Dunántúli Napló, 1988. november (45. évfolyam, 304-333. szám)
1988-11-05 / 309. szám
„Az a szépg fényes nap..." Héjjá Sándor és Bartus Gyula főszereplők jelenete Magyar sorsforduló magyar színpadon Szabó Magda történelmi játéka a Kamaraszínházban Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámája, a magyar államalapítás előestéjén játszódik, közvetlenül Vajk megkeresztelése előtt. Történelmi sorsfordulót ábrázol — épp ezért lehet-e ma időszerűbb szinpadi alkotás magyar színpadon? . . . A darab műfaji jelölése: — történelmi játék —, kettős jelentést hordoz, akáro cime. Ha életre kél - történelmi tárgyú játék a színpadon. De játék maga az irodalmi alkotás is: a történelemben, a történelemmel. Az Író képzettársításokra ösztönző „játéka". Augsburgról például sok szó esik, ahol „lemészároltak, több, mint százezer magyart", és tiszteket végeztek ki bitófán... Ez a bizonyos ' „százezer-motívum többször is visszatér, nyomatékot kapva az előadáson is. S, ha valaki fogékony asszociatívákra, annak lassan csitul ellenérzése e furcsa „anakronizmusok" miatt, és arra (is), gondolhat: vajon hány Augsburgja volt a magyarnak (máig hatóan is), Augsburg vagy Merseburg óta? . .. A darab a magyarság fennmaradásának (vagy megszűnésének), lehetséges útjait ábrázolja. 994-ben, itt a Kárpát-medencében a szomszédos nagyhatalom történelmi „felügyelete" mellett. Ez a sorshelyzet a darabban három generációban sűrítve jelentkezik. Ebből bontakozik ki a mű konfliktusrendszere is. Mindhárman (Gyula, Géza, Vajk), voltaképpen ugyanazt a célt látják követhető- nek: csatlakozni, fölzárkózni a műiéit Nyugathoz. Csupán közelítésük eltérő. Az író Géza fejedelem államférfiúi bölcsességét helyezi középpontba a maga ellentmondásaiban, a maga kettőségével: magánemberként „privát" érzéseivel az ősök hitén — fejedelemként viszont irgalmatlan vaskézzel mindezek ellenében. Koncepciója: megerősödni és két nemzedékkel később re- vansot venni, ismét egészen az Atlanti-partokig ... E titkon melengetett mű folytatását fiától várja, aki viszont nem hajlandó a kettős játékra. Vajk - reálpolitikus, egy „napkeleti ábránddal” szemben. Nagyapja (Géza apósa), Gyula a kalandozó múlt emlékvilágába taszított, hajdan Bizáncban követ, „rehabilitálva", mindenre kész Géza mellett. Ám elvéti a lépést, és ezalatt változnak a „konstellációk" is . . . Miközben az esztergomi palotában szörnyű dolgok — egész pontosan: politikai gyilkosságok - történnek ama szép fényes nap előestéjén . . . Vér és gyilok; szenvedés, magány. Kikerülhetetlenül. Ama „új lap nyitása" történelmünkben, nem megy simán, gördülékenyen. És ez meg csak az eleje . . . Ez a vonulata a műnek meglepően erőteljes hangsúlyt kap Nógrádi Róbert rendezésében. Olyannyba, hogy az I. rész elé az eredeti műhöz képest (Magvető, 1980.), előjáték kerül. Ebben Géza fejedelem - sá- máni rekvizitummokkal a kezében megrendültén számol be fiának arról, hogyan kényszerült (a jövő, a megmaradás érdekében), elviideológiai szóváltás közepette, régi barátját megölni. .. Ezzel indul az előadás. Úgy gondolom, ez világos, egyértelmű. Tisztességes, indokolt és komoly aggály, amely int és továbbgondolásra ösztönöz. A rendező érdeme egyebekben is jól érzékelhető. Az alaphely- zet. a kétféle alternatíva, s a reálpolitika egyedüli járható útja is Vajk határozott, karakteres elképzelésében - akár az elszakadás, fájdalmas egyedülmaradása árán is —, szép, s jól követhető Ívben, ritmusosan bontakozik ki az aprólékos műgonddal színpadra vitt előadásban. Igényes színész- vezetéssel, a jellemek egyénitett, mégis harmonikus rendszerében. S hozzátenném; nagyon szép magyar sióval, szinte mindenkinél. Kitűnő a dramaturgiai munka is. A húzások nem csonkítják, sőt, kiemelik a mű egészét; ugyanakkor szövegrészek előbbre hozása, vagy fölcserélésre mindenütt funkcionális, kulcsfontosságú (pl. az I. rész befejezése, s a másodiké is). Csányi Árpád m. v. díszletei egyszerűségükben, hangulati hatásaikkal szolgálják a rendező elképzeléseit; néhai Mialkovszky Erzsébet (m. v). jelmeztervezésével, utolsó művével is mesterit alkotott. Hirsch Bence zenéje drámai hatásokat kelt. Pogány dallamfeldolgozása kicsit cigánysirató, kicsit ős- pávadollam a pentatónia ereszkedő félperiódusóban. Csodálatosan szép. A Lány is (Jónás Judit); fölvillanó alakítása, dalolása is. Mindez, szcenikai koronaként a világítás remeklésével együtt, összhatásában jelenti az előadás igaz élményét. Hiányérzetem mindössze egy szempontból adódik, a rendezést illetően. És pedig abból kiindulva, hogy — lly- lyés Gyulával szólva -: a történelmi darab mindig a múltról beszél, de a jelennek, a jelenhez. Kétségtelen, a mű, tehát az irodalmi szöveganyag is mondhat (és mond is), sok mindent a ma emberének. Vannak azonban itt is .bizonyos történelmi helyzetek, drámai effektusok, elejtett megjegyzések, stb., amelyek fölerősítve, kiemelten, aláhúzottan szólhatnak a jelenhez. Természetesen nem olyan direkt aktualizálásokra gondolok, mint a hyszas évek politikai, expresszionista .színházának konkrét jelképei, pl. Jessner, Piscator, vagy Kari Heinz Martin rendezéseiben. S nem is az a gondom, hogy Nógrádi főleg az erőszak szörnyűségeit erősíti föl. Inkább az, hogy jószerével csak ezt. A darabban sokkal több a politikai „áthallások" lehetősége. És azok is a jelenhez szól(ná)nak. Nagyon szép, részletekben is kidolgozott színészi alakítások sorozatának a részesei lehettünk. Héjjá Sándor (Géza), személyében ígéretes drámai hőssel gaz- gadogott a pécsi színház. Játéka megrendítő erejű, fejedelmi és szívmelengetően emberi vonásaival együtt. Bartus Gyula ifjú Vajk hercege kiválóan megformált jellem: határozott és következetes, a leendő István művét sejteti. Újváry Zoltán remek színművészi vénával sokszínűén jeleníti meg a fejedelem apósát. Német János, egy ideig szerepet mond; lassan bontakozik ki a bajor követ oldottabb játékkal egyénített alakja. Paál László (Tata), átgondolt, hiteles, nagyon szépen árnyalt figurát teremt. Páilai Péter (Bönge), kimagasló szereplehetőségét kimagaslóan emlékezetes alakításban valósítja meg. Szivler József egyetlen jelenésben is képes egy tiszta emberi élet tragikumát fölvillantani. Te- száry László, Fülöp Mihály, Rudas István és Radnai György járul hozzá még a szép és igényes produkció sikeréhez. (Észrevételeimet az október 25-i előadás alapján rögzítettem.) Wallinger Endre Tradíció, pátosz, irónia Művészettörténészek az idei Velencei Biennáléról Részlet Pinczehelyi Sándor kiállított műveiből Pécsi résztvevője is volt az idén a Velencei Biennálénak Pinczehelyi Sándor grafikus- művész személyében. Erről annak idején hírt adtunk: most dr. Néray Katalin művészettörténész, a budapesti Műcsarnok főigazgatója és dr. Hegyi Lóránt/ művészettörténész pécsi látogatása alkalmából érdemes visszatérni az eseményre: a két szakember hétfőn este a Művészetek Házában az érdeklődők előtt színes diaképek és videófelvételek segítségével felidézte a biennálé eseményeit. A Velencei Biennálét 1895- ben rendezték meg először az Osztrák-Magyar Monarchia, Dánia, Hollandia és Olaszország részvételével, hamarosan számos európai és tengerentúli ország csatlakozott. A világ képzőművészetének e rangos szemléjét minden országban szinte nemzeti ügyként kezelik. A Velencei Biennálé az egyetlen olyan nagy nemzetközi képzőművészeti kiállítás, ahol minden országnak saját külön pavilonja van: o magyar pavilon 1909-ben épült: Zsolnay-csempékkel díszített bejárata ma is érdekes látványosságnak szómit. Különbözik a biennálé a többi kiállítástól abban is, hogy az egyes országokra bízza, kik és mit állítanak ki. A szokások szerint úgynevezett nemzeti biztos felel az egyes országok kiállításának lebonyolításáért: ez az idén - immár másodszor - dr. Néray Katalin volt. Bukta Imre festő, Samu Géza szobrász és Pincehelyi Sándor kaptak meghívást most. Hegyi Lórónd azt mondta el a hétfő esti beszélgetésben, hogy meglehetősen bi- zarrnak hatott e hórom igen különböző arcélű művész együttes szerepeltetése, sokan vitatták is a döntést, de a siker igazolta hármójuk együttes fellépését: a látványban érvényesült az a nemzeti ka- rokter, amelyet számon kér a biennálé közönsége, és amely legfőbb értéke és vonzereje egy-egy nemzeti pavilonnak. Az idei biennálé a nyolcvanas évek képzőművpszeti eredményeinek nagy összefoglalása volt: Olaszország szerepelt a legerősebb anyaggal. A szokásoknak megfelelően a központi pavilonban tematikus kiállítást rendeznek: az idén az olasz művészet hatása volt a téma. Érdekes, hogy — legalábbis így látják a magyar művészek és művészettörténészek - mintha itt nem lennének egyenrangúak a keleteurópai országok: a központi pavilonban például 1945 óta nem kapott helyet kelet-európai művész. Ugyanakkor például az Aperto elnevezésű tárlaton, ahol fiatal művészek szerepelnek, az idén Bach- mann Gábor és Szalai Tibor állíthatta ki érdekes munkáit. Az előítéletek más tekintetben is hatnak. A magyar anyagról alig jelent meg méltatás a lapokban — igaz viszont, ezek rangos fórumok: szólt róla a Le Monde, a Stern például. Ugyanakkor tíz különböző tv-óllomás készített riportot és kérdezte meg a nézőket a magyar pavilonban szerzett benyomásaikról. (Ezek között nem volt ott a Magyar Televízió, amely ebben az időben a velencei filmfesztiválon tartózkodott ugyan, de a bien- nóléról nem adott tudósítást.) Mivel mérik akkor a sikert, kérdezi a hallgató. A tv-nyi- latkozatokban megfogalmazott véleményekkel, a látogatók feltűnően nagy számával és a vendégkönyvi bejegyzésekkel. Hegyi Lóránd elmondotta, hogy bizonyos naiv csodálkozás jellemző volt a véleményekre, s ez nemcsak annak köszönhető, hogy viszonylag keveset tudnak a mai magyar képzómTi- vészeti életről, hanem annak is, hogy míg a nyugatiak között sokan állítanak ki egészen fiatal korban, addig nálunk az eddigi szokások szerint a már 15—20 éves múlttal rendelkező művészek jutnak »I Velencébe. Igen „jól vette" a közönség a magyar kiállítási anyag politikumát. Az idén lényegében csak a magyarok vállalták a direkt politizálást (kisebb mértékben a görögök és az izraeliek); az emlékkönyvi bejegyzések és a tv-nyilatkozatok e tanúsága szerint nemcsak a szakmabeliek hanem „az útba embere" is pontosan reagálta azt a pátoszt és iróniát, amely a kiállított művekből áradt, s amely a művészet sajátos nyelvén a magyar társadalomban lezajlott változásokról szól. Az ilyen nagy nemzetközi kiállítások veszélye, hogy vagy provinciálisak maradnak az alkotók, amikor nemzeti jellegüket akarják hangsúlyozni, vagy kozmopo- litikká válnak, ha a korszerűséget és az együtthaladást akarják bizonyítani, mondta Hegyi Lóránd. A most szereplő három magyar művész elégné különbözött egymástól ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, de művészetük eléggé egy tőről fakadt ahhoz, hogy visszaadja a magyar tradíció élményét, mégpedig olyan nyelven, amely utánzás nélkül kapcsolódott a nagy nemzetközi áramlathoz. így foglalta össze véleményét dr. Hegyi Lóránd művészettörténész és dr. Néray Katalin, miután színes diákkal és videófelvételekkel felvillantották a biennálé néhány érdekes pillanatát, és bemutatták a magyar pavilont a Művészetek Háza érdeklődő közönsége előtt. G. T. Bevallva múltat és jelent A katarzist szolgáló dokumentumfilmek A magyar film történetében is lezárult az a korszak, amelyet a konszolidáció, a kiegyenlített fejlődés, a kevésbé tettenérhető ellentmondások periódusaként tartottunk szómon. Nyolcvanas éveink második felére bebizonyosodott, hogy a szocialista fejlődés gyökeres reformja, új alapokra helyezése nélkül ugyanolyan válságjelenségekkel számolhatunk, mint amilyeneket addig csak a — sematikusan leírt —, tőkés társadalommal hoztunk összefüggésbe. A magyar dokumentumfilm legújabb vonulata ezt a fölismerést teszi nyilvánvalóvá. s hozzá képest a játékfilm olykor csak halvány ismétlésnek hat. Dokumentumfilmjeink múlt és jelen hiteles képével igyekeznek szembesíteni bennünket, nézőket. Sára Sándor hatalmas filmfolyama — Sir az út előttem című alkotás —, a hazájukból elkerült székelyek hányattatásait örökíti meg; itt a kamera szinte valamiféle „filmes jegyzőkönyv” készítését szolgálja. Beszélő arcokon elevenedik meg az utóbbi, csaknem fél évszázad történelme, s csak néha szakítja meg a vallomásokat egy-egy — korabeli — hiradórészlet. Hasonló módon nyomozza a történelmet — de már valamelyest könnyedebben, a jegyzőkönyv puritán tárgyilagosságát meghaladva -, Magyar Bálint és Schiffer Pál A Dunánál című alkotásában. A színes filmszalagon dunapataji származású, illetékességű vallomástevók beszélnek életükről, s az összefonódó sorsokból az országos kép helyi változata rajzolódik ki: üldöző és üldözött feltételezi egymást kölcsönösen, hittel vagy számításból elkövetett súlyos vétkek tárulnak föl. És a Duna menti summázat úgy hangozhatnék, ahogyan Radnóti Miklós fogalmazta: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép". Ilyen összefüggésben az egyéni bűntelenség is viszonylagos. A Gulyás-fivérek megrendítő alkotása, a Törvény sértés nélkül, az 1951 — 1953. közötti kitelepítésekről is ezt igazolja. (A kényes tárgy ábrázolásának érdeme — furcsa módon —, játékfilmé: először Bacsó Péter foglalkozott vele néhány esztendeje a Te rongyos élet! című tragikomédiájában.) Itt nem makulátlan mártírok szenvednek egy- től-egyig elvetemült martaló- cok fogságában. A helyzet sokkalta bonyolultabb. Maguk a meggyötörtek vonják le a becsületes következtetést, évtizedek múltán: túl kell lépni a szörnyű élményeken, nem szabad a „fogat-fogért” bosszúfolyamatát továbbvinni. Ami nem jelenti azt — amire a film ironikus címe is utal —, hogy jogilag, politikailag, emberileg elmaradhat az utólagos igazságszolgáltatás. Mert - valójában - elmaradt. A vétkeseket — kiváltképp a fő vétkeseket - nemigen vonták felelősségre. S ahol nem tabu a múlt, ott többé a jelen sem oz. Be lehet vallani, hogy — bizony—, nálunk is tizezerszám akad kábítószerrel élő, félresodrottan vergődő fiatal, mint a sántiká- ló, nyomorúságában még a hitlerizmussal is rokonszenvező Attila, Vitézy László Ügy érezte, szabadon él című filmjének szereplője. Fény derülhet arra: miként vélekednek egyesek arról társadalmunk vezető rétegeiben, hogy a köz szolgálata jogos kiváltságokkal jár. s ezek öröklés útján, lelkifurdalás nélkül áthagyományozhatok. Erről szól Magyar József: A mi kis ügyeink című alkotása. Elénk tárulhat egy folyamat, amelynek során a nyugdíjazott ózdi vezérigazgató, s az utcára tett munkás hasonlóképp vesztesnek tekintheti magát - csak a tét és a következmény nem azonos. Ez derül ki Almási Miklós: Szori- iásban címet viselő alkotásából. Súlyos gondokkal küszködő, de felnőni törekvő magyar társadalom ábrázolását adják ezek a dokumentumfilmek. Fölkorbácsolják indulatainkat, de a megtisztító lehiggadást, a katarzist is szolgálják. Ekként kell tehát őket fogadni, mert fontos részei, munkálói a stabilizálódás, kibontakozás nemzeti célkitűzésének. Kőháti Zsolt zet fel me sei vár sár bei íme na; 'lás utó hal ima fun az gő kér piU ton ráz píl I' hoc őzt ilye vetk aosi dór o k aki