Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)
1990-04-29 / 26. szám
IO aj Dunántúli napló 1990. április 29., vasárnap Fedel alatt .közben bal tenyerébe csattogtatja a jobb kezét. - Ha nem mentem haza időre, nem engedtek be. Ugyanez volt nemrég, amikor négy hónapra hazaköltöztem. Hát ezért engedje meg a világ, 24 éves nő vagyo<k! Nem engedtek be? Na, és akkor mi van? Kinnmaradok! Indulatosan sorolja a vagyonát: az ittlévő, ócska sportcipőt, farmernadrágot, két pulóvert, egy dzsekit. A többi sem tetszett, hogy otthon dirigálni akartok. Már nagygyerek volt, sorolja a szakmáit — szerkezet- és bányagéplakatos, ndhézgépkezelő, minősített hegesztői, . általános építőipari gépkezelői vizsgája van, épület- és szerkezetüveges -megkereste a pénzét, a bányában és az építőiparban dolgozott. Még 17 éves sem volt, amikor egy kislány édesapja Jett, az élettársa, aki világra hozta a gyereket, akkor 14 éves volt. Rá másfél évre kisfiúk született. összeházasodtak, de öt év után, 1981-ben elváltak. János akkor már börtönben ült. Betörésért, lopásért, többször is. Aztán összeállt egy másik nővel, 8 hónapig együtt éltek, majd megint börtörtbe került verekedésért. Szabadulása után egy tsz-ben dolgozott, de amikor kitudódott, hogy börtönviselt, kiutálták maguk közül az emberek. Ő fogalmaz így, hozzátéve, hogy a régi rendszerben, ha valaki büntetve volt, azt a társadalom ellenségének tartották. Őt is. Utána jobbára alkalmi munkákból élt, 8—9000 forintot keresett, ott éjszakázott, ahol épp tudott. Legtöbbet az ól'lomáotthon von. Csők akkor csillapodik le egy kicsit, amikor arról beszél, hogy ha bevásárol és főz, akkor nemcsakiket- tejüknek. Jut belőle az N. Ferinek, az öreg papának és a bátyjának is. A többiek bólogatnak és sorolják, ki mindenkinek és miben segített már az Ildikó. Mert ő ilyen. A most 31 éves bátyja 14 év óta csövezik. Ő sem volt hajlandó elfogadni a családi normákat. Azt mondja, neki son. Egészen addig a decemberi estéig, amikor is megunta az egészet. Előtte másfél hónapig többedmagával a PVSK-pályán, a füvön aludt, mert az állomáson éjféltől már nem tűrték meg őket.- Azon a decemberi estén arra mentem be az állomásra, hogy egy vasutas dobálja ki az embereket. Volt közöttünk egy tüdőbeteg, 40 fokos lázzal. Őt. is kivágta, betört a feje, mentőt hívtak hozzá. Engem elküldött a francba, erre én őt vágtam ki. Aztán elmentem, vettem két üveg lakkbenzi nt. El ható rozta m, hogy fölgyújtom magam, ha nem tesznek értünk valamit. Ifjúságért Egyesülés, városi tanács elnökhelyettese, SZDSZ, volt az útja — még aznap este kinyitották nekik a romániai menekültéknek fönntartott szállást. Egy éjszakára. Másnap aztán folytatódott az intézkedés, megkapták a pécs- bányai, egykori csapatotthont. Ideiglenesen március végéig, és onnét jöttek ide, a Gomba utcába. Szívesen beszél erről a néhány hétről, az egész folyamatról, amelyben ő fontos szerepet játszott. Fölháborodotton viszont a rendőrökről, akik a többiek szerint is állandóan ide járnak. Ha valami történik a városban, mindjárt őket veszik elő. Közben remegő kézzel egyik cigarettáról a másikra gyújt. Rövidujjú póló van rajta, felkarjáig látni az egymást érő tetoválásokat és az eltüntetettek heges nyomait. Jobb kezének hüvelykés mutatóujját nézegeti gyakran, és mutatja', hogy már egy kicsit mozognak. Februárban — még Pécsbányám — megcsúszott a vizes linóleumon, és beleesett az ablakba. A 400 ágyas kilnfkán hat és fél órás műtéttel gyönyörűen helyrehozták. Kissé elérzékenyülten mondja, hogy nem altatták, azt mondták, gyenge a szíve. Saját bevallása szerint 14—15 kávét iszik naponta .. . — Mit csinálna másként, mint eddig? — Semmit. — És hogy akarja folytatni? — Ahogy jön, ahogy hagyják. Tudja, mióta könyörgök lakásért? Tizennégy éve bent van az igényem . . . A nevét elhallgató, 34 éves férfinak volt lakása. Felesége és két lánya. Egy napon váratlanul ment hazo . . . Kifordult az ajtón, ivott, csavargód. Ezt meséli az életéről, azzal együtt, hogy ő egyszer már felkapaszkodott. Intézet-' ben nőtt fel, ahova egyhetes korában, 1956 őszén adták be a szülei. Ott tanulta ki az ács, üvegező, kőműves szakmát. A tönkrement családi élet, a züllés után egy hónappal ezelőtt jött Pécsre szerencsét próbálni. Azt hallotta, itt jobbak a lehetőségek, több pénzt, lehet keresni. Szakmájában akar elhelyezkedni. Mór van is ígérete egy maszektól, 120 forintos órabérre. Odamenne a húszéves élettársóval és talán a bátyjával együtt, aki szintén a Gomba utcában lakik. Nemrég jött ki a kórházból — nem hajlandó megmondani, hogy mivel kezelték - a bátyja is lábadozik, mert egy kocsma előtt meg- szúrkálták a lábát. Azt mondja, pénzt kértek tőle, és nem adott. Ű 36 évesen öt házasságot és hat gyenméket sorol fel. Kettejükkel elsősorban arról beszélgettünk, hogy szerintük a most itt élő 35 ember közül hányon képesek és hányon fognak dolgozni. Talán őzért, mert amíg másról beszélgettünk, a fiatalabb folyamatosan dolgozott. A zárakat szedte szét, az ajtókat javította. — Furcsa dolog ez — mondja a fiatalabb. - Rólunk nem akarják elhinni, hogy nekünk is van szakmánk, hogy mi is tudunk dolgozni. Most, hogy bent voltam a kórházban, jól megvoltam a szobatársaimmal, különösen az ágyszomszédommal. Egyszer előjött a szó a hajléktalanokról, és ő azt mondta, hogy ezeket a szemeteket összegyűjtené és kényszertáborba vinné. Utána mondtam meg neki, hogy én is az vagyok .. . Ezzel együtt részben igazat ad egykori ágyszamszédjának. Szerinte a fele társaság akar dolgozni, huszonöt százalékuk viszont mór annyira kivan, olyan beteg, hogy tartós munkára képtelen. A többiek pádig valószínűleg nagy ívben kerülni fogják a munkát. Szinte végszóra érkezik egy csenevész, nagyon szomorú szemű fiatalember. Egykor még az NDK-t is megjárta — géplakatos a szakmája -, de itthon balhéból gépkocsikat, automatákat tört fel, börtönbe került. Nagy pohár tea, zsíros kenyér van a kezében, a reggelije és az ebédje. — Korábban egy villamosüzemben dolgoztam, targoncás voltam. Leépítéskor engem küldtek el elsőként. Most Szentlőrincre járok, a cipőüzembe. Jó, ha tisztán megkeresek 3000—3500 forintot. Mire elég ez? Lehet ebből lakásra gyűjteni, családot alapítani? El is költőm. Nem iszom, nem dohányzom, kabaláké t vásárolok, meg legutóbb sikerült végre ezt a kis rádiót — mutatja, mint féltett kincset. — Szokott ábrándozni? — Igen. Saját kuckóról, biztos munkáról, nyugodt életről. Keserű mosolyra húzza a száját, leteszi a poharat, úgy kérdezi: — Hát nem nevetséges? Én ilyesmiről? Hát nem arról kéne nekem ábrándoznom, hogy mikor ér utol a megváltás mikor halok végre már meg?! Török Éva A hely ugyanaz, az itt élők többsége is, de a Gomba utca 10. mégsem olyan, mint a hivatalos átadásikor volt. A legfeltűnőbb: már nincs itt o tengerkék szemű, négyéves Viktória. Csak a hófehér húsvéti nyúl maradt utá'na, amit édesanyja élettársától kapott. Néhány szög fogasnak és dísz került a falakra, függönyök az ablákőkra, de az akkor katonásan rendbe tett ágyak egy része most vetetlen, néhányat pedig beborítanák a rájuk dobált ruhák. Igaz, nagy- mosás napja van a pécsi hajléktalanok szállásán, fekete, hab nélküli vizet pörget a forgódobos mosógép. A 23 éves D. Erzsébet mossa o társaság többségének ágyneműjét, holmiját. A maga módján gondoskodik róluk, azt teszi, amit annak idején ő hiába remélt az édesanyjától. Valamikor a hetvenes évek elején látta utoljára, amikor elváltak a szülei, és ő két fiútestvérével együtt hamar beleízlelt a korlátok nélküli, szabad életbe. Olyannyira, hogy egy idő után már az édesapja sem engedte be, ha szorult helyzetében mégis csak az-egykori otthona ajtajánko- pogtatott. Most már sem a szüleivel, sem a testvéreivel nem tartja a kapcsolatot, nem is tud róluk. Korábbi két élettársáról sem. A jelenlegi pedig kórházban van, le kell merevíteni a lábát. A vékony- dongájú, gyerekarcú, szőke lány a szőlő-gyümölcstermesztő szakmát tanulta, a Pécsi Állami Gazdaságban dolgozott. — Vesekövem volt, otthagytam a gazdaságot. Az új munkahelyemről szeptemberben három napra lementem a Balatonra, jól megfáztam, kirúgtak az állásomból. Új helyet kerestem, de megint beteg lettem, vakbéllel operáltak. Amikor kijöttem a kórházból, már nem volt hova mennem, nem volt miből élnem. Elkezdődött az alkalmi mun- kázás, a lépcsőházakban, pályaudvaron alvás időszaka. egészen múlt év decemberéig, amikor is a többiekkel együtt ő is Péosbányára ment. őt bízták meg a takarítással, mosással, pénzt kapott érte. Abban reménykedik, hogy itt is folytathatja. — Nem akar a szakmájában dolgozni? — Nem tudok. A vesém miatt. így is sokszor begörcsölök.- Itt is akar maradni? — Nem. Megpróbálok összegyűjteni egy kis pénzt, és elmennék albérletbe.- Most miből él?- Amíg az élettársam dolgozott, az ő keresetéből, most táppénzt kap, abból. Albérletbe szinte lehetetlen elmenni, 5-6000 forintot kérnék egy szobáért, de a legtöbb helyen fél évre előre. Ezt mondja Gy. Ildikó, de eny- nyi pénzt valószínűleg nem is látott még együtt, sem ő, sem az élettársa, pedig ők dolgoznak. Ildikó a Garay utcoi átmeneti otthonban, havi öt- hatezer forint közötti fizetésért, az élettársa egy maszeknál, napi négyszázért. Mindketten ibalul sikerült házasságot — Ildikó kettőt — tudnak a hátuk mögött, összesen három gyerekkel. A gyerekeikről szinte semmit sem tudnak, nem látják őket. Ahogy Ildikó mondja: dugják előlük a volt házastársaiik és az ő szüleik. — Szokott azon gondolkodni, hogy miért alakult így a sorsa ? — Anyukám mindig azt mondta, hogy nem voltam formálható, nem hajlottam a jó szóra. — Úgy érzi, hogy nem volt igaza az édesanyjának? — Nagyon sok dologban nem. Hát hiszen már nagylány voltam, engem nem lehetett megkötni, hogy de már pedig ekkor és ekkor itthon légy! Dolgoztam, és ami munka a földön van, mindent megcsináltam — mondja hosz- szan elnyújtva az ,,ö"-ket, miMegvédik a pogányi kisgazdaságokat • • Önvédelmi csoportokat szerveztek Csodálatos világot rejtenek ezek a dombok! A pécs-har- kányi útról nem látni, nem is feltételezné az erre utazó, milyen érték búvik Itt meg. A pogányi három hegyen, a Szelistye (Alsóhegy), a Gorvje Brdo (Felsőhegy) és a Sza- distye (Falucska) gondosan művelt kertek, szőlők, és nagy féltéssel, igényesen megépített kis házak. A hosszú építési tilalmak, korlátozások sem tudták elsorvasztani ezt a szép települést. Amint lehetőség adódott, felosztották, felparcellázták a földeket, juthatott többeknek. Jöttek is, főleg Pécsről, befogadta őket a helyi közösség, látva tenniokarásukat. szorgalmukat. Most nagy bajban van ez a közösség. Félti értékeit, évek munkájával megteremtett gazdaságát, szorgalmának gyümölcseit. Az elmúlt háromnégy hónap alatt tizenkilenc kis házat törtek fel. A betörők felpakoltak kisgépeket, hordókat, minden mozdítható értéket. Amit nem vittek el, azt brutálisan összezúzták. « Három hete egy fiatalember fóliasátrat akart telepíteni, négyen alig tudták leszedni a kocsiról a csomagot, másnapra a rablók felpakolták, elvitték. Idős nyugdíjasok nagyon elkeseredettek, évekig gyűjtögettek a pihenést és élelmet adó kiskertjükért, és vandál idegenek kifosztották őket. Aztán ott vannak a fiatalok, akik hónapról hónapra, évről évre gyarapít- gatják a gazdaságot, és egyik napról a másikra kezdhetnek elölről mindent. Legutóbb a falugyűlésen megelégelték az emberek a tehetetlen várakozást. Elhatározták, hogy segítik a rendőrséget, a feladattal elhalmozott körzeti megbízottjukat. Maguk is tesznek a vagyonuk védelméért. Úgy döntöttek a három hegyen gazdálkodók, akik aggódnak a faluban élő idős emberekért is, hogy közösen alkalmaznak egy fegyveres mezőőrt, megszervezik a vagyonvédelmi csoportokat, és rendszeresen megfigyelik azokat a csomópontokat, ahol a rablók — a betörések jól szervezett bandára utalnak - feltehetően kereket oldanak. Azon sem lepődik meg senki mostanában, ha a kiskerttulajdonoPogány-szölöhegyi részlet sok felírják az ismeretlen kocsik rendszámát, ügyelnek minden szokatlan dologra, és természetesen udvariasan tisztázzák, ha félreértés történt, de most már nem akarnak semmit sem a véletlenre bízni. Nagyon remélik, sikerül elriasztani a kiskertek fosztogatóit. Ha elcsíphetnék őket, azzal mindenképpen másoknak is segíthetnek. És természetesen segíthetnek azzal is, ha átadják a tapasztalataikat a szervezettségükről, közösségalkotó elFotó: Proksza László határozásukról. Pogányban sok mindenben nem várnak mára felsőbb ügyintézésre, igyekez nek kézbe venni saját dolgaikat, és ebben jó partnerek választott tanácsi tisztségvise lőik . . . G. M.
