Dunántúli Napló, 1989. szeptember (46. évfolyam, 241-270. szám)

1989-09-09 / 249. szám

a Dunúniuli nnnlo 1989. szeptember 9., szómból Nage! fitiene t k íopédi ák Albániáról magyarul A Pannónia Könyvek legújabb kiadványa Az első elismerés 1958-ban Róma város Aranyérme; 1961: Párizsi Nagy Ezüstérem; 1968, 1972: Bécsi díszoklevél. A kitüntetés címzettje a Na­gel útienciklopédiák. Vajon kap-e hasonló elis­merést a Dinóri-'hegység déli vonulatai közt meghúzódó Tira­nától? A párizsi és genfi szék­hellyel működő Nagel Kiadó, amely a földkerekség több mint száz országában forgal­mazza francia, angol és né­met nyelvű útikönyveit, egy politikai Csipkerózsika-álmá­ból most ébredő kis ország bemutatásával sem maradt adás: a közelmúltban Albá­niáról adott ki egy szemlé­ltében, adataiban is friss, és bizonyára kútfőit tekintve is hiteles forrásokra támasz­kodó könyvet. Persze, ez a „politikai Csipkerózsika-álom” igencsak félrevezető és som­más megállapítás egy olyan országról, amelyet ugyan nem vet fel a pénz, nem tehet­nek híva lkodévá rahonós őrü­letébe szédült, civilizációs ál­mok, de jó ideje, mint tud­juk, nem tartozik és nem kö­vetel, és fiai egyenes derék­kal járhatnak a történelem nálunk egyre inkább ismeret­lennek tekintett orszógútjón. A könyv frappáns, tömör és igen informatív összefoglalá­sát adja ennek az útnak, Al­bánia viharokban edzett füg­getlenségéig - az illír civili­záció oldalgyökereiin sarjadó múlttól. Róma fennhatóságá­tól a több mint négy évszá­zados török hódoltságig, Szkander bég dicsőségétől Enver Hodzsa hősi véren vett, önbecsülését a szegénységben ”s megőrző országáig. Persze, útikönyvről van szó, olyan balkáni országról és népről, amely görög, Jatin, szláv, muzulmán kultúrák ke­resztezés! pontjában őrizte meg nyelvét, s válhatott egy természeti szépségeikben gaz­dag, történelmi emlékeiben, néprajzi hagyományaiban is sajátos, tengerre nyiló ország gazdájává. Propaganda, úgy vélem, nem is a rendkívül vendégszerető és most már vendégváró Albániának kell, hanem a Pannónia Könyvek kiadójának. A Nagel-család r.eve ugyanis különösen Pécs- váradon ismerős, ahol Nagel - később Nemes Endre, a festőművész született, míg a báty, Nagel Lajos, mint a nagyhírű könyvkiadó vezetője 'januárban, a kormány meg­hívására járt nálunk, hogy irodalmunk támogatásában ki­fejtett könyvkiadói tevékeny­ségét a Magyar Népköztár­saság aranykoszorúval ékesí­tett Csillagrendjével ismerjük el. S mint arról e lapok ha­sábjain ugyoncsak beszámol­tunk: megállapodás is szüle­tett, hogy az útikönyvek ma­gyar nyelvű, hazai megjelen­tetésében a Pannónia Köny­vek kiadó jártok, a Baranya Megyei Könyvtárnak előjoga van. A sorozatszerkesztő Tüs­kés Tibor, a könyvtárigazgató dr. Román Lásilóné és mások bábáskodásának, a fordítást vállaló dr. Deák Anikónak és francia szakos tanítványainak köszönhetően két most készü­lő, Albániáról szóló útiköny­vet is megelőzött a pécsi, az egyik a Pa no ráma-könyvek közt, a másik a Magyar Mé­dia gondozásában fog meg­jelenni. Csak sajnálhatjuk, hogy ez a frissesség és ez a színvonal a jelek szerint most még mintha kevés lenne az üzleti sikerhez: mindössze 3000 példányban kerül a bol­tokba - kényszerűen megfe­lelve így a terjesztők előzetes érdeklődésének. r r. Tragikomikum, irónia, groteszk Fellbachi vendégkiállítás a Pécsi Galériában Az Empire State Bulding tetejéről minden plasztika kicsinek látszik Egy pofás kis halálugrás­hoz nem szükséges fölmász­ni az Empire State Bulding tetejére. És mégis. Aki ilyen kiábrándítóan hatalmas épü­letet tervezett a modern épí­tészet múlandó dicsőségére, világnak csúfjára, az igenis megérdemli, hogy ilyen ma­gasról vesse le magát a mély­be. Hárman is voltak szegé­nyek, Shreve, Lamb és Har­mon, akik a több mint száz emeletnyi, és több mint négy­száz méter magas monstrumot a kor acélvázas csodáinak egyikeként a rajzasztalon ki­ötölték, hogy aztán 1931-ben föl is épüljön. Most meg is kapják a magukét M. Lue- pertztől, aki „Az építész, avagy az Empire State Bul- dingról leugrott ember lelke” címmel zárt üveg kalitkába egy kis gnám, torzó-mivoltában sem különösebben megnyerő figurát. És hót igencsak való­színű, hogy egy rémületből, sikolyból, a zuhonós észvesz­tő szédületéből szőtt és min­denekelőtt hitehagyott lélek ilyen lehet, ha ismét megtes­tesül és talpraáll. iM. Luepertznek nem ez az egyetlen tragikomikuson iro­nikus szobra, azon a Pécsi Galériában rendezett kiállítá­son, amely a IV. Fellbachi Kisplasztikái Triennólé nyugat­német — illetve az itt dolgo­zó más nációbéli — művészei­nek anyagából ad válogatást. Színes Tornószfejéből sem hiányzik a groteszkbe hajló karikaturisztikus elem, és az irónia Ealkenhol kis fekete, fából faragott figuráit is meg­érintheti. De a koronát erre a hol derűs, hol bágyadt, mémiképp a munkákban is tükröződő szezon végi hangu­latra H. Kleine-Klopries do- bozpapirból összeragasztott, egy színes esernyővel szügyön döfött és fenekéig átszűrt ken­taurja teszi fel. Ez a szelle­mesen beszédes fricska, a „Görögországi nyaralás” o tárlat talán legkönnyedebben mulatságos dorobjo mintha IV. Knaupp a földön, a lép­csőn szétszóródó fekete ko­ponyatetőivel, halandóságunk­nak e keményre cserzett skalp­jaival farkasszemezne. Mert — jut eszembe ez utóbbiról - mi van, ha a nagymonológ közben Hamlet kiejti a kezé­ből a koponyát, s az üdvös gondolatokból mégoly riasztó, de mégiscsak tárgyilagosan vizsgálandó héj — az enyé­szetnek átutalt koponya, a le­let marad? Az a művészet, amit száza­dunkban modernnek keresz­teltünk, Európában született ugyan, de a Tom Wolfe által csúfondárosan Nyugati Ember Nagy Eszméinek nevezett greenbergi és egyéb Tizedik u*cai elméletek révén már Amerikából, sőt egyenesen az emlitett New York-i utcából vonatozott vissza az óvilágba már posztmodern néven. A szellemvasútnak ez o példát­lanul magával ragadó robo­gója, mint ez a kisplasztikái biennálé is tanúsítja - fel­szedte utasait Nyugatnémet- országban is. B. Heiliger cím- nélküli, anyog- és látványat- moszférikus egyensúlyát kere­ső vasapplikációi, S. Cromer „taikaratlanul keletkezett" szobrai, Bruchausen, Stielow, Reinhardt, D. L. Tompson tér­be irt, nyitott, szemléletűi* ben különböző, kalapált-fa gesztett fémkompozíciói toló1 a legszembeötlőbb példái e® nek a pluralizmusnak. Mifló ebben a húszas évek sí szempontból ökonomikus*)1 klasszikusabb, és a hatvan® évek már eklektikus, sokszi®1 kezdeményezései is visszak® szcnnek. C Bury és V. Hegewald 6 architektonikus formák ny® galmát árasztó kisplasztikáF K. H. Bethke formajátékai 1 színekkel a békés kivétel* közé tartozik a némelykor k* resetten expresszív vagy eflf síkú ipari formákká reduk®1 műtárgyak között, a kis* miszticizált játékautomata-fa tóciók, pöffeszkedő tárgy-'** sek, boxok, zárvány-létű ^ anyagdoboz-kalodók, fát**11 kökből és szögekből gyárt®1 erdő társaságában. Az egyik üvegtárló möE)®1 a gipszkásába, két lóbny®1 közé egy vessző van leszúrd azon egy szakadt, elnyűtt, hatóan egy padlásról élők® tort, egérpisrkos szatyor megfáradt vándorunk tori*1 ryája. F. Droese munkája. ^ hol a mezítlábas vándor? C*® nem mászott föl az Emp1 State Bulding tetejére? Vö­csök fürödni ment? Bóka Róbet* _______ __________* Markus luepertz: Tornászfej - 1987 V én katonoládára ültetett idős Balogh Joachim. Neki megfelelt a sámli is: a székeket agg élete párja tisztogatta bent a nagyszobá­ban.- Mit gondol, hány éves ez o láda? - kérdezte két pipa­szippantás között. — Harminc ... De lehet negyven is. — Pontosan 76 éves... Az első világháborúba ezzel a kof­ferral vonultam be ... Akkor még új volt. Inas kezével a négy égtáj felé mutatott. Szemét kissé összehúzta, mert gyengélke­dett a fényre. — Megjárt ez minden fron­tot... Elkísért a szerb. az álasz és az orosz “frontra. Ami­kor nagy ritkán szabadságra jöttem, anyám könnyesen pa­kolta be a szájától elvont leg­jobb falatokat ebbe a durva iádikóba. Nézett utánam sír­va, jajgatva, amíg csak el ne.n tűntem az útkanyorban. — Baja sosem esett?- A ládának?- Dehogyis ... Magának. — Nem, szerencsére... De a láda szélét egyszer legya­lulta egy repeszszilánk .. . Per­sze, sokszor veszélyben vol­tam magam is. Nem törődtem ezzel túlságosan: elfásult az ember... A ládámat talán magamnál is jobban féltet­tem. Kis csendesség ült közénk, aztán idős Balogh Joachim megkért, hogy üljek át a sám­lira. Zsebéből fényes kulcs­csomót zörgetett elő, majd mintha templomi perselyt nyí- tana, ünnepélyesen felkattin­totta a láda zárját. — Nézzen csak bele — in­dítványozta. - Ez nem ám akármilyen közönséges kato­naláda.! Sajnos, hiába erőltettem o szemem, nem tudtom szebb­nek látni, mint bármelyik má­sikat. Közönséges, zöldre má­zolt ládikó volt, rajta fehér zománcos betűk: □ tulajdonos neve. Belül szálkás fiókok fénylettek, külön a borotva- késrletnek, a szappannak és a törülközőnek. — Van ennek rejtett zúgó is - súgta, miközben a nogy- szoba felé sandított. — Rejtett? — Az.. . Nézzen csők ide. Azzal egy észrevétlen, apró kis kulcsot halászott elő az órazsebéböl, s a láda vasta­gabbik felében megnyitott egy miniatűr rekeszt. Óvatosan be­lenyúlt, s kivett belőle egy női fényképet. Szép, fekete hajú, tüzes szemű lányt ábrázolt.- Mór ez is öregasszony le­het, de a képen mindig olyan •marad, amilyen volt - mélá­zott el egy időre. - Olasz lány: ha nincsen háború, ta­lán a feleségem ... Nem jöt­tem volna haza: itthon várt már a mostani. Kiszemelték már gyerekkorban a szüleim. Igen vagyonos ióny volt, két­szer akkora birtokuk volt, mint nekünk. Leéltünk egy életet, de ha hiszi, ha nem — pedig két fiúnk is született - sosem csókoltuk meg egymást... De ennek a képét - mutatott a fényképre — még titokban, öreg fejjel is megcsókolgatom.- Senki sem tud erről?- Senki . . . Magának . is csak azért mesélem, mert ide­gen ... A fiaim sem tudják, pedig mindkettőt kiszolgálta már ez a katonaviselt ládikó. Most mór megértettem, miért szebb ez a vén ládikó a töb­binél. Az öreg nem is a ládát látja, “hanem a fényképet.- A második világháborúba is berángattak - folytatta ké­sőbb, ládazárás után idős Ba­logh Joachim. - Velem volt mindig a koffer: a legmele­gebb pillanatokban sem érez­tem magam egyedül. Ott vol­tam Voronyezsnél. amikor ra- pityára lőttek bennünket. Rá­borultam a ládórg és sírtam. Nem a félelemtől: kemény gyerek voltam én mindig. Saj­náltam egész fiatalságomat: hiszen mindig katonamundér­ban voltam. Ha béke volt, itt­hon egreciroztattak. ha hábo­rúra vágytak az urak, a fron­tokon fagyoskodtam. Most töl­töm be a kilencvenediket, már alig tudok járni. Kínoz, szag­gat állandóan a köszvény. Egyszóval, megjártam a pok­lot is a kis ládikómmal, és a Nemesbüki András Kép a katonaládában fényképpel. Hogy hány5*1 vettem elő, hányszor kot*'f tottam ki o zárat, nem tuá®^ Pedig csak néhány hónOP volt kedvesem az a kislánV' — Később mi történt? — Jöttünk visszafelé, mi®1 rákok . . . Lobogtak a Sztá^ gyertyák, üvöltöttek a Kő*111 sók. Ezer kilométereket vo®^ tunk vissza szenvedve, éh®*11 U kínlódva. Amikor a megye®1 értem, egy kedvező alkol®1* mai megszöktem. Fogtam0, dót, mert „őt” én soha ®f hagytom. Hazajöttem, akkor mór itt volt az én otthonom, a két gyerekke' no meg az asszonnyal. ”, azért csak egymáshoz töt®“1 tünk, mint két szürke, f0<j veréb . . . Hiszen nem tehe1 semmiről; nem szabad ak° tóból választott. H irtelen elhallgatott '“j Balogh Joachim. A *e, tek aló nézett, a vén0 fák aló, ahonnét két dédu® ka viharzott elő maszatos0 cal, tépett ruhában. Felix Droese: Cím nélkül - I960

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom