Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)
1990-05-31 / 57. szám
e üj Dunántúli napló 1990. május 31., csütörtök Honfoglalók Lothárdon A hői I'"" I fi 3. szám 1 ________I B aranya A Baranya Megyei Levéltár által kiadott és Odor Imre által szerkesztett helyi történelmi és honismereti évfeles folyóirat harmadik száma jelent meg a minap. Átnézése utál ismét megállapíthatjuk, hogy igényes tartallommal, és neves szerzők publikációival. A tanulmányok címszó alatt találjuk Tóth István (JPTE Tanárképző Kar): A római vallásosság emlékei Sopianaeból, Barisko István (Vas Megyei Levéltár): Hadik András pályaképéhez, Odor Imre (Baranya Megyei Levéltár): Baranyai Inszurgensek a napóleoni háborúkban és Lábadi Károly (Magyar Képes Újság, Eszék): A magyar folklór „apróságai" a Drávaszögben című írását. A Szemlé-ben Kőhegyi Mihály (Bajai Türr István Múzeum), Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyar- országon, illetve Barisko István (V. M.-i Levéltár), Timár György: Királyi Sziget című könyvét ismertetik, míg a Műhely című rész ad helyet Bán Péter (JPTE Tanárképző Kar): Új adatok a szerzetesrendez M. József-kori feloszlatásáról, Márti Attila (Baranya Megyei Levéltár): A Pécsi Nemzeti Színház .építéstörténetéhez, Móró Mária Anna (JPTE Központi Könyvtára): Pécs díszpolgárai Ferdinand Müllertől J. V. Sztálinig, Füzes Miklós (B. M.-i Levéltár); Dél-dunántúliak a Szovjetunió munkatáboraiban című munkájának. A Naptár elnevezésű szerkezeti egység tartalmazza a Baranya Megyei Könyvtár munkatársa, Horváth Eszter által összeállított 1990-es évfordulójegyzéket és Kajtár István (JPTE Jogtudományi Kar) megemlékezését az egyetem hajdanvolt neves professzoráról, Holub Józsefről. Most is, mint eddig minden számban a kötetet a közérdekű hírek, a tájékoztató zárja. A reprodukciókat a levéltár fényképésze, Vedrődi Zsolt, illetve a szerzők készítették, míg a tartalomjegyzék német és horvát nyelven is megjelent. Ez utób. bit Aszmann Mária, illetve Kovácsevics Zsuzsanna, a Baranya Megyei Levéltár munkatársai készítették. A helytörténet iránt érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk a kötetet. Dr. Vargha Dezső A gondolat meghökkent: a falusi turizmus szolgálatába állítani a házat. Itt, Lothárdon, ezt az épületet! Amelyen csak múltjának ismeretében, akkor is messze ködbeveszően sejteni: szép napokat élt meg. — Gyönyörű rend volt itt, az udvaron hatalmas virágágyások, szinpompás növényekkel — mondja Kati néni. S hozzáteszi: majd lefagytak az ujjai, amikor télvíz idején a téglákat rakták le az udvarban, 'hogy ne kelljen sárban taposniuk, hogy piros köves utak vezessenek a lakóháztól az istállóig, a disznóólig, a többi melléképületig. Lothárd igencsak apró fal- vacska. Lágyan, nagy ívben kanyarodó aszfaltcsík vezet a községbe a főútról. Talán ha két kilométer a 'hossza. A házak közé érve most aligha fedezhető fel ennek az egyébként valóban szép fekvésű kis településnek önéltető ereje. Élt, dolgozott, boldogult, mert gyarapodott itt egy hentes-mészáros mester, Vig András. Megholt már. Utolsó évtizedeit az élet — és egy furcsa Magyarország — nagyon meggyötörte. Nyugodjon békében! Ez a kemény szorgalmú ember 1940-ben felépített egy istállót. Elsőként azt - akkor még az elődök közel 100 éves, vertfalu házacskájában lakott. Csodálatos, hatalmas épület. Egy része alatt pincével, ahol a bedo'bón keresztül a szecskázóba jutott a répa, hogy onnan a földszintre kerüljön, az állatok — tehenek, üszők, bikák — elé, kitéglázott padozatába trágyaelvezető árkokat mélyítettek, s az egész felett a szénatároló, természetesen úgy, hogy az alom, a takarmány könnyen az istállóba, a jászolba jusson. Ésszerű, tartalmas rend. Most — utólag csodálkozom magam is — fecske sém lakja ... Volt a szép porta mögött — mert 1943-ban a lakóépület is elkészült: három szoba, konyha + egy szoba, konyha, ha majd a lányok férjhez mennek, egyikük a nagycsaláddal maradhasson — több mint 40 haldnyi, rettenetesen kemény munkát követelő föld. Ezt is megművelte Víg András, feleségével, Kati nénivel és lányaival együtt. így és ebből gyarapodott ez a parasztember. Szerette a földet, szerette o munkát, szerette a jószágait. Svájcból hozatott bikát, mert nem volt neki mindegy, milyen tenyészállata van. Amikor esténként lemosta magáról a port, a verítéket, azt érezhette: múltja, jelene, a jövőjük rendben van.- Talán kedd volt? - néz kérdően a lányára Kati néni. - De az is lehet, hogy szerda .. . Akkor aludtam itt utoljára, a lothárdi házunkban. Negyven éve . . . Az épület még nem volt bevakolva — azóta sincsen. Pedig már o homokot is meghozattuk, itt maradt az udvaron. Igen . . . Kiraktak bennünket az utcára .. . Akkor Vig András már börtönben volt közellátási bűncselekmény miatt. (Lehet, nem ez volt a pontos jogi minősítés. De hát végül is ez mindegy. Akkor is, most is.) Tíz hónc- pot kapott 1951. július 21-én. Erre a tíz hónapra esett, hogy 1952. április 10-én „önként lemondott" földjéről, térítés ellenében — amiből soha egy fillért sem látott — átengedte minden gazdasági felszerelését, 11-én pedig államosították a házát. Rács mögött volt még mindig, amikor április 15-én újabb bűncselekményt varrtak a nyakába: a silózási kötelezettség elmulasztását. . . Május végén szabadult, június 3-án már ismét idézést kapott, megint csak a közellátást veszélyeztető bűncselekmény miatt. Kurucz Lajos, a vő mély táskájában papírok tömege. E sors — és kor, a furcsa Magyarország — dokumentumai. Szivszorító most nézni ezeket az apró „cédulákat”. Akkor hegyomlásnyi terhet zúdítottak a cimzettekre. Víg András ezt nem is tudta elviselni. Ahogy múltak az esztendők, mind za- varodottabban kérte, követelte: haza akar menni! Lothárdra, a házba. — IHaza?! — néz a földre most abban az udvarban Kati néni, s összekulcsolt öreg ujjai megfehérednek. — ’Egyen egy szelet kalácsot! - pillant rám, párás szomorúsággal a szemében. Váratlan akció volt a lot- ■hórdi honfoglalás, május 15- én: özv. Víg Andrásáé, a lánya, a vője úgy döntöttek, visszaköltöznek a most üresen álló házba, a falu egyik legnagyobb épületébe, hajdani tulajdonukba. A Független Kisgazdapórt megyei szervezete ebben támogatta őket, segítette is: cipelték a bútorokat — igaz, nem sokat —, igyekeztek az egyik még lakható szobát úgy berendezni, hogy a négyévtized után itt ismét oludni térő Kati néninek ne legyen olyan az éjszakája, mint volt az utolsó lothárdi. — Elmentem mindenhova, ahova csak kellett, hogy megszerezzem az engedélyt — mondja Kurucz Lajos. — Rám sem hederítettek ... A megyei tanácson tudtam meg: ma már senki sincsen tisztában azzal, hogy voltaképpen kinek a tulajdonában von ez a ház, A tanácsé? A tsz-é? Ha az utóbbié, mikor, hogy került át hozzá? Volt ebben az épületben minden: tanács, aztán ki- rendeltség, tsz-iroda, orvosi rendelő váróval. Addig használták, amíg lehetett. Ha valamit javítani kellett volna már. inkább elköltöztek . . . — Nézze meg a tetőt! — vezet ki az udvarra, a ház mögé is. — Arra nem voltak képesek, hogy a fenyőfa cserepeket felszedő ágait levágják! Hogy legalább a héjazatot rendbe tegyék! Hogy 40 év alatt bevakolják az épületet! Most már be sem volt zárva, az járt ide ki-be, aki akart, azt vitt el, amit jónak látott. Amikor négy nappal ezelőtt utoljára itt jártam, több minden volt meg, mint most. . . Vannak még „lakói" a hajdani Víg-portának: a községi kanokat itt tartják a disznóólban. A trágya az udvarra szórva. Láttak egy riportot Kurucz Lajosék a tv-ben. Az övékéhez hasonló épület jutott a Csáki szalmája sorsára. Tulajdoni vita robbant ki felette - különösen ma minden ingatlan egyre komolyabb értéknek számít —, mígnem felgyújtották. Akkor ne legyen senkié . . . Amíg ezt is fel nem gyújtják, visszaköltöznek. így döntött a Víg-Kurucz-család. — Miért hagyjam másnak? - kérdi Kurucz Lojosné. — üresen áll. Fiatal korom minden munkája ebben van! Galbáts András, a Független Kisgazdapórt megyei vezetőcégének tagja felhevülten magyarázza:- Semmiképpen sem értem ezt a lothárdi államosítási ügyet! Annak a kornak, s ennek az elképesztő gyakorlatnak igyekeztem alaposan utánanézni. Úgy látom: 1952. március 19-én óllomositottak utoljára olyan épületeket, amelyek bérbe voltak adva, vagy hat szobásnál nagyobbak voltak. Városi polgárságot érintően azokat a lakóházokot is, amelyek egyszobásnál voltak nagyobbak, de „osztályidegen” tulajdonában voltak. Ez az államosítás azonban viszonylag érintetlenül hagyta a kulákva- gyont, valószínűleg az „ellenségkép" életben tartása érdekében. így nem értem: a Víggazdaságot hogyan államosíthatták 1952-ben?- Az 1947-es tulajdonviszonyok visszaállítása a Független Kisgazdapárt programjának egyik .alapvető tétele — ám ez jogszabályilag még nincsen rendezve. Ilyen megközelítésben ez a mai lothárdi ház- foglalás nem ugyanolyan törvénytelen-e,' mint amilyennek tekintjük most a negyven évvel ezelőtti államosításokat?- A párt megyei szervezete ezt az akciót figyelmeztetőnek szánta. Szeretnénk a társadalom, a kormányunk, de a pártunk országos vezetésének is felhívni arra a figyelmét, hogy a tulajdonviszonyok rendezetlensége ketyegő bomba. Azt szeretnénk elérni, hogy a könnyűszerrel, gyorsan kielégíthető igényeket a végleges rendezés szabályozásáig átmeneti rendelkezéssel gyorsítsák fel, szorgalmazzák — de nemcsak a falvakban. Nem tekintjük tehát a lothárdi példát egy gyakorlat bevezetésének, csak precedensnek. Pécsi utcák — híres emberek Szerény javaslatok Válságban a pécsi utcanevek. öregedő pécsi tükék követelik vissza régmegszokott, diákkorukban még élő belvárosi utcaneveket. A Városszé- pítő Egyesület és Pécs város utcanévbizottsága szakértőén, a lehetőségekhez alkalmazkodva tervezi, szerkeszti javaslatait a városi tanács elé. Közben megmozdul az érdekelt lakosság is. A Münnich Ferenc utcában már leszerelték az ut- canévtóblát, a Janus Pannonius utca elejére pedig még ki sem tették. E sorok írója nem akar a viták kereszttűzébe kerülni, csupán néhány szerény javaslatával szeretné felhívni a figyelmet - inkább utcanév-kiigazítási célzattal. Ilyen például a Kapács utca. Kedves megemlékezése volt az egykori városvezetőségnek a délbaranyai falvak nevének megőrzése. Ekként utcanevet kapott Pélmonostor, Kis- kőszeg. Dárda, Darázs, Laskó, és Kopács. Ez utóbbinak a nevét azonban Kapácsnak írták el, s nincs, aki helyesbítse ennek az évszázados falunak a nevét. Aztán itt van a Daindol szó írása. Három is van belőle: Kis-, Közép- és Nagy-Daindol. Utóbbi időben újra visszatér a Deindol-írásmód, holott e név szláv eredetű és a dal- jin dől (= távoli völgy) szóösszevonásból ered. Ezt igazolja az 1747-ből származó határjáró oklevél, amely ezt írja: „Ad vollen Dalindo dic- tan” (A Dalindonak mondott völgyben). Az 1837-es jegyzőkönyvben „Daindol, Dajdol- vőgy" alak szerepel. Városunkban van Bolgárköz, Bulgár utca, Bolgár Elek utca és Bolgár Néphadsereg útja. Ez utóbbi gondot jelent a külföldre szállító kamiono- soknak, akiket jelzőtábláik alapján gyakran néznek bolgár nemzetiségűeknek. De baj van a Bulgár utcával is. Helyesírásunk ugyanis bolgár népnévről és Bulgária országról tud. Ezért a Bulgár utcát — a Pannónia utca mintájára — Bulgária utcára lehetne változtatni, feltéve, hogy ott nincsenek kamionosok. Egyszerű változtatásra volna csak szükség a következő esetekben: a Munkásőr utcából Munkás utca, a Március 21-e tér helyett Március 15-e tér és Kisfaludy Sándor utca helyett Kisfaludy Károly utca lehetne. Előbbinek semmi köze Pécshez, az utóbbi nem csak megyénkben járt, de Mohács című elégiájával, Janus Panno- niusról írt -drámájával belopakodott szívünkbe. Szerény javaslatunk: van Melinda utcánk, Tiborc utcánk, de nincs Bánk Bán utcánk. Pedig Katona József halhatatlan drámájának főhőse élő alak volt, míg Melinda és Tibor alakját a költő találta ki. Még egy szerény javaslat: van Pécsett Hétvezér és Aradi vértanúk útja. Nem ártana ha egy-két vezérrel és a 15 aradi vértanú nevéből több utcanév lenne nem csak eqy- kettő. Kedves, hogy a Kedves utcán kívül Pécsett - főleg a Kertvárosban - rokonszenves női utcanevekkel is találkozunk. Az már kevésbé vonzó, hogy az idegen női keresztnevek (pl. Diána, Regina, Viktória, stb.) elnyomják a szép, de hiányzó magyar női keresztneveket. Mint amilyenek: Ajnácska, Hajna, Aranka, Ajándék, Áldáska, Avarka, Tünde, Réka, Estike, Emőke, Eperke, Emese, Enikő, Gyöngyvér, Gyöngyvirág, Édua, .Csilla, Csenge, Dalma, Piroska és Imola. Kedves női név a Délibáb — Délike, Babuska becézgetés- sel. Ilyen utcanevünk is van. De ha valaki nem akar Délibábot kergetni, válogathat a Napsugár, a Tündér, a Boszorkány, sőt a Pillangó között is. Ez utóbbi kergetése azonban megfontolandó. Dr. Tóth István Holekker János, a Kozár- mislenyi Községi Közös Tanács társadalmi elnökhelyettese kis táskáját a hóna alatt szorongatva zavarodottan figyeli a csendes faluban támadt hirtelen sokaságot, nyüzsgést a Víg-portán. A helyzet visszás voltát minden oldalról átérzi: — Emlékszem erre a gazdaságra: virágzott... Fiatal traktorosként magam is csépeltem András bácsinak. Az épületek, a környezet mai állapota elkeserítő. Én most sem tudom, kié a ház, s csak magánvéleményem van. Volt ekörül bőven vita a tanács és o tsz között: ki tegye rendbe? Hót, itt az eredmény... — mutat széles mozdulattal körbe. — Mi pedig a tanácstól és a tsz-től is kérni fogjuk — mondja Kurucz Lajos —, hogy adjon segítséget a helyrehozatalhoz. Negyven évig csak koptatták, rombolták. S megemlíti másik tervüket is: falumúzeumot kialakítania ház egyik szobájában. Furuglyás János, a belvórd- gyulai tsz elnöke: — Jelenleg az épület a mi tulajdonunkban van. Kértem Kurucz Lajost: várjon egy kis türelemmel, amíg elrendezzük a ház sorsát. Várjunk legalább az új rendelkezésekig! De nem hallgatott meg. Más oldalról nem tartom azt sem helyesnek, hogy ehhez a foglaláshoz a kisgazdapárt asz- szisztált. Éppen nekik kellene elsősorbon türelemmel lenni, amíg saját kezdeményezésük — a tulajdonviszonyok helyreállítására gondolok — sínre kerül. Mert ha elméletben ezt a gyakorlatot máris kiterjesztem, a falvakra, a városokra, nem tudom, van-e ember, aki tisztán látja ennek a következményeit! — Hogyan került a Vig-por- ta a tsz tulajdonába? — Megvásároltuk az államtól a hetvenes években. De hogy mennyiért, azt nem tudom megmondani. Ennek ellenére még két évvel ezelőtt is vitáztunk a házról a kozármis- lenyi tanáccsal. — Fellépnek a honfoglalókkal szemben? — Nem tudom, megfontoljuk még. A törvényi lehetőségek erre nekünk jogot adnak. Kati néni csak álldogál a foszlós kaláccsal terített asztal mellett, a pitvarban. Elszaladhatnak a hangok a füle mellett, az emlékek, a jövő tompítja a zajt. — Mi lesz holnap, ha leiébred, Kati néni? — Holnap? Holnap, édes fiam, nekiállok meszelni, súrolni... Kati néni 81 éves. Mészáros Attila Fotó: Horváth Norbert
