Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)
1990-06-09 / 66. szám
<9*0. június 9., szombat aj Dunántúli napló 9 Vörös Ferenc A visszanéző nap sokféleképp világítja meg a fákat, üszkös tömböket hasít ki belőlük. mig sugárkévéjében porszemek vibrálnak. Telehinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöty- tyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, mig odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb. A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka al- konyatkor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az erdő még a maga előidejét éli: a fák páf- rányszerűek, nyers-zöldek, mint a teremtés első pillanatában. Délben a lombok felett megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység — minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszont csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziótlan. De alkonyatkor, az aranybarna órában o lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk. „Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötőszövet-képet, melyet egy erdei táj egy Periklész- korabeli athéni ember szemébe rajzolt, és azután azt o kötőszövet-képet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután ha mi magunk mennénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernők fel benne sem az egyik, sem a másik képet." — írja Egon Friedeil. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Léhet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka. De: a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldön vigasztalan fatömegeket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük o fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazán erdővé lehetnének. Mert kell hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzós, ami a neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdolból, patakcsobogásból, rovarok perce- géséből és szélzúgósából álinak össze - meg még valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és az elmúlásnak is van valami együttes zenéje: a rügyek fa- ikadósánok, meg a kéreg poriadásának. Az erdőnek középpontja nincs. Ahogy az ember elba- rangol benne, mindig úgy érzi, közeledik hozzá, mégis mindig valahol másutt van a törzsek és lombok elképzelt középpontja, sosem ott, ahol megállunk. Túl egy bokorcsoporton, egy kiugró sziklán, egy patakparti cserjén. Ezért igaz a paradoxon, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Mert ha az ember továbblép, bekukkant a sziklák és a bokrok mögé, ott sem leli az elképzelt középpontot, az erdő lelkét. Az mindig velünk együtt tovomozdul - nem távolodik, nem is közeledik, de makacsul tartja a maga távolsósziken. Az erdő változásai ennél sokkal lassúbbak. Talán csak évtizedekben mérhetők Láthatatlan a fák vándorlása ahogy eltűnnek egy hegyoldal ról, amit korábban elborítot tok, odébb meg birtokba vesz nek egy rétet, ahol koráb ban nyomuk se volt. Az erdő rétegei, a fények és a hangok minősége szerint, háromfélék, de egymástól elSzepesi Attila: gót. Majdnem itt van és mégsem. Találhat az ember egy vadonban emlékezetes helyeket, melyek a környezetüket meghatározzák - egy-egy mohos követ, barlangkürtőt, medveforma sziklát, vagy avar alól kicsorduló forrást - de egyik sem középpont. Az erdő középpontja talán épp o kimondhatatlan, ami több, mint a részletek együttese, amit elemezni nem lehet. Egy rét, egy folyóparti liget, egy pusztai legelő havonta változhat. Tavasszal elönti a zöldár és elmocsarasodik. Felüti fejét rajta a nád, ellepik a vadmadarak. Nyáron aztán kiszárad, sivatagossá kopik. Szinte el sem hinnéd, hogy ahol tavasszal békák és vad- kacsák közt cuppogott a csizmád, most sóvirágot szedsz a választhatatlanok. Lenn, a gyökerek közt, a zörgő avarban élnek a botló, percegő, zizegő parányok. Feketék és nyálkásak. Ez a mélyvilág, az erdei infero. Középen: a - fatörzsek és a szempárok régiója. Itt rejtőztek el a latrok önmaguk elől, és itt találták meg önmagukat a kegyes remeték. És fönn: a szárnyak világa. A két szélső közt a törzsek rostjai tartják a kapcsolatot - maguk is napfényből és ásványokból valók. Évgyűrűikben árad a nedvesség, meg a feloldott sókristályok sokasága. Mindig a mélységből fölfelé, ahol az Ismeretlen Madár lakik, minden erdő legtitokzatosabb lakója. Mert felismered o vörösbegy hangját, a harkályét, a csusrkáét, meg a csalogányét, a szajkó rikácsolását, és az ölyvek vijjogását - aztán megszólal egy madár, akit sosem láttál, sosem [hallottól még. És ha a sórba-rajzoit nyomokat figyeled, olyanokat is látni fogsz, amelyek gazdáiról nem hitted volna, hogy jelen vannak. Ök az erdő rejtező!, akikről a szakkönyvek is elbizonytalanodva írnak: nem tudni, kivesztek-e már, vagy éppen terjedőben vannak, pedig korábban nem éltek itt. Thoreau írja: „Ahol lakunk, nem volt mindig szárazföld. Messze benn o szárazon még ma is látom a partokat, melyéket a folyam valamikor régen kivájt, mielőtt a tudomány elkezdte feljegyezni az árvizeket. Mindenki hallotta o történetet, amely bejárta egész New Englandet: hogyan kelt ki egy szép, erőteljes bogár egy öreg almafa asztal lapjából, amely hetven esztendeje állt egy farmer kunyhójában, előbb Connecticutban, később Mas- sachusettsben, de a petét, amelyből kikelt, az élő fába még annál is régebben rakták le, amint kitűnt a fölötte elhelyezkedő évgyűrűkből, és hetekbe telt, míg a bogár mindenki által hallható percegés- sel kirágta magát a szabadulásba. Talán egy fazék véletlen melege költötte ki. Kiben ne erősödnék meg a feltámadásba, a hallhatatlanságba vetett hit e történet hallatára?" Az embernél magasabb és mélyebb világ, a pillanat és a mindenkori ősidő, a túlfinomo- dás és az első vegetáció érdessége. neszek és fények, Madách szép szavaival: illat és mathesis - mindez együtt, amit erdőnek lehet mondani. Nemzetközi fotótárlat Pécsett Luciano Monti (Veneto tartomány) felvétele A béke ára Úgy múlt el az este, ahogyan a többi. Ahogyan elmúlhat egész napos munka után. Joli félbensütött krumplit csinált vacsorára. Hallotta valahol ezt a receptet, és kipróbálta egyszer, mindenki nagyon megszerette. A krumplit lesikálta, héjastól félbevágta, és egy kiolajozott tepsiben a vágott felükkel lefelé megsütötte. Akkor volt készen, ha az alja pirosra sült, a domború felső oldalába pedig ha villát bökött, az úgy ment bele, mint a vajba. És éppen vajjal volt a legfinomabb. Ahogy megsült, kiszedte, mindenkinek a tányérjába. Egy üvegtólkában vajat tett az asztal közepére, meg sót. Evés közben mindenki annyit vett a krumplijához, amennyit akart. Citromos teával fogyasztották. Olcsó és gyors vacsora volt, és az sem elhanyagolható szempont, hogy mindenki szerette. Vacsora után megnézték az esti filmet, aztán fáradtan lefeküdtek. Joli egy gyors puszit nyomott a férje orrára, ezzel egyben mindent meg is magyarázott, és amint az oldalára fordult, nyakáig húzta a takarót, nyomban el is aludt. Álmodott összevissza mindenfélét, amig egyszercsak azt álmodta, hogy huzat van. Még jobbon magára húzta a takarót, de a huzatot akkor is érezte. Erre felébredt. Valami megváltozott. A szoba sötét volt, a lakásban csend volt, mégis, mintha hiányzott volna valami. Vagy valaki. Átnyúlt a szomszéd ágyra, Lajos felé. A párnán semmi. A takaró lapos. De akkor már felült. Felkapcsolta a kislámpát az éjjeli- szekrényen és körülnézett. Egyedül volt a szobában. Lajos ágya üres. A takaró szépen visszahajtva. Rosszul lett talán, és kiment a fürdőszobába? Joli kikecmergett az ágyból, megborzongott, amíg a papucsát kereste. Furcsa, hogy mindenhol olyan sötét van. Az előszobában, a konyhában, és a fürdőszoba is sötét, üres.- Még ilyet nem értem . . . - mondta Joli félhangosan, és felkapcsolta a villanyt a konyhában. - Hová ment ilyenkor ez az ember? És miért nem szólt? Valahogy egészen kiment az ólom a szeméből. Megnézte az óráját, éjjel kettőt mutatott. Kint csak a hold világított,' sötétek voltak a házak ablakai. Kihalt volt az utca, nem jártak buszok, de autók sem. Akár mint valami űrbéli, halott város. Hová lehet ilyenkor menni? Joli még zavarodott volt a felkelés után. Úgy érezte, visszafeküdni mégsem tud már. Babrálgatott a kávéfőzővel, és rendezni akarta a gondolatait. Telefonjuk nincs, ha valaki elhívta volna, biztosan felébred az ajtócsengő hangjára. Amíg a kávé főtt, kinyitotta az ablakot, és kihajolt az őszi éjszaka ködös hűvösségébe. Meg is bánta, mert úgy átjárta a hideg, hogy libabőr lett az egész teste. Becsukta az ablakot, és magára vette gyorsan a bolyhos fürdőköpenyét. Jól keresztültekerte magán, és szorosra kötötte az övét, így kezdett megint felmelegedni valahogy. Közben végre megérezte a kicsöpögő kávé illatát. Csészét vett elő, odakészítette a cukrot, és kitöltött magának egy duplát. Jólesett a kávé melege, de mialatt itta, kezdett tisztábban gondolkodni, és megképzett előtte a szomszéd házból való szőke nő, akivel Lajos az utóbbi időben olyan sokat beszélgetett. Valahogy úgy adódott, hogy hazajövet, elmenet mindig összetalálkoztak, az a szőke nő meg a Lajos. És az is nagyon érdekes, íhogy mindig annyi megbeszélnivalójuk volt. Joli megitta a kávét. Éppen azon gondolkodott, hogy talán ne- kiáll zoknikat stoppolni, amikor váratlanul nagy fáradtság jött rá. Éppen a kávé után. Amikor most kellett volna még jobban felébrednie. Fél három volt. Hatkor meg úgyis fel kell kelnie Attól fáradt el annyira, hogy eszébe jutott az a szőke nő. Olyan húsz évvel fiatalabb nála. Egyedül él. Talán elvált. Gyereke nincs. Esténként biztosan nem olyan fáradt, mint ő, talán magányos, és szerencséjére mindig akadnak Lajosok. Joli bevánszorgott a hálószobába, ledobta magáról az átmelegedett fürdőköpenyt, és visszafeküdt az ágyba. A kislámpát eloltotta, aztán nyomban elaludt megint. Most nem álmodott semmit. Az ébresztőóra csörgésére viszont úgy ugrott fel, olyan ijedten, hogy még a szívverése is elállt. Ráadásul ki szobrozott az ajtóban, csíkos fürdőköpenyben, mosolyogva, mint a Lajos! Na, te kis lustaság! - mondta kedvesen.- Én már megfőztem a reggeli kávét is, gyere, idd meg1- Igen? — bújt elő a takaró alól Joli. - Ilyen korán felébredtél? (Le sem feküdtél, te disznó!) Kiment a konyhába, megitta a reggeli kávéját, amit az áldozatos lelkületű Lajos már hajnalban megfőzött. És még szóljon az ember egy rossz szót, amikor ilyen aranyos férje van!- Na, milyen? — kérdezte' a férfi, és örült, hogy Így átverte Jolit.- Finom — mondta az asz- szony, és közben nem tudta még, hogyan is kezdje. Az ilyenkor szükséges családi jelenetet. Negyed hét volt. Még tízórait kell csomagol-s ni a gyerekeknek, még le kell zuhanyozni, bekrémezni az arcát, mert úgy nézhet ki, mint egy lerondított kilométerkő . . . Rájött, hogy nincsen idő a jelenetre. Es ha elkezdi, szive szerint mit kellene mondania? Azt, hogy menj vissza ahhoz a szőke nőhöz, többet látni se akarlak! Aztán a gyerekek keresni kezdik az apjukat. Joli bement a fürdőszobába zuhanyozni. A ráperme- tező víz alatt senki sem látta volna meg, hogy közben folynak a könnyei is. Be- krémezle az arcát, tízórait készített, rendberakta az agyakat, és elindultak. A gyeiekek az iskolába, ő és Lajos meg dolgozni. Joli úgy kezdte o munkahelyén, hogy amint beért, rohant a mosdóba, mert hánynia kellett az idegességtől. Munka után elment a fodrászhoz. Kiszőkittette a haját. Megpróbált úgy kinézni, mint az a szőke nő. Az eredmény bizonytalan volt, mert a hajszín azonossága a húsz év korkülönbséget nem tüntette el. Mégis. Joli felvette a harcot. Öt úgy nevelték, hogy a családi béke mindennél fontosabb. Akármi történik, az a fontos, hogy ne tudja meg senki. Az a fontos, hogy a látszat fentmaradjon. Mert ez így illik. Joli jól megtanulta a leckét. Soha senki nem tudta meg, még a gyerekek sem, hogy az apjuk éjszakánként kinek az ágyában alszik. Legfeljebb annyit látott mindenki, hogy Joli tíz évvel idősebbnek látszott önmagánál, hogy közben gyomorfekéllyel műtötték, és hogy valamiért fiatalosabban öltözött a koránál. Ami nagyon nem állt jól neki. Joli tudta egyedül, hogy a családi békének ára van. Lehet, hogy nagyobb ára, mint amennyit az a béke megér, de ha valaki kifizeti, az végül is az ő baja . . . Bán Zsuzsa Hz erdő
