Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)

1988-09-24 / 266. szám

a punomon 1«U. 0rm°' Mirl‘ Az egyetemi profil és a „hely szelleme”’ Mondandómat egyetlen kérdés köré szeretném cso­portosítani. Erre a kérdésre sok kifejezés ismert. A lati­nok tudtak valamit a „hely szelleméről", a genius lo- ci-ról, beszéltek a házak sa­ját isteneiről, a Laresek­ről. A katolikus gondolatkör­ben a helységeknek, olykor országoknak, később a fog­lalkozási csoportoknak, a céheknek, a tűzoltóknak megvoltak a maguk külön szentjei. Manapság nehe­zebb megtalálni ezt a fogal­mat, amely egyszerre fejezné ki egy egység, intézmény vagy éppenséggel egyetem sajátosságát, egyéni arcu­latát, szellemiségét, össze­tartó erejét. Ha profilt mondunk, az egyéni sajátos­ságok összességét értjük raj­ta. Ez máris tág fogalom, de önmagában véve még nem tartalmazza azt a többletet, amit a profilt kialakító és hordozó emberek összességé­nek róla alkotott tudata, hozzá való viszonya, kötődé­se, érzelmi motivációja je­lent. Az egyetem sajátos arcu­latának és közösségi szelle­mének kialakulása messzebb­re hatolt már, mint az egye­temhez tartozó közösségek és egyének, illetve a külvilág róla alkotott képe. Ez a diszkrepancia pedig hátrál­tatja mind a profil-szilárdu- lást, mind a géniusz loci kialakulását, mind annak fo­lyamatát, hogy az egyetem­ről a városban, a régióban, a világban hiteles kép ala­kuljon ki. Hol tartunk az egyetem sajátos arculatának megte­remtésében? Az egyetem há­nyatott történetéhez és jelen­legi törzsének fiatalságához képest nem is állunk rosszul. Mégis érdemes rámutatnunk egy olyan vonatkozásra, amely az egyetemi profilt és egységet erősíthetné, de nem teszi, mert nem élünk vele. Pedig a történet, ami egy­úttal ennek az országnak hi­teles történeti képét is ma­gában hordozza, miközben ráüti bélyegét Pécsnek és környékének sajátos helyze­te is, nemcsak tanulságos história, de egyúttal olyas­valami is, ami felértékeli an­nak a küzdelemnek a jelen­tőségét, amit a város, a megye, az egyetem számos volt és jelenlegi vezető em­bere, oktatója azért folytat, hogy ebben a régióban vég­re szilárdan meggyökerez­zék a tudományegyetem. Sok­szor hivatkozunk dicsekedve az egyetem ősi alapítására, elsőségére. Ez azonban üres szóbeszéd marad addig, amíg nem tesszük hozzá, hogy a magyar körülmények nem tették lehetővé e régi egyetem kifejlődését, azután pedig hosszú századokra el- seperték a viharok. Amire Lajos királyunk utó­dai és a helybeli vezetői­szellemi kapacitás évszáza­dokon át nem volt képes, azt a 60-as években a pécsi állami és pártszervek össze­fogása a jogi kar vezetőkkel, a MKKE rektorával és a mű­velődési kormányzattal, ez­úttal útnak indította. Meg­született a közgazdaságtudo­mányi kar előbb az MKKE kihelyezett tagozataként, de hamarosan az egyetem ön­álló karává vált. Kezdett egyúttal kirajzolódni az egyéni profil, ami egyelőre egyértelműen társadalomtu­dományos arculat volt. A következő lépést jóval nehezebb volt' megtenni. Évekig tartó viták előzték meg a tanárképző főiskola integrálását az egyetem ke­retei közé, és amikor ez 1983-ban a beiskolázás vo­natkozásában, de facto is elkezdődött, számos kérdés nyitva maradt. Mivel az egyetem a ta­nárképzést hangsúlyozta, és mivel kádereit előreláthatóan is csak hosszabb idő alatt biztosíthatta az egyetemi képzésnek megfelelő maga­sabb szinten, sokan féltették a színvonalat és attól tartot­tak, hogy az integráció ki­merül a címke átfestésében. Ma már joggal megállapít­hatjuk, hogy a bölcsészkép­zés során nem ez történt. * A vizsgált kérdéskörbe be kell kapcsolnunk a profil kérdésének egy másik vo­natkozását is, azt, amelyet ez az egyetem kifelé mutat. Azt a képet, amelyet környezete alkot róla. Nem hiszem, hogy az eddig mondottak után lenne csodálkozniva­lónk azon; ha ezt az image-t elmosódottnak, bizonytalan­nak, a megítéléseket tekint­ve nagyon is vegyesnek ta­láljuk. Vannak, hogy úgy mondjam, „híveink” az or­szág minden pontján. akik azt tartják, hogy ez az egye­tem városi és megyei környe­zetére támaszkodva vállalko­zó, modernzáló, nyitott szem­léletű egyetem, amely rend­kívül nehéz körülmények kö­zött igen rövid idő alatt tett meg döntő, előremutató lé­péseket, általános színvonala, méretei, a képzés mikéntje és szintje, kapcsolatrendsze­re és szinte minden az egyetemi életet érintő vonat­kozásban. Mások azonban mindezt akrobatikai mutat­ványként kezelik, amelyben rengeteg a bizonytalanság, a vesrély a visszarendeződésre, sőt a leépülésre. Felemlítik, hogy sokan hagyják el az egyetemet, hogy sok még a nem egyetemi szintű zúg az épületekben, hogy a képzés nem mindenütt van megala­pozva a tanulás szükséges eszközeivel, és hogy az egye­tem nem nyújtja környezeté­nek azt, amit nyújthatna és nyújtania kellene. Az elmarasztalások termé­szetesen kiválthatnának ér­telmezéseket, de most in­kább azokra az okokra sze­retnék kitérni, amelyek eze­ket megalapozzák és fenn­tartják. Sok ilyen ok van. Az első mindjárt az egyetem történetének imént vázolt, zaklatott volta. A második a belső egység, a ténylegesen egységes arculat hiányossá­ga. Az utóbbi ugyanis nem ugyanazt eredményezi, hogy kifelé a partikuláris és rész­érdekek mellett az egyetem mint egész szava elhal. Nem ritkán találkozni az összér- deket sértő és azon keresz­tül a részek érdekeire is ká­rosan visszaható ok-, és rémhírek nyomaival, hogy más, ön- és közveszélyes ténykedéseket, a hivatali út kikerülését, az egyeztetések elmúlasztását, az önérdek abszolút érdekké avatását, stb. ne is említsem. Többet kell beszélnünk a jövőben az AJK együttműkö­déseiről az államigazgatási szektorok különféle területei­vel, a közgazdászok vállalati és tudományos kapcsolatairól, a Pécs—Kaposvár tanárkép­zési együttműködésről, de a Botanikus kert kapcsolat- rendszeréről, az irodalmár, a pedagógus, a kémikus, a tör­ténész és más találkozókról, a közös témákról, közös munkákról. Létkérdésünk egyikévé vált, hogy az eddi­ginél jobban jelenítsük meg magunkat, megmutassuk azo­kat a részletsikereket, ame­lyeket valóban elértünk, és amelyek nyilvánosságra ho­zása lassan majd elősegít­heti, hogy a Janus Pannonius Tudományegyetem önálló profilja is kirajzolódjék. Ugyanakkor a nyilvánosság elé való határozottabb és céltudatosabb kilépés fon­tos. de távolról sem az egyetlen tényezője a profil- építésnek. Hogyan viszonyulnak e kérdéscsoporthoz hallgatóink? A tapasztalatok azt mutatják, hogy a végzett hallgatók tá­vozásuk után jobban felmérik egyetemük értékeit, nagyobb vonzódást mutatnak iránta, mint azok, akik még a falai között tevékenykednek. Amíg hallgatóink falaink között vannak, addig koránt­sem ezek a tényezők hatá­rozzák meg viszonyukat az egyetemhez. Addig baj, ha magas az óraszám és nem kiscsoportos az oktatás, de az is baj, ha az óraszám alacsony és kiscsoportok mű­ködnek, mert ez utóbbi eset­ben nagyon sokat kell ol­vasni, önállóan dolgozni és szintén kevés, talán még ke­vesebb idő jut egyéb elfog- lalatságokra, mintha a ta­nulási szakasz zömmel a vizsgaidőszakra maradna. Baj, ha a tanulás alapja a jegyzet, mert ez túlságosan mechanikus módszer, és az is baj, ha nincs jegyzet, mert hiányzik a vezérfonal. Természetesen mindez való­ban probléma. Az igazi baj azonban csak az, hogy az elmúlt időszakban felépült barikádot az oktatók és a hallgatók tóbora között még mindig nem sikerült teljesen lebontani, és ezért e mester­séges kreálmóny, amelyre az egyetemi működésben nincs semmi szükség, meg­nehezíti az együttes cselek­vést, a szótértést a problé­mák megoldásában. Minden döntő kérdésben közös az érdek. Közös érdek legelső­sorban az értelmiségi pálya elismertetése. Egyformán ér­dekelt oktató és hallgató a diploma értékének emelésé­ben, az egyetemi képzés magasabb színvonalában, a kielégítő technikai, informa­tikai és könyvtári anyaggal való ellátottság biztosításá­ban. Mindkét oldalon har­colni kell az új külföldi nyi­tásokért, azért, hogy minél több fiatal munkatársunk és hallgatónk végezhessen ta­nulmányokat a világ élenjá­ró egyetemein és főiskoláin. Elmaradottságunkat a kép­zés számos területén nem tudjuk másként behozni, és sohasem törhetünk be a tu­dományos élvonalba, ha a kezdő lépéseket nem bizto­sítjuk fiatal kádereinknek. Ne átitassuk magunkat. Számolnunk kell azzal, hogy a túlélésért elkeseredett küzdelmet kell folytatnunk. A júliusban lezárt egyetemi év anyagi túlélését az egyetemi egységek, karok, intézetek, tanszékek megértése, ésszerű gazdálkodása segítette elő. Nagy megértést tanúsítottak az ifjúsági szervezetek is. A jövőben fokozott nehézségek elébe nézünk, és minden képességünkre szükségünk lesz ahhoz, hogy a jóléti nehézségeken racionális és találékony módon próbáljunk, segíteni. Minden jó javaslat­ra és mindenki közreműködé­sére szükség van. Ha ifjúsá­gunk úgy dönt, hogy létre­hozza intézményi szintű ér­dekvédelmi szervezetét, azt az egyetemi vezetés teljes egyetértésével fogja meg­tenni. E téren is jó lenne azon­ban megőrizni az intézmény egységes arculatát. Beszél­gessük, vitassuk meg a dol­gokat. Ne űzzük el, inkább csalogassuk közénk Larense- inket. Hiszen egy család va­gyunk, érdekünk, hogy a védszellemek, amelyek nem egyebek, mint saiót szellemi­ségünk összegzett erői, se­gítségünkre legyenek e viha­ros időkben. • A JPTE 1988-as tanévnyitóján elhangzott beszéd rövidített vál­tozata. A Mohácsi Népi Együttes kamarazenekarát vezényli Bojtár László, aki egy évtizeden át volt az együttes karmestere. Komponista, népdalgyüjtő Mohács zenei múltjának kutatója Beszélgetés Bojtár Lászlóval Sűrűn hangzanak el a Ma­gyar Rádió műsoraiban mohá­csi népdalok, melyek feldolgo­zója Bojtár László. Nevét, munkásságát a mohácsiak ed­dig is jól ismerték, tudták, hogy csendesen, szerényen, de szívósan, értékes eredménye­ket feltáró helytörténeti kuta­tásokkal foglalkozik. Ennek el­ismerését jelentette a közel­múltban átadott „Kiváló Mun­káért” kitüntetés. A megérde­melt jutalmat az kapta, aki­nek már kisdiák korában azt sugalmazta zeneileg roppant kultúrált mohácsi osztályfőnö­ke, Kövesi József, hogy muzsi­kussá kéne lennie. Hogyan va­lósult ez meg? — Jó irányba terelt a pécsi cisztercita gimnáziumban osz­tályfőnököm, Nyolczas Ipoly. Csalódom anyagi körülményei azonban nem tették lehetővé, hogy módszeres zenei tanul­mányokat folytassak. Maradt tehát, az autodidoxis útja. Mi­közben jogi egyetemi abszolu­tóriumot szereztem; már a komponista pólya vonzása lett úrrá rajtam. Bárdos Lajos ta­nár úr, egy pályázat kapcsán figyelt fel rám, és vogy tíz éven át nyesegette első zsen­géim vadhajtásait. Az ő közve­títésének köszönhetem, hogy már huszonéves koromban be­mutatta a fővárosban egy-egy orgonadarabomat Pécsi Sebes­tyén, majd Gergely Ferenc professzor. — Milyen irányban alakult, fejlődött zeneszerzői munkás­ságai — Elég korán tisztázódott bennem - folytatta Bojtár László —, hogy igen kedvelem a nagyon színes, modern har­móniavilágot, de invencióm nem terjed túl az atonalitás- hoz vezető határon. így kézen­fekvőnek tűnt, ho-y a népda­lok által behatárolt hangnemi és hangzati lehetőségek je­lentik számomra a meghódít­ható szférát. Huszonkilenc éves koromban mutatta be a mo­hácsi vegyeskor és szimfonikus zenekar „Mohácsi bokréta" cí­mű népdalkantátámat, melyet később - továbbérlelt formá­ban —, műsorára vett az Ál­lami Népi Együttes. Mindmáig ez a legsikeresebb kompozíci­óm: eddig 99-szer hangzott el a rádióban. A benne feldolgo­zott népdalok éppen úgy, mind Schneider Lajos gyűjtéséből valók, mint a rádió megbízá­sából készített további népdal- feldolgozásaim. Bojtár László nemcsak a népdalfeldolgozások területén alkotott sikeres műveket. Ne­vével találkozhatunk más mű­fajokban is. — Jó magam orgonista lé­vén, hangszerem irodolmát is igyekeztem gyarapítani. Ilyen műveim nemcsak a főváros­ban hangzanak el gyakorta, hanem NSZK-beli és ausztriai hangversenyeken is fel-felcsen- dülnek. Győrben működő oboa­művész Imre fiam és zongoris­ta menyem. Gól Anikó részé­re (ő a győri Kisfaludy Színház karigazgatója), is komponál­tam duókat, s ezeket majd' minden nyugat-dunántúli vá­rosban megszólaltatták már. Kórusműveim közül a Kodály- mottóra komponált „Legyen a muzsika mindenkié” a leg­újabb. — Az utóbbi években mintha pályakorrekciót — pontosab­ban: pályabővitést -, hajtott volna végre. — A Pécsi Akadémiai Bizott­ság pályázati felhívására elő­ször városom zenei múltjáról írtam monográfiát Részben a pályadíj elnyerése, részben a régi mohácsi sajtóban elém- tárult roppant gazdag anyag késztetett arra, hogy a helyi művelődéstörténet több ágaza­tával is behatóan foglalkoz­zam. Mohácsnak a századfor­duló táján két, később néha három hetilapja is volt. A be­lőlük feltárulkozó, dúsan bur­jánzó anyagot pécsi és szé­kesfehérvári levéltári kutatá­sokkal egészítettem ki, továbbá Budapesten o Széchenyi Könyv­tárban és a Zeneakadémián folytattam búvárkodást. Mind­ehhez kiterjedt levelezésbe bo­nyolódtam, s így lehetővé vált, hogy hat vaskos kézirotos kö­tetben hagyjam az utókorra Mohács kultúrális múltjának teljes történetét. E monográ­fiákat megvásárolta tőlem a Zenetudományi Intézet, a Mű­velődéskutató Intézet, a Ma­gyar Színházi Intézet és a pécsi. Regionális Kutatások Központja. Anyagukból elő­adásokat torthattam a Pécsi, majd a Kossuth Rádióban, a Veszprémi Akadémiai Bizott­ság zenetörténeti szekcióülé­sén. „Emlékébresztő évfor­dulók" címmel rendszeresen jelennek meg cikkeim a Du­nántúli Napló pénteki mellék­leteként városunkban kapható Mohácsi Naplóban, de a Hon­ismeret is közölte néhány írá­somat. Terjedelmét tekintve közülük, a Honismeret 1987. októberi számában megjelent tanulmányom érdemel külön említést: „Egyleti élet Mohá­cson a XIX. században."- Jelenleg milyen témával foglalkozik? — Váratlan megtiszteltetés­nek érzem, hogy a mohácsi Városszépítö és Városvédő Egyesület engem bízott meg a Mohácsi Torna Egylet cente­náriumára megjelenő, jubile­umi kiadvány szerkesztői fel­adatkörével. Dr. Nádor Tamás Szepesi Attila Miniatűrök SCIFI Parányi repülőszerkezetek szálltak be a szobába: egy őszi fa magvai. Légörvény so­dorta életek: fönn szálkás, szélbe kapaszkodó légi alkal­matosságok, pörgő-billegő ej­tőernyők, alul a gömb, amely a magot rejti, a titkos lángot, benne a fák, holnapi erdők alusznak. Mákszemnyi az egész szerkezet, tökéletes pa- rány: az ejtőernyő aránytala­nul nagyobb, mint célja és ér­telme: a mag. Megkapaszkod­nak a függönyön, fel-alá sod­ródnak a padlón — összegu­bancolódnak, parányi ördög­szekerek —, ellepik a ruhám, hajam, szakállam. Jönnek vég nélkül, a természet pazarló és bölcs bizalmatlansága ontja őket százszámra. Nem vagyok scifi-olvasó, de ahogy az apró ejtőernyők érkezését figyelem, megérint valami, megsejtem, milyen titkos folyamatok ját­szódnak le a Földön és az űri térben — nogyban és kicsi­ben, a parónyok és a giganti­kus méretek világában —, mind­kettő egymást tükrözi, hogy egyáltalán méretekről szó le­het, ez csak az emberi szem látóképességének, s az embe­ri képzelet határainak függvé­nye. Szállnak a parányi, őszi ejtőernyők, rendeltetésükön megbicsaklik a gondolat, ta­lán a félálom ősi szerkezete többet felfog belőlük. Egy mag földet ér majd valahol, az esők belemossók a rögökbe, meggyökerezik, kihajt. Fa lesz belőle, szerencséje szerint pa­rányi vagy óriási, attól függő­en, hol, milyen talajra ért. Teljes fa lesz, minden részle­tében a magban alvó valahai álom pontos tükre. Egy ősfa gondolata, mely nincs sehol. Ki tudja, honnan és mikor kelt légi útra az első ejtőer­nyő? Teremtő és teremtett bo­nyolult tükörrendszere: minden visszafénylik valami még ősibb­re, miközben önmagát kitere- bélyesíti, betölti a maga egyet­len idejét. Millió lehetséges változat közül létrejön egyet­len: mindig a teremtő tükre, mégis mindig új, mindig más. ABLAKOK TÁNCA Esti tömbház, kigyúló-ellob- banó ablakok százai. Kékek, zöldek, sárgák, vörösek. Foly­tonos vibrálás, tánc: egyik fény kialszik, másik fellobban. Zene. Valaha a kubisták fedezték fel az egyidejű történések va­rázsát, ahogy a párhuzamos időbe, szerte a Földön, esemé­nyek ékelődnek, korok mosód­nak össze, élet és halál, idill és tragédia rétegei különvál­nak és egymásra torlódnak. Az esti ablakok százainak örökös vibrálása mögött zajlik a lát­hatatlan történelem. Egy pil-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom