Új Dunántúli Napló, 1990. május (1. évfolyam, 28-57. szám)
1990-05-12 / 38. szám
uj Dunántúli napló 1990. május 12., szombat KRÓNIKA Bécsi fotósok Pécsett. A Mecseki Fo...... í tóklub hagyományosan jó nemzetközi kapcsolatainak és kiállításainak sorában emlékezetes siker a Wien/Meidting-i Természetbarátok Fotócsoportjának pécsi kamaratárlata. Az osztrák főváros egyik híres munkáskerületében, Meidlingben alapították meg 1919-ben Ausztria ma legrégibb fotóegyesületét lelkes amatőrök a turisták szekciójaként. A náci uralom és a háború nehéz évei több, mint egy évtizedes kényszerszünetet jelentettek, de 1945-ben újult erővel láttak munkához a túlélők. Az alapításuk hetvenedik évében rendezett ötvenedik (!) önálló kiállításon ismét 23 szerző mutatta be alkotásait: a kettős jubileum évében a jól felszerelt házi műteiem mellett már korszerű fotólabor állt a tagság rendelkezésére és tanfolyamok, továbbképző előadások, baráti tapasztalatcserék segítik folyamatosan a fejlődést, az utánpótlás nevelését. Kö nnyű nekik, mondhatná valaki - ilyen lehetőségek mellett. . . Pedig mindez csupán (nagyon kedvező) lehetőség, hiszen az igencsak időigényes, gondos munkát ott is a kellő tehetséggel és szorgalommal rendelkező tagoknak kell elvégezni - élve az adott lehetőségekkel! Teszik is ezt becsülettel, mint a „klasszikus" osztrák fotoqráfia legjobb hagyományainak eredményes továbbvivői. Alkotásaik legfőbb jellemzője a hibátlan tökélyű technika, és az erre épülő kompozició rendje, kiegyensúlyozottsága, szemet-szi- vet gyönyörködtető szépsége. Éppúgy alapvető ostobaság lenne ezért „korszerűtlenségre" gondolni, mint Bach vagy Beethoven örökbecsű műveiből mondjuk a heavy-metal- hangzást hiányolni. Az éppen divatos „korszerűség" különben is bizonyítottan felettébb kétes értékű, hiszen az új és még újabb irányzatok, izmusok oly hirtelen tűnnek el, ahogy jöttek, akár az obszcén polgárpukkasztás vagy a tudatos technikai tökéletlenség tiszavirágéletű blöffje az egyéb, izzadtságszagúan megideologizólni próbált útkeresési igyekezettel együtt. A pécsi bemutatkozáson elnökükkel és népes küldöttséggel megjelent meidlingiek sikerrel elkerülték ezeket a buktatókat, bizonyítva, hogy ők a fényképezés hagyományos formanyelvén, közérthetően klasszikus módon is tudnak maradandót alkotni. Sz. J. HoltblZtOS rutin. Bizonyára ismeri az ol... mi ... . .— vasó a langyos zuhany kellemes élményét. Azt a majdnem mámorító érzést, amikor fáradtan, a napi gondoktól nyomasztva a víz alá áll az ember és végig csorgatja magán a sugarat. Egésznapos feszültségtől, felgyülemlett rossz érzésektől lehet megszabadulni így - vagy legalábbis az az érzésünk keletkezik, mintha megszabadultunk volna tőlük. Profán dolog talán — művészetről lévén szó — egy szórakoztató könyvet, filmet, színházi előadást langyos zuhanyhoz hasonlítani — de mindannyian éreztük már jótékony hatását a felszabadult nevetésnek, amely az életből és a művészetből mór-mór közhelyszinten ismert fordulatok újra-élvezéséből fakad - s bár könnyen feledhetők a szerzők, a mű és olykor a kivitelezők is: a felüdülés ténye sokáig emlékezetes marad. Így vagyunk a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Társasjáték New Yorkban című vígjátékával is, amelyet a múlt szombaton Mohácson, vasárnap pedig Pécsett láthatott a közönség két-két előadásbon. Andrew Bergman szemmel láthatóan megbízható kommersz-szerző: fordulatos cselekményt produkált, a nyárspolgári magatartás - amilyenek többnyire vagyunk - és a nagyvonalú, laza élet- szemlélet — amilyenek szeretnénk lenni — szembeállításával. Mivel jól ismerjük ezeket a patenteket, előre tudjuk, mi következik, és mégis jót derülünk rajta. A titok nyitja a remek együttes — Tolnay Klári, Benkő Gyula, Juhász Jácint, Paop Éva, Tóth Enikő és Deák B. Ferenc (rendező: Koncz Gábor) - holtbiztos rutinja. Ez a rutin pontosan tudja, meddig lehet elmenni humorban, malackodásban, komolyságban és a mélység látszatának felkeltésében. Lehet, hogy ezen múlik minden színházi siker? Tragédiák és bohózatok íróinak, rendezőinek; hősöknek, naivaknak, primadonnáknak és bonvivónoknak érdemes eltöprengeni ezen a kérdésen, amelyet újra meg újra feltesz minden sikeres kommersz színházi előadás. G. T. Pályázati felhívás! A Népi Iparművészeti ....... — Tanács és a Baranya M egyei Tanács V. B. művelődési osztálya Gerencsér Sebestyén siklósi fazekas, a Népművészet mesterének emlékére meghirdeti a XI. országos fazekas pályázatot. A pályázat célja, hogy olyan népművészeti fazekas alkotások készüljenek, amelyek a különböző tájegységek hagyományait őrzik és azt korszerű, új formában dolgozzák fel. A pályázat nyilvános, azon bárki részt vehet, aki a fenti célkitűzést magáévá teszi. Pályázni csak új alkotásokkal, maximum 5 tárggyal lehet (a készletek egy műnek számítanak). A bírálóbizottság olyan munkákat, amelyek már más pályázaton vagy zsűri előtt szerepeltek, nem veszi figyelembe. A pályaműveken fel kell tüntetni a pályázó nevét. Ha a formakészítő nem azonos a díszítővel, mindkét alkotó nevét jelöljék meg, ebben az esetben a bírálóbizottság a pályadíjat megosztja. A pályaműveket 1990. július 2-ig kell beküldeni a siklósi Városi Művelődési Központ címére (7800 Siklós, Kossuth tér 15.). Begyűjtés 1990. június 30-án, július 1-jén, reggel 8 órától délután 4 óráig. A hatáiidőn túl beérkezett pálya- műveket a bírálóbizottság nem veszi figyelembe. Az eredményhirdetés 1990. július 27-én Siklóson, a kiállítás megnyitásakor lesz. Pályadíjak: Gerencsér Sebestyén-dij emlékplakettel 15 000 Ft, első díj 10 000 Ft, második díj 8000 Ft, harmadik díj <5000 Ft. A díjnyertes darabokra a pályázatot hirdető szervek fenntartják az elővételi jogot. A pályázat anyagából a pályázatot hirdető szervek kiállítást rendeznek. A kiállítás 1990. július 27-től 1990. december 31-ig tart nyitva. A pályázattal kapcsolatos további felvilágosítást a Népi Iparművészeti Tanács (Budapest I., Szilágyi Dezső tér 6. Tel.: 135-0115) és a Baranya Megyei Tanács V. B. művelődési osztályának képviselője ad (Pécs, Rákóczi út 34. Tel.: 72/11-332). A professzor feleségül vette a színésznőt A színházi esték felforrósodott hangulata, a kulisszák, jelmezek sejtelmes világa mindenkor izgatta, érdekelte az embereket. Bizonyára ma is hálás feladat a régi pécsi színházi élet krónikájának már feledésbe merült, de napjainkban sem érdektelen eseményéit felkutatni, és a korabeli pécsi napilapok írásai, valamint a hiteles szemtanú, a kora ifjúságától színházba járó, töretlen memó- riójú dr. Gesztesy Emil visz- szaemlé'kezései nyomán bemutatni. A rivalda fényei elsőnek egy nagy kulturóltsógú drámai srinésznő, Kalmár Rózsa alakját világítják meg. Az 1923/24- es évadban szerződött Pécsre. A 48-as képviselő Kalmár Antalnak, a kiváló publicistának volt a leánya. Előbb festőnek készült, később pólyát változtatott és beiratkozott Rákosi Szidi színi i skol á jó - ba. Tanulmányai befejeztével előbb a kolozsvári, majd a budapesti Nemzeti Színház szerződtette, onnan Kürthy György Pécsre hozta, első drámai hősnőnek. Herczeg Ferenc színművében, az Ocs- kay brigadérosban lépett először a pécsi közönség elé, 1923. szeptember 13-án. Ezt követte Melinda megindító poézissal eljátszott szerepe a Bánk bán október 6-i premierjén. Október 14-én volt a Pozsonyból áttelepült Erzsébet Tudományegyetem ünnepélyes megnyitása. Ennek tiszteletére este díszelőadást rendeztek a színházban. Jókai: Szigetvári vértanúk c. színművének bemutatott I. felvonásában „Kalmár Rózsa, ez a meleg hangú, kifejező erejű művésznő Annát alakította hatalmas, magával ragadó tragikai erővel" — írta másnap a Dunántúl kritikusa. November elején Hauptmann Hanneléjénak címszerepe jelentette a következő állomást művészi pályafutásán, melynek egyik kiemelkedő sikerét Molnár Ferenc Vörös malom c. darabja hozta meg Kalmár Rózsa számára, 1924. február 25-én. A nagy technikai apparátussal színre vitt darabról a Dunántúl hasábjain dr. Halasi Nagy József egyetemi tanár irt kritikát, míg a Pécsi Naplóban, az Erzsébet Tudományegyetem európai szaktekintélynek mondható nemzetközi jogi professzora, a későbbi Kisebbségi Intézet igazgatója, dr. Faluhelyi Ferenc méltatta a művésznő finom, kulturált játékát. Talán nem meglepő, hogy a Vörös malom premierje után fél évvel Faluhelyi professzor feleségül vette Kalmár Rózsát. Ezzel szépren induló karrierje megszakadt, mivel az idő tájt nem volt összeegyeztethető az egyetemi tanári rang a színházzal. A színpadot mély szociális, érzékről tanúskodó tevékenységgel váltotta fel: a Pécsi Jótékony Nőegyletnek lett nagyon tevékeny, sokak által hálával emlegetett elnöknője. Egy alkalommal azonban még színpadra lépett: 1932- ben, a Goethe centenárium •évében felkérte a pécsi színház igazgatója, hogy a Faust díszbemutatóján játssza el Margitot. „Bájos szőkeségével, törékeny alakjával, ezüstösen csengő orgánumával a fiatal leónyalak kedvességét, tisztaságát sugározta szét. Kulturált művészete, gazdag játékskálája pedig akkor csillogott elő töretlen ' . fénnyel, amikor, megrázó drámai jeleneteit mélyen átélt, . őszinte lírával tette felejthetetlenné’- olvasható a Nemzeti Újság 1932. május 10-i számában. Dr. Nádor Tamás Kalmár Rózsa Goethe Faustjának Margit szerepében (1932) Ne higgyétek, hogy nem vagyok felvilágosult és emancipált asszony, de azért az a véleményem, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek egyszerűen nem nőnek valók. Természetesen vallom, hogy egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bér jár, és sohasem értettem egyet azokkal, akik szerint egy nőnek a konyhában, (no meg oz ágyban) a helye, de valahol azért én is meghúzom a határt. Az, hogy Millie vadászni jár, már nekem is egy kicsit sok volt. A dolog akkor kezdődött, amikor hozzáment Bilihez. Bilinek ez a második házassága volt, és egyi. künk sem tartotta szerencsésnek. És igazán nem azért, mert Millie fiatalabb és csinosabb nálunk. Hanem ahogy viselkedik. Először természetesen adtunk neki türelmi időt, de végül mór torkig lettünk az egésszel. Többen jártunk össze, baráti házaspárok. A férfiak a „Kettőt egy lövésre” nevű vadásztársaság tagjai azóta, hogy egyszerre végezték el a középiskolát. Ahogy megnősültek, a feleségek is összebarátkoztak, közel hozta őket egymáshoz a férjek meglehetősen időigényes vadászszenvedélye. Ekkor jelent meg a színen Millie, A magányosok klubjában ismerkedtek össze, miután az első felesége elhagyta Bilit, mert nem érte be azzal a kevés idővel és figyelemmel, amit ő neki szentelt. A következő közös összejövetelünkön, amikor szokás szerint flekként sütöttünk valakinek a kertjében, Bili bemutatta Millie-t a társaságnak. A férfiak az ilyen alkalmakkor mindig külön ültek, és a különböző csodafegyverekről, a vadőrök tűrhetetlen viselkedéséről, a vadászati engedélyek egyre emelkedő áráról, s nagy szarvasbikákról beszélgettek, melyeket rendszerint nem sikerült puskavégre kapni. Mi, asszonyok, ugyancsak külön ültünk, és keliemesen elplety- kálgattunk. Millie viszont, alighogy bemutatták, egy mosolynak szánt leereszkedő ajak- ránditással, faképnél hagyott bennünket, s leült a férfiak közé. Vadászruhát viselt ő is; ezt egyikünk sem öltötte volna magára. Megpróbáltuk. Különösen én. Minden erőmmel azon voltam, hogy bevonjam őt is a társaságunkba, hogy ő is olyan legyen, mint amilyenek mi vagyunk. Ö viszont meg sem próbált beilleszkedni közénk. Nagyon zavaró volt nézni, hogy három-négy méternyire tőlünk, a férjeinkkel együtt ül, ő a társaság középpontja, mindenki vele foglalkozik. Ott terpeszkedett kö. zöttük, pislogott hatalmas mű- szempilláival, s úgy tett, mintha érdekelnék azok a poros történetek, melyeket mi a hosszú évek során már ezerszer hallottunk. A férjek viszont vevők voltok erre a színjátékra. Ez önmagában is sok volt. de amikor elkezdődtek az összehasonlítgatósok, akkor lett igazán elegem az egészből. — Te miért nem tudsz olyan lenni, mint Millie? — kérdezgette a férjem. Ezt nem bírtam megemészteni, hiszen éveken keresztül védelmezte a maga és barátai külön kis életét. Tudom, hogy énrám biztosan úgy tekintettek volna, mint valami betolakodóra, ha megpróbálok csatlakozni hozzájuk. Azután jöttek a telefonok. Korábban, ha egy másik férj az enyémmel akart beszélni, csak beleszólt a kagylóba, és őt kérte a telefonhoz. Ha o férjünk nem volt otthon, akkor néhány percet elcsevegtünk, felírtuk az üzenetet, s ezzel vége is volt az egésznek. Nem úgy Bili és Millie esetében. Tőlük mindig Millie hívott fel bennünket. Mikor én vettem fel a kagylót, akkor azonnal a férjemet kérte. Velem soha egy szót sem beszélgetett. Úgy viselkedett, mintha egyike lenne a férfiaknak. Azt már egyszerűen nem is akartuk elhinni, amikor a vadászidény kezdete előtt Millie beiratkozott egy lövész- tanfolyamra, amelyet egy helyi rendőr tartott a középiskola hátsó udvarában. Akkor sem akartunk hinni a szemünknek, amikor láttuk, hogyan készülődik a szezonra. Ő viszont nyilván komolyan vette a dolgot. A vadászidény közeledtével az összejöveteleken egyre nagyobb hévvel szőtték a terveket, amiben Millie ismét csak nagy szerepet vállalt. A társaság az egyik hét végén észak, ra tervezett egy utat, ahol állítólag nagy csordákban járnak a szarvasok. De hát ott semmi keresnivalója nincs egy nőnek, különösen a mi férjeink között, de ő biztosan már azt is eldöntötte, hogy melyik drága pulóverjét fogja viselni. Számomra viszont még hátra volt a fekete leves. A férjem most már naponta emlegette Millie-, megpéldálózott is, hogy milyen nagyszerű asszony, mennyire tudja osztani Bili természet iránti rajongását, hogyan szereti a férjét. Azt sem óta Motto kijelenteni, hogy ebből a szempontból a nyomába se léphetek Millie-nek. Volt egy érzésem, hogy elkezdett töprengeni - talán a korom miatt. Nosza, nekiláttam tanulmányozni a szakirodalmat! Az alapoknál, az elöltöltős puskánál kezdtem. Oda-vissza többször is átolvastam, s hamarosan mindent tudtam erről, amit egyáltalán csak tudni lehet. Ezután hívtam meg ebédre Millie-t. — Hozd el a puskádat — kértem —, az újat. Talán engem is meg tudsz valamire tanítani. Te annyira értesz ezekhez a dolgokhoz! Nos, meg is érkezett a legújabb fegyverével együtt. Álmélkodtam rajta, csodálgat- tam, mint ahogy ezt a férjem mellett mór megtanulhattam. Sikerült meggyőznöm róla, hogy engem is nagyon érdekel ez az egész. Megkér, tem, hogy hagyja ott nálunk a fegyvert, hogy meg tudjam a férjemnek is mutatni ezt a gyönyörűséget. Nagyon sok dolgom volt aznap délután. Először is kivettem a csövet a zárszerkezetből. Ezután fúrtam bele a hét milliméteres lyukat a zárszerkezet aljába. Férjem műhelyében keresgélve megtaláltam azt a csavart, amelyikre szükségem volt. Lehetett volna talán rövidebb is, de a feje tökéletesen megfelelt. Ezután kivettem azt a csavart a fémlapból, amely összefogja a tust, a zárszerkezetet meg azt a bizonyos fémlapot (tudják), majd betettem a helyére azt a rövidebb csavart. Egy olajos ruhával gondosan áttörülgettem, helyére raktam az irányzékot, s próbaképpen a vállamhoz emeltem a fegyvert. Minden a legtökéletesebbnek látszott. A vadászatra a következő hét végén került sor. Volt időm gondolkodni. Majdnem meg is gondoltam magam, de aztán a férjem megkérdezte, miért nem viselek én is olyan frizurát, mint Millie, amikor az olyan aranyos? No, ez eldöntötte a dolgot. A történet hátralévő részét már csak másodkézből ismerem. De ez az a vadásztörténet, amelyet bármikor nagyon szívesen meghallgatok, s hál’istennek hallom :s elég gyakran azokon a flekkensü- téssel kombinált délutáni ösz- -szeiöveteleket. . Úgy alakult, hogy Millie-nek alkalma nyílt a lövésre. Egy puskavégre kínálkozó szarvasbika bukkant ki a sűrűből, szinte az orra előtt. (Azt sem felejtik el soha megemlíteni, hogy Millie a létező legelegánsabb vadászruhát viselte.) Millie már egy (díszesen vésett, ezüsttel kivert) lőportartóból be is szórta a fegyverbe a lőport, betette a golyót is, majd a fojtást is elkészítette. A kakast hátrahúzva felkészült a lövésre. Az elbeszélés szerint lassan az arcához emelte fegyverét, és célba vette az alig tízméternyire álló szarvast. Akkor meghúzta a ravaszt, begyújtotta a lőport, de a továbbiakban már nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt várni lehetett. Nyilvánvaló, hogy a fegyver gyári hibás volt; a fiúk már be is perelték a gyártó céget. A lövés pillanatában a tus egyszerűen szétesett, s levált belőle az a darab, melyet egy csavar tartott a helyén. Innen már nem szeretnék belemenni a részletekbe. Elég legyen annyi, hogy a szarvas is ott maradt a lövés után. Jerry Favretto A vetélytárs
