Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-19 / 45. szám

1990. május 19., szombat

uj Dunántúli napló

9

Igazi zenekari műhelymunka

Május 9-én átlagon felüli érdeklődéssel várt hangversenyre került sor a POTE aulájában. A várakozás részint a karmester, részint a szólista személyének szólt. A Pécs/' Szimfonikus Zenekari ismét — a város közönsége által már ősszel megkedvelt - Howard Williams vezényelte, landó lené neve pedig régóta minőségi garanciát jelent a magyar zenekedvelők számára. Jól ismert, gyakran hallható es igényes Beethoven-művek hangzottak el, elsőként a Co- riolan-nyitány, amely talán lelkesebb fogadtatásra talált volna, vagy legalább is mélyebb nyomokat hagyott volna a hallgatóságban egy olyan interpretáció révén, melyben kellően érvényesül a mű alaprétegét meghatározó néhány- •hangos motívum kérlelhetet- lensége, monomóniás ismételgetése.

Annál nagyobb lehetett örömünk a c-'moll zongoraverseny elhangzásakor. A szólista és a karmester kamarazenei minőségű együttműködése, egymásra hangolódottsága révén olyan zenei közeg jöhetett létre, melyben a zenekar jóformán minden tagja maga is partnerévé vált a két kiváló muzsikusnak, így maradandó értékű, mindenfajta összehasonlítást kiálló, európai nívójú produkció született. Sokakat minden bizonynyal meglepett, meghökkentett, netalán egyenesen zavart Jandó interpretációjának szélsőségességé, esetenkénti keménysége, energikussága. Ennek oka az lehet, hogy miközben folyvást emlegetjük Beethoven „korlátokat nem tűrő”, extravagáns alkotói habitusát számos előadó nem meri felvállalni ezen ismereteink gyakorlati konzekvenciáit, inkább tompítja e zene kiegyensúlyozatlanságát, feszítő

ellentmondásosságát, ilyenformán adósunk marad a külső és belső harmóniáját minduntalan elvesztő, jellegzetesen „ezüstkori” művész valódi portréjával.

Nem így Jandó: ö pontosan felmérte, hogy mit jelenthetett Beethoven korának törékeny fortepianóján megszólaltatni ezt a zenei anyagot, és azt a hatást lenyűgöző ér- zékletességgel ültette át a modern Steinway-re. Számomra a cJmoll koncert ezen interpretációja minden izében hiteles volt. Sorolhatnám a szebbnél szebb megoldások sokaságát a nyitótétel nyerseségétől az E-dúr lassú végtelen gyengédségén, a Finale Asz-dúr epizódjának báján át a záró stretta fergeteges lendületéig; a jelenlévők többségét tökéletesen meggyőzte Jandó, Williams és a nagyszerűen kisérő zenekar.

A szünet után a III. (jEroi- ca") szimfónia hangzott el. Ez a tolmácsolás — legalábbis a nyitótételt illetően - hiányérzetet hagyott sokunkban. Talán valamilyen túltelített kifejezésvágyból fakadóan, talán a zongoraverseny pszichés „utóhatásaként”, az első tétel Beethoven által is különleges becsben tartott nagyszabású drámai ive, szervesszigorú építkezése helyett amolyan „túlpörgetett”, szabadjára engedett, színes epizódokban bővelkedő, a kívánatosnál könnyebb fajsúlyú előadást hallhattunk. A további tételekről szerencsére sokkal több jót lehet mondán:, különös tekintettel a Gyászinduló őszinte, mélyen átélt, intenzív megszólaltatására. Az igazi zenekari műhelymunka újabb és újabb jeleit a pécsi zenekar és Williams közös fellépései eleddig minden esetben felmutatták.

Gönczy László

Csörgés József

öngyilkos halak*

Fajtákat irtó halál tobzódik a Tengerben hát ne haragudj, hogy

nem hiszek a szemedből áradó tiszta hitnek; mögötte látom Prométheuszt.

Nem tudlak befogadni ingázó fényekből

összeállt Világmindenség,

lépteimen hetvennyolc kardszárnyú

delfin villan át,

fütyülő nyilakként hoznak

fehér éjszakát.

Nem értem zátonyra űző rohamotok.

Állok. Porszem maradok, széltől, esőtől rettegő: sarokból figyelem a vízből szökkenő halak mozdulatát.

* Jugosilávioi magyar küllő. Öngyilkos halok című kötata mait jelent meg Esxéken.

Magyari Barna

Ablakodon bedobták az avantgarde-ot

Páll* Tűrök Lászlónak Nagftiaíontóro

amikor a fütyörészö Kassák bedobta ablakodon az avantgarde-ot zavarunkban 1

masninak néztük kedvesed hajába Euklidész posztulátumát

tudod többen megkérdezték ha állni tesszük el a délutánt miért nem teszünk bele cukrot vagy szaharint

ha egymáshoz indultunk nyáron gyakran arra mentünk hol a vasgyár mögött a Kölesér vizében szívesen pancsolt a zaj

és emlékszel Juci néninek mindig „Csókolom,,-mal köszönt az a tölgyfa amelyiken soha nem kapcsoltuk be a fülemülét

ftSsiyiBi LAssIő

A ravatal

Dédanyja 1951. június 12- én halt meg.

Magdalen néni csontos kezű, horgas orrú, hajlott hátú öreg asszony volt, de azért szerette őt.

Tavasztól őszig mezítláb járt, bokái veresek és puffadtak voltak.

Az utolsó években már rogyadozó térdekkel végezte a ház körüli teendőket, etette az állatokat. „Vízibetegségben" szenvedett, felpuffadtak először a combjai, majd az egész teste. Állandóan kívánta a szódavizet, naponta több üveggel megivott volna. Kis megtakarított pénzét a szekrényben a ruhák alatt dug- dosta, és gyakran szólt így:

Eredj, hozz két üveg szódát, te gyerek!

A szódás a falu túlsó végében, a zsidótemető mellett lakott.

Amikor a gyereknek játszani inkább volt kedve, mint elmenni és kicseréltetni a karcsú, színes, 7 dl-es szódásüvegeket, dédanyja panaszosan kiabált, szinte jajveszé- kelt:- Megállj, megállj, te komisz kötök!

A kölyök el se tudta képzelni, mily kínokat áll ki a

dédanya, mily olthatatlanul és csillapíthatatlanul , kívánja a szódavizet.

Sőt néha kicsúfolta, és kinevette sirámait.

De ez azért volt, mert nagyanyja is türelmetlenül bánt az öregasszonnyal:

— Maga mór megint enne? Hisz most früstökölt! Az úristen se győz főzni, mosni Magára !

Kiskorában ezt a hangnemet tanulta.

Ágyban fekvő a dédanya nem sokáig vala. Amíg tudta, kivonszolta magát hátra, a bőralma-fa alá, a budira.

Rekkenő hőségben, 51. június 12-én az öltöztető vénasszonyok lemosdatták, ráadták ünneplő' ruháját, koporsóba fektették, felravatalozták a hátsó szoba Horváthék felőli ablaka alatt és virrasz- tottak.

A kölök ekkor látott életében először halottat. Idegennek, merevnek, élettelennek, később félelmetesnek látta a viaszsárga arcot, megborzon- gatónak a koporsó deszkáját.

Űt az első szobában lefektették, de csak órák múlva tudott elaludni, nagyon irtózott a házban lévő halottól. A hátsó szobából átszűrődött a ravatalt körülülö vénasszonyok bűnbánó, ájtatos, kéjes mor- mogása.

Másnap végre meghozták Szent Mihály lovát, összejött a feketeruhás tömeg, kihozták a koporsót az udvarra, elbúcsúztatták a holtat és kikísérték a temetőbe.

(Az udvaron a búcsúztatás olatt szemlesütve és nagyon csendben kellett lennie.)

A Dédanya holttestét elvitték, de a szaga ottmaradt.

Hiába szellőztettek, hullaszag maradt a hátsó szobában. Hiába volt muskátlival tele az ablak.

A nagymama cukrot pörkölt többször is, de nem használt.

Valaki azt mondta, fel kellene szedni a padlót, jó mélyen felásni, megforgatni a földet, mert az vette be a szagot.

De ezt nem tették, sokba került volna - és az ötvenes években pénzük alig volt, csak terményük -, inkább szagolták az illatot.

A kisfiú nem sokáig elhatott az első (tiszta) szobában, törvényszerű volt, hogy ott senki sem alszik, és üresen áll; áttették vissza a hátsó szobába.

Az ágy közel volt Horváthék

ablakához, csak arról az oldalról lehetett megközelíteni, és átmenni azon a helyen keresztül, ahol egykor a ravatal állt. Nem lehetett felemelkedni, felszállni, keringeni a hely felett - mint a spiritiszták szerint állítólag a lelkek teszik, amig még a ravataluk ott áll, és mindent hallanak és látnak, amit a gyászolók és idegenek róluk mondanak, és figyelik, hogyan gyászolják őket -, és zutty bele az ágyba. Sötétben kellett átslisszanni azon a helyen, borzongások közepette. Borzalmas volt keresztülmenni azon a helyen, ahol a halott feküdt, és rágondolni ágyban fekve, hogy tőle két méterre volt a sötét koporsó, benne a viaszszínű, aszott arccal.

Még évek múlva is érezni lehetett azt a nehéz szagot, és a kisfiút a hideg rázta, ha rágondolt ezekre a dolgokra.

Ekkor pillantott be másodszor a FÖLD ALATTI BIRODA- LOM-ba.

(Először az öngyilkos pásztorlány kapcsán - aki veteményeskertjükkel szemben, a vályogfolu pásztorház első szobájában akasztotta fel ma- qát - kényszerítette a sors, hogy belepillantson.)

E

gy nagyvárosi nyomozónak bizony sok hullával akad dolga. Sok mindent láttam már életemben, de ilyen holttestet még soha. Mikor Tom Carter, az izgatott gondnok kinyitotta a hatalmas luxuslakosztály ajtaját, és bevezetett a hálószobába, az ágyon fekvő férfi teteme olyan benyomást keltett, mintha mór túl lenne a halottmosda- tás és -öltöztetés szomorú ceremóniáján. Gondosan eligazított, sötét ruhát viselt, cipőjén látszott, hogy nemrég tisztították fényesre, nyakkendője gondosan megkötve, két keze a mellén összekulcsolva.

Tim Mulhane, a társam felmordult a látványra.

— Miért mondtad, hogy öngyilkosság. Tom? - kérdezte kicsit szemrehányóan a gondnoktól, aki mindkettőnknek jó ismerőse volt.

— Azért, mert a mai postámmal kaptam egy levelet, amelynek írója azt kérte, hogy jöjjek fel ide, mert ön- gyilkosságot követ el - válaszolta Ca/ter.- Igazán? - csodálkozott Mulhane.

— Ami engem illet, Tim — szóltam közbe —, nehezen tudom elképzelni, hogy egy öngyilkos ilyen szépen haljon meg. Nem, nem, Tim! Gon- •dold csak el, mekkora önuralom kell ahhoz, hogy valaki igy rendbe tegye magát, s meg se moccanjon még akkor sem, amikor már érzi, hogy közel a vég.

— Nem tehetek róla, de a levélíró öngyilkosságot emlegetett - bizonygatta Carter.

Mulhane az ágy mellé lépve egy levelet emelt fel az éjjeliszekrényről.

— Majd később ezt is megnézzük - mondta, és nekem is megmutatta a borítékot, amelyen ez állt: „CSAK A RENDŐRSÉG RÉSZÉRE.”

— öngyilkos típusnak látszik? — kérdezte Tim.

— Nehéz lenne megmondani — válaszolta Carter. — Magányos, tartózkodó kis emberke volt. Angol. Amióta csak idejöttem, pedig annak már több mint tizenöt éve, mindig Mr. Wilsonnak dolgozott. Afféle magántitkór volt, vagy mi. Egyszer elmondta, hogy nincs egyetlen rokona sem. De nem panaszkodott. Az ilyen típus nem szokott siránkozni.-Hol van most Wilson?

— A múlt héten utazott e! San Franciscóba. ő azt mondta — mutatott Carter az ágyon fekvő hullára —, hogy Mr. Wilson ma este érkezik vissza.

— Nem tudsz róla, nem voltak anyagi zűrjei?

— Neki? — mutatott Carter ismét a halottra. - Éppen lehettek .... Rengeteg pénze ellenére Mr. Wilson ritkán fizet, és akkor is általában keveset és késve.- Kösz, most már akár el is mehetsz, Tom - mondta Mulhane.

Mikor az ajtó becsukódott Carter mögött, Mulhane fölnyitotta a borítékot. Mellé léptem, s együtt kezdtük olvasni a levelet.

„A RENDŐRSÉGNEK: Soha nem szerettem a bizonytalanságot és a befejezetlen dolgokat, ezért írom most ezt a levelet. Néhány héttel ezelőtt véletlenül fölfedeztem, hogy miközben tanúként néhány papírt íratott alá velem Mr. Wilson, aláírtam egy nagy összegű biztosítást is, melyet Mr. Wilson az én nevemre kötött s amelyben saját magát jelölte meg kedvezményezettnek. Tudom, hogy Mr. Wilsonnak az elmúlt időszakban komoly anyagi veszteségei voltak, de el sem tudtam képzelni olyan kétségbeejtő helyzetet, melyből csak az én halálom lehet a kivezető út Mr. Wilson számára.

Később, mikor egy alkalommal Mr. Wilson azt hitte, hogy nem vagyok a lakosztályban, észrevettem, hogy voiami színtelen folyadékot önt abba a borosüvegbe, melyből esténként együtt szoktunk iszogatni. Mikor elutazott - ahogy ezt gyakran tette —, bizonyára azt hitte, hogy egyedül is elfogyasztom a szokásos italunkat.

Ez a kettős fölfedezés megrázó volt számomra, mivel Mr. Wilson az egyedüli hozzátartozóm a világon. Biztosan

megdöbbenti önöket, hogy mindennek tudatában én mégis ittam abból az üvegből. Ennek személyes és csakis rám tartozó oka van. Csak annyit kívánok nyomatékei kijelenteni, hogy saját akaratomból és tettem minden következményét átgondolva ittam az italból. Viszont any- nyira szentimentális sem vagyok, hogy Mr. Wilsonnal lehetővé tegyem halálom révén a haszonszerzést. Szeretném azonban, ha ezzel az ügyet lezártnak tekintenék. A mérgezett italt, az üveget és a poharat megsemmisítettem, még mielőtt a méreg hatni kezdett volna. Őszinte hívük.”

Mulhane a levelet bámulta.

— Gyilkosság - állapította meg.

— öngyilkosság — mondtam én.

— Akkor gyilkossógi kísérlet!- Végeredményét tekintve öngyilkosság. Ő maga írta, hogy nem kényszerítette senki az ital elfogyasztására.- Egyetlen hozzátartozója meg akarja mérgezni, erre úgy döntött, hogy legyen akkor úgy, ahogy lennie kell - mondta Mulhane szinte a fogát csikorgatva, és felvette a telefonkagylót. - Tom, tudod-e, mikor érkezik Wilson gépe? - kérdezte, amikor a vonal túlsó végén meghallotta Carter hangját. Aztán az órájára pillantott.- Nagyszerű - mondta, s lebiggyesztet szájjal hallgatta a gondnok szavait. - Igen, mi akarjuk közölni vele a rossz hírt.

Bevártuk a rendőrorvost. Gyorsan végzett, alig negyedóra múlva már indulhattunk is vissza a rendőrségre.

Kifelé menet a hatalmas lakosztályból, Mulhane megállt, s alaposan szemügyre vett egy bekeretezett képet, mely egy testes, bozontos szemöldökű férfit ábrázolt — aki nem volt azonos az ágyon fekvő hullával.- És most mit akarsz csinálni? — kérdeztem, miközben a repülőtér felé hajtottunk. — Semmiféle bizonyíték nincs a kezünkben. Az üveg és a poharak eltűntek. Egyetlen dolog van a kezünkben: az

öngyilkos búcsúlevele. De azzal sem megyünk sokra. Ki tudja, igazat írt-e, ki tudja, valódi-e a levél?

Mulhane nem válaszolt. Mikor a lépcsőt odatolták a géphez, szinte azonnal fölfedeztem a kiszállók között a fényképen látott férfit. Mulhane kísérletet sem tett, hogy feltartóztassa, de ahogy elhaladt mellettünk, azonnal a nyomába szegődött. Én kis távolságból követtem mindkettőjüket. Mikor kiértünk az utcára, a tülekedő autók és hordárok közé, Mulhane meg- szaporázta lépteit, s kisvártatva Mr. Wilson vállára tette a kezét.

— Szeretnénk egy kicsit elbeszélgetni magával arról az üveg borról és a poharakról, amit a lakosztályában találtunk, Mr. Wilson — mondta, s benyúlt a kabátja alá, hallottam, amint megcsörren a derékszíjára erősített bilincs. Wilson villámgyors mozdulattal kibúit a vállára nehezedő kéz alól, és belevetette magát az utca forgatagába. Félre- kaotam a feiern, a zaj hallatán, amikor a repülőtéri autóbusz gyorsiórata a csikorgó fékezés ellenére pontosan derékba kanta.

— Ki hatalmazott fel arra, hogy a Gondviselés szerepét játszd? - kérdeztem Mulha- ne-t kis idő múlva.

— A kis embert valóban senki nem kényszerítette arra, hogy igyon az italból, és Wil- sont sem, hogy meneküljön előlünk - válaszolta Mulhane tárgyilagos hangon, és elindult a parkolóban várakozó kocsink felé.

Bizonyíték nélkül

Dan J. Marlowe