Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)

1990-05-19 / 45. szám

e aj Dunántúli napló

__________________________ 1990. május 19., szombat

S

zemközt fiele

Beszélgetés Csorba Győzővel

Istenről, öregedőben

Hogyha, ezerszer öregebb is, én se vagyok gyerek, tárgyalhatnánk egymással végre úgy, mint felnőtt emberek.

Ö nyilván sokkalta tudósabb, számára több dolog természetes, sőt túl-túl szimpla is tán, ami nekem titok.

Bár igy, romlandó testben élni, alázva, dicstelen, hogy mit jelent, azt nála én közelebbről ismerem.

Még akkor is, ha sorsot, álmot rám (ránk) ö rendel, oszt, de a saját lábán a cifra úton ő végig nem tapos.

Nagyrészt megtettem már a dolgom, hátra kevés maradt; hogy felnőttként kezeljen, arra eljött a pillanat.

Szeretnék mellé ülni csöndben, megérinteni is,

elmondani gondot és örömet, a nagyot is, kicsit is.

Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos, hogy meghallgassanak, beszélhessek, kiönthessem a szivem: sok benne a salak.

S vitatkozhassak is, ha úgy jön, s tévedjen néha ő, lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha belőlem dudva nő.

Örömmel tennék mint kölyök még, midőn aggálytalan ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman, és rábiztam magam.

Most szégyellném ezt: némiképpen mi egyenlők vagyunk,

hozzánk — ó jaj! — az méltó csak, ha igy-úgy el-eltárgyalgatunk.

(A Mttő Viliid 1 tokába című ktli tébíl.)

A

z alábbi beszélgetés május 2-án, szerdán délelőtt folyt le a Megyei Könyvtárban, ahová a költő he- tenként egyszer rendszeresen bejár. Az egyszerűen berendezett irodahelyiségben csend és nyugalom honolt, egyébként is szünnap volt a kölcsönzőben. Talán ez okozta, hogy amikor helyet foglaltunk, Csorba Győző egy finoman ironikus megjegyzést tett a vidéki szellemre, ám hamarosan a közélet eseményeire terelődöt a szó.- Milyen a közérzeted manapság? Hogy vélekedsz a körülöttünk zajló változásokról? — kérdeztem.- A magam helyzetéből kell kiindulnom. Sajnos, mostanában nem érzem jól magam — válaszolta, majd folytatta.- öt éve komolyabb műtéten estem át, s az a lefokozott állapot, melyben élek, nem teszi lehetővé, hogy behatóbbon érdeklődjem a 'politikai kérdések iránt, örülök, ha egy-egy verset sikerül írnom. Különféle folyóiratok verseket kérnek tőlem, most is öt—'hat levél fekszik a polcomon, s 'ha néha tudok küldeni, ez boldoggá tesz. Január végén egy kötetet átadtam a Magvető Kiadónak „Szemközt Vele” címmel. Remélhetőleg 'hamarosan megjelenik. Igy hát közéleti kérdések kevésbé ér- d ékelnek. Egyébként kissé gyanakvással szemlélem azt, alhogy sokan mosakodnak, helyezkednek, igyekeznek magukat .minél előnyösebben átmenteni. íEz emlékeztet engem az 1945 utáni néhány évre, mikor az ország tele volt „ellenállóval", akiknek a tevékenysége persze, legtöbbször csupán óbból állt, hogy, mint mondták, „hallgatták az angol rádiót". Ha az mind igaz lenne, amire ma sokan hivatkoznak, nem juthatott volna ilyen

helyzetbe az ország. Nem lesz könnyű az előrelépés, mert kevés demokratikus hagyománnyal rendelkezünk. Az a néhány évtized a kiegyezéstől az első világháborúig, sajnos, túlságosan rövid volt. Mégis bízom óbban, hogy e népben olyan tulajdonságok rejlenek, melyek, ha engedik megnyilatkozni, szinte csodára teszik képessé. Eszembe jut egy apró példa ifjúkoromból: az Athi- nay utca környéki telep bérlakásait magánkézbe adták, s szinte egy csapásra megváltozott minden, mert az emberek tulajdonosokká lettek.- Ismeretes egykori ellenszenved a népi-urbánus ellentéttel szemben, mely az irodalmat is a szerző népi-közösségi vagy polgári-egyéni vonatkozásainak számbavétele alapján szemlélte ...- Igen, Várkonyi Nándor is szólt erről a „Pengő évedben. Én nagyra tartottam őt, de nem értettem egyet azokkal a torzuló sóik kai, melyek a „Sorsunk" szerkesztésében néhány népi író, főként Kodolá- nyi hatására 'bekövetkeztek. Mi Weöres Sándorral verseket szerkesztettünk, természetesen elsősorban művészi szempontból, s nem vettük figyelembe, hogy a szerző .hivatalnok vagy parasztlegény-e, aki esetleg 'istállólámpo fényénél írja a versét. Ez a lapon 'belül átmenetileg bizonyos feszültségeket okozott. Weöres Sándorral és Makay Gusztávval ezért 'kiléptünk a szerkesztőségből, de o nézeteltéréseket hamarosan tisztáztuk, s a lap szellemével egészen megszűnéséig azonosulni tudtam. Bóka László, alighanem egy 'kritika miatti sértődésből, írt is egy csípős oikket ellenünk az akkori Magyar Nemzetben, ha jól emlékszem „Egy király - egy cigány” címmel, melyben szóvá tette, hogy mi egyaránt közöljük Erdélyi Józsefet, Rónay Györgyöt és Nagy Istvánt.- Vagyis értékközpontú

szemléleteteket és nyitottságotokat Ítélte el.

— Valóban. Számunkra o mű volt a lényeg. Az „urbánus” Mándy Ivánt már akkor nagyra becsültem (jó barátom mindmáig), de a „népi" Erdélyi József sok versét, sőt a baranyai Sértő Kálmán egy-egy versét is szerettem.- Napjainkban mintha felújulna szellemi életünk e kedvezőtlen megoszlása. Nem aggódsz emiatt?

— Remélem, hogy ezen már túl vagyunk. Vajon Nagy László népies-e vagy urbánus? Nem tudom megállapítani, egyszerűen élvezem a verseit. 'De ugyanígy vagyok a hozzám közel álló Galsai Pongrác vagy Szántó Tibor írásaival is. Ha ez az ellentét ma felvetődik, szerintem erőszakolt kezdeményezés.- Bizonyára irodalomközpontú szemléleteddel függ ősz- sze az is, hogy miközben írásaidban gyakran hangsúlyozod az egyéni élmény lontosságát, nem csupán ennek tárgyias megtagadásával fordulsz szembe, de elhatárolod magad az élmény érzelmi megközelítésétől is.

— Igy van. Szerintem ugyanis sokan kissé felületesen kezelik a dolog intellektuális vonatkozásait, s túlságosan az ösztönökre hagyatkoznak. Pedig az irodalom is .igényli bizonyos eszközök birtokba vételét. Ne vezessen félre senkit az, hogy versíráshoz egy félbetört ceruza is elég. Igen, poéta ... nascitur..., tartja a régi mondás, költővé születni kell, de ez nem minden. Tanulnia is kell! Én például megkívánom a költőtől, hogy tudja: a „lesz" vagy az „egy” szavak soha nem állhatnak .rövid szótagként az időmértékes versben, s legyen képes megkülönböztetni a hendekasylla- bust a jambikus sortól. Ha egy verssorban megzökken a metrum, szinte orra esem. Persze, ennek a költő fülében kell lennie, s Ady füle nem úgy működik, mint mondjuk Ba- bitsé, de milyen gyönyörű adoniszi sorokat irt a „Sappho szerelmes éneké”-ben! A legszebb népdalok is született költőtől származnak. Például ez: „Meg akartam házasodni, / Galambot akartam fogni, / Galamb helyett kányát fogtam, / Bánom, hogy megházasodtam." Óriási költemény! 'De hány ilyen költő kallódott el, mert nem állt módjában képezni magát.

— ......Eltemette rögtön a

n

ótát: Káromkodott vagy lű- työrészett."

— Vagy csupán hallgatott. Mert a közvetlen tapasztalat kevés. Közbevetőleg megjegyzem, hogy azért nem is lebecsülendő. Egyszer Pécsett G.

G. 'felolvasott egy munkás- témájú novellát, melynek hőse télen kiment az udvarra mosakodni ... A szegény embereknek bizony sokkal több eszük volt ennél. Visszatérve: költő csak az lehet, akinek az élete alyan, mint egy óriási 'belső tér, melyben szabadon képes mozogni. Lelhet, hogy harmincöt éves korában talál meg egy olyan élményt, melyet hatéves gyermekiként élt át. A közvetlen tapasztalat tehát nem determinálja a mű- vésri élményt.

— Meg is törné, szét is forgácsolná egy életmű belső egységét. Úgy vélem, költészetednek ez a szervessége tragikus életérzésből fakad, mely a verseidben megszólaló létélménynek mintegy a mag- vát képezi. Egyik újabb versedben, a „Miserabilis"-ben ezt igy fogalmazod meg: „ó én szánandó mindenféleképpen". S ez nem csupán az ember tragikusságának, de méltóságának, sőt autonómiájának megfogalmazásaként is értelmezhető.

— Azt hiszem, valóban lehetséges ez az értelmezés. Tízéves koromig az Athínay utcában egy régi temető közelében laktam, ahova mór nem temetkeztek, számunkra, gyermekek számára titokzatos játéktér volt inkább, de mindenszentekkor még gyertyák égtek a sírokon. Igen korán, 1927- ben elvesztettem az édesapámat, a következő évben fiatalon meghalt tífuszban a legidősebb bátyám . . . Ezek a ha- láléfmények már kamaszkoromban arra sarkalltak, hogy az élet értelmét kutassam. Nil admirari — mondja a görög bölcs. Én viszont most, hogy .közeledem a visszaszámláláshoz,' úgy vélem, hogy épp ellenkezőleg, mindenen csodálkozni kell. Omnia admirari! A kettő persze, Kosztolányitól tudjuk, lényegében ugyanaz. Engem mostanában egészen apró dolgok is valósóggol ámulatba ejtenek. Hogy miért csúszik le a háztetőn egy cserép, miért van olyan hosszú nyaka a zsiráfnak, honnan tudja a szilvamag, hogy miféle fává kell fejlődnie, egy gyermekláncfű kész csoda, vagy egy kis bogár, mely régi könyvek lapjai közül bújik elő. Kis semmiség, de a világ összes akadémikusa sem tudná előállitani. S az a Valaki pedig, akiről nem tudom, hogy van-e vagy nincs, valósággal 'brillírozík teremtő erejének - bőségében. Sőt, mi is eszközei vagyunk, ha nem akarjuk, akkor is, .néha szinte látom, hogy elégedetten dörzsöli a kezét, jól „átejtett" 'bennünket! Ahogy közeledem a befejezéshez, hogy megáll: 'jak szemközt Vele, szeretnék jeleket kapni tőle. A szíve n is gyorsabban dobog emiatt. Mert végül is kétfajta életet tartanék elviselhetőnek: az elmebetegét és a rendíthetetlenül hívőét. Az előbbi innét, az utóbbi pedig talán túl van o nagy kérdéseken. De aki problémákkal és kételyekkel küzd, melyeket nem tud .megoldani, annak kegyetlenül nehéz. Igen, ez tragikus. Felteszem, hogy ezzel függ össze verseim realizmusa s száraz, srikár stílusa.- Többen megírták, hogy e téren hatott Rád Schopenhauer.

— Igen, kamasz éveimben nagyon sokat foglalkoztatott, nem csupán „A világ mint

akarat és képzet", hanem o szexualitásról, a nemi szerelem metafizikájáról irt gondolatai is. De érdekeltek még Nietzsche, azután Swedenborg látomásai, s erősen hatott rám a fiatalon öngyilkossá lett Weininger Ottó.- Az a tragikus elem, amelyről beszélünk, verseid tanúsága szerint az idővel függ össze. Azzal, hogy az ember halálra szánt lény, vagy ahogy Írod ,,A szavak bolyhái" című köteted egy helyén: „az idő martaléka". De éppen ezzel az örvénnyel szembenézve tűnik lel az az érték, melyet Heidegger autentikusságnak mond, s szerintem ezáltal igazolódik egy nemrégiben tett kijelentésed: „azért Írok, hogy embertársaimnak segítsek élni."

— Ezt igy még nem gondoltam végig, Heidegger nem hatott rám oly mértékben, mint Schopenhauer, de a kérdés felvetése lélektanilag jogosult. Az idő tényének tudomásulvétele ugyan nem magyarázat a létre, de tartást adhat az egyénnek.

— A „Szép versek 1989" című antológiában olvasható „Itt érzem közel" című versedben mintha bizonyossággá tisztulna a remény, bár visszafogotton, némi iróniával.

— Az én egész életszemléletem magától termi az iróniát, „halandó létünk cukrozott epéjé"-t, ahogy Arany mondja a humorról, de az iróniára is érvényesen, jóllehet egyre ritkábban jelenik meg nálam, egy elsötétülő horizont előtt. Erőt sem érzek már hozzá. Az iróniához ugyanis biztosan kell állni s fölényesen nézni a dolgokra. S a végső kérdésekben én nem tagadok ugyan, de nem is vagyok képes bizonyoson állítani. Bár egyre jobban gyanakszom a pozitív megoldás lehetőségére, mert, mint mondtam, tudok csodálkozni.

— Az imént említett vers- gyűjtemény általad irt előszavában azt mondod: „ ... az emberi egyéniségek hihetetlen sokszínűségében mindenkinek megvan a maga költői altere- gója . . . aki úgy ir, ahogyan ők imának, ha volna tehetségük." Engedd meg, hogy gondolatodat folytatva s mintegy a fonákjára tekintve megkérdezzem: milyennek képzelnéd a magad olvasói alteregóját, verseid valódi értőjét?

— Nem szükséges, hogy a hasonmásom legyen, 'bár lelki rokonság azért kell. Legyen humora, érzékenysége, s jó, ho a megközelítésmód, az élmény közössége összefűz 'bennünket, s az, hogy hasonló problémákkal küszködünk. Én például József Attila árnyalt érzelemvilága iránt szegénysorsomon keresztül váltam érzékennyé. Emlékszem, egyszer szobafestő bátyámnak segítettem a szerszámokat cipelni, s utána a gimnáziumban figyelmeztettek, hogy ez nem illik egy középiskolás diákhoz. Az efféle élményrokonság elősegíti, .hogy az olvasó lelkében megszólaljon az a csengő, amelyet a költő meg akart érteni. De különben lehet akár egészen más ember: egy öreg néni vagy egy börtönigazgató, hogy sóját tapasztalatomra utaljak. Az értő befogadóban mintegy folytatódik a vers, bár ötben talán ötféleképpen, s e folytatások között bizonyára olyan is akad, melyre én nem is gondoltam. így van jól, mert a vers akkor lesz 'kész, .ha az olvasóba beleköltözik.

— Köszönöm a beszélgetést!

Nagy Imre