Dunántúli Napló, 1989. január (46. évfolyam, 1-31. szám)

1989-01-21 / 21. szám

e Dunántúlt napló 1989. január 21., szombat Kiállítási napló Költő és irodalomtudós. A magyar katolikus líra megújitója, s egyik leg­markánsabb alakja. Sze­geden tanárjelölt-generá­ciók százait, ezreit nevel­te irodalmi, művészeti érté­kek fölismerésére, szerete- tére, haladó gondolkodás­ra, csaknem két évtizeden át. Hatalmas életművet hagyott maga után, ame­lyet az utókor máig sem értékelt súlyához, jelentő­ségéhez mérten. Igaz, nemrég jelent meg róla egy • kismonográfia az Akadémiai Kiadó gondozá­sában, a tanítvány Baráti Dezső tollából, némi adós­ságtörlesztésként. E szép kiállítású, de zseb­könyv méretű pályaképből egy­értelműen kiderül az. amiről eddig hallgatott az irodalom- történet. Pontosabban amiről, néhány résztanulmány, vissza­emlékezés kivételével nem szólt kellő súllyaL Az derül ki, hogy Sík Sándor’ nemcsak vallásos költőként jelentős; hogy bár- a lexikon tanúsága szerint _, „művelt és tiszta pátoszú versei, sokszor túlemelkednek a papi költészet keretein, s hangot kapnak benne a mo­dern társadalom szociális prob­lémái is" - ez igaz, de nem minden . . . Költészete, mint a Baráti-mű első fejezetéből (A költő és a katedra) kitűnik, nem idegen a magányosság érzésvilágá­tól. Ez a nagyszerű szerzetes­költő, tanár és tudós, a har­mincas évek Magyarországán- sokféle okból -, szívszoron- gatóan magányos és előbb- utóbb eljut a megvallott szo­rongások, az ország sorsáért való mélységes aggodalom té­maköréig is. És eljut a kér­désekig, amelyek mind gyak­rabban vetődnek föl benne a harmincas évek második felé­ben (Magányos virrasztó, 1936.; Az Isten fiatat, 1940; Győzöd-e még?, 1945. c. köteteiben). Alapkérdése ez idő tájt: va­jon miképp egyeztethető ösz- sze Isten akaratával az a vi­lág, „ahol dobszóra kurjong a falka-tánc", és „idegen iste­nek nehézkes nemzedéke” tá­madja az európai kultúra hu­mánus örökségét ........Nimród­dr ámájának" (Az ég Ígérő to­rony), félreérthetetlen aktuali­tása, Hitler-ellensége, s több mint 20 verse a háború utol­só éveiből, amely már csak a hadak elmúltával láthatott nyomdafestéket, mondatja ve­le példás szerénységű lapszé­li megjegyzését, miszerint e költeményekről ,,egyszerűen azt lehetne mondani, hogy a tör­ténelem tükröződései. Nem ki­vonok olyan kifejezést hasz­nálni, hogy antifasiszta, de le­hetne" (Sík Sándor összegyűj­tőt versei Bp., 1976.) Monog- ráfusa egyértelműen leszöge­zi: nemcsak lehetne, valóban az. Sík Sándort, az ünnepelt költőt és tudós egyetemi ta­nárt, akit mindaddig tenyerén hordott, a 30-as évek máso­dik felében „ejti" a kurzus . . . Sík Sándor emlékére Ahogyan keményednek az idők, egyre több támadás éri. A sajtóban is. Kiállásáért Szerb Antal egyetemi előadói státusa ügyében (ami kis hí­ján a katedrájába került); a világnézeti különbségeik elle­nére a tanítvány, Radnóti test­véri barátsága mellett. És küz­delméért a költő Újmódi pász­torok éneke c. kötete elkobzá­sát követő sajtóper felmentő ítéletéért. Vagy épp előadá­saiban az új hangú, költői te­hetségek: Kassák, Illyés Gyu­la, József Attila lelkes elis­meréséért, s a korábban blasz- fémiaként is fölfogható, olyan megállapításai miatt, misze­rint „az új líra közönsége a proletáriatus lesz .. ." A hallgatók többsége meg­hökkentett fogadta a számuk­ra szokatlan hangú fejtegeté­seket (...) „Egy hét múlva professzorunk kissé feldúltan jött be a sze­mináriumi helyiségbe - emlé­kezik Baráti. — Mielőtt kezde­nénk dolgozni, mondta, szeret­nék valamit egyszer, s min­denkorra leszögezni. Úgy hal­lottam, akadnak olyan hallga­tók, akik fölháborodva tárgyal­ták, hogy szemináriumi órái­mon Radnóti úr, a feltörekvő rendet jelölte meg a líra új közönségének, és hogy De­meter kisasszony a forradalma­kat méltatta az elmúlt héten. Ezek a hallgatók azt kérdez­ték, hogyan lehetséges ilyesmi épp a Sík-szemináriumban? Vegyék tudomásul, folytatta, hogy én két dologban nem is­merek el korlátokat, az egyik a tudomány, a másik a művé­szet. És ezek kapcsán itt min­den elmondható, mert ezt a szemináriumot én vezetem” (Radnóti Miklós kiadatlan le­vele nyomán.) Mindez együttvéve hozzájá­rulhatott Sík Sándor viszony­lagos kegyvesztettségéhez, ami ilyeténképpen nem csupán, s nem is- elsősorban zsidó szár­mazásából, s - főleg a hábo­rú utolsó éveiben —, ama sze­mélyét ért megaláztatásokból adódott, amelyeket még egyes rendtársaitól is elszenvedni kényszerült. Ö maga formálódott, vál­tozott, s jutott el a világpoli­tika áramlatai és a magyar társadalom sorskérdései elem­zése nyomán a vészterhes jövő felismeréséig. (S nem vélet­lenül, épp a harmincas évek első felétől, hallgatói „nagy generációja”: Baráti Dezső, Ortutay Gyula, a grafikus Bu- day György, Hont Ferenc, Tol­nai Gábor, Radnóti Miklós környezetében.) Az istenes köl­tő útja ez a szociális és poli­tikai érzékenység merész hang­jáig költészete második nagy periódusában, a szegedi évek­ben. Az író, a tudós arcképének nem, vagy alig ismert vonásait emeltem ki a fentiekben. Mi sem áll távolabb azonban tő­lem, minthogy ez a kép egy­oldalúvá kerekedjék. Voltaképp ki és milyen volt valójában Sík Sándor? Neves pesti ügyvédcsalád­ban született, korán árvaságra jutva, négy testvérével együtt. Mélyen vallásos édesanyjuk Isten szolgájának kívánja ne­velni gyerekeit. Az egyik lány apáca lett; Sándor és öccse, Endre (a későbbi politikus, tör­ténész; 1958-tól 4 évig Ma­gyarország külügyminisztere), belép a piarista rendbe. Endre sorsa rövidesen másfelé kanya­rodik, Sándor paptanár lesz Vácott, majd Budapesten. Mind a költészettel, mind az irodalomtudománnyal ifjú korától foglalkozik a teológia mellett. Világnézetére Prohász- ka Ottokár, költői érdeklődé­sére Maeterlinck, Rilke és Kosztolányi gyakorolt hatást. Első kötete megjelenésétől (1910.), költői útja, gondolko­dása, kisebb kitérők ellenére, valójában a Nyugat poétáival halad párhuzamosan. S le­het. csupán véletleneken múlt, hogy nem jutott el, illetve nem tartozott hozzájuk. Azokhoz, akiknek poézisét mindig nagy rokonszenvvel és értő kritikus­ként elemezte Kosztolányi Élet c. katolikus folyóiratá­ban, amelynek hosszabb ideig szerkesztője is. Szerkeszti még a Zászlónk c. ifjúsági folyóira­tot is, mint a magyar cser­készmozgalom egyik alapítója. Élete utolsó szakaszában pe­dig a Vigilia főszerkesztője. Lírájának legmaradandóbb eredményei ez időszakból ára­dó, pantheizmussal rokon ter­mészetszeretetéből fakadnak. Majd Isten keresése és meg­találása jegyében a magányos­ság problemátikája ; később, már említett okokból, a fasiz­mus terjedésével, személyes él­ményei és magyar sorskérdések foglalkoztatják. Életében (1963-ig), 16 (posz­tumuszként újabb 3), versköte­te, továbbá 9 drámája és más szépprózai művei jelentek meg. Kiránduláson, hallgatóival. A kép jobb szélén Sík Sándor mellett Tolnai Gábor és Radnóti Miklós. Tudósként megannyi jelentős tanulmánnyal gazdagította iro­dalmunkat, elsősorban kedves költőiről: Arany Jánosról, Ady- ról, Pázmányról, Tömörkényről; irodalmi stílusirányzatokról, és sok más egyébről. Háromköte­tes Esztétikája (1943.) alapmű­nek számított, evvel együtt ön­álló kötetben összesen hat irodalomtudományi műve lá­tott napvilágot még életében. (Egyebek közt Mindszenty Ge­deonról, Kölcseyről, Pázmány Péterről, és Zrínyi Miklósról.) Gárdonyi, Ady, Prohászka c. tanulmánykötete alapján 1930- tól kinevezik a szegedi egye­tem irodalomtörténet profesz- szorává. Innen kezd alakja, személyi­sége legendássá növekedni. ,,Az egyetem egyik legnépsze­rűbb professzora lett - írja Baráti Dezső. - Hamarosan még más fakultásokról is so­kon látogatták. Volt, hogy a jogász Buday György, Bibó István, Erdei Ferenc ültek Rad­nóti Miklós mellett, de olyan idősebbek is gyakran felbukkan, tok a bölcsészeti kar zsúfolá­sig megtelt „auditórium maxi­mumaiban, akik, ahogy ak­kor mondtuk, a „városból" jöt­tek a bölcsészeti kar ,,cam- pus"-ára." Egy olvasónk, Bognár Jó­zsef, pécsi nyugalmazott kö­zépiskolai tanár és kollégium- igazgató, egy korábbi cikkem­re írt levelében még tágabb körre emlékszik az 1933-34-es tanévben, amikor ő is dr. Sík Sándor stúdiumait „vette fel” Szegeden: „ . ..Sík professzor órái ra- gyogóak voltak. A nagy elő­adóterem zsúfolásig megtelt előadásain. És nemcsak a hi­vatalosan beirt hallgatók je­lentek meg itt, hanpm ✓ idős urak és - hölgyek, matrózruhás kislánykák és más karok hall­gatói is. Famulusai garmadával hoz­ták utána a forrásmunkákat, bejelölve a sorra kerülő idéze­tekkel. Egyszer bemutatta hall­gatóságának Ascher Oszkárt, mint aki az elszavalandó ré­szeket lógja tolmácsolni. Aschernek jellegzetes hangja volt, és lebilincselően egészí­tette ki dr. Sik előadásait. . Baráti emlékezete szerint Sík Sándor magával ragadó köz­vetlenséggel adott elő. Mindig szabadon beszélt, pusztán az előadások gondolatmenetét vá­zolta föl, mégis nagy gonddal, sőt fáradsággal készült, ez azonban - egykori hallgatójá­nak, Ortutay Gyulának szavai­val: - „ sohasem törte meg azt a szenvedélyes, sziporkázó előadási módot, amit erős lo­gikájú szerkesztés fogott ösz- sze . . S végre megvillant előt­tünk a költemények legbensőbb értelme, a versek szépsége, gazdagsága. Költő adott elő költőkről, s mi szomjasan hall­gattuk . . ." Baráti Dezső kötete záró­fejezetében (A nagy prolesz- szor) Esztétikája lényegével is foglalkozik. „Az esztétikai ér­ték fogalma - írja -, Sík Sándor felfogásában minde­nestül abszolútumot követel, amelynek minden posztulátu- mát az ő felfogásában termé­szetesen, a keresztény istenfo­galom elégíti ki a legtökéle­tesebben. Ez a gondolata egye­temi előadásaiban azonban legfeljebb csak a háttérben jelent meg, mert következete­sen óvakodott attól, hogy a katedrát istenhitének hirdetésé­re használja fel. Előadásainak középpontjában rendszerint nagy írók és nagy művek in­dividualitásának vizsgálata állt. . .” Modern gondolkodású, prog­resszív, minden irányból érke­ző újra nyitott; költőnek, tu­dósnak és pedagógusnak egy­aránt kimagasló europeer szel­tem bontakozik ki előttünk Ba­ráti Dezső kismonográfiájá­ban, akiben ,,nemcsak a kator likas költészet megújitóját be­csülhetjük; a múlt magyar tu­dósai között is nagyobb hely illeti meg, mint amennyi ed­dig kijárt neki". Sík Sándor 100 éve, 1889. január 20-án született. Wallinger Endre Halász Károly, Pinczehelyi Sándor és Nádor Judit tárlata Nádor Judit alkotása a pécsi Kisgalériában tokát kell megoldania. Helyet keresni egy olyan szemlélet és életforma számára, amelyet az elmúlt évtizedekben a hi­vatalos művészeti intézmény- rendszer merev ellenállása kí­sért. A körülmények szerencsés alakulása folytán, a helyi kul­túrpolitika az átlagosnál jó­val nagyobb mozgásteret bizto­sított e kísérletező művészet számára, így válhatott Buda­pest mellett egyedülálló mó­don Pécs, a hazai neoavant- górd centrumává. Mégis, a szegénységnek, a meg nem értésnek, a mozgástér szűkösségének olyan erőteré­ben kellett léteznie ennek a művészetnek, amelyben min­den gesztus és jel, az érzel­mek és indulatok sokaságával telítődött. Még a viszonylag kedvező körülmények ellenére is olyan következetes és elszánt mun­kát kívánt tehát ez a művészi koncepció, amely óhatatlanul túlmutatott stílusokon és for­mákon. A geometrikus festé­szet, a performance, az instal­láció, és a szabad gesztusok a művészi önkifejezés szabad­ságának jelképes kifejezőivé váltak: művészete a világ más tájain is fellelhető stílusjegye­ket a világnak csakis ezen a táján jellemző viszonyrendszer­be ágyazta, tudatosan vállal­va az eltérésekből adódó következtetéseket. (Pl. pszeudo- videó.) Legújabb munkáin az erős, tiszta színekkel, geomet­rikus formákkal telített vászon, a térben lapos reliefszerűen ki­emelkedő felületek, most mint­ha veszítettek volna súlyúkból. A 60-as évek konstruktivizmu­sának tudományos igényét a szerkezet és az arányok meg- tcieintésében egy könnyedebb hangnem váltotta fel. Halász Károly pöttyös és vidám neo- geoja, megszabadult a világ - megválás fárasztó és kilátás­talan terhétől, és úgy tűnik, nem akar más lenni, mint ami­nek látszik. Festészetében ez az új fordulat megerősíti ben­nünk azt a reményt, hogy vég­re eljutottunk annak a boldog kornak küszöbéhez, amelyben itt, Kelet-Közép Európában is megszűnik politika és művé­szet kényszerű szinkretizmusa, és a dolgok helyükre kerülnek egy működőképes struktúrában. peit), a hazai közegben nem vált ki különösebb indulatokat. A manapság örvendetesen sza­porodó egyesületek, mozgal­mak és szövetségek, a nemzeti jelképek értelmezésének olyan bőségét kínálják, amelyhez egyetlen -művész erőfeszítése sem ér fel. Pinczehelyi mintha kissé ta­nácstalanná vált volna a dicső múlt (amibe már a Pécsi Mű­hely is beleértendő), és a ne­hezen körvonalazódó jövő ha­tármezsgyéjén. Ezúttal nem ke­res újabb támpontokat: szíve­sebben emlékezik az egykori mesterre, Martyn Ferencre. Előveszi az ötágú csillagot és a Coca Cola-emblémát, és csupán egy új motívummal gazdagítja a kelléktárát: az emberi testekből formált kapu­val, amelyrpl csak remélhetjük, hogy egy szebb jövőbe nyit utat. Nádor Judit szintén az egy­kori pécsiek közül való, ő ózonban messzebbre szakadt, Spanyolországban él. A külföl­dön élő magyarok megítélésé­vel kapcsolatban sokat válto­zott a helyzet, a teljes — fő­ként hivatalos -, elutasítástól, egészen a közgondolkodásban megjelenő téveszméig, amely. szerint minden külföldön élő magyar mitologikus magassá­gokba emelkedett lény. (E vé­lekedés alapja minden bizony- nya! a varázserejű pénz.) Ez ugyan nem tartozik szorosan a tárgyhoz, csupán az én szub­jektív megítélésem hívja elő a kételyeket. A kételyek viszont, kilejezetten a tárgyra vonat­koznak. Nádor Judit munkái ugyanis, bármely amatőr kiállításon megállnák a helyüket, így azonban némileg zavarbaejtő kompozícióinak kiforratlansága, a töméntelen mennyiségű fel­hordott festékben elvesző for­mák esetlegessége, a címek tudálékos magamjutogatása. Reményvesztettségemen a ka­talógus tájékoztatásnak (?) szánt ábrája sem segít. Any- nyit még csak értek, hogy a téridőtől a toronyig a meditá­ció vezethet (és a lépcső sem árt, ha maga a víz az út), de hogy a ló 4 lovas még nem táltos, arra maga a kiállítás a legékesebb bizonyíték. Kovács Orsolya Az egykori Pécsi Műhely másik tagjának, Pinczehelyi Sándornak a Művészetek Há­za tetőtéri galériájában látha­tó a kiállítása. E kiállítóhelyi­ség nem kíván versenyre kelni a városban _már sikeresen mű­ködő galériákkal, hanem a művészet bármely területén fel­merülő aktuális igények kielé­gítésére törekszik. Pinczehelyi Sándor tárlatá­nak aktualitását az 1988-as Velencei Biennálén való rész­vétele adja. Munkáin a jól is­mert motívumok (sarló-kala­pács, nemzeti színek), tűnnek fel, némileg oldottabb, festő- ibb formában. Ezúttal az a sajátságos hely­zet állt elő, hogy amivel Ve­lencében még hatni lehet (egy „keleti" művész profanizálja a kommunizmus szakrális ielké­A Pécsi Galéria a megbíz­ható minőségű helyi hagyomá­nyokkal indítja az új eszten­dőt, mely egyébként nem sok jóval kecsegtet. Halász Károly, az egykori Pécsi Műhely tag­ja, a magyar neoavantgárd kiemelkedő alakja. Csaknem tíz éve Pakson él, mégsem szakadt el Pécstől: személye­sen és munkáival is folyama­tosan jelen van a város szel­lemi életében. Halász Károly életműve nem valamiféle homogén stílus je­gyében fogant, a mű és az élet azonossága itt a stílusok és a médiumok sokféleségében nyilvánul meg. Az életművet mégis végigkíséri egy megha­tározó mozzanat: a kísérlete­zés. Halász Károlynak nemcsak a művészetben, a köznapi életben is sajátságos felada-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom