Dunántúli Napló, 1990. április (47. évfolyam, 88-89. szám) / Új Dunántúli Napló, 1990. április (1. évfolyam, 1-27. szám)

1990-04-29 / 26. szám

a ü) Dunántúli napló 1990. április 29., vasárnap Sütő András: Naplójegyzetek Október 17. Tegnap Kovács Levente. részletesen is elmesélte, mi­ként tiltották be Szatmáron a Lócsiszár előadását. Az utol­só jelenetet próbálták éppen, mikor beszólt telefonon Buka­restből bizonyos Trif elvtárs: — Halló, Parásrka elvtárs? — Parászka.- — Mi a helyzet a Sütő-drá­mával? — Bemutató előtt állunk. — Nem állunk bemutató előtt. — Hanem? — Hanem az a helyzet, hogy önöknél egy színésznő eltörte a lábát. Világos? — Nem világos. Nálunk ugyanis egyetlen színésznő sem törte el a lábát. — Azt mi jobban tudjuk. Téhát eltörte. Hogy kicsoda? Mondjuk B. Ildikó. Pa rósz ka: — Az pláne nem törhette. Nem is játszik a darabban. Trif elvtórs zavartan: — Hű, a mindenségit! Akkor az baj. Azazhogy nem baj. Mert akkor egy másik színész törte el a Lábát. Lehetőleg ■főszereplő legyen. Vagy bár­melyik! Fontos, hogy a dráma valamelyik szereplőjének kitö­rött a lába. Következésképpen a Lócsiszár próbáit felfüggesz­titek. — Mi a baj vele? - kérdez­te Parászka. — A darabbal nincs baj. A szerzővel van baj. — Mi a baj? — Ezt nem tudom most megmondani. Kész. Lárévédé- ré! Ezután Parászka a megyei pártbizottságihoz fordult. Stan­ca titkár elvtá'rs véleménye az volt, hogy a lábtöréses in­doklás nem a legjobb. Azt kell inkább mondani, hogy a szín­ház teljes együttesének be kell kapcsolódnia a nagy nem­zeti ünnep műsorába, így te­hát a Lócsiszár próbáit most abbahagyják. — Ezt azorfban nem sokk­szerű leg, hanem apránként, tapintatosan, egyéni úton kell a társulat tudomására hozni. Stanca elvtárs zseniális elv­társ.­Ezután pártgyűlés követke­zett. Nevezetes esemény. Szé­lyes Ferenc, aki a darab lá­zadó hősét, Nagelsohmidtet alakította volna, valóságosan is föllázadt: bejelentette, hogy kilép a pártból. Kilépni persze, nem hagy­ták, hanem másokkal együtt, akik emigrálnak, annak rendje- módja szerint kizárták. Bátor és tiszteletre méltó férfiú ez a Szélyes Ferenc. Október 29. A Kossuth rádióban ismer­tették a Magyar Nemzetben megjelent tiltakozásomat Tő­kés László temesvári reformá­tus lelkész állami és egyházi üldöztetése ellen. Nem sok­kal azután, hogy elhangzott, telefonon keresett már B. bel­ügyi ezredes. Nem voltam itt­hon, így csak Évával beszél­hetett. Nem tudni, mit akar. De bizonyos, hogy megtalál. A beíügy mindig mindenkit megtalál. Annak semmi értel­me, ahogyan némelyek úgy­nevezett „kínos helyzetek" elől megpróbálnak kibújni, sőt ép­penséggel elmenekülni. Nincs hova bújni, menekülni: Jaj, mondd, hogy nem vagyok itt­hon! Elutaztam! Beteg az anyósom. Isten tudja, mikor kerülök csak vissza! Stb. A menekülő embert akkor is el­csípik, ha „megtisztelő fölké­réssel” üldözik, például, hogy köszöntő sorokat írjon a párt- főtitkár vagy felesége szüle­tésnapjára. Múltkoriban egy ilyen tiszteletsújtott kollégával találkoztam. Mi járatban mi­felénk? Mondja, hogy újabb hódoló kötet készül a Vezér tiszteletére, őt is fölkérték: ír­na valamit, de nem fog írni. Hogy ne zaklassák, elutazott otthonról, városunkban töltött néhány napöt, ám itt is föl­fedezték, így tovább kell utaz­nia Brassóba. Mondom, nem lenne egyszerűbb szembe sza­ladni? Uram, a megtisztelő fölkérésnék nem tudok eleget tenni. És ülnél nyugodtan az otthonodban. Nyugodtan? Hát azt gondolod, ilyen egyszerű ez? Nevettünk. A Vinczéhez írott lévé! viszfhangjából. A halállal fe­nyegetőző telefonpatkány után egy-egy barátunk is megszólal. B. hívott Székely­udvarhelyről: „Halgattuk és egyetértünk!" G. és M. a szerkesztőségben keresett meg egy néma kézszorítás végett. Sz. G. román barátja meg­ölelt, szeme könnybe lábadt: „Egész szívemmel veled és ve­letek vagyok!” — mondta. É. tanácsa így szólt: „Lehetőleg ne járkálj egyedül, kerüld a magányos utcákat.” No per­sze. Szűts Pál nagykövet láto­gatása. Kinyitom a nagykaput, 'hajtsanak be az udvarra. Nem biztonságos a ház előtt hagyni a gépkocsit. Későbben a nagymosásban segédkező asszony így szólt: „Tessék már utána némi, ki az a pofátlan alak odakint? Felmászott a kerítésre, úgy bámulta a vendégek autóját. Mondom neki: szálljon le, hallja! Mit akar maga?" Kérdem: „S az­tán mit mondott?" — „Romó- nyul morgott valamit." „A je­lek szerint az elvtárs otthon felejtette a távcsövét. A szemközti ház emeleti abla­kából szökött ilyen alkalom­mal leskelődni." Október 31. Telefon. B. ezredes. Mon­dom Évának: „No ugye, hogy megtalált?” Közel háromórás vita legutóbbi „államellenes megnyilatkozásaimról", ahogy ő fogalmaz. Békésnek nehezen mondható eszmecserénk té­mái: 1. A magyar nagykövet látogatása. 2. A Tőkés László ügyében Budapesten közölt nyilatkozatom. 3. Vincze Já­noshoz írott levelem, melyet a Kossuth rádió is beolvasott. Ez utóbbit különösén súlyos vétségnek minősíti. — „Ez vég­eredményben kémtevékenység­nek is minősíthető." — Szóba hozom a kerítésen másrkáló gyanús leíkelődőt is. B. ez­redes ezt így magyarázza: a szemközti munkatelep egyik munkása arra figyelt föl, hogy udvarunkra idegen kocsi (egy Mercedes) hajtott be. Már­most az á munkás igen be­csületes ember lévén betele­fonált (a rendőrségre? a bél­ügyhöz?), mondván: gyanús dolgot észlelt. Az az idegen kocsi vajon nem ellenséges szándékkal hajtott be S. A. udvarára? Ök pedig — a be légynél — aggódni kezdtek érettünk. Ezért küldték ki az emberüket, hogy a gyanús autót közelebbről is megnézze. Attól tartottak ugyanis, hogy nem vagyunk itthon, elutaztunk valamerre. így az ellenség tá- völlétünket használja föl vo- laminő disznóság elkövetésére. Hát nem megható gondosko­dás ez? Mondom az ezredes­nek, hogy azért ez eléggé tré­fás magyarázat. Szó se róla, mondja. Már hogy lenne tré­fás? Különben — mint máskor is - a fölhozott kisebbségi bajok közül egyet sem fogadott el, mind „viszaverte”, megma­gyarázta, stb. Határozottan állítja például, hogy az erdé­lyi magyar menekülteket való­jában a magyar kormány csá­bítja el. (Lásd Honecker ma­gyarázatait is!) Ha nem ve­zetnék félre őket, itthon ma­radnának. November 1; Megyünk világítani. A te­metőben s a környező utcá­kon hatalmas tömeg hullám­zik, rendőrök egész hada nyüslet, irányítja a forgalmat a parkolást stb. A főkaputól kb. 300 méternyire üres helyet találok, leparkolnék, a rend­őr azonban odébb zavar. Mi­ért? Nem értem. Nagy nehe­zen újabb alkalmas helyet találok, kiszállunk a kocsiból, virágcsokrainkkal elindulunk apósom, anyósam sírja felé. Aztán egy óra múltán igyek­szünk vissza, hogy még a szülőfaluba is eljussak. Anyám vár, hogy otthon is eleget te­gyünk a világítási kötelezett­ségnek. A kocsihoz közeledve már mesziről látom: a hátsó jobb kerék defektes. Hát csak ez hiányzott. Nekiállak, fölszere­lem a pótkereket, aztán be­ülünk Évával, indulnék. Ekokr veszem észre: az első jobb kerék is „leült”. Nézem ke­servesen. Világos már, hogy nem szeget szedtünk föl. Va­laki kiszúrta a gumiabroncso­kat. A Patkány, mondom Évá­nak. A közvetlen közelünkben hét rendőr is működik rend­kívüli szigorral, de ránk nem vetnek pillantást. Az úttesten meg. Sokan megállnak egy pillanatra, odasúgják nekünk: „Ök voltak!" Egy fiatalasszony karján kisgyerek. . „Csókold meg András bácsit” — mondja neki az anyja. „Köszönjük a budapesti rádióban elhangzott szavait.” Aztán eltűnnek a sokadalomban. Később mond­ja valaki, hogy az asszonykát egy civil szekus máris félre- szólította, igazoltatta. Elindulok gyalog hazafelé. Egy darabig eredménytelenül telefonóigatök mindenfelé, áhonnan a leromlott kerekek dolgá'ban segítséget remélhe­tek. De végül hárman is el­indulnak, hogy kisegítsenek a bajból. Lajos sógorom, egy barátja, meg M. Laci műkö­dik serényen az autó elején, •hátulján. Szürkületkor már úton is vagyunk Pusztakamarás felé. Itt is fényben úszik a te­mető. Apám s Jóska öcsém sírján gyújtogatjuk a gyertyá­kat. Szóba kerül újból, hogy apám sírjának rendbetétele immár nem tűr halasztást. A megtervezett betonkeretet ki 'kell még idén öntetni. A fagy beállta előtt. Anyám legyint s mondja: már nem lehetsé­ges. Betiltották a sírkereték előállítását. Ehhez ugyanis az emberek cementet használnak, odafönt a megyénél pedig —. s még fennebb Bukarestben — megállapították, miszerint az anyagpazarlói. Nem hol­taknak kell a cement, hanem az élőknek! A most épülő blökkla'kásokhoz! A holtak elégedjenek meg a földdel, agyaggal! Micsoda népség! Éppenséggel cementre áhítoz­nak, amely egyebekben valu­tát is jelent az országnak. Később, hogy otthon erről- arról anyámmal elbeszélge­tünk, újabb tiltások is kiderül­nek. A község helyi diktátora, SUTEU elvtórs garázdálkodá­sait sorolják. Az élő fába is beleköt, de különösen a ma­gyarországi turistákba, akik eddig elég nagy számban za­rándokoltak ide Kemény Zsig- mond sírját meglátogatni. Közülük sokan anyámat is fölkeresték. A gyanúsnak mi­nősített jövés-menés nem tet­szik az éber SUTEU-nak. A faluból rendőrrel zavartatja ki a turistákat, de még büntet is törvénytelenül. Egy maros­vásárhelyi diákokat szállító autóbusz sofőrjét maga , elé citálta, lehordta, megbírságol- tatta: - „Mit keresnek^ na­és a járdán hullámzik a tö guk itt? Menjenek Cosbuc szü­lőfalujába!” — A rendőr anyá­mat zaklatja: — „Tulajdon­képpen miért - látogatják ma­gát ezek az idegenek?" — „Hát mert rokonaim!" — „Túl sók a rokona, hallja!” - A rettegéssel ^vegyes gyanakvás, a xenofóbia mocskos árja, lám, ezt az eldugott mezősé­gi falucskát is elérte már. A hatóság emberei folyvást iga­zoltatnak, autók csomagtartói- iban kutatnak. Figyelmeztetnek és fenyegetőznek. Mindent megtesznek, hogy a nép egy szép napon majd elzavarja őket. November 3. N. azt mondja: barátaival megszervezik házunk körül az állandó védelmet. Ilyen el­gondolással keresett föl K. 'M. is. Köszönet érte. A szom­szédaink is vigyáznak ránk. Újból beigazolódik: mily be­csületes és bátor emberek. Ez imár akkor kiderült, amikor La­ci unokámat az a részeg vas­gárdista orrba verte, a földre leteperte. Utána eredték, ala­posan eltángálták. November 8. A telefonpatkány naponta többször is jelentkezik. Hol magyarul, hol románul fenye­get halállal. Gergely öcsémet is fölhívta, mondván: közölje velem, hogy ha nem fogom be a pofámat, legyilkolnak va lame n ny i ü nket. öcsi fiam naponta jelent­kezik Veszprémből telefonon, de már a második mondatnál megszakítják a vonalat. Ág­nes lányom is megpróbált hív­ni. Ugyanúgy jártunk vele is. November 9. •Hírek szerint Temesvárott Tőkés László ügyében elkez­dődik a' „hosszú kések éjsza­kája." (München.) Állítólag álarcos „hazafiak" törtek be a lakására. Késékkel támadtak rá, keresztet vágtak a homlo­kára. Azt mondják, ez volt a vasgárdisták büntetési módja az úgynevezett árulókkal szem­ben. Ez lenne tehát a népharag, amiről B. ezredes beszél. En­nek közeledtét jelzik nálunk is a szaporodó fenyegetések. Újabb virágcsokrok az ud­varunkon a kerítés tövében. A papírorv csak ennyi olvasható: „Köszönjük." Én is köszönöm, mondom magamban ismeret­ién sorstársaimnak. Mióta az ablakainkat be­törték, nappal sem húzzuk föl a redőnyöket. Sötét a ház, de még sötétébb az ártó, szán­dék, mely körülvesz bennün­ket. Obszcén szavak a keríté­sünkön s a ház falán. Krétával írták. Egyik így szól: „La bloc cu tine pulalaule!" Igé­nyes, ám kissé eufemisztikus műfordításban ez így hangza­na: „Blokkba veled, faszi- kám!" Évával együtt elisme­rőleg értékeljük a krétás szö­veg névtelen szerzőjének rendkívüli tömörítő erejét. Hogy mily ragyogó eimeéllel egyesíti a sajátost az általá­nossal. A személynek szóló üzenetet az általános társa­dalompolitikai törekvésekkel, így többek közt azzal, hogy a betelepítés követelménye szerint városunk kétharmadát le fogják dózerolni az új tömbházak felépítése végett. Továbbá azt a jogos követel­ményt is megfogalmazza, mi­szerint a város régi lakóinak ugyanúgy blokkban a helyük, mint a frissen behozott kato­natiszteknek. Városunk kertes magánlakásai magának az egyenjogúságnak az eszméjét sértik. November 13. Öcsém és családja. Aztán F. D.-ék látogatása. Ropha­tom harmadik része is elhang­zott a magyar rádióban. D. azt mondja: az elhangzott szöveg szellemében szólt hí­veihez is az istentiszteleten. Nincs és nem lehetséges már nemzetiségi gondoktól mentes igehirdetés sem. D. ezt nem most vallja csupán; börtönt is ült mór a nézetei miatt. Segítőkészsége, szolidaritása jóleső vigasz e mai helyze­tünkben. (...) November 15. Minden napra kijut valami a levelem-'keltette botrányból. Valaki megjelent Budapesten, a magyar rádiónál, s interjú keretében beszámolt ténysze- rűleg arról, ami velünk tör­tént az utóbbi hetekben. Is­meretlen jóakarónk B. ezre­des nevét is megémlítette. Beszámolóját magunk nem hallhattuk. Mások mesélték el, ahogy éppen tudták. Sógorom is. Öt faggattam éppen: no és mit mondott még? Hogy mondta volt? Amikor megcsör­rent a telefon, B. ezredes je­lentkezett. Első néhány mon­data még emberinek nevez­hető hangon indult, ám foly­tatólag egyetlen, féíbeszakít- hatatlón üvöltéssé vadult. Mi ■háborította föl? Hogy úgyne­vezett vitáinkról én a magyar rádiót tájékoztattam. (Holott ismeretlen jóakarónk tette.) Hogy ez ügyben az ő neve is elhangzott. Őt óhajtottuk te­hát kompromittálni. Mindez pedig aljasság, disznóság ré­szemről, stb. Nohát, eddig volt ahogy volt, békés vita, eszmecsere, ám ezután más­ként lesz. Másök fognak majd velem tárgyalni —, más eszkö­zökkel. Mik lehetnek azok? Csizma, szorítóvas? Tény, hogy ő velem többé nem tárgyal, ezt én nem érdemiem meg. 'Mármint, hogy ő emberileg elfogadható módon fogalmaz­ta meg rendszerint a kifogá­sait. Ez így is volt. Kész! Le­csapta a kagylót. November 18. Rádióhír: a Magyar Nép­párt „a jogi nehézségeket is vállalva", engem köztársasági elnökjelöltjeként tisztelt meg a bizalmával. Ezt majd meg­köszönöm, hozzátéve, hogy efféle tisztségre még álmom- 'ban sem gondoltam. Nálam- nál alkalmatlanabb személyt lámpással sem találhatnának. Nyilván összetévesztenek — ne­tán —, az írásaimmal. Azok hordozhatnak valamelyes köz- ügyiséget, az író viszont, a porhüvely üljön csak meg he­lyén — a sutban. No persze, bárki megjegyezheti, hogy ki- sébbségi dolgainkban épp eleget forgolódtam. Ez igaz. De nem jókedvemből tettem. Velem együtt melyik irófór- somnak hiányzott gondjai kö­zül a szélmalom'harc magyar 'iskolákért, nyelvünk nyilvános használatáért, kollektív jogok­ért stb. Erre a kudarcra re­gényeim, drámáim mentek rá. Megannyi élő áldozat egy máglyán, amelynek füstjére az Isten oda se pillantott. Tán megharagudott rám, amiért egyben-máiban Káin pártjára álltam. November 20. Választ kellene küldenem a Magyar Néppártnak, de ho­gyan? A román posta minden­re jó — páldául a lehallga­tásban —, csak arra nem, hogy levelet hozzon és vigyen kül­földre. A magyar nagykövet üzenetére sem válaszolhatok. A mienkkel együtt az ő tele­fonjuk sem működik. Mond­ják: ezekben a statóriális na­pokban a fővárost v ember nemigen bírja megk _31íteni. Az állomást, az utcákat ku­tyás rendőrök lepték el. Szi­gorú igazoltatás a követségek közelében. Egyik-másik bará­tunk még ilyen körülmények között is megpróbál újsághoz, folyóirathoz jutni a magyar követségen. Aztán ha nem kapják el közvetlen a kijárat­nál, a nyomába erednek, le­fülelik a vonaton, s viszik a rendőrségre motozás, kihall­gatás végett. y November 22. Telnek-múlnak fokozódó nyugtalanságban a napok. A lakásunkat három rendőr őrzi. Kettő jobbról, a harmadik balról. Vigyáznak ránk reg­geltől estig, estétől reggelig. Látogatóink némelyike, hogy őket meglátja, rémülten iszko! odébb, be sem mer csengetni. A bátrabbak bejönnek és ká­romkodnak: „Hát ez mi az isten!" A rendőrök bizonyára maguk is káromkodnak, hogy miattunk folyvást egy helyben kell topogniuk. Ha eltávolod­nak a ház sarkától —, ahol az út kissé jobbra hajlik —, nem vehetik szemügyre a ka­pun belépőket. Ha közetebb jönnek, dühös pillantásainknak teszik ki magúkat, mert időn­ként fölhúzzuk a redőnyöket, 'kihajolunk az ablakon sze,-te­nézelődni. Szatyor Győző rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom