Dunántúli Napló, 1989. március (46. évfolyam, 60-90. szám)

1989-03-25 / 84. szám

Vita Rossini-opera a színházban Ketten a Hamupipőkéből: Benei Katalin és Vághelyi Gábor Hamupipőke A Pécsi Nemzeti Színház létében veszélyeztetett ope­ratársulata több. könnyebb fajsúlyú zenés mű után olyan bemutatóval lépett a közön­ség elé, amely értékmérőén próbára tette tagjai művészi képességt, alkalmat adott tudósuk, felkészültségük bizo­nyítására. Gioacchino Rossi- ni Hamupipőkéjéről van szó, melynek librettóját Jacopo Ferretti, a római Valié szín­ház szövegírója készítette, vázlatosan felhasználva a Grimm testvéreket megelőző időből származó Charles Perraltnak, a természetfeletti, vanázsos elemekből megtisz­tított „Le Cendrillon" című meséjét. 1816 telén, 24 nap alatt komponálta meg Ros- sini a Sevillai borbély méltó, bár kissé háttérbe szorult testvérpárját. Hirsch Bencének, az ope­raegyüttes vezetőjének kö­szönhető a kamaraszínpad szűkös adottságait, a Pécsi Szimfonikus Zenekar partitú­ra szerinti számú hangszere­sének elhelyezését és az ideális szereposzthatóságot fi­gyelembe vevő műsorválasz­tás. Az ő érdeme a betaní­tás nehéz feladata, valamint, hogy lendületes, az előadás­sal mindvégig szervesen együttélő vezénylése biztosí­totta a produkció összhang­ját, gördülékenységét, már régen tapasztalt közönségsi­kerét. Pedig a Rossini-operák teljes eszköztárát felvonulta­tó mű, benne a bravúros ko- loratúrókkal díszített ének­szólomok, a számos „hada­ró" ária és együttes, így az első felvonás fináléja vagy a másodikban elhangzó jel­legzetes, eredeti és mesteri kidolgozású szextett tolmá­csolása oly kegyetlenül ne­héz feladatot ró az előadó együttesre, hogy nem cso­dálható: a partitúra hű megszólaltatására alkalmas énektudássol rendelkező énekesgárda egyre ritkábban állt az operaházak rendelke­zésére. Mindezek tudatában vál­lalkozott a pécsi opera­együttes a Rossini-opera be­mutatására, mert ma olyan erőkkel rendelkezik, hogy azonos értékű, részlegesen kettős szereposztásban vihet te közönség elé, Huszár Klá­ra szellemes, ¡ól énekelhető fordításában. A művészi pá­lyafutásának kiemelkedő ál­lomásán kiteljesedő Benei Katalin személyében olyan Hamupipőkének tapsolhat­tunk, oki fölényes biztonság. gal és kiérlelt, tiszta muzika­litással énekelte végig kolo- ratúrákkal nehezített, mezzo­szoprán szólamát. Clorinda (Csóky Ágnes és Adrigán Ju­dit), illetve Tisbe (Sajóy Jú­lia) alakítói elfogulatlan vi­dámsággal, egyéniségükből fakadó hőfokon, a szoprán­hang minden szépségét meg­csillogtatva vettek részt a nagy együttesekben. Egri Sándor tovább gaz­dagította a róla már ed­dig is kialakított művészi portrét: Don Magníficóként remek lehetőségei voltak a buffo-szerep énekesi és szí­nészi megformálására. A két Dandinit Vághelyi Gábor felszabadultan derűs játék- kal-énekkel, Tamás Endre kissé súlyosabbra fogotton személyesítette meg. Hálás, de nehéz tenor feladat Don Ramiro szólamának éneklése, hiszen a nőkkel együtt kolo- ratúrázík ő is. A jó kiállású, egészséges tenoru Romhányi Attila pénteken este némi indiszponóltsággal küszkö­dött. A hatásos vívőerejű hanaqal rendelkező Derecs­kéi Zsolt a figurával ¡ól azo­nosuló szerepformálásóvol tűnt ki. Ezúttal is közel ke­rült szívünkhöz a mesét meg­elevenítő, kézmozdulataival iránvító, bölcs és iósógos Alidoro szerepében az ab­szolút muzlkalitású Kuncz László. A férfikar felkészült részvétele Károly Róbert kar- igazgató érdeme. Szegvári Menyhért rende­zése jó érzékkel használta ki a zenei ötletek gazdag kí­nálatát, melyet változatos fényhatásokkal kísért. Ugyan­akkor a zenei hatást négy balett-táncosnővel (talán a Grimm-mese négy galambját szimbolizálva) kívánta kiegé­szíteni, fokozni. Uhrik Dórá­nak a zenével mindvégig összhangban lévő, a cselek­ményt végigkísérő, kommen­táló. véleményező koreográ­fiáiét üde bájial táncolta Három Edina, Nübl Tamara, Papp Anita és Tiringer Mag­dolna. Pécsett mór megszo­kott a cselekmény ilyen tán­cos vonulata - ezúttal kis­sé túlméretezettnek éreztük. Az ötletesen mozqatható és variálható díszletek, valamint oz e műfajban nélkülözhetet­len, pompás jelmezek Húros Annamáriát dicsérik. A Hamupipőke első pécsi megszólaltatása több volt átlagos premiernél: egy je­lentős művészi teljesítményre képes qárda (énekesek, ze­nészek, műszakiak) bizonyí­totta életerejét, élniakarását. Bízunk benne, hogy eredmé­nyesen. Dr. Nádor Tamás Az „emberi tényező” újratermeléséért A Jonus Pannonius Tudo­mányegyetem Tanárképző Ko­ra Művésze’ttudományi Intéze­tének tanórai felelősségük tel- /es tudatában szeretnék felhív­ni o figyelmet mindazokra az erkölcsi károkra, amelyeket oz elmúlt évtizedekben az oko­zott, hogy az országos szervek minden tekintetben lebecsülték a művészeteknek és az okta­tásnak a társadalom életében meglévő jelentőségét és fon­tosságát. Közismert, hogy a jó pár évtizeddel ezelőtt hivatalosan is politikai elvvé tették az anyagi érdekeltséget. Ennek az elvnek természetesen az lett volna a magja, hogy a nogyobb teljesítményt na. gyobb bér illeti meg. A megy hirdetett elv azonban gyakor­latilag nem tudott érvényesül­ni. Különösképpen hatástalan maradt a társadalmi életnek azon szféráiban, amelyek nem a társadalom közvetlen anyagi javait termelik, vagyis a mű­vészi, oktatási és a társada­lomtudományi szlérákban. Ugyanakkor ezeket a társadal­mi területeket részesítették a legkisebb anyagi támogatás, bán. (A JPTE három kara évi 304 millió forinttal gazdálkodik - mindent ‘beleértve. Egy kö­zepes nem termelő vállalót ennek tíz-tizenötszörösével!) A társadalmi élet ezen nagy te­rületei azok. amelyek az er­kölcsi és eszmei értékeket közvetítik az emberek összes­sége számára. Úgy ítéljük meg, hogy ha­zánk társadalmi életének a legnagyobb kárt éppen az er­kölcsi és eszmei értékek teljes mértékű lebecsülése okozta. Ha az „anyagi érdekeltség" elvét az erkölcsi-eszmei érté­keket közvetítő szférákban egyáltalán nem valósították meg a gyakorlatban, és a termelőágazatokban is csak igen kicsiny mértékben, maga a pragmatikus elv, miszerint csak a közvetlen anyagi érté­kek számítanak, bőven elter­jedt. Ennek az elvnek a min­dennapi életben történő el­terjedése egyre erőteljesebb mértékben érvényesül a köz­vetlen anyagi értékeket terme­lő szférákban dolgozó tömegek körében is. önmagát ámitja, önmagát csapja be az, aki ezt nem veszi észre, s aki gazdasági helyzetünk katoszt- rolális voltát kizárólag a gaz­daság különböző területein ér­vényesülő szabályzóknak, ren­deleteknek, törvényeknek stb. tulajdonitjo. Teljes felelősséggel jelent­hetjük ki: annak, hogy társa­dalmunk leromlott állapotban van, az egyik oka az erköJcsi és eszmei értékek hiánya. Ezt pedig a művészeteknek, az oktatás minden szintjének és a társadalomtudományoknak a lebecsülése hozta létre: az. hogy csak szavakban, nyilatko­zótokban, hivatalos állásfogla­lásokba ismerték el e társa­dalmi területek fontosságát és gyakorlatban egyáltalán nem biztosították még a viszonylag normális működési teltételeket sem. Úgy gondoljuk, hogy Pécs Megyei Város Tanácsa febru­ár 9-i ülésén az erkölcsi és eszmei értékeket lebecsülő nézetek kaptak hangot, és ér­vényesültek is abban, hogy kü­lön bizottságot hoztok létre három kulturális intézmény anyagi támogatásának, költ­ségvetésének stb. kivizsgálásá­ra. Ezen nézetek abszolút ér­vényesülésének tartjuk, hogy ki­zárólag az erkölcsi és eszmei értékeket közvetítő és terjesz­tő három intézmény anyagi helyzetét kívánják megvitatni. Hogy a mennyiségi ténye­zőkre is utaljunk: a tanárkép­ző karon végzett minden egyes tanár munkába állásától nyugdíjba meneteléig kb. ony- nyi fiatallal foglalkozik, ameny- nyi egy Szigetvár nagyságú város lakossága. A Pécsi Nyá­ri Színház szervezeti kereté­ben működik a Pécsi Egyete­mi Színpad is: a Nyári Szín­ház megszüntetésével vagy o Nemzeti Színházhoz történő beolvasztásával a Pécsi Egye­temi Színpad is vitathatatlanul megszűnne; s ez a hallgatók jelentős részét is érintené Tudomásuk kell vennünk azt o sajnálatos tényt, hogy az utóbbi évtizedekben e rend­kívül gazdag múlttal rendelke­ző pécsi kulturális élet elma­radt a jóval később fejlődés­nek induló pl. alföldi városok kulturális életétől, zenei éle­tétől. Érdemes összehasonlíta­ni, hogy Péccsel lakosság szá­mában és intézményrendsze­rében közel egyező nagyságú városban, pl. Szegeden jelen­leg milyen méretűek és milyen működési feltételűek a zenei intézmények. A szegedi opero- társulat létszáma lényegesen nagyobb, mint a jelenleg vég­romlását élő pécsi operatár­sulaté; a szegedi színházépü­let rekonstrukciója utón olyan lehetőségeket kapott ez az együttes, amely most már va­lóban országos hírű és rend­kívüli színvonalú produkciók létrehozására teszi képessé. Manapság Magyarországon a legtöbb város kulturális ar­culatát nagymértékben befo­lyásolja az, hogy az egész éven át működő intézmény- rendszer mellett milyen alkal­mi rendezvényeket, milyen fesztiválokat képes lebonyolíta­ni. E fesztiválok jelentősége idegenforgalmi szempontból sem elhanyagolható. Ebben a vonatkozásban összehasonlítva /Szeged és Pécs helyzetét tud­nunk kell, hogy ott a Sza­badtéri Játékok fenntartására nagyságrendekkel nagyobb összegeket fordítanak, mint itt Pécset', a Nyári Színház mű­ködtetésére. Mivel a szabadtéri játékok fenntartása igen hosz. szú ideje rendkívüli ráfizeté­sekkel jár, ennek ellenére a szegedi vezetők előtt fel sem merül az a lehetőség, hogy törölni kellene Szeged hírnevét öregbítő fesztiváljukat. Ma már rengeteg számítást végzünk arról, hogy javaink újratermelésében mely ágaza­tok azok, amelyek rentábili­san, netán nyereségesen mű­ködnek. Számításokat nagyon ritkán vagy csak nagyon átté­telesen lehetne arról végezni, hogy az emberi tényező újra­termelődése milyen társadalmi ráfordítást igényel, és még sokkal nehezebben mérhető oz, hogy eme ráfordításoknak mi a közvetlen társadalmi J haszna. Ma már általában ismert j tény (sajnos, egyelőre csak hangoztatott), hogy jól pros­peráló, fejlődőképes nemzet- gazdaság nem működtethető úgy, hogy ezeket az ún. ter­melő, közvetlen anyagi haszon­nal nem kecsegtető szférákat minduntalan háttérbe szorítva ezektől elvont összegekkel pró- ’-■'l;ák gazdasági bajainkat megoldani. Termelő és nem termelő ágazatok szétválasztó- I sa egyébként is csak egy po- , litikai faqantatású, szűklátó­körű gondolkodás eredménye lehet. J A kultúra nem termelő ága­zatba való sorolása több mint baklövés. A kultúra életünk egészét átszövi, nélküle társa­dalmi lényből (zoon politikon) biológiai egyedekké süllyed­nénk. A kultúra megteremtette a saját intézményhálózatát, melyeken keresztül értékei I visszaépülhetnek a társada­lomba. Ezek a kulturális intéz- ' mények szerves egységet al­kotnak. Az elmúlt évtizedek, de kü­lönösen a nyugati világban felgyorsult lejlödéstöl való le­maradásunk története kétséget kizáróan bizonyította, hogy a kultúra - munkakultúra is - hiánya olyan nemzeti kalászt- Q rolóhoz vezethet, amelyért ma senki nem vállalja a felelős­séget, aki vagy akik annak . idején ezen összefüggések fi­gyelmen kivül hagyásával a jelen helyzetet előidézték. Ezért kétséges, hogy az a testü­let, amely ma ezen kóros fo­lyamat felerősödését szolgáló döntéseket hoz, hajlandó és képes lesz-e öt-tíz év múlva számot adni az öt megbízók­nak döntéseik hatását és kö­vetkezményeiről, vállalja-e a döntésért a felelősséget, a JPTE TK Müvészettudomónyi Intézete nevében: Bécsy Tamás egyetemi tanár, intézetigazgató Gall IslHan- És verset nem ír? - kér­dezte Mefisztó Dezső. Ráhagytam, hogy írok, azt is írok, mindent írok, ami csak kelt. ötvenkettőben ugyonís bele­vetettem magam a kultúrmun- kába. .Egy robbanás után lá­badoztam a pécsi laktanyában, és hogy teljen a katonaidő, o kultúrosokhoz csapódtam: szí­nes betűket vagdostunk ki, hangszereket nyöggettünk, kö­rülöttünk népi táncosok szök­décseltek. Laktanyánk faliúj­ságjára körmöltem egy verset, amiben vörösen kel föl a nap a gyár fölött, mert felháborít­ja, hogy ő az első a termelés frontján - ezt a kis remeket azonban nem rajzszögezték ki, a politikai tiszt szerint megrá­galmazza a munkásosztályt. Úgy látszott, hogy evvel költői pólyámnak egyszer s minden­korra befellegzett. Sebaj, no­vellákat írtam a fióknak, ez legalább gépesített műfaj, író­gépem pedig volt, mert gyó­gyulásom idejére megtettek az aknászok írnokánok. És amíg körülöttem,- a parancsnoki épü­let irodáiban határsértések drámai jegyzőkönyveit géppus- káztók az írógépek, én hiva­tali magányomban, két ujjal, ugyanazon történeteket novel­laként pötyögtettem papírra. Szobád óráimban a medi­terrán könnyedséggel nyüz-sizö és a mindenkori „nehéz idők­kel" kétezer éve mit se törődő Pécsett lődörögtem. A Doktor Sándor utcában - ohol a Me­csekről lefelé csúszó, bohókás város roggyant kőházai meg- torlódtok az egyetlen kéteme­letes Doktor Házsor mögött - a Tiszti Klubban billárdoztam és fröccsöztem a többi kultúr- akt.'vával; állandóan előadá­sokat szerveztünk, ünnepségek­re dekoráltunk, fontoskodtunk, loptuk a napot. Egy órnyéktalan izzósú dél­utánon (negyedszázad múltán csikókorunkat csak verőfény­ben és aronylobogásban tud­juk visszaidézni) megtorpan­tam a szomszédos szürke, szak- szervezeti épülettömb előtt: itt is az amatőr színjátszók, a kép­zőművészeti kör és az irodalmi csoport foglalkozásait hirdet­ték. Fel kellene venni a kap­csolatot a civilekkel! Köteles­ségünk a hónak aló nyúlni, gondoltam, és a nőktől habzó korzóról, a bizsergetően ele­ven élet napsütéséből, a só­hajtva nyíló szárnyas nagyka­pun ót benyomakodtam a mű­vészkedés folyosói félhomá­lyába. így tévedtem be az iroda-, lomba. ■Peckes fölénnyel néztem vé­gig a bentieken, akik olyan nagyhangúan és mégis tépetl önérzettel imbolyogtak a ciga­rettafüstben. mint akiket hosz- szas várakozás közben már mindenhonnan kiutáltak, és o legutolsó vonatjuk is elment. Természetesen lapot terveztek “ az írók mindig egy éppen induló lapról fantáziáinak valami Dunántúlt emlegettek, ami ha megjelenik, ha megje­lenne . . .! Miazmás reménytelenség ve­gyült o levegőbe. Alig léptem be, máris csüggedés gyöngyö­zött az arcbőrömön, mindenütt viszkettem, és nemrég össze­forrt lábfejem lüktetett a csiz­mában. Csak ki innen, mene­külés I ...- Hozzánk jött? - merült föl előttem egy sokdioptriás szem­üveg, és mögüle furcsálló te­kintet csúszkált újra és újra végig rajtam: az egyenruhá­mon, tányérsapkámon, zöld vóll-lapcmon. Magam is érez­tem, hogy frakkok közt gatyá­ban kevésbé lennék feltűnő. És motyogtam valamit. Dü­hített, hogy miért motyogok. Közben senki se nézett rám, mégis mindenki engem figyelt. Hová kerültem? És tulajdon­képpen mit akarok ezektől? A sokdioptriás szemüveg lagymatagon kezelt velem, olyasmit hadrálva, hogy: Tó­ti >or, és terelgetni kezdett ab­ban a rejtelmes tenyészetben, ami a helyi irodalmi élet volt, hetente egyszer négytől hétig, és én rábíztam magam, pök- hendiségem máris mállado­zott, mert az elkapott félsza­vakból megsejtettem, hogy itt a káoszban kasztok vannak, hiszen emitt drámákról fortyog a szó, amoit dermedt szemű tanárkritikusok szakkifejezései peregnek kopogva a parkettra, és végül: „verseket ír?” -kér­dezte egy feszült orcú, sötét tónusú jelenés abban o har­madik, legnépesebb csoport­ban. ahová valószínűségi ala­pon - mint feltehetően min­den új jelentkezőt - odakor- mányzott Tótibor. Miként keleti hívők közt a fekete Kóba-kö önmogábo zárt tökély és mágikus erő, olyan fölényes magány és kü­lönös vonzó? jellemezte azt az alacsony férfit ott a verselők csordójóbon, akik alig lehet­tek kevesebben, mint zorán- doknapok o mohamedánok Mek­kában. Bár köztük volt. mégis távol tőlük: még semmit se tudtam róla, és már megba­bonázott. Bemutatkozásnál nem a szokásos módon, kettőnk közt keresztbe nyúlva fogott kezet velem, hanem bol keze horgas körmű ujjai váratlan acélcsapdaként záródtak a kéz­fejemre. Sötét szemének kutató tekintete pedig egy minden zárat nyitó kulcsként simán ha­tolt belém, és klitty-klotty fel­nyitott, úgy éreztem, máris min­dent tud rólom. Csoda-e, hogy zavaromban Dezsőt értettem a bemutatkozásnál? Talán nyom­ban megsemmisültem volna a közelében, ha észre nem ' szem, hogy jobb kabátujj^u sen lóg. Ez akkoriban - ^ mily furcsa - megnyugtat0 ismerős látvány volt neke*" (Hiszen mint aknász <”! szoktam, hogy feljebb vol1 testileg kevesebbek nálam* szemű, féllábú, félkarú, " pett orcú, kiszakított fülű I rancsnakok voltak szakid mesterei és művészei. Én * gam is egy baleset után 1°' doztam, a saját láb cA ugyan, de majdnem síké berobbannom a művégtag kot fenakölten csikorgó hierarchiájába, ami katona* galmak szerint a teljes ^ dicsőülés, vogyis a hősi alacsonyabb rongfokozato nöho éretlen ifjúságomban a zajos kiemelkedést nem bicionóltam . . , így hát kobátujjú, friss potróna iránt a rokon scrsúak * vonzolmát és egy életre * tiszteletet éreztem. Azt tud* saját exkluzív köreimből. * arról nem kérdezöskö» ezért se tőle, se mástól 1 nem kíváncsiskodtam Jjtka 1 és majd negyedszázad mi életrajzában olvastam: i gf letett.) És hogy később, mór ^ és vak buzgó költői nősk ént miért neveztem mag0,T Mefisztó Dezsőnek? Mer' Győző név addig isme^ volt előttem, idegen a ^ nek, gyermekkorom világ* pén, a bányatelepen sós« lottam. Azt meg a pécsi körti ttpródósom első öráK megsúgták, hogy 0° Faust-ját fordítja! Csokh<* kizárólag kamaszkorom * kitésére megrendezett vila ború - a sok elbliccelt náziumi órával - velem ¡m a Panzerfaust szót ism«* meg, Mefisztórál viszont tóm, hogy a középkor f gien fölényes kultúrfunkd J»V-1 .. r . . Vaskorban éltünk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom