Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-26 / 52. szám

1990. május 26., szombat uj Dunántúli napló • l|fag u«d«»a egy emlÉfchiőIlHOho« Bizse János képei a Pécsi Galériában írók, költők, barátok, pálya­társak, Pécs képzőművészeté­nek kiváló ismerői hajtottak fejet Bizse János, a neves pé­csi fetső művészete előtt még életében. Fejet hajtottak, el­ismerésüket fejezték ki egy életkorát, alkotóerejét tekint­ve korán elhunyt, jeles festő­művész előtt, aki kilenc éve halott, s ma is csak hetven­éves lenne. A Pécsi Galéria most az életműből válogatott, gyűjte­ményes kiállítással tisztelgett művészete előtt. A tárlatot dr. Romváry Ferenc, a Janus Pan­nonius Múzeum művészettör­ténésze, Pécs és a réaió kép­zőművészetének kiváló ismerő­je és kutatója rendezte. Ha csak a közelmúlt tárlataira, a Pécs képzőművészetét történe­ti metszetben bemutató válo­gatásra, a szerencsénkre le­záratlan, de kiteljesedő Ben- csik-életműre vagy a Mohá­cson most megnyitott Mar- tinszky János és Kolbe Mihály életmű-kiállítására gondolunk, méltán tekinthetjük Bizse Já­nos művészetét e sorba illeszt­hetőnek. Most minden elem­zés nélkül, egyelőre csak a hely szelleme - a genius lo­ci — okán. Hogy meltbevá- góan modern, minden ízében e századi kollekció, amelyben a művészet önfejlődésének és a művészi önkifejezésért foly­tatott küzdelemnek az állo­másai is fellelhetők? Válaszul sereglenek a méltatások, az író Hallama Erzsébeté, Bertha Bulcsúé, a költő Pákolitz Ist­váné, elismerő szavak Martyn Ferenctől, kritika a Jelenkor­ban Láncz Sándortól és sorol­hatnám. Minderről a galériá­ban vásárolható, külsejében szerény, de igen jól szerkesz­tett kis füzet ad ízelítőt, Rom­váry Ferenc dióhéjnyi beveze­tőjével, és idézi a pályatárs Soltra Elemér sírnál mondott szavait is: „Rólad most is, csoport, az oslói Utima Thule - a strabóni „utolsó lakott hely" - kiállítását megtekint­sük. Hogy meggyőződhessünk arról, hogy a hozzánk ha­sonlóan kis nép művészete éppúgy európai, éppen úgy a ma modernnek tekintett világáramlatok része, alakító­ja és alanya, mint bármely más nemzeté. Persze ez a kóstolónyi bemutató, Ida Lorentzon puha, rajzos, áhí­tattal telt pasztellképeitől Helge Roed akcíófestészetéig, a szobrász-építész Wenche Gulbransen itt látható néhány kubusótól Rudi Juchelka a télbe tavaszt varázsló, légies költészetéig, *csak benyomáso­kat adhat arról, hogy tulaj­donképpen közelebb vagyunk egymáshoz, mint hinnénk. Már csak ez is kíváncsivá te­het bennünket még az elkö­vetkező néhány napon - jú­nius 3-ig, amikor o Kisgalé- ria becsukja kapuit, hogy jú­nius 8-tól két párizsi grafikus- művész, A. T. Levandowsky és Poligamo munkáiból rendez­zenek tárlatot. A Pécsi Galé­riában pedig mór június el­sején nyílik kiállítás Frankfurt am Main-i képzőművészek munkáiból. B. R. Liv Dessen: Függőleges helyzet mint a szép tájak festőjéről beszélnek. Valóban ennyi len­ne az életműved? Akik nem képesek szép színeid — az almazöldek, a dióbarnák, az opálszürkék világának mélyé­re látni, azok tájakat látnak sajátos színeiddel megfestve a vásznaidon. Nem kutatják - mert ilyenre nincsenek fel­készülve — a formák örvény­lésének titkait, pedig líra is és dráma is a legjavából. Olyan ez, mint aki Téged mindig kiegyensúlyozott, derűs embernek látott. De aki mé­lyebben ismert és olvasni volt képes apró rezdüléseid­ből is, az az összeszorított ajkak és parázsló szemek mögött örvénylő indulatokat is láthatott, majd oldásokat is. Meg kellene már fejteni és tanulni képeidnek ABC-jét és szótárát, hogy a Bizse-módra kimondott világot Bizse-mód- ján tudják olvasni az embe­rek." Bizse János: Forgás (1960) Életműve, mint arra Romvá­ry Ferenc figyelmeztet, mind­máig feldolgozatlan. A pá­lyatárs kívánsága mindmáig időszerű. * Még néhány napig elláto­gathatunk a Pécsi Kisgalériá- ba, hogy norvég képzőművész­Egy táj krónikása Tüskés Tibor új könyvéről Nem először jelentkezik Tüskés Tibor olyan könyvvel, amelyben a pannon tájról, Nyugat-Magyarországról, a Dunántúlról, a Balaton vidé­kéről ír. A jó tíz évvel ezelőtt megjelentetett országjáró­könyvsorozat egyik jellegzetes darabja volt a „Zalamente, Somogyorszóg", de mint most megjelent könyve ,a „Tájak, emberek” is bizonyítja, Tüskés Tibor mind a mai napig nem „írta ki" magából a táj iránti ragaszkodását, szeretetét. A kötet bevezetőjét olvasva — amelynek már-már arc poe- tica-i ereje van — Vas István „Cambridge-i elégiá"-ja ju­tott eszembe, ahogy Vast a messzi Angliában, ahová mindig is oly nagyon vágyott, Sárospatak üti szíven, a ha­za. Tüskés is beutazta fél Európát, de elfogult tekintete az idegen országokban is előbb fölfigyelt egy „ismerős, baranyai" dombhátra vagy ut­casarokra - ismerős szindró­ma: akkor érezzük valaminek a fontosságát, mikor elszaka­dunk tőle. Tüskés Tibor azonban való­jában sose szakadt el ettől a tájtól: Somogybán született, Zalában nevelkedett, Tolná­ban tanított és immár évtize­dek óta Pécsett él. Él és fi­gyel, ahogyan bizonyára csak kevesek, hisz mindennaposnak vélik a mindennapokat. En­nek a könyvnek azonban az az egyik legnagyobb erénye, hogy olyan apró részleteket tár elénk ezekből a minden­napokból, amik mellett tán ezerszer is elhaladunk úgy, hogy figyelemre se méltatjuk őket. Tüskés Tibor nem tud kifogyni a táj, a vidék, a vá­ros, az emberek iránti kíván­csiságából, és ez hajtja, hogy új meg új finomságokat, ér­dekességeket találjon ebben a - vélhetnénk már oly jól. „unalomig" — ismert ország­részben. Az írások nagy része majd- nemhogy csak egy szössze- net. Néhány mondatba sűrí­tett emberi sorsok — a hojó- sé, a pályamesteré, a téglá­sé —, amik szinte — megint csak azt mondhatjuk — isme­rősek, mégis érdekesek; to­poszok anélkül, hogy elfogad­nánk: egy ember sorsa vala­ha is toposszá lehet. De ol­vashatunk az oly kedves du­nántúli városokról, Sopronról kapui révén; Fertődről, Nagy- cenkről kultúrtörténeti háttér­rel, „a legszebb magyar kis­városról", Kőszegről, Pannon­halmáról, de it,t is „kísért" Pécs szelleme, hisz innen való az első pécsi püspök, Mau­rus, és itt őrzik az 1499-ből való díszes Pécsi Misekönyvet. Ezeket az írásbeli ország­járó barangolásokat akár a térképen is be lehetne raj­zolni koncentrikus körök for­májában — középpontjukban Péccsel. Szó esik a Művésze­tek Házáról, az Egyetemi Könyvtárról, Zidináról, a Báb­színházról, a város megannyi apró színfoltjáról, amik nélkül Pécs ma már elképzelhetetlen lenne. Hogy Tüskés Tibor „el­fogult”, azt már a bevezető­ben leszögezte. De aki Pé­cset szereti, valószínű, egyet­ért vele, mikor így foglalja össze érzéseit: „Az egész vá­rosban, az itt élő emberek­ben is van valamiféle itáliai, mediterrán vonás. A Széche­nyi tér napközben olyan, mint egy római fórum, egy görög agóra. Itt mindig vannak em­berek, akik a kőpárkánynak támaszkodnak, kényelmesek, nem sietnek, és nem idege­sek amiatt, ami tegnap tör­tént. (...) A lányok fesztele­nül nevetnek, s muszáj utá­nuk nézni, mert talán sehol sem olyan szépek, mint Pé­csett. Jó itt élni." (Tüstcés Tibor „Tájaik, emberek” című könyve a Pannónia Könyvek soro­zatban jelent meg o Művészeti Alap és o pécsi Művészetei Háza támo­gatósával.) Méhes Károly Tóth Béla: Becse kutató Üj feladatokat akar ellátni a József Attila Kör H etek óta könyvtárunk­ban búvárolja Bácska régi hírlapjait. Nap­közben egy-egy szusszá natra leereszkedik hozzám.- Amikor kicsi voltam, ha­lászatból élő apám őrzött. Vitt magával a vízre. A lá­bamra vékony kötelet hurkolt, aminek a másik vége a ladik karikájába fűzve. Nagy erejű hajóvontatók jártak mellet­tünk. Vertek akkora taréjokat, a ladik kiszaladt alólunk. Ha kiestem, a kötéllel visszahú­zott. Később leoldtam a kötelet, a csomóján tartottam a lá­bam. Fájlaltam, hogy úgy köt ki. ahogy a kutyákat szokás. Jól tudtam úszni. Egyszer, nagy vizeivel sza­ladt a kora tavaszi Tisza. Tü­zelőnek való rőzsével raktuk meg a ladikot. Partváltás köz­ben hirtelen föltómadt a Kő­sava. Hajtott akkora hullámo­kat, ladikunkba zúdult a víz. Apám hányta kifelé, én kor­mányoztam. Sikerül a bácskai part fakoronái közé vergőd­nünk. Fölakadtunk. Reggelre elült a szél, de ránk estele­dett, mire lekászálódtunk a fa hegyéből. Kinőttem az elemiből, már borotválkozgattam, jártam apámmal halászni. Pár kilo­méteres bérelt Tiszánkon vé­gig varsák, vejszék, rekesztő- hálók, fenékhorgok. Minden módot meg kellett ragadni, hogy a szakmánkból megéljünk. Ez volt a kenyér- kereső búzaföldünk. Mi más­felé nem járhattunk aratni. De a halász nem is kedveli a kasza-, kapanyelet. Addig ve­szi kézbe, míg útjából arrébb teszi. Vizeinkre a kelő nappal in­dultunk, a sötét este vetett haza bennünket. Szerettem. De legénykedtem volna már erősen. Ám apám ügyelme alól a ladikból ki sem léphet­tem. Megyünk egyik hajnalon úgy, mint a másikon. Ölünk a deszkára szemben egymás­sal. Egyikünk húzóra, másikunk tolóra meregeti evezőjét. Szem­vagy vállrándítás, kicsi bic­centés a szó, egész napokon át tudtuk, merre, s meddig. Leülünk az evezőpadra, apám fölfelé int a fejével. Én meg lefelé. Kérdőre vonja szemöldökét. Leeresztem a fe­jem: azért! Nem mondhattam, hogy bérletünk alsó partszakaszán őrzi Látó bácsi fekete sörényű szép lánya a piacos hajóra váró dinnyekupacot. Látni aka­rom, kacsintani akarok neki. Reggel, délben, este. És min­dig. Közben ellöktük a ladikot evezőnyúlásig. Apám beleka­paszkodik a lapátok nyelébe, lüktetne fölfelé. Én sem va­gyok rest, szembe húzom vele az evezőket. Ha, ahogy szok­tuk, egy akaraton vagyunk, én akkor toló mozdulattal fogom a vizet. Apám a szemével kérdi, tán titokban számra vettem a pá­linkás butéliát? Nem éltem én azzal. Hanem Láló bácsi lá­nyának látása után reszelt a csihori. öt—hat evezőcsapást teszünk szemben. Egy helyben áll a ladik. Mintha cövekkel lenne a fenékbe szögezve. Se le, se föl. Ahogy apám két karja mozdul, az enyém is. Meredő szemmel néz rám. Keményen húzza a lapátokat, én is. Mintha tükörből eveznénk. Ar­ca két rózsadombja kipiroso­dik. Nekem is ég a képem bőre. Dolgozunk, erősítünk. A la­dik cövekel. Apám nem hagy­ja magát. Én sem. Sokáig huzakodtunk a víz közepén egymás erejét, aka­ratát semmivé téve. Nekem már nevetésre nyílt volna a szám. Az evezővillák nyikorognak a nagy erőlkö­déstől. Állunk, mintha bele­fagytunk volna a Tiszába. Egyik pillanatban azt gon­doltam, engedek apám akara­tának, amikor gyorsítani kez­dett. Én is. Rárántottam. Recs- csent egyet keshedt kiskabát- jának karöltője. Hónaljban fölszakadt vállahegyéig. Meg­adta magát. Kiemelte evezőit a vízből. Ereszkedtünk. De mire leértünk az alsó varsák­hoz, se lány, se dinnyekupac. Ezt értük el a nagy kekecke- déssel. Ha messzibbre vitt utunk a falunktól, ebédre nekiláttunk főzni. Mit mást, mint halat. Soha meg nem untuk. Bográcsba hányva sistereg hagymáján a hús, a lé is alá­került, színesedve pöszörög a fölseje, amikor déli itatóra ereszkedik le a péterrévei gu­lya. Jött az mellettünk száz­szor is. Mindig elfértünk. A Kormos bika elöl, ahogy szokott, méltósággal kolompol. Hirtelen megáll, égnek me­reszti farkát, fejét leszegi, szarvával túrja a gyöpet, jön nekünk. Lökjük ladikunkat a vízbe, ugrunk ró, evezünk be­felé. A bika utánunk. Fújta a vizet, mint a bálna. Átjutunk a bánáti partra, a bika nyo­munkban. Bömböl, nyállal csu­rog pofájából a harag. Föl­mászunk egy jó nagy rezgő- nyárfára. A bika annak tör­zsén élesíti szarvát. Döföli. Föl-fölforgatja ránk szemét. A gulyás tülkölt neki. Érthette a szót. Idők múlásával vissza­úszott a csordához. Még me­leg volt a bográcsbeli étel, mikor mellé ülhettünk. A hal füttyszóra sosem jön elő a vízből. A halásznak tud­nia kell, melyik fajtát mikor, mivel, hol kerítheti hálójába. Nem nagy titkok ezek. De nem is beszélnek róla. Apám­nak egyik szirtos partszakasza vizei alatt lapult kicsike lárva­telepe. Ha harcsára indult, a ladikfenékből elővette a keze- beli lárvaszedő bágert, bele­szúrt víz alatt a sejtszerű lyu­kacsos partoldalba, hemzseg­tek a kérészlárvák. Kifigyelhette Szlávkó bácsi, magyarul jól beszélő, víg ked­vű falunkbéli halász. Odajött tiszavirág-lárváért. Apám sem hagyta látatlanban.- Hát te, Szlávkó?- Hát én is.- Dehát én a tiédre sosem tátottám a számat!- Ne hidd mór, hogy csak neked tojik a tiszavirág! Szó szót követett, a ladikok teste összecsattant. Apám Szlávkó grabanca utón kapott, Szlávkó a levélevezőt emelte. Első mozdulatával úgy hó­kon koppantja apámat, fejjel bukik a vízbe. Bakancsa talpa fölött összecsapódnak a hullá­mok. Szlávkó elhajítja evező­iét, apóm után veti magát. A fölszín habzik. A hogy teli zsákot emel­nek vállon, úgy teszi ladikra apám áléit tes­tét. Nem ügyeli, merre viszi edényeiket a szeszélyes folyó. Rázogatja. — Ne vödd már ennyire a szívedre, Gergő! Együtt gyere- keskedtünk, együtt éljük a Ti­szát! — Térülj eszedre, mert tu­dom istenöm, te is utánam ugrottál volno, ha te váasz engömet fejbe! Ne ríkoztassál, nyisd ki a szömedet! Itt egy kis sliaovica. Nem kellene, hoay haragudjunk egymásra ezután sem.- Itt a lapátom, váaiól fej­be te is! Na. haragszol?- Nem érek rá.- örülök, hogy megjött a szavad. Még tavaly nyáron történt, hogy az írószövetség „alsó- tagozataként" működött Jó­zsef Attila Kör föloszlott, majd önálló jogi személyként újjá­alakult. Ezzel - először tán csak papíron - akarták érzé­keltetni a fiatal írók, hogy valami másnak, az eddiginél hatékonyabbnak kellene el­kezdődnie. Az azóta országo­san is gyökeresen megválto­zott helyzet meg szinte föl- szólítás a tényleges „újjáépí­tésre". Az érdemi munka en­nek jgyében kezdődött meg az április végére összehívott taagyűfésen. » A más idők aprócska jele­ként mindjárt föltűnt, hogy ezúttal hiányzott a miniszté­riumi illetékes elvtárs, aki eleddig rendszerint bölcsen és konstruktívan szólt hozzá a vitához. Odorics Ferenc JAK-titkár három napirendi pontja közül először is áttekintették a JAK jelenlegi helyzetét és - főleg financiális lehetőségeit. Meg­állapították, hogy a néhány évvel ezelőtt létrehozott „Hol­nap Alapítvány” betöltötte fel­adatát, az „A LAP" című gyűj­teményes kiadvány három olyan lapot indított el (84-es kijárat, Új Hölgyfutár, Dolog és Szellem), amik azóta saját lábukra tudtak állni, és - mint Csapiár Vilmos szerkesz­tő elmondta - a továbbiak­ban nincs szükség arra, hogy egyben mint JAK-kiadványok lássanak napvilágot. Csapiár is és a vezetőség is főleg amellett foglalt állást, hogy a „Holnap Alapítvány"-t fönn­tartva inkább egyfajta mece­natúra-rendszert lenne jó lét­rehozni, hisz a fiatal írók, köl­tők a kiadók elszaporodása ellenére sem jutnak egyköny- nyen publikálási lehetőséghez, nem is beszélve a szigorúan egzisztenciális gondokról. Je­lenleg majd' másfél millió fo­rint áll a JAK rendelkezésére, remélik azonban, hogy ez a pénz gyarapodhat, hisz ada­kozásokat továbbra is- le le­het írni az adóalapból. A „Holnap Alapítvány” a remé­nyeknek megfelelően 3—6—9 hónapos ösztöndíjakkal tudna támogatni egyes szerzőket, il­letve már benyújtott kész kéz­iratok kiadását segítené. Mint Odorics Ferenc titkár a rádió kérdéseire elmondta, erősen számítanak az új kor­mányzat támogatására, hisz a megválasztott képviselők között nem egy volt JAK-tag és olyan személy van, akik egykor szo­ros kapcsolatban álltak a JAK-kal. Annak csak örülni lehet, hogy az új viszonyok között valószínűleg végre csak irodalommal foglalkozhatnak az írók, nem kell majd min­denféle - ugyan fontos, de — nem rájuk tartozó ügyben szerepet vállalniuk. Végezetül szó esett még néhány eaészen konkrét JAK- programról: május utolsó hét­végéjén Győrött lesz egy há­romnapos rendezvény, ahol a helybéli „Műhely" című, nem­rég újraindult folyóirat estje mellet előadások, viták színe­sítik majd a programot, lesz még focimeccs és nagy, kö­zös beszélgetések, talán egy­szer végre irodalomról. Nyá­ron ismét megrendezik a JAK- tábort és a műfordítótábort, ősszel pedig, a tavalyi sikeren fölbuzdulva, ismét lesz hajó- kirándulás a Dunán. M. K.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom