Dunántúli Napló, 1989. január (46. évfolyam, 1-31. szám)
1989-01-21 / 21. szám
1989. január 21., szombat Dunantült napló 9 Nem nagy ügy Összeférhetetlen, vagy csak annak látszik? Változások a szigetvári művelődési házban Dobszára ment el tanítani Rimavölgyi István, a Szigetvári Művelődési Központ igazgatója, s a helyére Kapronczai Józselné, a Szigetvári Városi Tanács közművelődési felügyelője került. A hírben eddig semmi rendkívüli. Csakhogy az új igazgató megtartotta felügyelői állását is, s ezzel önmaga felettese lett. Irodáját sem változtatta meg, a tanácsról igazgatja a művelődési házat. A történtek hatására máris felmondott az intézmény gazdasági ügyintézője, s a hangulat, finoman fogalmazva, nem túl rózsás. Nagyjából ennyit tudtam, amikor Sziqetvárra indultam. Dr. Aracsi Józsel, vb-titkár nem titkolja, hogy jobban szeretné, ha most nem foglalkoznék az üggyel. Miután elhang-' zik szokásos kérdés — „honnan tud maga erről?" —, s igyekszem tisztázni, hogy nem célom Ítélkezni, a nem hivatalosra fordított beszélgetés során annyit megtudok: ideiglenes megoldásról van szó. A városi tanács végrehajtó bizottsága csak 23-án tárgyal róla, szó sincs kinevezésről. Csupán egy átmeneti időszakot szeretnének áthidalni, amig el nem dől, ki lesz a most épülő Vigadó igazgatója. Egy évről? Másfélről? Kapronczai József né is hasonlóan vélekedik:- A munkaszerződést négy hónapra irtuk alá, háromórás másodállásban vállaltam az igazgatói tisztet.- Ezek szerint már meg is kötötték a szerződést. . ?- Igen, elkezdtem a munkát. A vb-nek azonban még jóvá kell hagynia.- Hogyan lógja beosztani az idejét? Három óra elegendő egy városi művelődési ház vezetésére?- Biztos, hogy nem elég. Nagyon számitok a rríunkatársaim- ra. Nem kétséges, nekik is feszesebbre kell fogni a tempót, kevesebb lesz az üresjárat. Tudjo, itt most minden mozgásban van. Amikor a járási és a városi apparátust ösz- szevonták, az egyik közművelődési felügyelői státust megszüntették. A körzeti munkát is nekem kell ellátnom, azonkívül, hogy közvetlenül felügyelem a városi intézmények köz- művelődési tevékenységét. Egész embert kívánó feladat. Ugyanakkor a művelődési házat sem lehet „balkézről" vezetni, ezzel tisztában vagyok. Egy évnél tovább nem vállalom ezt a kettősséget.- Ha választani kell, melyikhez húz majd a szive?- A művelődési ház vezetését testhezállóbb, izgalmasabb feladatnak érzem.. Emberközeli munka.- Most egy esztendeig saját magát lelügyeli?- Szó sincs róla! Természetesen a művelődési osztályvezető, vagy a tanácselnök-helyettes fogja minősíteni az igazgatói munkámat. Hosszasan beszélgetünk még, s közben ismét elámulok azon a lehetetlenül bonyolult felügyeleti és irányítási mechanizmuson, ami a művelődésügyben „működik". Egy városkörnyéki községi népművelőt felügyel és irányít a helyi tanács, szakmailag véleményezi munkáját a városi közművelődési felügyelő, a megyei köz- művelődési központ, a megyei tanácsi közművelődési főelőadó, b megyei közművelődési csoportvezető, s akkor az osztályvezetőkről és az elnökhelyettesekről nem is tettünk említést. De hát, ennek a konkrét szigetvári ügyhöz most csak érintőlegesen van köze. Egy személyen keresztül, Kapron- czafhén. Mindenesetre örülök, hogy a „kettős hatalmat” valamennyi érdekelt csupán átmeneti megoldásnak tekinti Szigetváron. Hát még, ha a művelődési ház dolgozóival is megbeszélték volna . . . Havasi János Takács Imre: Pákozdi apróságok KIVANCSISAGOS SZÖVEG mostanra! és a meleg áramok A Semmivel való között női egy gyerek. Nem akarok megépíteni nőt újra. szembesüléskor ne védjenek deszkák, HAJNALI BESZÉLGETÉS Verseim csak kiváncsiságos abroncsok, papírok, — Magasabb lett szövegek. drótok, rongyok! ez a hegy. Mostanra! — Eljárt az idő, uram. Gonoszra fordítva a szót: SZERENCSÉS KÖZÖSÜLÉS — És amit még Lerázom összegyűjtött rátettünk, ugye. kacatjaimat magamról. „Letettem róla” — — Majd nekiveselkedik Egyedül akarok lenni ez az élvezet —, és fölmegy. _________________1 Hanczilc János: Fényrajz Várhelyi József: p vek óta ugyanabban az p üdülőben töltjük szabadságunkat. Emiatt ismerőseink ismerőseitől nemegyszer hallunk vissza gúnyos megjegyzéseket, amelyeknek lesújtó lényege: ezek mindig .ugyanazon pocsolya 'körül keringenek, őket nem érdekli a kitárulkozó világ. Sose próbáltuk megmagyarázni senkinek — úgysem értették volna —, hogy a világ odajön, ahol mi vagyunk. Hogy szeretjük ezt az izgalmas változatlanságot. Az idén is megnyugodva láttuk, hogy az üdülőépületek ugyanúgy sorakoznak egymás mellett a parton, mint eddig, körülöttük a tágas térségek füve ugyanolyan gondozott és zöld, mint mindig. A Balaton is a helyén volt, amin ^egy kicsit mindig elcsodálkozom, az üdülőtórsak és csemetéik ugyanolyan lehetetlenek voltak, mint minden évben. A víz fölé nyúló stégen most is oroszlánfókák és vízi- sellők heverészték szines plédeken, a tó vize csendesen csacsogott a deszkák alatt, a négy csónak — két fehér, két kék — fenekével felfelé fordítva hallgatott a parton, a bádog katamaránok, azaz vízi- biciklik lustán ringatóztak a partközeiben, de csak annyi mozgással, amennyit a bójához kötött láncuk megengedett. Minden ugyanaz volt, mint máskor. Csak -a csónakos nem. Tavaly egy vakációzó egyetemista szórakbzott itt ebben a minőségben. Úgy jött-ment, mint egy elátkozott királyfi, az orrát felhúzta, mintha mindig valami büdöset szagolna, időnként jegyzetekkel vonult le a stégre, de leginkább szörfözött. Kontár volt. Engem a vízi emberekhez régvolt diákkorom csodálatos emlékei fűznek. Nyaranta, a vakációban magam is néha öt—hat csónakot vontattam egyszerre a deszka mólóhoz Nyers bácsi csónakdájában, hogy a vendég kényelmesen beszóllhas- son. Értem én a csíziót. Most, fél lábbal az egyik kék csónak gerincére támaszkodva idősebb férfi fürkészte a vizet. Amikor a közelébe értem, felegyenesedett, és várakozóan nézett rám. A tekintetében nem volt semmi a szolgálatra rendelt emberek rögtönködéséből, keskenyre húzott szeméből barátságos érdeklődés és valami olyan kedves fölény áradt, amit a vízi emberek a szárazföldi patkányokkal szemben érezhetnek. Felfelé gyűrt szélű, valamikor fehér vászonkalapkája olyan volt, mint az amerikai tengerészet matrózaié, ösztönösen kerestem az US NAVY jelzést, de nem az volt ráírva, hanem NÉPSZABADSÁG. Ekkora flottának elég a sajtó is. A hetyke fejfedő alól kiugró orr, a jellegzetesen előretolt áll, amely fölött a keskeny szájból csak a hosszú csibuk hiányzott, a bizonytalan szinű, rövidujjú pólóing, a nem rá szabott, lötyögő, bő nadrág egyből hozta a nevét: Popeye, a tengerész. — Jó napot — vigyorogtam. — Jó napot — dörmögte, és vidám ráncok futottak szét az arcán. A cigarettacsikket kiemelte a szája sarkából. — Magának csibukozni kéne. — Azt nem szökok. Aztán mért? — Talán majd később megmondom. Zavarba jött, egy kicsit én is. — Ezek a fehér csónakok a jók. Ezeket szeretjük. — Ezek nem jók. Lukasak. — Tavaly nem voltak lyukasak. — Lehet. Az idén azok. Tanácstalanul állongáltunk egy darabig, ő engem szemlélt, én őt. — Hát akkor menjünk — indítványoztam. Nem kérdezte, hová, belekotort löbögős nadrágja valamelyik zsebébe, előhalószott egy gyűrött piros Symphoniás dobozt, az orrom alá tartotta. — Csibukom nincs — közölte kurtán. — És a kedves hölgy — pillantott vissza, A kedves hölgy sem kérdezte, hová, csak előböngészte a strandtáskából a lóti-fut! bukszát, mosolyogva átnyújtotfelettébb utálok. így nagy veszedelemtől megmenekülve vi- doran koccintottam. — Szabó Józsefnek hívnak — közölte mintegy mellékesen. — Híjnye, akkor druszák vagyunk — örültem meg, és úgy láttam, ő is megörül. — Hát, ha a kedves vendég is Józsi, akkor tényleg azok vagyunk. Druszák. — No, akkor szerbusz — nyújtottam a kezemet, ő óvatosan, de határozottan szorította keményre dolgozott markába. — Még egyet? — lelkesedtem. — Jobl| a békesség — dörmögte, és lendületesen megindult a kijárat felé. Vissza a csónakjaihoz, amelyek közül kettő lukas. Ettől kezdve Józsi nem tévesztett bennünk a szeme elől. Ha lementünk a pártra, mór Józsi, a csónakos ta és maradt. Popeye előredűlő vállal, szélesen kacsázó léptekkel megindult mellettem. — A kedves hölgy a..- — nézett rám oldalt. — Az — néztem vissza. — Gondoltam, mert az én feleségem is így szokta csinálni, de ő mérgesen néz hozzá. — Maga tengerész ugye? — Nem. Kőműves. Miért? — Talán majd később megmondom. Az üdülő büfé-presszójában, a pult végéhez vont, ravaszkásan hunyorgó szemeit a nádszál büfésleányra szegezte, es csak ennyit mondott: cserkó. A nódszál leány rám nézett, én bólintottam, bár nem tudtam, mi az a cserkó. Biztonság kedvééct hozzáfűztem: és konyak. Kiderült, hogy a cserkó cseresznyepálinka, amit en messziről integetett kurta klórjaival, jelezvén, van szabad csónak, menjünk ki a vízre. Amikor mór harmadszor intettünk vissza, hogy most nem akarunk, gyanút fogott. — Talán nem tudsz evezni, vagy a kedves hölgy — sosem mondÉa másképp, pedig tudta o nevét — fél a vizen? Ha én mondom, hogy ki lehet menni, akkor nem kell félni. Tihanyban születtem, úgy ismerem a Balatont, mint kevesen. — Eső készül — mutattam a túlpartra. Füred fölött sötétedik az ég. — Nem lesz — rázta a fejét. A Balaton nem ereszti ide a felhőket, elmennek Akaii felé, ott megeszi őket a víz. Tudok én mindent. Nekem lődözhetnek sárga meg piros rakétákat, villoghat a siófoki lámpa, én anélkül is megmondom, mi lesz, mi nem. Egyik nap azzal“ fogadott bennünk, hogy hógat a Balaton. — Hógat? — Sumókol. Ződül, nincs hullám, mégis élesen loccsan a víz a köveken. Olyan a tó, mintha alulról ütögetnék a fenekét. Néhány óra múlva megindult az északi nyomás, fehér sörényű hullámok vágtattak a part felé, majd megemelték a stéget. Popeye megorrontotta a vihart. A nagy diadal az volt, amikor először bocsátott bennünk vízre. Elrohant a kellékes bódéjához, másik evezőket hozott, a villákat nagy gonddal illesztette a helyükre, a csónakot a beszálláshoz legkedvezőbb helyzetbe hozta a leeresztő rámpán. — A kedves hölgy ide üljön, jó- középre, nem kell olyan görcsösen markolni a csónak szélét, ne féljen, nem borul fel, a kedves vendég itt másszon be — dajkált bennünk, mintha a Szent Jupátot bocsátaná útjára. — Csak egyenesen, aztán kinyílik a víz — gesztikulált, és mi a stég közönségének vigyorgó érdeklődése közepette úgy hajóztunk ki, mint akiknek visz- szatéréséről mindenki lemondott. Már jól benn jártunk a vizen, Popeye még mindig nézett bennünk szeme fölé emelt tenyere alól, és' amikor kiielé tartottunk már, hevesen integetve úgy hessegetett vissza bennünk, mint a gazdasszony a tyúkokat a konyhaajtóból. 'Ebből is tudhattuk, ez a kis ember a szivébe zárt bennünk. Meg abból is, hogy mindennap odajött hozzánk, megnézett bennünk, motyogott valamit, soha nem értettük, de biztos valami kedveset és továbbment. Az utolsó nap délelőttjén nem mentünk le a vizre, földszinti erkélyünkön üldögélve olvastunk. Közben egyre többet gondoltam arra, most kellene elbúcsúzni kedves barátunktól, amikor közénk poty- tyant egy pingponglabda. Józsi széles mosollyal állt az erkély alatt. — Mi van, vén kalóz? Kuncogni kezdett, aztán a háta mögül előrántott egy apró bokrétát. — A kedves hölgynek hoztam — motyogta. — És a pingponglabda? — Azt is. És már indult volna tovább. — Gyere fel, Józsi, igyunk egy kortyot. — Jobb a békesség — le-, gyintett. — Majd ti gyertek el hozzám Balatonendrédre. Ne félj, nem cserkót adok. Az annyiszor látott mozdulattal magasra emelte a karjait, hangtalanul nevetett, de én úgy láttam, hogy az arcán szétfutó ráncok mintha nem lettek volna olyan vidámak, mint máskor. — I^ég találkozunk, tengeri rabló! — kiáltottam utána. Visszafordult, jobbra-balra ingatta a fejét, és elragadtatva ismételgette: tengeri rabló, tengeri rabló.. Délután, amikor a keresésére indultam, már fel volt bolydulva az üdülő. Elutazó vendégek idegeskedtek a folyosókon, meg a recepcióban bőröndök, sporttáskák összevisszaságában. Egyedül a gondnoknő volt higgadt, határozott: v — Tessék nyugodtan lenni, a bőröndöket a Józsi bácsi kiszállítja az állomásra, és ott marad velük a vonatindulósjg. A kerítéskapu felé vezető betonjárdán' ott állongált Józsi gumikerekű targoncája két rúdja között, és nézte a halmozódó csomagokat. Már nem volt Popeye. Szine- hagyott micisapkájával, oldala mellé ejtett karjaival olyan gyámoltalan, esendő volt, mint szárazföldon a viharmadár. Klossy Irén grafikája
