Új Dunántúli Napló, 1990. június (1. évfolyam, 58-87. szám)

1990-06-09 / 66. szám

aj Dunántúli napló 1990. június 9., siómból „Hősünk hűlt helye” Aranyi László: (szellem)válaszok „Valami jel kell, hogy: vagyunk” ( Cseh—Bereményi) Cseh Tamás . Csak a régi őrület, hogy nem lehet megmagyarázni az Ismeretlent. Marad valami jó­szándékú, apróra tördelt he­begés. A magasság és mély­ség közé szorulva a didergös izzadás. Aranyi László most megje­lent (szellem)válaszok című verseskötetében ördögi cselt eszel ki, hogyan lehetne még­is „markolni" valamit, hogy legalább a palástja szegélyét érinthessük Neki. Úgy veszi föl az Ismeretlen által elé do­bott kesztyűt, hogy maga is „ismeretlenné" lesz: „A versek (. . .) mögött nem áll valósá­gos személy. Ha valami azo­nosnak tűnik, vagy egyáltalán kapcsolatba hozható velem, az csupán a véletlen műve", írja a kötet hátoldalán, mint­egy megnevezve a taktikát, amellyel majd be-beszurkál az Ismeretlen páncéljának résein, hogy aztán a vérből olvashas­son. Mert ez is elkerülhetet­len : vérre megy. Két Ismeretlennel azonban már egészen másképp néz ki az egyenlet. Alárendeltségből egyszerre egymás mellé ren­delődnek, s egyikük sorsának változásával szükséqkéop vál­tozik a másiké is. Az Ismeret­len kérdez, Aranyi-Ismeretlen válaszol. Mégse higgyük, hogy afféle szélmalomharc kórképét írja le ez a kötet. Nem. Ha csak a 12 haiku gyors penge­villanásait nézzük, látnivaló a biztos találat. S ott van a pszeudo önarcképek sorozata, mely egyszerre mutat csontok­kal a sziklába karcolt bar- langraizokat és fűrészporos porondon, rossz fényben üqyetlenkedő bohócot - eqy „mindiq-élt"-nek az arcai, akit ismeretlenül sem feledhetünk, akinek „árnyéka nincs / kezé­ben kétélű bárd”, aki őrködik, aki retteg. Az 1989—90. évi pécsi hang­versenyévad utolsó eseményé­re május 28-án a Pius-temp- lomban került sor. A műsor két, egymástól teljesen füg­getlen előadógárda produk­cióinak váltakozásával szol­gált, s bár e szerkesztési elv — a két műsorréteg folyama­tos viszonyítási lehetőségei ré­vén — okarva-akaratlanul a különbségekre irányította fi­gyelmünket, most célszerű kü- lön-külön taglalnom e réte­geket. A Pécsi Szimfonikus Zene­kar ez alkalommal Károly Ró­bert vezényletével lépett fel, a régi zene híveinek becsalo­gatására kiválóan alkalmas 18. századi műsorral. Händel Op. 3. No. 1. Concerto gros- soja, B-dúr orgonaversenye '(Op. 4. No. 2.), Bach E-dúr hegedűversenye, valamint Frantisek Xaver Brixi — pre- klasszikus-koraklasszikus cseh mester — F-dúr orgonaverse­nye hangzott el előadásukban. Az orgonista Murányi Zsuzsa, a hegedűszólista o zenekar koncertmestere, Vass .Ágnes volt. A pécsi gárda ebben az évadban Howard Williams irányításával már megtette el­ső lépéseit a 18. századi ze­ne romantikus torzulásoktól és nagyzenekari rutintól mentes interpretációja irányába. Saj­nálatos, hogy ez a koncert ebben a tekintetben egyértel­mű visszalépés volt: a zene­kari hangzás vaskossága, az artikuláció pontatlonsóga, a ritmika pongyolasága - más •helyeken merevsége —, a las­sú tételek nehézkes, vonszolt jeliege (amitől már Philipp Emanuel Bach óva inti ikortár- saitl), a barokk zene megszó­laltatásának múlt és e szá­zadi legrosszabb tradícióihoz kötötte a hangversenyen hal­lottakat. Murányi Zsuzsa orgonajáté­ka, sajnos, harmonikusan il­leszkedett e háttérhez. Regiszt­rációjának romantikus elemei­nél is kérdésesebb volt szá­momra, hogy tudatában von-e az általa játszott művek spon­taneitást, könnyedséget, gyak­ran improvizatív mozzanatokat E kavargó mindenségben, ahol „a mittudoméntől a mit- tudoménig a mittudomén he­lyettesit" valóban nehéz meg­állni, hogy ne adjuk meg ma­gunkat, hisz elfogadhatnánk, ami az ott forró összes vilá­gok, versek, művészet tömegé­ből ránk esik, de ez csapda, az elnémulás, a fejlehajtós csapdája. Mert „abban amit megragadsz / & tulajdon ké­pedre formálsz / megragad­hatod-e azt / ki tulajdon ké­pére formált”? Aranyi-Ismeret­len űr-szökdécselése közben ügyesen kerüli e buktatókat, inkább tart nakonxipánból na- konxipánba", minthogy „örö­kös félhomályban / nopról- napra idegenebb / már-már holdbélivé aszalódott (...) / belső világban" éljen. Hisz ki tudja, hogy van-e olyan lét, amely képes fölérni a nem­léttel, lehet-e a kevés a sok­nál több?” Szigetek lesznek vagy üregek / hol- meglelem hozóm?" — kérdi Aranyi-Isme­retlen esetleges emberállapo­ta fölött elmélázva, jóllehet, már tudja - vagy csak sejti? -, hogy „az eszmélet kelyhe / bár eltört — van méz az iszapban". Nyolcvannál több (szellem)- válasszal próbál Aranyi volta­képp egyetlen kérdésre vála­szolni, a MIÉRT?-re, ami min­denre vonatkozik. Mindezt te­szi hosszabb-rövidebb szöve­gek formájában, amit az em­berek költészetnek neveznek, de lehet, csak jobb tudásuk híján. Mert mi is az? Például ez: „szöveg/maradvány alvadó ujjlenyomat hősünk hűlt helye” haiku/12. (Aranyi László a Magyar Könyv­kiadók és Könyvterjesztők Egyesüle­tének pályázatán recenzió kategó­riában II. helyezést ért el.) Méhes Károly igénylő jellegének, birtokában van-e annak a kreativitásnak, játékosságnak, amely révén ezek a stílusrétegek plasztiku­san felidézhetőek lettek vol­na? Vass Ágnes elképzelései­ről csak homályos képet ad­tak az itt elhangzottak: az ő kissé fedett hegedűhangját a forszírozott vibrato ellenére igencsak „betakarta" a zene­kar. Jól tudom, a Pius-temp- lom akusztikai viszonyai min­dennek mondhatók, csak ideá­lisnak nem, de éppen ezért kellett volna a zenekar szá­mos régebbi tapasztalatára tá­maszkodva különösen karcsú, áttört hangzásra törekedni. Az est műsorá-nak másik ré­tegét képviselő együttes, a plakátokon „Janus Pannonius Egyetem énekkara" névvel je­lölt női kar Várdai István ve­zényletével például képes volt az akusztikát illetően szükség­ből erényt kovácsolni: a tem­póválasztósok, a hosszan ki- zengetett akkordok, a nagy jelentőséget nyert szünetek fo­kozták a produkciók élményét. Rövid, de zenei-technikai ne­hézségekben bővelkedő prog­ramjukban négy Monteverdi- motetta, Verdi Quattro pezzi sacrijának női kari tétele és Kubizek Két motettája (Op. 22.) kapott helyet. A kórus összetétele alapján — közel 30 fellépett tagja egytől egyig az egyetem ének-zene szakos hallgatója — szűkebb értelem­ben csak „félhivatásosnak” te­kinthető; azonban fegyelme, intonációs stabilitása, iskolá­zottsága, stílusbeli jártassága révén zeneéletünk számos hi­vatásosának leckét adott pro­fesszionizmusból. A koncepció­zus és igen tehetséges kar­nagy semmit nem bíz a rutin­ra és a véletlenre: itt minden mozzanat átgondolt, felvállalt, és éppen ezért szuggesztív is. Újólag bebizonyosodott, hogy Várdai együttesének évek óta emelkedő nemzetközi (és ha­zai) respektusa nem véletlenül olyan, amilyen — még ha er­ről a pécsi koncertéletből tá­jékozódó átlag 'hallgató vajmi keveset tud is! Gönczy László Láttam, ahogy két ember megöleli egymást. „Jól van. fiú, menni fog" — sugallta Be­reményi tekintete. „Mór me­gint egy szakadék, már me­gint felette lógok, fogd a ke­zem, öreg ...” - nézett visz- sza a Cseh Tamásé. Hét esz­tendő csendje törik meg eb­ben az ölelésben — egyetlen, kimondott szó nélkül. Mert hiába beszélgetett egymással Cseh Tamás, a keresztapa, Be­reményi Gézával, a kereszt­apával. Hiába fonódott össze melegen a tenyerük, ha talál­koztak, és hiába tűnt felhőt­lennek egy-egy családi, bará­ti együttlét. Hiába . . . egészen addig a balatonszepezdi pil­lanatig. „Átjössz este?" - kérdezte az öreg. „Át" — mondta a Fiú. Volt már ilyen, semmi különös . . . Közel van a két nyaraló. „Nem .hoznád a gitárodat?” - kérdezte az öreg. A Fiú nem válaszolt. Csak a higany szaladt az agyába, legalábbis valami ilyesmit ér­zett, és nem akart hinni . a szavaknak. „Kipróbálhatnánk, hogy tud- juk-e még együtt” - mondta az öreg. És a Fiú ment, és nem volt ebben alázat és nem volt eb­ben nosztalgia. Egyszerűen ment, és ez annyira természe­tes volt neki . . . * „Messze voltam, amikor rá­jöttem, hogy én is érek vala­mit. Addig a pillanatig bán­tott, hogy én csak eléneklem a Gézát. Szerettem a dalait, át is éltem őket, de nem tud­tam, mennyire vagyok én ben­ne a hatásban. Aztán egy­szer, Dél-Amerikában, egészen pontosan Caracasban volt va­lami dalos találkozó. Belgák, franciák, új-zélandiak, ausztrá­lok, németek, magyarok, gö­rögök. Fent feküdtem, jó né­hány pohár ital után szobám­ban, mikor jöttek értem. „Gyere, énekelj" - mondták. „Én, ezeknek? Nem értenek egy szót se, minek . . ." Aztán mégis lementem. Láttam őket, a franciákat, a belgákat, a többieket. Valamit tudtam an­golul, elmagyaráztam, nagyon röviden, hogy a dal Antoine- ról és Desiréről szól, akik mennek valahol egy ócska ci­pőben, a cipő egyre csak ócskul, ők meg mennek — va­lahogy íqy. Elénekeltem. „Nesztek, itt van, úgyse érti­tek, ti úqyse tudjátok . . . Mit tudtok ti eqyóltalón” — és énekeltem: fölényesen, szaba­don . . megmutatom nektek, ti belgák és franciák . . . Mi­kor befejeztem, döbbent csend, és valami iszonyú taosvihor, néhány másodoerccel később. 1978-ban . . . Azóta tudom, hogy nekem is van titkom, hogy én is tudok valamit, és igen, a Géza dalai, de igen­is: én ugyanúgy.. . * Új dalok. Bereményi-dalok. Gróf Széchenyi, a legnagyobb magyar... A polka... A pa­raszt... A komcsi veje ... Ju­dit, esetleg Edit... A Corvin- köziek ... A jó kicsi ... Cseh Tamás soha nem veszi elő a gitárját előadás után — ezt többen állítják. Most is csak ül, már rég bezárta, bort iszogat, és a dalok sorrendjé­ről vitatkoznak, vagyis inkább csak meditálgatnak: hogy le­het szállni magasabbra, hogy értessék meg még jobban. Bereményi váratlanul megszó­lal: „Nem énekelnéd el a „Jobbik részemet", annyira szeretem azt a dalt . . ." És az énekes kinyitja a gitártokot, kiveszi a gitárt - „Jaj, de jó” — sóhajtja Bereményi, az ar­cán semmi sem látszik, csak a szemén, ahogy nézi az éneklő arcot, valami misztikus el lá­gy u Iá s, valami, amit csak ők ketten tudnak. .. . és Bereményi Szóba kerül a politika. MDF, SZDSZ, elkötelezettség, szim­pátia? Nem tartoznak senki­hez, nem énekeltek, írtak sen­ki mellett, s nem vállaltak közszereplést sehogyan. De „benne” voltak, valamilyen módon. A Fiú mesélni kezd . . . „Lementem Lakitelekre, Csengey hivott. Mondtam Évá­nak, a feleségemnek: „Talán most jön a BÖRTÖN, ide fi­gyelj, Éva, amikor házasságot kötöttünk, megegyeztünk: ha háború, ha szabadság ... En megyek." Én úgy indultom el Lakitelekre, mint egy forradal­már. Nekem az azóta is szent. Az, hogy 1987-ben emberek ilyeneket mondtak, hogy az oroszok menjenek ki, és le­gyen végre vége!... - Miköz­ben tudták, hogy a magnó be van kapcsolva, hogy a sorban többen jegyzetelnek. Ez senkit nem érdekelt, Olyanokat mondtak ki ott, amit mi is — de csak suttogva, egymás­közt. Igen, lementem Lakite­lekre, mert elegem volt már abból, hogy mindig csak nya- valygunk, kaffogunk, baffo- gunk, büffögünk, és az alkal­mas pillanatokban nem csiná­lunk semmit - befogjuk a po­fánkat és otthon maradunk. Eltűnt már a fekete ing, a nyakat verdeső haj. Maradt egy tekintet, kissé elnyűtt bőr, Butterfly tornacipő és valami öreg óra. És Éva. És két gye­rek. És a konyakos pohárban is ott maradt félbehagyva az ital. Bereményin nincs széles ka­rimájú kalap, nem ad neki külön stílust a gyűrött lódén. Egy doboz Marlboró, zöld tweed zakó . . . Ennyi. Két ember feláll az asztal mellől. Csak megborzongani lehet attól, ahogy kimennek az ojtón. Hogy együtt mennek ki. Doros Judit Nyári jegyzet Megyek az utcán, valami vers van bennem, de azt most lehetetlen lenne fej­ben megírni. Szebb, jobb és egyértelműbb dolog van előttem, egy ifjú nő három­szög-bugyija virít rám a szoknyája alól. Persze nem­csak a bűvös háromszög ér­dekes itt, hanem az élet­örömöt táncoló far, a csípő kecses vonala, és az a misztérium, ahogyan a len­ge textil túllebeg önmagán. A szoknya az ember leg- misztikusabb ruhadarabja. Egyszerre a legsejtelmesebb megerősítés, és a leglégie­sebb tagadás. Ez hiányzik belőlem, ez az öntudatlan, kicsit önma­gáért való szépség, amit megerősít a bodros haj, a járás asszonyi bája. Mennyi életörömöt kínál ő csak az­zal, hogy létezik. Itt libeg előttem a kicsi nő, s bárha ón is ilyen kellemes, ilyen titokzatos, ilyen érdekfeszítő lehetnék! Vers? Ugyan. Itt valami mindennél fontosabb ring. Maga az életöröm táncol előttem. Egyet lép, és hár­mat rezzen rá, s nem is akárhogyan. lEgyet a lépés súlya miatt, ám kettőt azon túl csak úgy, a maga ked­vére. Finomon, szinte elha- fóan. Lám, az én férfiúi bar­bárságomnak is van érzéke az árnyalatok finomságához, hiszen szívem feldobog, mint egy karámba zárt állat. Igen, ő. 'Nem kell beszél­nem, -nem kell ürügyet ke­resnem ahhoz, hogy ő le­gyen. Van, és aki ezt nem veszi észre, az vak vagy gyengeelméjű. Igen, ő. Látásom és min­den érzékem tulajdonképpen soha nem birtokolható ér­telme. Maga a gyönyörű­ség, ami után csak kullogni tudunk kutyamód. Szégyell­jem ezt? S ki előtt?- Igen, ő az elemi öröm. Látom, hogy az egészen más alkatú nők is felfigyelnek rá. Hiába van itt bármilyen di­vat, mert az is csak azt te­szi ilyen sejtelmessé, akinek tulajdonképpen nincs is szüksége divatokra, önma­gával tüntet ez a kis nő. Itt az emberi szépség megy, s boldog lehet az, aki a nyomában iárhat. A tisztelt olvasó hiába számit leleplezésre, miszerint a démon megszólal, és vé­ge van, miszerint a jegyzet­író szexuális kalandba bo­csátkozik, miszerint a szép­ség valami szörnyű elleple- zésére szolgál. Az olvasó jobban teszi, ha elmegy sétálni, hátha ta­lálkozik vele, vagy legalább a kishúgával. Ebben az írásban nincs történet, csak csoda van. A szépség ragadós. Megborot­válkoztam, megfésüíködtem. Igaz, vele nem versenyezhe­tek, de valamit átsugárzott rám is a nyár legasszonyibb pillanata. Köszönöm. Ez itt az úgynevezett írói jegyzet vége. Dúsa Lajos Évad végi koncert HMiMl |Tit|M it tol11'- L ;

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom