Dunántúli Napló, 1988. december (45. évfolyam, 334-363. szám)

1988-12-03 / 336. szám

ír Közép-Európáról a karintiai szlovének ürügyén Kisebbségkutatás Ausztriában A klagenfurti egyetem oktatói Pécsett Kétnyelvűség és identitás címmel tartott nemrég előadást Pécsett, a TIT Nyelviskolában a klagenfurti egyetem professzora, dr. Dietmar Larcher, Georg Gombos magyar származású tanár­segéd közreműködésével. Látogatásuk Varsányi Erika pécsi szo­ciológusnak volt köszönhető, aki e témát kutatva, maga is töl­tött bizonyos időt Klagenfurtban, Ausztria Karintia tartományá­nak déli, jugoszláv határ menti részén. Hat nemzetiség él Ausztriá­ban: csehek, magyarok, hor- vátok, szlovének, zsidók és cigányok - hallottuk dr. Diet­mar Larchertől. Egy-egy ku­tatócsoport foglalkozik e ki­sebbségek kutatásának elmé­leti és gyakorlati feladataival. Larcher professzor saját terüle­téről, a Dél-Karintiában élő szlovénségről, mint Ausztria legtragikusabb etnikumáról be­szélt előadásában. Magyarországon kevéssé is­merik a karintiai szlovének sor­sát, pedig az szinte modell­szerűen hordozza a kelet-eu­rópai kisebbségek valamennyi jellemzőjét. Ha a magyar ér­deklődő számára úgy jelle­mezzük a szlovén Karintiát, hogy az volt a szlovén állami­ság bölcsője, Klagenfurt-Ce- lovec volt a legerősebb szlovén kulturális központ a múlt szá­zadban, majd a terület a trio- noni békeszerződés, a Mo­narchia széthullása után sza­kadt le az anyaországról, Szlovéniáról - minden ma­gyar Erdéllyel fedez fel pár­huzamot. Ha Erdélyben a más etnikum keletről való beáram­lása idézett elő átrendező­dést a terület etnikai megosz­lásában, karintia mindig a déli szláv szlovének és a né­metajkú osztrákok ütközőterü­lete volt. Larcher professzor elmondta, hogy 1918-ban 80 000 ember vallotta magát itt szlovénnek, ma 16 000... A klagenfurti egyetemen. ma ennek a nagyfokú asszimilációnak az okait és következményeit ku­tatják. A professzor előrebo­csátotta, hogy az Osztrák- Magyar Monarchio igazságta­lan konstrukciója ellenére is lehetővé tette a különböző nyelvet beszélő polgárainak szabad mozgását, érvényesülé­sét. A szlovének azonban a monarchia bármely más népé­nél erősebb germanizációnak voltak kitéve —, tulajdonkép­pen ezer esztendeje. Az első világháború utón két évig folytak a harcok Dél- Karintiáért Jugoszlávia és az osztrák önkéntesek közölt, majd 1921-ben a terület nép­szavazással Ausztriához került. Ezzel megindult a szlovének drasztikus germanizálódása. Kell-e mondani, hogy az Anschluss, a nácizmus 50 esz­tendővel ezelőtt a végsőkig vitte ezt a programot, a terü­let németté tevését. Tito par­tizánmozgalma ide is elhatolt, hisz a terület visszaszerzése reményében szlovén partizá­nok harcoltak Karintiáért - mellesleg ez volt az egyedüli fegyveres ellenállás Ausztriá­ban a második világháború idején, egyúttal az egyedüli jó hivatkozási pont a béketár­gyalósokon. A háború utón szinte ugyanaz játszódott le újro, ami 1921 után: az elné- metesitést ismét a terület elvesz­tésétől való félelem diktálta. — Véres, tragikus történet a karintiai szlovéneké — sum­mázta az osztrák professzor. - Az elszenvedett sok-sok trau­mát a szlovének vénül önma- auk ellen fordították Sokan meataqadták anyanyelvűket, és megtagadták azokat a szlové­neket, akik hívek maradtak származásukhoz. Ezek a szakí­tások azonban tovább fokoz­ták a bajt: alkoholizmus és önqyilkossáq a jellemzője en­nek a zsákutcának. És a tél- nyelvűség. Mert, aki meoto- qadia anyanyelvét, az eqy nyelven sem tud iqazán érvé­nyesülni, sokan inkább némák maradnak. Rengeteg pszichés eneroiát von el az, ha egy kisebbséqnek szüntelen harcot kell vívnia anvanyelvéért, nem­zetiségi mivoltáért. E harc mel­lett nem futja más társadalmi tevékenységre. A professzor kitért arra is, mi jellemzi a többi öt auszt­riai nemzetiséget:- Burgenland, a tolerancia földje. Sohasem volt olyan elsziqetelt, mint Dél-Karintia, mindig a több. egymás mellett élő kultúra színhelye volt. Ma­napság tízszeresére nőtt Btir- genlpndban a magyarul ta­nulók száma, a nyitott hatá­roknak köszönhetően. Az itte­ni horvátoké ugyancsak. (Na­gyon jó benyomást tett ránk, hegy átléptük a magyar ha­tárt, horvót-magyar, kétnyel­vű táblákkal találkoztunk - Ausztriában ezek még sokhe­lyütt hiányoznak.) A cseh et­nikumra o határ mentén a be­olvadás a jellemző. Egy továb­bi tragédia az ausztriai cigá­nyoké, akiket Hitler 60-70 szá­zalékban kiirtott. Akik meg­maradtak közülük, igen súlyos identitászavarokkal küszköd­nek, mondhatnánk, hogy pszi­chésen tönkrementek. A zsidó­ság, amellyel Burgenlandban ugyancsak toleránsabbak vol­tak az Anschluss előtt, a ná­ci népirtás után megfogyatko­zott, de kultúrájuknak, vallás­gyakorlatuknak ma új rene­szánsza tapasztalható. Ismét vállalják zsidó voltukat, vallá­sukat, Eisenstadt-Kismarton vá­roskában múzeumot létesítet­tek.- Mi az osztrák nemzetiség­politika lényege? - kérdeztük az előadás végén dr. Dietmar Larcher klagenfurti professzor­tól.- Ha arra a kérdésre, „mi vagy te", azt a választ kapjuk, „osztrák vagyok", ez olyan em­bert mutat, aki vállalja nem­zeti, nemzetiségi hovatartozá­sát. Ezen belül lehet ausztrioi német, magyar, szlovén, zsidó, bármi. Az a válasz, hogy „né­met vagyok", Ausztriában olyan embert mutat, aki meg­tagadta őseit, nemegyszer szü­leit, anyanyelvét, gyökereit. Es ez nem jó. Pszichésen kiegyen­súlyozottabb, boldogabb, pro­duktívabb az az ember, oki nem kényszerül asszimilációra. Jobb a régió légköre is, ha nincs ez a kényszer. Politikai­lag is rendezettebb az a terü­let Nemrég az ausztriai egye­temek rektorai tanácskoztak arról, hogyan támogassák a nemzetiségek kulturális együtt­élését.- Nekünk, klagenfurti egye­tem oktatóinak, az a célunk, hogy az osztrák identitást ku­tassuk. És ebbe a kétnyelvűség, a kisebbségi sors végiggondo­lása is beletartozik. Közép- Európa arculatához hozzátar­toznak a kisebbségek, és az ö boldogulásuk, Közép-Európa boldogulásának feltétele. Kö­zösen kell gondolkodnunk er­ről a feladatról. A tudósitó végül örömmel szögezheti le, hogy mind több az olyan jel, omely szerint hazánk nem áll egyedül a kisebbségek, a nemzetiségek szabadságáért folytatott küz­delmeiben. Bármily rettenetes hirek érkeznek is a Romániá­ban éjö magyarok, németek, szeibck, ukránok beolvasztásá­nak kísérleteiről, látnunk kell, hogy a józon belátás azt a fo­lyamatot erősíti, amelyben ki­ki vállalhatja önmagát. Vál­lalhatja múltját, anyanyelvét, azt a kultúrát, amelyet ősei létrehoztak. Hiszen a magát vállalni tudó egyének közös­sége alkothat csak boldogul­ni tudó társadalmakat. Közép- Furópa népei közül mind töb­ben tudják már ezt a leckét, mert a saját bőrükön tapasz­talták meg tanulságait. És ez a lecke nemcsak romániai mo­gyorókról, nemcsak karintiai szlovénekről szál. Gállos Orsolya ■ űncat - dünnyögi Zsolt have- >m a második napon. Ronald bannen Jackson, a zseniális inette Coleman egykori dobo- 3, és zenekara, a The Deco- ng Society eszeveszett tempó­val végre visszaadja hitünket, t már egyenesen megható, logy ez a dühös lélek előme- szkedik a dobok mögül, és át- ellemült fuvola (!) - improvi- iciókba'kezd. Mintha már hetek óta ketyeg- : bennünk a dzsemborista bio- giai óra, holott csak (?) szám­it van. Becsukott szemmel hail­storm a bőrsapkás altszaxofo- sst, az amerikai Phil Woods-1, :i magától értetődő természe- sséggel műveli a csodát. Ez az varázslat, amiért megérte hét- őz kilométert vonatozni, eltűrni immár kizárólag bizniszcent- kus Jamboree-kufárok atrocitá- it. Holnap lesz még egy bizo- os. Miles Davis nevű úr is, de le függetlenül számomra már jubileumi, harmincadik feszti­ion Woods a király! Trombitá- , Tom Harrell, óriási figura, yan, akár egy alvajáró kínai, úgy fúj, mint egy Winton Mar­lis. A hideglelős vasárnap regge- ) a dzsemboristák halálosan kimerült csapata átalussza o „tüntetést". A központi pályaud­var, a „Hotel Márvány" háló- zsókcsai a mai napért élnek hó­napok óta. Remélik, hogy a nagy Miles majd elfeledteti velük, hogy meglopták, megverték, meg­alázták őket, visszaadja hitüket Varsóba, a Jamboree-be, ami ez idáig inkább vesszőfutás volt. mintsem fiesta. Mileshez rendőrök sorfalán ál vezet csak út. Akinek nincs je­gye, most hiába küzd, próbálko­zik, az eddig megkenhető jegy­szedőket árgus szemekkel lesik a rend lengyel őrei. Több száz fős tömeg őrjöng, tapad áhítat­tal az ajtók üvegéhez. Az üzérek negyvenezer zlotyért vesztegetik a jegyeket. Pedig hol van még Davis. Egy valódi törpe a zongora mögött, oki játék közben Góliáttá növek­szik. Michel Petruccianit, a francia származású pianistát öt­be hozza be, s helyezi a zonqo- raszékre szinesbörű bőgőse. Min­dent tud ez a kis ember, amit ebben a szakmában tudni lehet, tudni érdemes. Páratlan otmosz- férájú koncertje felidézte ben­nem az 1985-ben ugyanitt hal­lott Keith Jarrettet. Aztán végre, csillogó-villogó szerelésben, fekete napszemüveg­ben, a modern dzsessz talán leg­nagyobb élő alakja. Miles Davis, akár egy szeánszon megidézett, kelletlen kisértet. Mindent el­söprő elektromos, fúziós zene, a dzsessz-rock kvintesszenciája: két billentyűssel, két ütőssel (az egyikük hölgy, Marilyn Mazur), szóló- és basszusgitárral, szinte­tizátorokkal. No, meg azzal az utánozhatatlan trombitahanggal, amely karmesteri pálcaként ve­zényli, szervezi renddé, vagy ép­pen rombolja káosszá ezt az elektromos tornádót. Kietlen, vigasztalhatatlan bá­nat telepszik meg a teremben, amikor Miles trombitájába fúj. Az embernek olyan érzése tá­mad, hogy csak megtűrt vendég a guru nyilvános meditációján. Gőgös távolságtartással mér vé­gig bennünket, hidegen fúj át rajtunk. Tüntetőén hátat fordít nekünk, nem szeret minket, ter­hére vagyunk. Kint, a Marszalkowska sugát- úton szótlanul bandukolunk, fa­gyos szél vág az arcunkba. Mintha csak Miles trombitájá­ból suvitene elő. ' Tódor János Harminc éve a pódiumon A pécsi Nevelők Háza Kamara­kórusa jubileumi koncertje elé Nevük fogalommá lett, ha­táron belül és túl, Európa- szerte. A tökéletes kórus- ihangzás, a mai hangvételű, lebilincselő-finom, könnyed előadásmód, a csillogó és ezernyi szinék teljessége, együtthatása bennem, ha azt hallom: pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa. Ritkán múlik el egy hét vagy kettő, hogy a hallgató föl ne kapná a fejét rádió közelben: hangzásúk, stílu­súk ma mór könnyen fölis­merhető; S így lehetnek vele milliók egy sor nyugati rádióállomás keresőjét csavargatva, hiszen sok helyütt őrzik fölvételei­ket, amelyek koncertkörútjaik során készültek. Aachentől Stockholmig, Nápolytól Brüsz- szelig vagy Rómától, Arezzó- tál Helsinkiig városok felso- rolhatatlan sokasága hem­zseg kontinensünk egy kép­zeletbeli térképén, amerre koncerteztek, és sikert sikerre halmozva otthagyták egy kis közép-kelet-európai ország viszonylag „kis” városának névjegyét - védjegyét! — ne­hezen ^felejthető szép em­lék gyanánt. Hosszabb ideig két veze­tőjüket ismerhettük hazai s itthoni pódiumainkon: két alapító karnagyukat. Villái Aurélt és Dobos Lászlót. Ök alakították ki az együttes sa­játos, fölismerhető hangzá­sát; mindig választékos, igé­nyes, kisugárzó erejű reper­toárját. Ami nem lehetett olyan könnyedén szárnyaló „bel canto” dallamív. Volt idő, mikor a mit? és mikor? sze­mélyes kórusüg'yébe sokan bele akartak szólni, hol fi­nom célzásokkal, hol a „bó- seválós” alpári stílusában, „én fizetek"-alapon... A kcrvezető(k) finom határo­zottságával azonban sikerült elhárítani az itt-ott már fe­nyegetően komor felhőket, s következetesen megőrizni azt a nívót, amire kezdettől vállalkoztak. S egy kicsit ne­kik is köszönhető, hogy előbb-utóbb (inkább utóbb) sikerült általában is eljutni arra a fölismerésre, hogy az egyházzenei művek előadása nem ideológiai, nem világ­nézeti „ügy”. Művészet, mű­élvezet, amely mindenkinek személyes joga. Bárhol. Állnak a pódiumon ma is. Mögöttük 30 esztendő. Sike­rekkel, kitartással, szépség­gel és megannyi élménnyel, számunkra. Teszik a dolgu­kat e világban, amikor - ép­pen a szépség, emberség je­gyei hányszor alázúhannoka „tőzsdén”, vesztesként.. . Ök 'kitartanak, s nem tágítva hi­tet plántálnak a kilátástalan csüggeteg világ Tamásaiba. Jó zenével. Sok minden változott és változni fog. Ök ott állnak a pódiumon 30 éve - és mu­zsikálnak. Világszínvonalon. W. E. fi Hónap müemleke: A nagynyárá templom A nagynyárádi római katolikus plébániatemplom Baranya megye egyik legszebb barokk- stilusú műemléke. 1757—66. között épült Mária Terézia királynő támogatásával. ' Az átlagból kiemelkedő színvonalú épület tervezőjét nem ismerjük. Homlokzatkialakitásán a római barokk figyelhető meg. Különösen szép a két óriásoszloppal tagolt, három homorú fal- sík alkotta reprezentatív megjelenésű főhomlokzat és a homorú falú torony. XVIII. századi fő­oltára a pécsi volt pálos templomból származik. Az oltárkép bécsi festő munkája az 1860-as évekből. A II. világháború végén a templom súlyos károkat szenvedett. A helyreállítás sokáig elhú­zódott, csak 1987-re fejeződött be. Megtekinthető a pécsi Művészetek' Háza tetőtéri galériájában (Széchenyi tér 7—8.). I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom