Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-16 / 73. szám
1990. június 16., szombat aj Dunctntűii napló 9 A Pécsett megjelenő HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT júniusi számának élén Csorba Győző és Kalász Márton versei állnak, valamint Sándor Iván Arabeszk cimű regényének kilencedik folytatása. A Jelenkor hallgat a kor szavára: az újsógospavilono- kat elöntő regényfűzetek, könnyű kikapcsolódást ígérő lektűrök korában maga is valami ilyesfélével szolgál olvasóinak, hiszen közreadja Sárbogárdi Jolán A test angyala című regényét, valódi remekét e műfajnak. Balassa Péter az írónő vállalkozásáról egyúttal nagyszabású elemzést is ír. Mielőtt az olvasóban gyanú ébredne, megjegyezzük, hogy ugyanebben a szómban Karátson Endre Hamlet parafrázisa és Rácz Péter Hamvas Szicíliában című esszéje is megtalálható: ez utóbbi Hamvas Béla nevezetes Kierge- gaard-írásának az átköltése. A júniusi szóm szépirodalmi anyagában szerepelnek Dohai Péter, Kovács István és Thinsz Géza versei; az értekező prózák között találjuk Rugási Gyula hosszabb tanulmányát a Puerto Ricában .élő Ferdinandy Mihály legutóbb itthon is megjelent könyvéről, P. Müller Péter pécsi színházi szemléjét, Fogarassy Miklós Kalász Márton verseskötetét elemző ismertetését, Fejtő Ferenc Ferenc Józsefről szóló kis- esszéjét, és azt a könyvszemlét, melyet Határ Győző irt Károlyi Amy Pécsett, a Pannónia Könyvek gondozásában megjelent verseskötetéről. A szám képzőművészeti anyagát Gellér B. István A Növekvő város című munkájának képei és szövegei képezik. A Jelenkor júniusi számának megjelenését a POSTABANK RT. anyagi támogatása segítette. Csorba Győző Nem nőttem bele Lötyög rajtam - még nem nőttem bele — kis életem Pedig leszek lassacskán nélküle: pucérra vetkezem Ábrándozom: mi is lett volna ha mint kellene most úgy feszülne rajtam a ruha sehol ránc vagy rece Ezer hajlat érintkezési pont várt hasztalan s ez így marad már: vonzódás iszony végképpen oda van Jaj, hogy kívántam megpróbálni sok vad és szelíd kísértést mely köröttem háborog apad majd föltelik Hol sikerült hol nem - Jobbára nem: ráncok récék szabdalnak át most is keservesen és porrá ég a szép Akárhogy történt nem siránkozom apró mosoly képződik félrebillent szájamon (nagyon-nagyon komoly) Hisz mindenképp javára lesz Bertók László Kő o tollpihén cinű kötoténok ihlotéséro Idő se kell erő se kell tudtán kívül történik ez belső mozgása szertelen hevétől gazdagodni kezd addig hogy már értelme sem s ha van csöppet sem érdekes fény hull elébe hirtelen s tájat tárgyat színesre fest bármint esik nyugodt legyen ha már mindegy hogy mit keres s hogy mit talál érdektelen hisz mindenképp javára lesz s erő időt jócskán növel ha nem remélt hasznot szerez. Gellér B. István Az Osztrák-Magyar Monarchia kies F. városában született, a török hódoltság óta ott élő bosnyák népesség által lakott Ledina nevű városrészben. Kora gyermekkorától a szőlőművelés töltötte be életét, mint a család ősi megélhetési forrása. Családja látta el a városszerte kedvelt felső- gyükési borral a városka több ismert fogadóját (Fekete Sas, Bölénybika, Vendéglő a vidám tücsökhöz). Az 18. évi nagy filoxéra a család szőlőjének jó részét elpusztította, így szinte az egyik napról a másikra új megélhetést, sőt életforma után kénytelenek nézni. A fiatal Sayatovich (Sa- játovics) ekkor indult el Amerikába, mint annyi honfitársa ez idő tájt. Hosszú ideig a legalanta- sabb munkákat végzi, majd egyre otthonosabbá válik Manhattan „aszfaltdzsungelében”, amihez bámulatos nyelvérzéke is hozzásegíti. Hirtelen anyagi fellendülése azonban mindmáig talány a későbbi életrajzíróknak. Egyes elszólásai, anekdotái homályos kapcsolatot sejtetnek a Cosa Nostra (a későbbi Maffia) eayes tagjaival, dalmát ismeretségek révén. A sikerrel indított lóver- senyfogadó-iroda kalandja látványos csőddel ér véget. A végnek tűnő takarítói állás a New York-i C. Institutnál azonban meghozza a váratlan találkozást. Véletlenül meghallgatja Samuel J. Robin felolvasását, amikor is az a Növekvő Város ásatásait ismerteti. A kicsit bogaras, de közvetlen segítőitől éppen magára hagyott tudós váratlan óment lát a mindenesnek felajánlkozó Sajátovicsban. Kettőjük sorsa ezután véglegesen összefonódik és egyként szentelik életüket a Növekvő Város feltárásainak. Sajátovics korántsem Sancho Panzo-i figura ebben a kapcsolatban, hiszen tapasztalati úton bámulatos biztonsággal tájékozódik a feltárás és lelettömeg kiis- merhetetlennek tűnő erdejében. Több esetben vezeti is az ásatást, midőn gazdáját, a mocsaras környezetben töltött hosszú évek alatt szerzett maláriától, rohamok gyötrik. Nyelvtudása és ösztönös vezetői képességei egyaránt segítik az ásatáson dolgozó helybeli munkásokkal való sikeres kapcsolatteremtésben. Szinte megérzi Samuel J. Robin közeli halálát, lázas sietséggel A Növekvő Város Stevan „Sadeye” Sayatovich 1875-1939 rendezik és csomagolják a feltárt anyagot. A kiteljesedő helyi háborúk kedvezőtlen szele megérinti furcsa párosunk környezetét is. Az eddig barátságosnak és segítőkésznek bizonyult hegyi lakók eltünedeznek és az ásatást is elelhagyják, a munkát nagy mértékben hátráltatva. Ugyanakkor a környező hegyekből egyre gyakrabban hallani puskaropogást. A váratlan baleset, midőn S>r Robin halálát leli egy hirtelen megcsúszó kőtömb alatt, csak betetőzi a tragédiát. A fájdalomtól szinte félőrült Sajátovics a rögtönzött temetési szertartás után, mintegy teljesítve mestere végakaratát, gazdája eddigi eredményeit menteni kívánja a vad hegyek közül. Kalandregénybe illő epizódok után a Royal Archeological Societynek nyújtja át a nehezen megőrzött feljegyzéseket. Meglepőnek tűnik, de a londoni Bloomsbury környék értelmisége szinte kitüntető melegséggel fogadja a kalandjai dicsfényében tündöklő férfiút. Az érdeklődés hirtelen felcsapó hullámai azonban lassan elsimulnak, és végül csők néhány hű barát veszi körül az egyre búskomorabbó váló öregurat. Ök szerzik meg számára a Royal Geographic Society kapusi állását, melyet haláláig példamutató Szorgalommal lát el. Dobai Péter A pannon poézis tengerszeme In memóriám aeternam Alexandri Weöres „Az ember elmegy muzsikusként, aztán visszajön koldusnak." (Weöres Sándor, részlet az utolsó vele készült rádióbeszélgetésböl). Szentjóby Tamásnak, Genfbe- - - „A szó kergeti jelentését." Írtad. Csakhogy nem mi mondjuk ki a szavakat, a szavak mondanak ki minket. ------------------- „Lábunkat vinni.” Közben úgy látszik, h ogy mégsem mi megyünk, az utak mennek és - sajnos - el, mivelünk. -------------------„Örült minden fűszál." írtad. Hát nem hitted, h ogy az az őrült, aki vadon, dús réten: nézi a fűszálakat?------------------„Fény a lámpában, lámpa a fényben.” írtad. Hát a látásnak n em egyik formája a vakság? Hát nem a világtalanság egyik lehetősége a látás? A világlátás, a „világnézet" az nem az önmagunkra vakság?- - - „Csukott kulcs." írtad. Hát a zárak azok nem mind órák is egyben, csak éppen időt nem mutatnak? De... mégis: vajon nem csak az időnek jelzik az időt, miközben az idő a jeleknek jelzi csak a jeleket, mintha magát a semmit jelezné magának a semminek? - - - - - „Szép távolságoddal ittvagy." Írtad. Bizonyhogy mégis távoztál, tékozló öreg, mégedig az egy-és-nincs-több-még-egy örökké-tartó „minutára” és most ott járkálsz az „idylliumi" napórák és klepszidrák alatt, melletted Catullus, Ovidius léptei, de azok a léptek már nem hallatszanak ... és sétányai, lugasai, játszóterei, meghitt helyei, melyek mintha álmai, emlékei lennének odabolyongott életednek - ha ugyan vannak meghitt ligetei, vízpartjai a táguló túlvilágnak, akkor most te is ráérsz, mint a kö, mint a vízköpő szörnyfejek a gótikus középkori katedrálisok porladozó párkányzatain, kihűlt boltívein a meghalt magasban,- magányos sárkányrepülő! csúcsba-szökö toronysisakon, fent, odafent, súlyos harangok közelében, megfagyott kőszáli sasok, öngyilkos albatroszok széjjelszaggatott tetemei mellett, fent, odafent, ahol megijed múlni az idő! „Aki minden vad gyönyörűséget, minden lüktető kínt ismerek..." Makay Ida: Utolsó tárlat A karcsú kötet mindössze hetvenkilenc tömör verset tartalmaz. Ezekben százharminc- nyolcszor kerül szóba a halál, az elmúlás, vagy ezek szinonimái. Joggal gondolja hát a felületes olvasó, hogy Makay Ida versei komorak, s csupán a fájdalmat ragozzák. Én igazságtalannak érzem ezt a summázatot. Elismerem, szokatlan és furcsa jószág a Makay-féle vers. Amikor költészetben is a szó- szátyárság a divat, e költemények Pilinszky puritán tömörségének folytatói. Érzékelésük, befogadásuk érdekében kétszer annyit kell meditálni, mint ameddig elolvasásuk tart. Csak így tárul fel az a sajátos költői világ, ami szintén idegen mindennapi életformánktól, szenzációcentrikus napi olvasmányainktól. Korábbi kötetében — A hetedik szoba címűben - még olvashattunk néhány verset, amely a hivatalos elvárások jegyében, társadalmi érzékenységről akart árulkodni. Az Utolsó tárlatban még egy sor sincs, amelyben a költő ne kozmikus méretűvé nagyított létélményét analizálná. Sajnálattal szoktuk emlegetni, hogy Makay Ida Véménden él, egy kis faluban. E kötet verseiből kiderül, hogy megfordítható a szórend: Makay él Véménden. Bensőséges, szinte metafizikus kapcsolata van a természettel, amelyben sokszor önön tükörképét látja. A fény, a rózsa, a hajnal, a késői akácvirág vagy a lombjavesztett fa, mind a nagy misztériumról vall. A vegetáció olyan, mint a nőköltö élete: csodálatos virágzások után a hervadós, majd újra tavasz és burjánzás, ami ismét magában hordja a megsemmisülést; s az állandó váltakozás eredménye, hogy a versélményben már egyszerre van jelen a kettő; minden gyönyörben az elmúlás bizonysága, minden fájdalomban a kéj fölsejlése. A hetvenkilencből tizenhat vers árulkodik egy végső nász utáni vágyról vagy arról, hogy az agónia és gyönyör egyaránt a lét teljességének tartozéka. Makay Ida egy ittfelejtő- dött etruszk asszony. Az ő hitük szerint ahogy a születés egy erotikus aktus következménye, úgy a halál maga is egy erotikus aktus. Sírkamráikban szerelmesek ölelik egymást a szarkofágokon és erotikus jelenetek láthatók a freskókon. S a halottak szerelmesen mosolyognak ... De mondhatnám azt is, hogy Makay, az ókori meghaló és föl- támadó istenek mai papnője, aki nem prédikálja hitét, csupán aszerint érez és él. De teljes életet él. A teljesség mindkét végletét ..........a csípő m ég a tűz szentelt edénye. - De már a halál ékírása - a lélek arcán.” - írja Föl - fénylenek c. nyolcsorosában. Egy alkalommal - mintegy önmaga ellentétének megmutatására' - három öregasz- szonyról ír prózaverset. (Három portré). Döbbenetes sorok. A középső portréban, mintegy elszólásként önmagáról vall: „Aki minden vad gyönyörűséget, minden lüktető kínt ismerek, minden színét a létnek a pasztelltől a legmélyebb tüzűig," . . . Én ezt olvasom Mokay Ida új kötetének mindhárom ciklusában. Annak a költőnek a verseit, aki a hiányt és a rázúduló teljességet egyaránt verssé kristályosítja, s aki még szerves tartozéka annak a természetnek, amelynek mi már esek gyilkosai vagyunk. (Pannónia Könyvek) Bükkösdi. László Novak Béla Dénes Egy temetésre Nagy Imre emlékére Fölviláglik alkonyunk? Hold-kokárdát szívünk fölél Tükrökből arcunk megszökött? Más ábrázat kell? Kié? Hamvas-sötéttel nyílj ki tüzes-földbe mártott rózsa! Hitünk magva a senkié? Sarjad belőle: Dózsa, Dózsa. Kaszaél álomból ébredek, szúrós fény riszál. Minek jön újra napra nap, s a semmit, mit eddig tettünk, ki fizeti meg?
