Dunántúli Napló, 1989. szeptember (46. évfolyam, 241-270. szám)
1989-09-09 / 249. szám
1989 szeptember 9., szombat Dunántúli napjó s KonczekJózsef Üdülői História I lyen liftet még nem látott Rózsi. Az ajtók maguktól kinyíltak a várakozók előtt, amikor pedig beszálltak, a gombnyomásra az ajtó is bezárult, és ózonná! fel is vitte a másodikra az utasokat. De nem kellett megvárni, amíg kiszálltak, s majd utána nyomni meg a következő kiszállóhely gombját, hanem mindjárt a beszálláskor mindenki beprogramozhatta a megfelelő emeletet. S még az sem okozott galibát, hogy a hetedik emeletet előbb kérte valaki, a másodikat pedig csak utána. A lift agya szépen sorba szedte az emeleteket, és még olyan helyen is megállt, ahol nem kérték a liftben ülők. Ilyenkor azok állították meg, akik valamelyik szint folyosóján felfelé igyekeztek. De azért akármilyen okos is volt ez a gép, azt már nem tudta, hogy ha négyen vannak benne, akkor ne álljon meg a külső kérésre. hiszen csak négyen szállhatnak be egyszerre. így hát a folyosón álldogálók bocsánatot kértek, a lift pedig becsukta az ajtót, és ment tovább. Egészen a hetedikig, ahová Rózsit irányították. Amikor másodszor fordult a nagyobbik bőröndjével, szerette volna maga kezelni a gombokat, de sajnos, a három fe- hérkendős nővér közül az egyik, udvariasságból, megelőzte, s benyomta a hetest. Pedig nem is oda mentek. Bizonyára a fagolyós kulcsról olvasta le a nővérke, amit Rózsi a kezében szorongatott. A bőrönd egy kicsit lökdös- te a térdét, míg sikerült az ajtóig cipelnie. Ott várt már a szobatársa, összecsapta tenyerét, mi a csudának ide eny- nyi holmi, elég volna egy sporttáska, meg a - ridikül. Vagy talán itt van az egész ruhatára? Joli is így jött, beutalóval, özvegy, egész évben -a kis szőlőt műveli, amit még a férjével együtt vásároltak, s igy, amikor mór az utószezon is elmúlt, mindig kap a szak- szervezettől beutalót. „Hát te?" — kérdezte Rózsitól. Nem esett jól megmondani, mi az igazság, de azért csak kibökte Rózsi: „Elment a Cafkájával.” Ezen lehetett hümmögni egy sort, ebédig még megbeszélték azokat a keresztszemes mintákat, amelyek Joli sáljót díszítik, aztán itt volt az ebéd ideje. Amikor megették a három fogóst - a krumpl’ipürét jó tejesen csinálták, és kanállal mintákat nyomkodtak bele, meg tettek rá egy szól petrezselymet is, a hús nem volt sok, de friss és jó, aztán jött -az a poharas valami, a tetején hab, hót az jó volt —, maga a főorvos úr állt ki egy pillanatra az asztalok elé, és köszöntötte őket. Egészségcsapatnak nevezte a társaságot, finomon beleszőtte beszédébe, hogy öregember nem vénember, ezzel meg is nevettette őket, no és, ha meg nem is tapsolták, de nagyon megszerették az első perctől mindnyájan. ,,S, hogy a kedves hölgyek jól érezzék magukat (ez igen jól esett, hiszen valóban a nők voltak nagyobb szómban), lehet sétálgatni a parkban, felhívom a figyelmet a platánsorra, a park végében pedig van egy kis márvány- tábla is, annak emlékére, hogy Vak Bottyán generális itt gyó- gyittatta a köszvényét, ki lehet menni a városba is, az étkezési időt, kérem, pontosan tartsák be, van itt tévé, rádió, lemezjátszó, magnetofon, sakk, kártya, billiárd, s ha valaki még ettől sem kerül emelkedett hangulatba, annak javaslom a liftet." Nevettek. A főorvos űr aztán, aranyos ember, mosolyogva bocsánatot is kért ezért a kis tréfáért, hozzátéve, hogy ők itt a házban ezt így szokták mondani, ne 'haragudjanak meg érte. Ebéd után gyógyszerrendelés volt, ott is személyesen a főorvos úr foglalkozott velük, Rózsi eddigi gyógyszereit például leállította, Joliét helybenhagyta, de kiegészítette egy kis erősítő i.njekciókúrával, Rózsi testsúlya többnek találtatott azon a gyönyörű szép kis mérlegen, a főorvos úr — miközben levette keret nélküli szemüvegét, és fáradtan megsimitot- ta szemhéját — javasolta neki, hogy a diétás étrendet ikszelje be az étlapon, mozogjon sokat, megmászhatná például naponta az épület mögött húródó japánkert enyhén emelkedő dombját, egészen a barackfáig és vissza, no és úszni, úszni, sokat. „Mért, talán a mi orvosunk nem tudja, milyen gyógyszer kell nekem? Jó orvos a Palika, nemhiába a falu taníttatta, szeretjük is nagyon .. ." „Nem úgy van, Rózsikám, ez itt más. Azok az orvosságok jók voltak otthon, de itt más a környezet, érted, itt úszni kell, naponta mérik a súlyunkat, szóval ez más, érted." „Otthon is mérik a súlyt.” Rózsi egész délután dünnyögött. Ezzel még nem is lett volna baja Jolinak, hanem az, hogy Rózsika, enyhén szólva egy fű- részgattert lepipáló hangerővel húzta a lóbőrt négy után, amikor a beszélgetés végén kicsit szenderegni kezdtek, ezt már nehezen viselte Jolika. Elment sétálni, és rettegve gondolt az éjszakára. Mi lesz akkor? Vajon mi lett? Csak az, hogy Joli bizony aludt egy keveset, azt is csak hajnaltój- ban. Nona!!! Hát igy van ez. A csízek, a rigók, a magasban köröző gólya ott kinn a hegyen nem horkol, az biztos. Joli megpróbálkozott a horkoló ember jobb belátásra bírásának ismert módszereivel, hajnali háromnegyed ötkor már olyan hangosan cuppogott- csemcsegett, 'hogy maga is megsokallotta, aztán 'kis papucsa sarkával kopogott a parkettpadlón, ám Rózsi, némi feleszmélés után átváltott egy oktávval mélyebbre, és a legnagyobb nyugalommal brá- csózott tovább. De ha még csak azt! Ennek a horkolásnak stílusa volt! Nyugodt, és laza horkanásokkal kezdődött, lassan bátorságra kapott, a kifejlet tetőpontja felé haladtában még egy kicsit rá is hortyolt az alapmotívumra, ott valami csavarvonalat vett, aztán teli tüdőből és megállíthatatlanul, győzedelmesen, elsöprően recsegte-brattyogta- fodrozta tovább. S az elégedett nagymotivum fölött kis hurokvonalak képződtek, egy-egy világosabb hangszínű elkalandozás, mint a méhek, amikor a nyár közepén a virágok fölött zsursorogmak, s egyik-másik mór megtelt kis lábzsákokkal, boldogan hátnalöki magát a szirmok közül, harci repülő, kiélvezve könnyed mozgása technikai lehetőségeit. Joli karikás szemekkel, térdeit felhúzva üldögélt az ágyon, eszébe jutottak a repülőgépek, amikor az állomást bombázták. Istenem!!! Igen, a nehéz bombavetők, most meg a vodószok, kíséretül. Megrázta a vállát, Rózsi elfordult. Akkor Joli vizet öntött zsebkendőjére a kancsóból, megmosta vele Rózsi arcát, nem ébredt fel. Csak kevés tartotta vissza, hogy arcába ne öntse az egész maradék vizet. Elszívott a folyosón egy cigarettát, sétálgatott, majd visszament. „Nesze neked, emelkedett hangulat. . ." — mondogatta magában. Ablakot nyitott. Hat óra lesz három perc múlva. Ébredt 3 park. A rigó az ablakpárkányra röppent. Biztosan beetették az előzők. Talált egy fél kiflit, odamorzsázta neki, a madár nyugodtan eszegetett. Rózsinál lassan elvonult a hang árhulláma, csendesen szuszogott. No, aludjunk egy kicsit. Hét óra sem volt, amikor felébredt a becsapódó ajtó zörejére. Álmosan feltápászko- dott: „De Rózsikám, az isten szerelmére . .." Rózsi végighallgatta. Szuszogva felhúzta a zoknit, jaj. fehérsóvos zöld melegzoknit a nejlonharisnyára, és oda sem nézve Jolira, csak ennyit mondott: „Ha kinyitod az ablakot, huzat lesz, a huzat pedig bevágja az ajtót". Joli megadással hanyatlott a párnájára. Rózsi nem ment be a vízbe. A nővér biztató szavaira is csak a medence szélén lo- csolgalta magát. „Persze, hiszen nem tud úszni!" értette meg Joli. A nővérnek volt elég gondja másokkal is, nem törődött vele. „Na, gyere, te . ..“ — nyújtotta neki a kezét. A medencét belülről övező korlát mellett biztonságban haladhattak volna, a víz különben is csak másfél méter, és mozogni kell, úszni sokat. „Most nincsen hozzá 'hangulatom” —felelte Rózsi. Joli még sétált egyet ebéd előtt, Rózsi az ágyon feküdt. Felhúzott lábáról vágta a körmöt egy kisdiával. „Nem fogja összeszedni ..." — gondolta Joli. Szólni kellene a főorvosnak, helyezze őket külön. „Tudod, mit álmodtam az éjjel?" — mondta, miközben ügyesen lekanyaríntotta a nagylábujja körmét. Álmomban a főorvos úr megsimogatta az arcomot, és azt mondta, hogy te Rózsika, nem is gondoltam, hogy te még csak tizenkilenc éves vagy. Képzeld, én tizenkilenc . . . hogy honnan vehette ezt" — kuncogott elégedetten. Joli egy szót sem tudott szólni. („Azt tudom . . . — őrlődött magában. —Azért szaladtál el reggeli után, rámhagyva az asztal lerámolásót, pedig az este is én tálaltam le. Mert a főorvos urat szeretted volna elcsípni. Igaz, hogy ma délelőtt nem jött be. Talán megkérdezted volna, hogyan is gondolta ezt a dolgot az álmodban?”) Hopp! Ebédnél megint ott volt a főorvos úr. Rózsi most nem sietett az asztaltól, sőt, maga ajánlotta fel, hogy maid lerámol. A főorvos úr a villájára tűzött húsdarabbal élénken magyarázott az aronyfül- bevalós főnővérnek, aki szemközt ült vele a kétszemélyes asztalnál. Nemde...? — mondta a főorvos úr, és mindketten nevették. A főorvos úr sokáig ebédelt 0 fo- nővérrel, Rózsi ki-kinézegetett az ebédlő üveges ajtaján o lifthez, sokan álltak már sorba, az meg, ugye, csak négyesével ... s látta azt is, 'hogy Joli beáll a sor végére. Sokáig sündörgött a tálalóablaknál, a főorvos urat várta . . . Ez az aranyfülbevalós elmehetne már. . , Egyszeresek, hippihopp, a főorvos úr meg a fülbevalós felálltak, s mór el is mentek, Lógó orral ballagott a lifthez. Hát Joli hová lett? Az előbb még itt állt a görbebotos öregember mögött, tartotta neki a helyet. .. Érthetetlen .. . Egy félóra múlva jutott fel a szobába. Joli az obiaknál ült, és egy színes pulóvert kötött. „Hát te, hogy tudtál feljönni? Előreengedtek? Én kérdeztem ott le in, de azt mondták, senkit nem engedtek előre... Felgyalogoltál a lépcsőn? Hét emelet! Gyalogoltál? . . . Neked nem szabad ..." „Nem gyalogoltam" — mondta nyugodtan Joli. („Türelem, türelem — mondogatta magában —, nekem lett volna beszélni valóm a főorvos úrral, de ez a jóféle még ezt is elvette tőlem. Most bezzeg szívesen rakosgatta a tányérokat. Úgy kell neki. Majd beszélek a főorvossal holnap." Azt pedig, hogy miképpen jutott fel hamar a szobába, a legszívesebben- odakiáltotta volna neki: „Te, ostoba, ha az ember felgyalogol egy emeletet, ott már akad hely a liftben, mert ott kiszállnak belőle. Te meg ott ácsorogtál a földszinten félóra hosszat." De nem szólt. Ez a kis bosszú nyugalommal töltötte el, és csak forgatta a kötőtűket. Lassan jókedve lett. Du- dorászni kezdett. Rózsi ki-be- járt, fogat mosott, a bőröndből nagy halom illatos szőlőt rakott az asztalra, „Egyél!", s megint őzt mesélte, hogy a főorvos úr álmában megsimogatta az arcát. Később elszunyókált. Rózsi fokozódó ingerültséggel figyelte 0 horkolás erősödő fokozatait. . . Atya úristen, mi lesz itt megint éjszaka! H a innen kezdve azokra a pletykákra hagyatkoznánk, amelyek pár nap múlva lábrakeltek a beutaltak között Rózsika éjszakai bolyongásait illetően, bizonyára tévednénk. Az igaz, hogy többen is erősitik, hoqy látták gyalogolni felfelé a földszintről o hetedik emeletig, s Jolika is bevallotta, hogy ő bizony kizárta Rózsikát a közös szobájukból, amikor az éjszaka pisilni ment. Rózsika viszont emiatt nem tett panaszt az éjszakás nővérnek, sőt nem is akarta elhinni, hogy őt Jolika kizárta a szobából. Az tény, hogy ő egész éjszaka le-föl gyalogolt az emeleteken, helyesebben lefelé lifttel járt, s azt sem tagadja, hogy közben mindig azt sóhajtozta, hogy „drága főorvos úr!” Szögezzük le azt is, hogy a főorvos úr nem szokott éjszaka az üdülőben tartózkodni, ha tehát néhányon Rózsikát a főorvos úr szobája környékén is látták éjszakánként, ennek, a főorvos úrra nézve az égvilágon semmi jelentősége nincsen. Arató Károly Szárnyasló Parafrázis „A ló kérdez” című Ady-versre „Lovamra patkót senki sem veret.. Nincs-kovács kérdi: ez miféle ló, mivel ilyet még!... Felelem: Szárnyasló! Huzza szekérként zörgő életemet. „Be szerencse, hogy senki sem szeret...” De szerencse: nyájasoktól függetlenedek! Mig távolodom előre, ők hátul egyre zsugorodva, valahol idő-messze. „Kocogok, lógok követlen utón .. Kantár rajtam, most a szekeret én huzom — isten se látja: kifélék föl-le ugrálva meddig jönnek velem kocsikázva. „S hogy merre megyek, nem nagyon tudom .. .** Bár matúrával, diplomával tudnom kéne! Ama egyenesbe mindig csalingázva érkeztem-jutottam: — a célirányba. „S a rossz úton, minden ellovan, Felüti néha fejét a lovam .. Mitől kátyus az út? S miért, hogy ellovan bizalom, szerelem, barátság?! Bár tudnám fékezni a vágtát! „Felüti néha ...” Tréfásan vagy komolyan, ahogy az álságos szavakra fölróntják szemöldöküket sokan! „És megkérdi mig szép feje kigyul: Hát mi lesz ebből tekintetes úr?!" Nemcsak feje-egész teste kigyul: Minden zűr, perpatvar, galyiba után szárnyas tűzparipa! Súgom neki, mig hajtom makacsul: az Eszme, melyért annyit és annyian ...— kedves Ménem! valónkká alakul. (Köszöntjük a költőt 50. születésnapja alkalmából) Makay Ida Théba egében Hol a fáraók sirja magaslik, hol a Királyok mély völgye hallgat, ahol Ekhnaton hüs szeme fénylik, holt szeme: megtört tükre a Napnak, ahol Egyiptom ős-szarkofágja, a Nilus ősi titkokat ringat, ott várlak — túl a múlton, jövőkön. Hol a Napisten izzik a délben, rádlelek mégis Théba egében. Fölragyogsz mégis: Világ a vaknak. Nagy Anna Szeptember a zümmögő őszi nap békessége mézfényü ragyogással lelkemen túlcsordult és édesmély bölcsességgel megáldott az élet mig az elmúlássá szelídült halál a beomló ház tövéből kinőtt csalánok közt járt suttogva emléket kereső kezem felkavarta a kihalt pókhálórojtú bársonnyá vastagodott időt amit az évek egérszürke porából a dohos padlás árnyai kacatként önmagukból megóvtak lomként lapuló kincset kutatva loptam vissza a fényre a létbe a foszlott fonatos kosarat melynek molyette öle egy töppedt anyó menyecskeörömet sóvárgó lelke-mása a tavalyi nyár boldog tüzein kiszáradt szalmavirágok égőszint piruló csokrából aranyat bíbort szórok és ezt rakom vigaszul őszi szerelmek csókok engesztelő emlékéül májfoltos vén kosaramba Takács Imre Egy ismeretlennek a nevére Orgazda vagyok, mind lopták Rongyaimat, aranyaimat, Julianna! Seggfejem vigyorog ki rossz gatyámból. Óriási rombolások mentek énbennem végbe, Sürgetve tohonyák által, kik a nagy semmittevők. Júliákba sokan voltak már szerelmesek. Úgy játszok ezzel a gondolattal, hogy nem láttalak. Lila felsőing lilult a szeretőmön a színházban, igy történhetett, hogy nem az előadást Aprítottam magamban; de öt néztem, Nevéhez föl nem tornáztatott és nevelt Nő mivoltját... Akkor lenne hozzád intézett szavam, ha meglátnálak. Zátony. Kutnyánszky Géza tusrajza
