Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-02 / 28. szám

e aj Dunántúlt napló 1990. május 2., szerda „Soha, amíg élek"- mondta indulatosan IV. Károly király, amikor siker­telen második visszatérési kísérlete során hírét vette, hogy a magyar kormány le­mondásra szólította fel. E kijelentés a címe Ormos Mária legújabb könyvének, mely „Az utolsó koronás Habsburg puccskísérleted­nek 1921. évi eseményeiről szól. A Pannónia Könyvek szép kiállítású, új kötete — dr. Lajos Ivánnak a 30-as évek­ben megjelent munkáját, (IV. Károly élete és politi­kája) követően -, a máso­dik Pécsett megjelenő mű, amely az utolsó magyar ki­rályról szól. Egyben jelzi, hogy a szerző a pécsi tudo­mányegyetem rektoraként, akadémiai tagként és poli­tikusként végzett . szerte­ágazó munkája mellett is szakít időt a kutatásra és publikálásra. A könyv krimibe illő ese­ményekről szól. Egy trónjá­hoz ragaszkodó exuralkodó kétségbeesett és kalandos próbálkozásairól, hogy leg­alább hatalmának egy ré­szét visszaszerezze. A kísér­let nemcsak a késői szem­lélő számára tűnik kilátásta­lannak, hanem a helyzetet józanul mérlegelő kortársak­nak is az lehetett. Ámbár a körülmények nem kevésbé voltak ellentmondásosak, mint maga a királyi tett. A krimibe illő történetből a jó krimi kritériumait is kielégítő könyv született. A laikus olvasó számára is ér­dekes népszerű történeti munka. Igaz, a sztorit - cselekedeteikkel — a kor­társak „írták”, nem Ormos Mária. De ő formálta a történetet izgalmas olvas­mánnyá. Ezért a szerző nem a cselekmény bonyolítására, hanem a bonyolult cselek­mény kúsza szálainak ki­bogozására vállalkozhatott. Mesteri módon oldotta meg feladatát. Nemcsak a • tör­ténész kutató fölényes szak­mai-módszertani biztonságá­val, hanem a népszerű tör­ténetírás dramaturgiai, szer­kesztési és stiláris lehetősé­geinek maximális kihaszná­lásával is. Ormos Mária minden szempontra kiterjedő, pon­tos elemzései révén hiteles képet kap az olvasó egy­részt Károly és környezete szándékairól, illetve meg- foQtolásairól, másrészt a ter­vét meghiúsító körülmények­ről. A korabeli európai vi­szonyok összefüggéseibe ágyazva nemcsak azt tárja fel, hogyan reagáltak Ká­roly kísérletére és egymás fellépésére a nagyhatalmak, a kisantant és a magyar kormányzati erők. Árnyaltan mutatja be a három erő- csoportosulás tagjainak el­térő érdekeit is, s ami ebből következett: egymást keresz­tező vagy korlátozó intéz­kedéseit, nyilatkozatait. Az események mozgatórugóit nemcsak országos érdekek­ben keresi. Tömör, de talá­ló és meggyőző jellemraj­zokkal jelzi az egyéni motí­vumokat. Azt, hogy a külön­böző dilemmák feloldásá­nak módját hogyan befolyá­solta egy-egy politikus sze­mélyisége.­A könyv ugyanakkor több, mint népszerű történeti mű. Szakmunka is egyben. Nem­csak azért, mert a király- puccsok körülményeit - franciao szági és olaszorszá­gi levélórákban feltárt - új források alapján részle­tesebben mutatja be. A szakember számára min­denekelőtt az események újszerű megközelítése s en­nek alapján az egyes sze­replők korábbiaktól eltérő megítélése teszi érdekessé. E tekintetben két momentu­mot érdemes kiemelni. Az elmúlt években már a történeti publicisztikából is közismertté vált az a ne­gatív szerep, melyet a cseh politikus. Eenes játszott Magyaroiszóg második vi­lágháború utáni helyzetének kedvezőtlen alakításában. Ormos Mária mást azt ér­zékelteti, hogy - már 1918 óta kimutatható —, Magyar- ország elleni praktikáinak folytatására miként hasz­nálta ki a IV. Károly adta új alkalmat. A fondorlatot, a tények cinikus meghami­sítását sem mellőzve. Enné! is izgalmasabb az az elemzés, mellyel a Be­nes által kialakított -, a legutóbbi időkig élő — le­genda születését mutatja be a szerző. Eszerint Ma­gyarország 1918-ban meg­szerzett szabad államiságát csak külföldi (mindenek­előtt csehszlovák) kényszer hatására őrizte volna meg. A könyv egyik legnagyobb szakmai érdeme éppen e legenda születési körülmé­nyeinek pontos bemutatása —, s ezáltal leleplezése. Ormos Mária ezúttal IV. Károly két puccskísérleté­nek történetét írta meg. Könyve azonban —, szem­pontjainak sokrétűsége, elemzéseinek mélysége ré­vén —, sokkal többről szól. Egy konkrét eseménysor kapcsán -, a politikáról és a politizálás feltételeiről. Arról, hogy a legkisebb po­litikai lépés feltételei is milyen összetettek, következ­ményei mennyire szerteága­zóak. Arról, hogy egy poli­tikus vagy egy kisállam mozgásterét mily mértékben behatárolják a nagyhatal­mak, a környező államok szándékai. Arról is, milyen veszélyeket jelenthet nem­csak önmaga, hanem orszá­ga számára is, ha egy po­litikus vagy politikai csoport nem a valóságnak megfe­lelően mérlegeli a körül­ményeket, ha vágyaitól hajt­va irracionálison cselekszik. M.ndezek alapján nem­csak a történészeknek, tör­ténelem iránt érdeklődőknek ajánlom jó szívvel a köny­vet, hanem a politikai sze­repet vállalóknak és a po­litizáló polgároknak is. Dr. Vonyó József Május elsejétől vízum nélkül az NSZK-ba Május elsejétől, tehát kedd­től megszűnik a vízumkényszer Magyarország és az NSZK kö­zött. Az erről szóló megálla­podást még március 24-én ír­ta alá Budapesten Horn Gyű­lő magyar és Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügy­miniszter. Alföldy Tádé, a Külügymi­nisztérium főosztályvezetője az MTI érdeklődésére elmondta: Olaszország és az NSZK után várhatóan a Benelux-óllamok­kal és Franciaországgal is hasonló megállapodás szüle­tik. Véleménye szerint egy éven belül a magyar állam­polgárok lényegében egész Európában szabadon, vízumok nélkül utazhatnak. Hozzátette azonban, hogy ez a turistákra és az üzletemberekre vonatko­zik, ímert a vízumkényszerek el­törlése nem jelent szabad le­telepedést, illetve munkaválla­lási lehetőséget más orszá­gokban. Drágulnak a nemzetközi vonatjegyek A Magyar Államvasutak tá­jékoztatása szerint május 1- jétől emelkedik a Nyugat-Eu- rófjába váltott menetjegyek óra, a MÁV vonalain 20 szá­zalékos, a külföldi vasutak vo­nalain változó: 5-10 százalé­kos díjemelés lép életbe. A díjváltozás előtt, 1990. április 30-ig elővételben meg­váltott, régi áron kiadott me­netjegyek érvényességük le­jártáig használhatók fel. Az NDK, a csehszlovák, a szovjet, a román, valamint a bolgár célállomásokra kiadott jegyek ára változatlan marad. Életben maradni Vajon ennyi Is elég ?... Este a tévében végignéztem a repriz kivégzést, de vala­hogy nem hagyott különösebb nyomokat bennem. A Ceau- sescu házaspár végóráit be­mutató, részletekig precíz, itt- ott remegő kezű operatőri munka után fél • órát szellőz­tettem, majd a gyerekszobá­ban megigazgattam a takaró­kat . . . Feleségem szerint hiányzik belőlem valami, s neki mindig igaza van; a részvét legap­róbb jeleit sem látva bennem föltette az ilyenkor szokásos kérdést: Szerinted csak ez a két ember hibás? . . . Sok­mindenről nem is tudhattak, ami Romániában folyt.. . *- Sanyi! Levelet kaptál... Sanyi Marosvásárhelyről me­nekült, négyrét hajtott dupla­oldalas okirat bizonyítja me­nekült státusát. Itt lakik Pé­csett, a Bajesy-Zsilinszky út 35-ben, egy lebontásra érett rozzant lakóház belső szobá­jában, ahol hét vaságy mat­racokkal . . . Két karja csupa heg: a román határőrizet derék em­berei égő cigarettáikat oltot­ták el rajta még a forradalom előtt. A huszonéves fiatalem­ber kilencszer próbált zöld­határon' átjönni Magyaror­szágra, de akkor nem sike­rült . . . Pál Sanyi kislánya álmodo­zó szemű, szép gyermek, még nincs kétesztendős. Apu nya­kába kapaszkodik. A levelet dédmama írta. „Kicsi Nomi- kám! Névnapod alkalmából, cmi most 22-én van, nőjél na­gyot, egészségesen és légy nagyon jó kislány. Te Anyukát már elfeledted, kicsi drágám, már nem is emlékszel rá. Sok­az asszony. - Rendkívül ne­héz a semmiből indulni. De majd csak lesz valahogy. In­kább ez, mint a rettegés. Beszélgetésünk közben töb­ben jönnek a szobába. Mok­kái István 21 éves lakatos, fe­leségével érkezett — most a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézetnél segédmunkás. Bo- boc Octavian leánytestvérével jött át - ma már albérletben laknak a közelben -, s az Al­kotók Tervező Stúdiójában dolgozik. Varga Károly 22 esztendős, a zöld határon ér­kezett 1988 decemberében fe­leségével. Móni hat hónapos terhes volt. Fülöp Attila 16. életévét még rtem töltötte be - félárva gyerek. Csavargott, senki sem viselte gondját: Pál Sanyi „örökbe fogadta”. . .- Tudja, mi az — szól egyi­kük -, ha mindig azon remeg az ember, hogy mikor jönnek érte, mikor ölik meg ... Éj­szaka a legrosszabb.- A román-magyar ellen­tét? . . . Sanyi a maga módján fo­galmaz:- Ez a rendszer bűne. Hol lesz ott megegyezés és béke, ahol mór az óvodás korú gyerekeket arra tanítják, hogy gyűlöld a másikat? Soha! Boboc Octavian édesapja román magasrangú katona­tiszt, édesanyja magyar.- ön miért nem maradha­tott?- Korcs vagyok - jegyzi meg keserűen. — Tudja, ez azt jelenti, hogy sem nem ma­gyar, sem nem román. A ma­gyarok is megvertek, a romá­nok is . . .- Otthon hogy élt?- Megvolt mindenünk. Apám ezredes, a kantinból azt ho­zott, amit csak megkívántunk. De egyszer, az egyik szorn­Pál Sándor és másfél éves kislánya a délutáni séta előtt sok puszit küld neked Anyuka, aki mindég sir. . .” Nomi elhúzódik tőlem.- Ne félj kicsi - simogatja az apja. — Itt nem kell fél­ned . . . Sanyival a forradalom utáni időkben találkoztam először: gyógykezelésre jött Magyaror­szágra. Azon az ominózus de­cember 22-i éjszakán félholt­ra verték a szeku börtönében; időnként még ma is vért hány. . . Aztán megint jönni kellett, mert egy éjszaka a fe­lesége torkának kést nyom­tak:- Ha nem vonja vissza a férjed a vallomását, kinyírunk a kölyköddel együtt. . . Florica Mihaella - Sanyi fe­lesége — még most is remeg, 'ha az eseményre gondol. Sanyi természetesen visszavon­ta a följelentést — nem va­gyok én besúgó —, fölpakolta a családot, s búcsút mondott Marosvásárhelynek.- Hogy élnek itt?- Nézzen körül! - mutatja széd följött hozzánk telefonál­ni Budapestre, de másnap már a laktanyában megkér­dezték tőle: „Hogy is volt az a telefonálás? . ..” Sanyi közbevág:- Sokan itt is megszólnak: mit keresünk mi itt? Menjünk haza. Mennék is, ha volna út. . . De nincs, csak errefelé. Kérdem én, ön mit tenne, ha mindig attól kéne rettegnie, mikor szúrják hátába a kést... Ez az út azt jelenti: életben maradsz! Békéscsabán a menekült­táborban sok emberrel talál­kozott. Nem a jobb élet hoz­ta ide őket, hanem a rette­gés, az egyszerű élniakarás . .. Makkai Pista március 2-án ült föl a vonatra s Solindr- községnél kivárta a sötétedést. Felesége most harmadik hó­napban van . . .- Miért jöttek? Nincs válasz. Azaz van.- Tudja mi fáj? Az, hogy el kellett hagynom azt a föl­del, ahol születtem. A baráto­A gyerekek már hozzászoktak az alkalmi szálláshoz Läufer László felvételei kát. A testvéreket. A szüléi­mét . . . Egyikük - maradjon a do­log titokban — 11 hónapot ro­mán börtönben ült, mert érett­ségi után disszidálni próbált. Nyolc éve is megvan ennek, de azóta nem tud jóízűt enni, kifordul az étel a gyomrából. Állítólag majd elmúlik egy­szer ... — Korpakása egérpiszokkal. Evett már ilyesmit? . . . A döntés mindegyiküknél végleges. Vagy itt élik le az életüket, vagy sehol. Döbbe­netes a határozottság. Pál Sanyi családjával és g 16 éves Fülöp Attilával innen is disszidálni akart. Az osztrák határon fogták el, s a tiltott határátlépésért figyelmeztetést kapott. Attila így mondja el az esetet: — Először egy maszek aszta­losnál kaptunk munkát, amikor Pécsre kerültünk. Valahol egy lakásban lambériázni kellett, s erre kialkudtunk egy összeget. Az asztalos' a lelkünkre kötöt­te, hogy nem árulhatjuk el, honnan jöttünk, mert szerinte rá nézve szégyen, ha erdé­lyiekkel dolgoztat. A lakóknak azt hazudtuk, itt lakunk a Kertvárosban . . . Már majd­nem végeztünk a munkával - közel 14 napot dolgoztunk reg­geltől estig -, amikor az asz­talos azt mondta: nem jó a munka, fel is út, le is út. Adott 1400 forintot hármunk­nak, amiből még hét forintos órabér se jön ki . . . Erre Sa­nyi elkeseredett, azt mondta: menjünk innen. Magyar akar­tam lenni, mert magyar va­gyok. S becsaptak. Azt se volt szabad elmondanom, hol szü­lettem . . . Sanyira nézek. — Elkeseredtünk nagyon. Terhére vagyunk itt mindenki­nek, valahol csak befogad a nagyvilág . . . — Most hogyan tovább? — Néhány hete a lila ABC- ben kaptunk munkát, az otta­niak nagy szeretettel fogad­tak. Az ABC vezetője előtt kü­lön le a kalappal; nagyon rendes ember. Szóval, végre egyszer jól érzem magam. Az­tán itt van a Makoviczky dok­tor úr... Rengeteget tett azért, hogy a szeku-fogda nyo­mait eltüntesse. Talán már itt­hon vagyok. Nomi ropogtatja a cukorkát, nem ért az egészből semmit. Kócos kisgyerek; néhány nap óta a Köztársaság téri böl- csibe viszi az anyja, szoktat­ni ... — Sajnos, fél mindenkitől . . . — És önök? Attila huncutul néz föl: — Karatézni járok a vasút­hoz .. S a vékony dongájú srác az ökleit ütögeti a tenyerébe. — Nem így értettem, Atti­la ... — De így is fehet, bár itt nem bántanak. Tudja, nekem végigugráltak csizmával az ol­dalamon, de azért mindig ki­lőttem a szeku ablakait. Egy­szer meg halántékon kaptam egy szekust vascsavarral. S mesélni kezd a decemberi tüntetésről. Amikor fütyültek a puskagolyók, amikor átlőtt emberek hullottak el mellette, s egy kis téren nyöszörgött valaki, a beleit tapogatva, vé­resen . . .- Mi szeretnél lenni?- Gépkocsivezető. A menedékhelyet, ahol ma­roknyi erdélyi fiatal él, gyere­kek gyerekekkel, néhányszor csavargók, akik korábban itt laktak, s akik feltehetően megtartották a kulcsot, kira­bolták. Pénzt vittek el, nem sokat - csak ami volt. Kisrá- diót, élelmiszert. Az éhség sem volt ritka vendég itt a Bajcsy 35-ben. Az épület napjai meg van­nak számolva: a hatóság bon­tani készül . . . Hová tovább? Albérletbe? Mennyiért? Naponta ezrek és ezrek jönnek át; Pécs messze esik a „menekült útvonaltól”. Vagy mégsem? Vajon én mit tennék a he­lyükben? A minap néhány egyetemis­tának próbáltam segíteni: a kolozsvári jogi fakultásról, a vásárhelyi orvoskarról . . . Jön­nének ők is. Nagyváradon, Zilahon, Kolozsváron ismerő­sökkel beszélgetve hallottam: a lakók éjjelente őrséget szer­veznek a lépcsőházban, az ajtókat lakattal zárják, belül­ről kitámasztják ... A falvak­ban sincs béke: a vasvilla, a fejsze az emberek keze ügyé­ben . . . Emlékezzenek csak ar­ra a képsorra, amikor a ma­gyar faluban kimenekítették az asszonyokat, gyerekeket a ha­tárba, a szomszéd falu táma­dásától tartva. Romániában nem a kormá­nyé, nem a hadseregé a ha­talom. Az utcáé . . . Meddig? És meddig kell menekült stá­tusokat osztogatni pecsétes papírokon? Mit bír el az a Magyarország, ahol néhány határon túli magyar a ma­gyarságát keresi? A beszélgetés a késő esti órákba nyúlt. Szegény magya­rok. Kéne ruha, élelem, s ta­lán egy hűtőszekrény is .. . Itt minden drága. A fizetések meg . . . ötezer, hatezer forin­tok; több nem jár a segéd­munkáért . . . Egyetlen pers­pektíva néhányuknál: életben maradni. Vajon ennyi is elég . . .? Este éppen a repriz-kivég- zésre érkeztem haza. Mondom magamban: abban tényleg valami lehet, hogy ezek ketten nem is tudhattak mindenről, ami Romániában folyt... Koznia Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom