Dunántúli Napló, 1990. január (47. évfolyam, 1-30. szám)
1990-01-13 / 12. szám
a Dunántúli napló 1990. január 13., szombat : Vissza a művészethez! 1970 júniusaiban jegyezte naplójába Illyés Gyula A szépség imperializmusa címmel egyebek között az alábbiakat: „Elképzelhető — megengedhető inkább — virágzó költészet nélkül is egy-ogy átmeneti kor. De költészet nélküli — tágítsunk: művészet nélküli — kultúráiról -nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk — bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik —, ami bennük művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet-e átmeneti korszak is művészet nélkül." Akkortájt — úgy mondták nekünk, úgy hittük — a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakát éltük, folytonosan változó (távolabbra halasztott) határidőkkel, ravaszdi tagolásokkal (a szocializmus különféle szintjei szerint.) Aztán kiderült, -hogy amit szocializmus címén építettünk, az nem egyéb, mint a sztálini modell átvétele, ha 1956 utá-n -szelídébb, emberségesebb változatban is; nem sokra megyünk véle, modellt kell váltani. 'Ma a jogállamiság irányába mutat az átmenet, s jövő tavasszal, a szabad választások révén ennek politikai feltételei is végképp megteremtődnék. De mii legyen a művészettel a mostani átmenet során? Nemcsak a népnek, hanem a művészetnek is vissza (azaz inkább: meg) kell kapnia a jogait. Eddig, négy évtizeden keresztiül a művészet ideológiai, politikai szerepvállalása kapott hangsúlyt: az úgynevezett elkötelezett művészet haladt a hivatalos megítélés élvonalában. A többi áramlót — mennyiben legalább a tűrés T-ijét kivívta magának - -csók ólykar-olykor, a -szövetségi (politika -égisze alatt, taktikai okokból részesült a politikai vezetéstől valamilyen elismerésben, hitelesítéséül a névsor első felének. A kultúra, s így a művészet — sőt, az egész élet — átpollitizá- lása volt a jellemző, még akkor is, ha — megimtcsak 1956 után — a -magánélet, a szórakozás, stb. igényei is szóhoz jutottak. Most meg valami furcsa „keszonbetegség? érződik a magyar művészetben. 'Pedig nem kell már politizálnia a művésznők, bár még maga sem hiszi ét olykor. Nem kell sem „a" -pórt, sem a -rendszer -mellett vagy ellene állást fogfalni, tartalmas vagy -tartalmatlan hűségnyilatkozatokat vagy ultimátumokat fogalmazni. A viszonyítás egyedül az alkotmány (mely szinte minden ízében kicserélődött), a törvény. Semmi egyébhez nem kéll igazodni. Nincs indoka ma már sem kormánypárti, sem ellenzéki művészétnek. Verséket nem 'helyeznek mikroszkóp alá betűismerő funkcionáriusok, hogy oda- s visszafelé olvasva rejtett jelentésüket kihámozzák, adott esetben lecsapva a bűnös üzen- getöre, szileméi umimal sújtva őt, egzisztenciájában fenyegetve. (Nagy Gáspár egy verse miatt annak ideién betiltották a Tliszatá-j című folyóiratot.) Nem vizsgálják többé filmgyáiri vetítéseken sem: valóban „szláv csókot" váltott-e a szereplő a harmincas évek Magyarországán játszódó filmben, avagy Csak annak látszott; a bajusz -s a félretartott, bús féj vallóban oz első számú kuItúrpolitikusra utal, avagy merő v-ététlenség? Csakhogy nehéz meg-felelmi ormok az űj követelménvnek, ‘hogy — nincsenek -követelmények. Mármint politikaiak és ideológiaiak. „Csák" jó legyen a -műalkotás, semmi több! Az író végre szabad versre vagy akár szonettre cserélheti megnyilatkozása kereteit: titokban -terjesztett, kézről kézre járó szbmizdat folyóirat helyett új fo-pök tömegében juthat nyilvános Sághoz. Na de ez sem könnyű! Új-ra meg kell tanulni, hozzá kell szokni! Egyik fiatal (negyven alatti) fillmtörténészünk egy szakmai megbeszélésen azzal o furcsa gondolattal rukkolt elő, hogy a cenzúra s az öncenzúra szemszögéből vizsgálja -meg az utóbbi évtizedek magyar játékfilmjeit. Azokra a — -szerinte — árulkodó jegyekre figyelne, ómelyek a -művek anyagólban önmagukat leplezik le - szóhasználat,dramaturgiai botlás, ilyen-olyan megalkuvás stb. Ehhez járulna még -minden fellelhető dokumentum: hivatalos jegyzőkönyvek, forgatókönyv-változatok, személyes vallomások, visszaemlékezések, és így tovább. Ám épp az utóbbi dokumentumok -toppant hiányosak, olig-alig iföllefhetők, s a hitelük, basz- -nál(hatóságuk Is -rendkívül két$éqes. Az öncenzúra — az ovotoskodós, az -uralkodó Ideológiái széljárós kifigyelése — száz százalékos -pontossággal egyébként is kimutathatatlan, a legősrintébb műhelygondoílatokban (is von, lehet a majdani nyilvánosságát „'belekalkuláló" mozzanat. Így hót szakmai vita sarain a kollégák lebeszélték társukat o vál lakozó stol', bár -maga a téma -roppant érdekes és időszerű. Hiszen kétségtelen, például épp a -magyar filmművészeit utóbbi évtizedei -megérthetetlenek, ha a -műveket s a valóságat, annak „-kulisszák mögötti" tartományát nem kölcsönhatásukban szemléljük. Ja-ncsának annak ideijén „meg -kellett esküdnie", hogy a Szegénylegények csakis a múlt -század viszonyainak ábrázölása, nem pedig bármilyen totalitárius hatalom bírálata. -Holátt nyilvánvaló, 'hogy ez is, az is, -miként -minden igazán jelentős műalkotás. A -múltról szólva a -máinak -is üzen. Spi-ró György nagysikerű regénye, Az Ikszek a múlt századi (Lengyelországban játszódik de az is -nyilvánvaló, (hogy a korabeli orasz-len- gyel -művészeti, -társadalmi élet bemutatásával egyidejűleg egy birodálmi gondolkodásmód pompás szatírája egy■ szersm-ind, ekként -pedig -mai áthallásokkal. Kása -Ferenc filmje, A másik ember -még -nem hivatkozhatott 1956 októbere népfelkelésnek való -minősítésére mint új közmegegyezésre, de a mű egészéből mégis ez derül ki. Nagy Imre hangját hallgatják a -rádióból a szereplők az egyik jelenetben, anélkül, hogy a megszólaló kilétét a néző tudomására hozná a rendező. Számít arra, hogy úgyis tudja ezt, vagy -ha nem, valaki megmagyarázza neki. A fegy- verfagá-s -megtagadó só nak l-l. világhá borús és 1956-os példázata ébben a filmben a -ma már lehetővé tett alternatív katonai szolgálat eszmei -megalapozása. Könnyű elgondolni, hogy iha ennek a kétségkívül bátor, 1988 tavaszán -bemutatott filmnek a -rejtjelezésre fordított energiái csakis művész! célökat szolgálhatták volna, mennyire kedvezőbb az eredmény. Vissza tehát a művészethez! Még akkor is, ha van író, aki egyelőre nagyabb lehetőségeket érez magában a politikusi működéshez. -Meg kell teremteni annak a feltételeit, hogy a -politikától a'tudomány által vizsgálandó kérdések terheitől a publiciszitikus megnyilatkozás kényszerétől megszalbadított művészet tárlatokon, mozivásznon, képernyőn, kísérleti kamaraszínházban, könyviben, folyóiratban hallathassa szavát. S ha ez a (beszéd egy darabig még „mutál”, -meg-megfoicsakl-ik, legyen -türelmünk hozzá. Ugyanúgy, -mint a frissen, fiatalon, ön- és hivatali cenzúrától meginyomaríitatlanul berobbonók írónt. Kőháti Zsolt Tárlatról tárlatra Múlt idő, jelen idő Mim . : '■■ff £ f 1 A wít. i 1 Í-2TJ,l ízelítő az Alpck-Adria kiállításról A kezdeményezők és szervezők szá ndéka ne k legte I jeseb'b elismerése mellett sem hallgathatom el a csalódást, omit a pécsi Martyn Múzeumban a múlt hét végén megnyitott kiállítás okozott. Lehetséges, hogy elsősorban , csőik azért, mert sokkal többet ígért. Any. nyit, amennyit egy nemzetközi képzőművészeti kiállítói ígérhet, itt, a képtárak és múzeumok városában —, lehet, hogy azért is maradt bennem hiányérzet, mert a vállalkozás kockázató — cseppben felmutatni a tengert - volt erőn felüli nagyságú. Az évtizedes múltra visszatekintő Adria—Alpok Munkaközösség, amely az érintett országok, az NSZK, Ausztria, Olaszország, Jugoszlávia és köztük Magyarország földrajzilag érintett megyéinek szellemi együttműködésiét és gazdasági közeledését, párbeszédét is szolgálja, második alkalommal mutatja be most „A realizmuson túl, - 1945-1960" című kiállítását. A lokális értékek tisztelete helyezi egymás mellé ezen o tárlaton a szombathelyi munkáscsalód'ból származó, realista festőművész Mészáros lózsel és mondjuk a Szőnyi-tanitvány győri Tóvári Tóth István nevét, néhány alkotását, s ez a helyiénték-köz- pontú eklektika ad különös ízt annak a kisteremnek is, ahol a korabeli olasz művek sorakoznak F. Francese expresszív realizmusától R. Gut- tuso kubisztikus stiíizáeióra hajló képéig, hogy azután P. Armando átiratait vagy G. Luciano a miro-i világot felidéző képeit is összevethessük egymással. Láthatók az indíttatásuk szerint ljubljanai művészek, a teret a gyermeki képzelet logikája szerint benépesítő G. Stupica, aki a sötétből elővillanó kapcsolat nélküli tárgyaival mintha a szorongásait festené ki magából, M. Pregelj, a maga tambösebb, a tiszta fehérig eljutó színek nosztalgiájával. Valami képet kaphatunk hát a második világháború utá-n lélekben is feltópáiszkodmi igyekvő művészet e régiójáról, de a művek születési idejét tekintve is kuszát - és valószínű, hogy egy ilyen jellegű kiállítás bőségesebb kommentálásáért a közönség is. hólás lenne. Sajnálható az osztrák, a német művészek távol-maradása is, halött tudnunk kell, hogy a- grazi Neue Galerie, igazgatója dr. Wilfried Skreiner és munkatársai is milyen nagy -szerepet vállaltak a kiállítás létrehozásáért, kulturális kap- csoFa-fa-ink erősítéséért. * A múltból a jelenbe ránt és minden bizonnyal érdeklődésre tarthat számot azoknak a lipcsei fotóművészeknek a tárlata, amely még január 28-ig látható a Pécsi Kis-galériába-n. A műit év ősze Lipcsében is-tragikus, drámai és egyúttal tón meg-i-smételhetetlen-üí felemelő témákat kínált a fényképezőgépek lencséinek. De nemcsak a nagyváros forró ősze és tele került lencsevégre, de néhány, e műfajban egyéniségét is megvi-Hantó fotóművész nevével is megismerkedhetünk. Uwe Feuendort, Bertram Kober, lens Rätsch -nagy színes „történelmi tablói", a „székfűrend" lovagjainak ironikus, az indulatok ábrázolásának tragikus közelképei mellett találkozunk Norbert Vogel költői, soké-rtelmű- en jelképes tűzfalaival, az -időgép utasaiként megjelenő katonáival, Christian Eisler kép- novellává sűrített, a jellem vóltozá-só-nók rajzát adó történetével, Marion Wenzel holdbéli, a civilizáció karbantartó -munkájával letarolt, holdbéli tájaival, M. Scheller a képnek maid az egész terét betöltő vcs-kampójava-l, D. Oltmanns kerítések mögé rejtett, szorongásos titkaival. Egyébként a tervek szerint májusban a Mecseki Fotáklu'b lesz a lipcseiek -vendége, eav erősödő kapcsolat újabb állomásaként. B. R. — Ott van! - suttogta Macó. Utolsókat rúgta az ősz. A kubikgödör felől érkező szél magával hozta a tél szagát. A tisztáson, nem messze a gáttól, vékony kese kölyök kiáltozott. — Macóf Merre vagytok? Hahó! A Kiserdő hallgatott. Néha megzörrent egy-egy faág, a távolban felbúgott egy vadgo lomb. — Nem lát a szemétől? — vihogott Alsec. — Vak ez? — Csak szemüveges — -mondta a kisebbik Balog. . — Maradjatok már! — suttogta Macó. A kese téblá-bolt a porlandó avarban. „Fácánt lövünk. A Macának légpuskája van! Délután gyere.” — Urhin! Alsec! - forgolódott. — öcsi! Itt vagyok! — Tisztára, mint egy fácán!- d-idergett a félkarú Jakab. — Oda lehetne pörkölni neki, ha volna puskád. — De nincs — morogta Macó. — Átvert az a ro-hadt apám. Nem jött haza. — Bevitték? — -kérdezte a kisebbik Balog. — A mí apánkat is bevitték. Már egy hete. Macó ráförmedt: — Kussoljatok. Lassan sötétedett. A fák között méterről méterre kúszott előbbre a hideg. — Tudom, hogy itt vagytok! — toporgott a -kese. — Gyertek már elő! — A mancsát vörösre csípte a fagy. Időnként a markóba lehet, ösz- szedörgölte a tenyerét, csapkodta a combját. Ugra-bug- rált. — Hogy nyüzsög! — morogta Macó. — Minek nyüzsög? — El lehetne -kapni, m-i? — vigyorgott Farkas. — Mint a • Az MTf—Press 1989. évi tárca pályázatának II. díjas alkotása. kémet abban az izében. Tudjátok, amit a matinén. — Te tök — mondta a kisebbik Balog. — Ez nem kém, hanem a bnatyóm. — Mindegy — mondta Alsec. — Attól még el lehetne. — Ja I — köpött ki Ubri-n. - Jól meggyepálni, hogy vallja be. — Mit? — Nagyon el lehetne. — Ti tisztára hülyék vagytok! — d-idergett a kisebbik Balog. — Kussoljatok már! — Macó visszatartott lélegzettel leseit ki a fatörzs mögül. — Még mindig nyüzsög. » A kese elindult a gát felé. — Hazamegy. A kese még egyszer hátra - fordult, bekiáltott a fák közé. — Nem vagytok itt? Válasz most sem érkezett. — Becserkésszük! — adta ki a parancsot Macó. Fatörzstől fatörzsig szőkéi Ive követték. — Meglépett a mocsok! Már a gödörnél lehet! A kubikgödör -békanyálas, koszos vizén pocok evezett. A csőnél keszeget lehetett fogni, meg kárászt. A kese leguggolt a parton, nézte a vizet. Háló kéne, tűnődött, pecával ilyenkor már nem nagyon lehet. Majd apával vágunk egy léket, ha befagy. Addigra biztosan kiengedik. Anya azt mondta, nem tarthatják bent örökké. Azok heten már a gát tetején hasaltak.- De miért kapjuk el? — aggódott a kisebbik Balog. - «Hát ti hívtátok, hogy vadászni, és . . . — Beszartál? - pillantott rá Macó.- Nem, csak . . . — Akkor meg mit nyüzsögsz? A kese göröngyöt dobott a vízbe. Felállt. Be kéne fűteni otthon. Anya azt mondta, még nem jött -meg a szén. Naná, -hogy nem jött, ha nem lett befizetve! Majd kérünk az öcsivel szénport a házi -bácsitól. Mire apa hazajön, meleg lesz. Kár, hogy fácánt nem tudtunk -neki. Vagy halat. Mindegy, jó a zsíros kenyér is. Pirospaprikával nagyon finom. Majd főzünk teát, sok cukorral, ha hazajön. Már a bokrok között járt, amikor lerohanták. — A rohadt anyádat! ütötték, rúgták. — Te sötétben búj-káló ellenforradalmár! — Valid ki a bűnödet, te mocsok I — Elég — lihegett Macó. — Tűnés. Berohantak a bokrok közé, onnan figyelték. — Megérdemelte — suttogta Macó. — Rohadék, mint az apám. Minek nyüzsög. A kese feltópászkodott. Letörölte az orra alól a vért. A nádas fölött varjak károgtak a szélben. — Nem fájt! — üvöltötte. — Értitek?! Amazok lapultak. — Nem fájt neki — mondta a kisebbik Balog. — Pedig én úgy gyomron rúgtam ... I — Én meg a fülét — mondta egy harmadik. — Majdnem letéptem. — Mégse fájt neki! — Hazudik — suttogta Macó. — Ezek mind hazudnak. — Nem igaz! — A kisebbik Balog elsírta magát. — Te is hazudsz - moridta Macó. - Te kis faszista kém. Köpködjétek meg a pöcsét. A kese bicegve kapaszkodott fel a gátra. A szája felrepedt, sajgott a lába. A szemüvegét összetörték. — Bratyó! Várj! — A kisebbik Balog el-elzuhanva szaladt a bátyja után. A nadrágjából kitépték a gumit, a bordó tréning alsó a bakancsáig csúszott. — Én is itt vagyok! Bratyó! Engem is! Jövök! — A kese -bevárta. — Nem vagyak gyáva! — zokogott a kisebb. — Nem vagyok áruló! — A bátyja leguggolt hozzá, megtörölte takonytól maszatos arcát, csomót kötött a nadrágjára. — Én nem akartaim, hogy téged cserkésszenek! — szipogott a kicsi. — De muszáj volt! A kese tovább indult a gáton. — Ugye, elhiszed, bratyó? — Az öccse hüppögve bukdácsolt utána. - Ugye, el-hiszed? Nem nézett hátra. — Minek nyüzsögtél úgy, bratyó? A gát túloldalán sötéten kushadt a város. Ügy tűnt, mintha a templomtornyok tartanák az alózühanni készülő eget. A hófelhők súlyosan, mozdulatlanul lebegtek, nyugaton vörösl-ött az ég. Horváth Péter Az áruló* Az NDK-ból érkezett fotósok kiállításának egy részlete
