azonban mostanában kevés oka van a magyar színházművészetnek. A levert hangulat legeslegelső okaként a pénzhiányt szoktuk emlegetni. Tény: o művelődési és a pénzügyi kormányzat különböző, részint elhamarkodott, részint szakmai (színház-szakmai) szempontból teljességgel átgondolatlan intézkedései következtében a magyar színházak dotációs (állami támogatásbeli) összegei, vagy számszerűen is csökkentek, vagy a reálértékük zuhant az infláció következtében. A színházak működéséhez elengedhetetlenül szükséges a központi támogatás, és ha ez csökken, értelemszerűen k hat a színház munkájára. Bizonyára javítaná a színházak anyagi körülményeit, ha jegyeiket a valós kiadásokhoz igazodó áron adnák. Csakhogy ez körülbelül 5-600 forintos jegyárakat jelentene. Ami megint csak a fizetőképes kereslet csökkenéséhez vezetne. Ördögi kör, amelyből nem is nagyon lehet kitörni. A színházak pénzügyi helyzete lényegében strukturális kérdés. Azaz annak a függvénye, hol, hogyan helyezkedik el a magyar művelődéspolitika térképén a színházművészet, milyen struktúrába illeszkedik, hogyan kapcsolódik más Kulturális szférákhoz. A struktúra, ez világos, több évtizedes elvekre és gyakorlatra épül még ma is. Bár az országban alapvető társadalmi, politikai változások zajlottak le, a magyar színházak szervezeti felépítése, beilleszkedése lényegében változatlan maradt. Néhányuk — például a Nemzeti, az Operaház — nvnisztériumi irányítás alá tartozik, a többi (a többség) pedig a helyi tanácsok felügyelete olá. Jóllehet ez a felügyelet vagy irányítás ma már egyre kevésbé jelent bárminemű beleszólást a színházak életébe, szervezetileg mégiscsak létező. Nem kétséges: inkább előbb, mint utóbb ennek meg kell változnia. A pár hónap múlva lezajló hely- hatósági választások talán majd új körülményeket teremtenek, — de hát addig is zajlik az élet, számos kérdésben döntések szükségesek. Átmeneti helyzetben jött tehát létre ez az idei színházi összejövetel is. És ez rajta hagyta o lenyomatát a találkozó művészi arculatán is. Nem csak arról van szó, hogy a programban ismét csak nem szerepelt egy sor színház. (Vagy nem találták az előválogatást végző színházi szakemberek elfogadható színvonalú produkciót, vagy maga a színház sem kívánt részt venni.) Nem is csak az tűnt föl, hogy az így korántsem teljes mezőnyben mennyi volt a viszonylag stabil műsordarab: a bármikor elővehető klasszikusok, vagy a mindig mentőövet jelentő zenés darabok, musicalek. Még csak az sem volt igazán meghatározó, hogy kevés új magyar drámát láthattunk; más években sem volt több belőlük, legfeljebb hol jobbak, hol gyöngébbek voltak az új darabok, de hát a színház csak a rendelkezésére álló kínálatból válogathat. Ami a leginkább föltűnt: szinte egyetlen kiemelkedő művészi értékű produkcióval sem találkoztunk. Tisztes színvonalon megoldott, nézhetően eljátszott előadások sorakoztak, de hogy valamelyikre lelkesülten fölkaphattuk volna a lejünket, hogy bármelyik is az évad meghatározó teljesítménye let volna, az nehezen állítható. (Talán a Katona József Színházban Csehov Pla- íonovja volt egyedül ilyen — de annak meg, fura módon, nem is itthon volt a premierje, és úgy került a Találkozó programjába, hogy még javában a próbák s‘ urnában volt. . .) Más szóval: a magyar színházművészet nehéz helyzete, stagnálása már nem csak pénzügyi vagy strukturális kérdés. Az okok mára okozattá álltak össze, s az eredmény: visszaesés, elszürkülés, izgalmas újdonságok, revelativ rendezések helyett lehetőleg zavartalan „leüzemeltetés". Ez persze, végső soron, érthető. De azzal a következménnyel jár, hogy ha holnaptól megjavulnak az úgynevezett tárgyi körülmények, akkor sem volna várható, hogy a „leült" színház azonnal talpra ugorjon, és ha rekordokat nem is, legclább a saját legjobb szintjét elérje. A találkozó szakmai díjait persze most is kiadták. Olyan teljesítményekért, amilyenek éppen voltak. Legföljebb elmerenghetünk rajta, hogy ekkor meg dkkor bizony menynyivel kiemelkedőbb produkciókat lehetett díjazni. Ezzel azonban nem sokra megyünk. Inkább arra kell gondolnunk: vajon létre lehet-e hozni még jövőre is az országos színházi találkozót. (Már most is veszélyben forgott a megrendezése.) Es ha igen, kevésbé lesz-e átmeneti jellegű, kevesebb gond felhőzi-e, mint az ideit. Takács István
