Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)
1990-04-29 / 26. szám
1990. április 29., vasárnap aj Dunántaii napló 9 Mit ér a szép szó? Utóhang a Szép versek 1989-hez Minél inkább időszerűtlen és hiábavaló a vers az ellenzők szerint — annál nagyobb szükségünk lesz rá. Minél nagyobb a távolság a magánélet, a, közélet, a nemzeti, nemzetiségi sors meg a versek 'finom eímés- sége, szívbe li játszadozása, s háborgó tiltakozása között — annál gyönyörűbb lesz küldetése a versnek. Minél bántóbban csattan 'föl itt is, amott is az életet megcsúfoló, durva röhej, csatazaj — annál mélyebb lesz az igény a poézis humorára és derűjére, védekező gúnyolódására, s ellentámadásba lendülő szigorára vagy éppen tüntető, fenséges közönyére. Szeretettel, s aggodalommal végeztem most is az antológia válogatását, szerkesztőtársammal, s költő- barátommal, Deák 'Lászlóval közösen. Szeretettel a versek iránt — s aggodalommal, hogy e gyűjtés elfogulatlanul sem adhatja líránk hibátlan, hiánytalan kereszt- metszetét. Jóleső viszont az az egyre inkább érzett, don- ‘kihótei dac, vagy legalábbis sandho panziói jóakarat, hogy a hatvanas—hetvenes évék olyannyira felfújt, fent- ről „kézivezérelt”, károsan, kórosan át- és túlpolitizált költészetdivata múltán, most, miikor egyre többen pártolnak el a verstől, mi mégis fölvehetjük a harcot a versőrlő malmok, a könyveket elvetélő gépezetek egyre valósabb fantomaival. Az igazi harcot persze, maguk a Iköltők vívják: a szép szó igazával. Az Újvidéken élő, bölcs humorú Tolnai Ottó Így teszi föl a — nem szónoki, hanem lírai — kérdést: „Jézuskám, utól- szor kérdem, milyen rímeket / milyen rímeket, a rém ellen miiyen rímeket”. Két hónapja ifjan eltemetett, szintén vajdasági költőtársa halhatatlanul üzeni ellenségeinek: „mégse higgyétek, hogy győztetek / amíg élő költő van körtetek”. Ha látszatra mindenről lemond a költő, ha megadja magát, akkor is benne a vigasz a versben: „Fagyosan függnek a csillagok / odafent. S nem törődnek a verssel" — mondja Szentmi- hályi Szabó 'Péter, de úgy bihetem, hogy a visszájáról ez is a sic itur ad astra, az így jutunk a csillagokig örök-szép igaza. „Nem 'lesz vers? Nem kell a vers? De iesz /halál. De keil a szerelem. És lesz magány, / lesz árvaság és hontalanság” — mondja Bihari Sándor, vitáiban a vers iránti közönnyel. S ez egybe- hangzik az antológia ihletett szavú bevezetőjével, amelyet Csorba Győző irt fölkérésünkre, bevallottan pedagógiai célzattal: „A vers valamiképpen életszükséglet. A költőnek úgy, hogy belepusztulna, ha nem írna, az olvasóknak pedig úgy, hogy elvesztenének egy fontos eszközt lelki ■ higiéniájuk gondozásában". Hosszan idézhetném tovább is a költészet önvédelmi érveit, hogy a vers csak az emberi lénnyel, a nemzettel, s em'beriséggel együtt avulhat el. De nemcsak a védekezésben az érvek: benne rejlenek minden lírai mozzanatban, szómágiában, költői varázsban: a nyelv erejében. A régi poétika mondja: a vers örök érvényű pillanat. De mennyivel szebben írja e gondolatáról'' iBertók László: „A pillanatban benne van / mint a pohár vízben az ég / csak körül kell írnom magom / meg kell jelölnöm a helyét”. Féltenyérnyi tükröződésben az élet, a kozmosz: íme, a féltenyérnyi szonett, a világról alkotott képzet és tudás aranymetszéssel kijelölt helye. Kimondható ez a szó ironikusalbb, Orbán Ottó-i árnyalatával: „... vagyunk: / a világtörmelékben túró, finnyás guberálók” — milyen pontos ez is, a maga ellenpontjaival! Hiányok ihletett leltára is a vers; az imádott, s ma főszereplővé előléptetett tudománytól, a matematikától az emberi 'rendet és rendetlenséget kéri számon Marsall László. „Mi hiányzik és honnan hiányzik, / a világból-e, vagy belőlem” — kérdi Deák László, eltűnődvén arról a reményteli sajgásról, mely a nélkülözött boldogság fantomfájdalmát tudatosítja. - Csupa fájdalom, csupa rossz tudomásul vétele volna a líra? — Igen, s mégis könnyebbséget és örömet hoz a megnevezés pontosságával, ere jévél. Nem lehet elfelejteni az ilyen mondatokat: „a villanydróton indulóban fecskék / sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek” — ez Ágh Istvántól származik. „A vércsék égre szögezve visong- nak erőtlenül, / mlint föld- rengéses lopásban lefülelt latrok" - így Csoóri Sándor. „Hűvösikéllik a szél és szvet- tereződik az éjszaka" — ez Parti Nagy Lajos leleménye. Nem protokoll szerint válogattam idézeteim; cseppek a tengerből, amelyet mutatóul egy antológia terjedelmű öbölbe vezettem. Dalnokversenynek se tekintem a költők felvonulását — 'bár a szikár szavú Parancs János így jellemzi poétái sorsát: „Hosszútávú, halálig tartó verseny ez, / illetve nem is verseny: bajvívás az árnnyal”. A tiltakozó vagy szelídítő szóra bíró árny mindig ott lebeg a szó művésze előtt, legyen bár ez az árny puszta végessége, vagy a társadalmi közteher, amelyet viselünk. Alföldy Jenő Nagy Anna: PÁSZtO IVá A harmadnapi csoda előkészítve: a Fiú halott. Két oldalán csizmás-szoknyás bumfordi angyalok csengettyűznek, lábánál Mária szolgál tulipános díszben. A Fiú meghalt - Pásztort kapott a nyáj, Cseke Gábor: Perczel János emlékére pünkösd virága immár \ megteremhet makkerdőben betyárnak, zsandárnak, viola-lánynak. Furulyaszó a sirató - a harmadnapi csoda kezdete ez: fából faragva fából, mint Xrisztus keresztje. Hárs Gy. Péter: Immunanyag erdőt érezni tudni látni alul körül felül közel lélegzetébe olvadni veszni fúlni tébolyulton azonosulva mintha téged döntene a szél cibálna a vihar sújtana villám bélyegezne kizárólagos szándék pusztítana vész mintha a te gyökereidet kezdené ki a zivatarok lepatakzó szennye mintha te lennél a mézgát könnyező fa és te az erdőpásztor mintha egyetlen nagy seb lüktetésében volnál a gyülekező immunanyag Törő István: Kívül Mintha dróton Ha végleg eltűnődöm termedben büszke ódon utódom és elődöm baljós és balga módon tekints körül e földön puffadt csípős golyódon Szonettá minden őszön karjába altatón von míg benne tükröződön egy elrontott akkordon ott rángok mintha dróton rándulna szem s a zordon álom fölött a kőtömb kivár hogy rócsapódjon. A téren elalszik a villany, járunk a messzeséggel együtt, mozdul köröttünk az üresség, dermedt időben lóg a lelkünk, bordák ropognak, a tér ölel, értünk senyved a park, a házak, felcicomázott .járművekkel a délután fókuszában állnak az idegenek, csodák ragyognak kívül, a felszín habzó varázsa, valaki mindig csodát talál, valaki csak megmagyarázza, a téren elalszik egy villany, a szív fényből épít teret, az ember szívét fény élteti, meghalnak benne az istenek. Vághelyi Gábor és Bukszár Márta Derecskey Zsolt és Zalai Lidia Illúziók tárháza, avagy a cigánykerekezö primadonna! Víg özvegy a Pécsi Nemzeti Színházban Lehár Víg özvegy c. nagyoperettjét tizennyolc évesen Kaposvárott láttam először, ahol az elérhetetlenül gyönyörű Glavári Hannát Sertőző Ilona játszotta, s én azonnal szerelmes lettem a Frufru-t domborító kórista lányba, akinek a meghódításáért Csa- pajevként harcoltam a premierbanketten. Ez jutott eszembe, amikor az előbemutató után, az előcsarnokban két harmincas úr beszélgetett Seprényi Tímea fotója előtt: — Szerencsés fickó ez a Herda Jancsii Ilyen fantasztikus nővel táncolhat! — Ezért én is visszamennék nyögdíjból dolgozni. Káprázatos a lány! — Táncosnak sem kutya — mondom én, s az urak szemlesütve sóhajtanak. De már akkor is ifjúi élményemre gondoltam, amikor a második felvonás elején szétment a függöny és mögöttem egy hét év körüli kislányból kifakadt az ámulat: — Jaj, de gyönyörű, anya! Mindezzel többet mondtam el a zeneileg nagyon igényes nagyoperett lényegéről,» mintha a bárgyú cselekményt a legalaposabban előadtam volna. Amikor a függöny felmegy, tudjuk, a végén „happy end” lesz. Persze, nem baj, ha a poénok élvezhetők, de legyen andalító és vérpezsdítő a zene. Mert az operett biztonság, az öröm biztonsága, s maqa az illúzió. Már pedig illúzió nélkül nem fog ez a nép kilábalni ebből a mélységes kátyúból, amibe vetették s vetik. Meggyőződésem hát, hogy szappanban, fogkrémben és operettben csakúgy illúziókat kell kínálni, mint társadalmi perspektívában. Különben nem lesz erőnk véqrehaitani a minőség forradalmát! Ezért éljen az oDerett! S ez operett! A tálalása is! A kritikailag alig minősíthető — két évvel ezelőtti János vitéz után — végre minden alkotó és közreműködő komolyan veszi a műfajt. Ismerjük a színház szegénységét, mégis e tekintetben hiányérzet nélküli operetthangulatot áraszt Vata Emil kellemes díszlete. Húros Annamária ruhái ismét nagyon szellemesek, s ami nem utolsó, szereplőre találta ki a legtöbbjét. Ez önmagában is lehetne az illúziók tárháza, de tetézi az összképet, hogy az operatársulat erősségei éneklik a fontosabb szerepeket, s az operett kipróbált komédiásai erősitik a játékot; hogy Breitner Tamás vezényel, akinek a kisujjában van ez a stilus, s hogy Eck Imre olyan koreográfiával rukkolt ki, ami ellen harminc évig harcolt. (Mármint, hogy klasz- szikus balettel az Arany-ezüst keringőben!) Horváth Zoltán rendezése minden tenyérnyi helyen négy szereplőt mozgat, s általában mindent mozgat, még a játékteret alakító bokrokat is! S milyen stílusosan mozgat! S milyen kár, hogy a színházi kritika megköveteli, hogy írója rosszmájú megjegyzéseket is tegyen! De remélem, az igazi operettkedvelők ezt már úgysem olvassák. A vasárnapi bemutatón elterjedt, hogy azért ilyen hosz- szú a szünet, mert Mester István közben tanulja a szövegét. Én persze, megvédtem, mert az előbemutatón egyáltalán nem bakizott. Igazr az előbemutatón a zenei belépések is pontosabbak voltak, zenei szétesés meg egyáltalán nem volt! Dehát a gikszer nem esztétikai kategória. Ne is beszéljünk többről. Úgyis csak a vasárnapi szereposztás értékelésére van helyünk. (A többie- kére visszatérünk.) Buksiár Márta magabiztos eleganciával énekelte-játszot- ta Glavári Hannát. Nagy erénye, hogy pianói is dinamikusak. Temperantuma, ízlése megóvja attól, hogy érzelgős legyen, s a humora is egyre erősödik. Röviden: Bukszár a JPTE ének tanszékén adjunktus, az operettszínpadon már docens rég. Vághelyi Gábor, akit az utcán jókedvű nyugat-európai könyvtárigazgatónak nézne az ember, a színpadon igazi balkáni duhajnak hatott. Szerencséje, hogy Daniló ziem szokvány bonviván szerep, így érvényesítheti nagyszerű humorát is, lenyűgöző énektudása mellett. Mester István, aki annyiszor volt már Daniló, most Zéta Mirkó nagykövet szerepében is otthonosan mozgott, élvezetes volt, már említett memóriakiesésével együtt. Feleségeként Zalay Lidia csalta agyba-főbe. Valencienne szerepkörére azt mondták régen, másodprimadonna, mert bár nem főhős, de primadonnái erényeket kíván alakítójától. Nos, Zalay rendelkezik ezen' erényekkel, bár a hangerőre időnként még koncentrálnia kell. Szerencsére a zenekar sohasem igyekezett elnyomni őt. A művésznő a harmadik felvonásban. igazi meglepetéssel szolgált. Szubrett-től már sokmindent láttam színpadon, de hogy egy primadonna cigánykereket vessen? Csak úgy, a kánkán hevében! Nem mondom . . . Derecskéi Zsolt Rosillon-ja elsősorban énekesi teljesítmény, játéka még nem elég oldott, nem elég operettes. Nem úgy Péter Gizié és Faludy Lászlóé, akiknek már színpadra lépését is tapssal fogadta a közönség. A kellemes karakteralakítások közül Nádi Frigyes Bogdanovics konzulját élveztem a legjobban. Hangban, figurában egyaránt bátran, mert mulatságos lenni. Horváth Zoltán rendezőről azt ír'ni, hogy nagyon ismeri a színpadot - akár sértésszámba is mehet. Ám, ha azt mondom: annyira ismeri, hoqy kamaraszinpadon is képes él vezhetö nagyoperettet összehozni, az már nem semmi, higgyék el nekem. Bükkösdi László Péter Gizi és Faludy László (Tér István felvételei)
