Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)

1988-09-24 / 266. szám

/ 1MB. SMptember 24M uMÉat j2jy322E59SL«^32^iS2L llllitiden az aranyokon múlik A sikerhez vezető út Beszélgetés a pécsi színház új igazgatójával Lengyel György, a budapes­ti Madách Színház eddigi ren­dezője lett a Pécsi Nemzeti Színház új igazgatója. Len­gyel György Jászai-díjas, ér­demes művész, pályáját Deb­recenben kezdte, ahol 1960- tól 66-ig volt rendező, főren­dező, innen került Budapest­re, majd újabb három évig a debreceni színház művészeti vezetője volt. 1970 óta tanít a Színművészeti Főiskolán, egye­temi tanár, tanári állását pé­csi színigazgatóként is meg­tartja. A Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Tagozatának elnöke, számos szinházelméle- ti tanulmánykötet szerkesztője. Beiktatásának másnapján be­szélgettünk. A Bóbita Báb­színház társulati üléséről ér­kezett (az első napokban minden tagozattal külön is ta­lálkozik), az interjú közben bekapcsolták irodájába Mé­szöly Miklós író telefonját, aki­nek Ablakmosó című drámá­ja a stúdiószínház első bemu­tatója lesz, az előszobában egy rendező várt bebocsátás­ra. Vagyis az igazgató szá­mára megkezdődtek a hétköz­napok.- Milyen színházat szeret Lengyel György?- Abban a színházi esz­ményben, amelyet rendezői pályámon igyekeztem meg­valósítani és amit tanitok a növendékeimnek, egyformán helye van a fantázia nyelvén beszélő színháznak, a rende­zői látomást előtérbe helyező, a művet újraálmodó, átértel­mező előadásnak, és annak, amely az Írói gondolat puri­tán tolmácsolását tartja fon­tosabbnak. Olyan színházat képzelek el, amely a legkü­lönbözőbb stílusban és mű­fajokban a lehető legjobbat nyújtja. Képzeljük el magun­kat egy pillanatra a már új­jáépült színházban: a több színpad és nézőtér milyen nagy változatosságot tud majd nyújtani! Szerentém, ha egy­mástól eltérő ízlésű és alkatú rendezők működnének itt, aki­ket abban segíthetek, hogy kiteljesítsék önmagukat. Mind­ennek azonban egységes gon­dolati keretben kell megfogal­mazódnia.- És mi ez a keret?- Az, hogy nem szeretem a leegyszerűsítő, a lekerekítő, a búfelejtő színházat, az öncé­lúan szép színházat. Szeretem viszont a konfliktusok, a vég­letek színházát. Hiszek ab­ban, hogy a társadalmi össze­ütközéseket igenis viszont akar­ják látni az emberek a szín­padon. Még Magyarországon is, ahol ennek nincs akkora hagyománya, mint pl. Lengyel- országban. De azt is tudom, hogy nem akar annyi ember politizálni a színházban, mint ahányon kikapcsolódni akar­nak. Az arányokon múlik a mi sikerünk: hoqy jól tudjuk vegyíteni a kettőt. lek. Három „komoly" próza és egy „szórakoztató" próza adja az idei műsor gerincét, és ezt az arányt a jövőben is meg kell tartani, a stúdió- és szobaszinházban öt-hat elő­- A pécsit tehát olyan szín­háznak tartja, ahol ezeket a terveit megvalósíthatja?- Igen. Én korábban sok előadást láttam itt. Vannak szilárd pontok, amikre építhe­tünk. így a pécsi társulatnak a sorskérdések iránt érdeklő­dő magyar drámákat pártoló tevékenységé — ha ezt ma már másképpen is kell tenni, mint tiz évvel ezelőtt. Újra ki akarjuk építeni az időközben megszakadt kapcsolatokat. Jó hagyomány itt a klasszikusok újragondolása, ami nekem is kedves ideám.- Szakmai indítékokon ki- vül milyen személyes motívu­mai voltak a pécsi igazgatás elvállalásában?- Talán romantikusnak, ta­lán naivnak tűnik, ha azt mondom: a biztos sikernél mindig jobban érdekelt a si­kerhez vezető út. Én mór két­szer otthagytam Pestet, hogy máshol csináljak színházat. Egyáltalában nem mindegy, hol vállalja ezt az ember. Pécsnek, a városnak sajátos, vonzó légköre van ebből a szempontból is.- Milyen elvek szerint irá­nyítja a színház belső, tartal­mi munkáját?- A mai magyar színházi gyakorlat azt mutatja, hogy azok a színházak tudnak iga­zán színvonalas műhelymunkát végezni, amelyek egy-, legfel­jebb kéttagozatosak . . .- Csakhogy a pécsi színház négytagozatos...- Először o prózáról beszé­adást tarthatunk évadonként. Ez remek lehetőség: nyolcvan személyes stúdió és 270 sze­mélyes nagyterem, ez utóbbi akkora, mint a budapesti Ka­tona József Színház nézőtere. És ha előrenézünk, a felújítás utáni nagyszínházra, amely szintén nem nagy nézőterű — akkor örülhetünk: a kamara- színház kisebb terében dol­gozva — és itt már nemcsak a prózára, hanem a többi tago­zatra is gondolok — kialakít­hatunk egy olyan kohéziós erőt, amely a nagyszínházban is jól működik majd. Meg­győződésem egyébként, hogy a nagyszínház nyitására már most el kell kezdeni készülni színészi, műszaki, stb. státu­sokkal.- Most folynak a tagozati ülések: milyen tapasztalatai, tervei vannak?- Egyelőre a tájékozódás állapotában vagyok. A Pécsi Balettel megpróbáljuk átgon­dolni azokat a lehetőségeket, amelyek közt a társulat újra meg tudja találni o helyét a magyar szinházkultúrában. Vannak ötleteim olyan pro­dukciókra, amelyekben - mint a Németh Antal-féle Hoff­mann meséiben - a balett is nagy sikerrel volt jelen. Ezt a próbálkozást nem adjuk fel, akkor sem, ha nem sikerül el­sőre. Az operatársulatban nagy lehetőségeket látok, sok a tehetséges, fiatal énekes. Szeretném, ha az opera, a balett olyan eredményeket ér­ne el, amelyekkel Pécsett, a szakmában is, az országban is a figyelem középpontjába kerülhetnek. Alapvetőnek tar­tom a rendezői és koreográ­fiái munka megújítását. A bábtagozat katasztrofális hely­zetben van költségvetés és munkakörülmények tekinteté­ben. Ezt vagy meg kell olda­nia a tanácsnak a színház ke­retein belül, vagy önállóságot kell adni nekik.- Milyennek tartja a társu­lat személyi állományát?- A társulat az utóbbi évek­ben sok értékes tagját vesz­tette el. Én a mostaniak meg­tartása mellett szeretném visz- szahivni Győry Emilt, Újlaky Lászlót, Oláh Zsuzsát, és van­nak terveim mások ideszer- ződtetésére is. De szeretném hangsúlyozni: ebben a társu­latban most is nagy művészi erők vannak, és olyan kiváló személyiségekkel gazdagod­tunk, mint Sebő Klára és Héjjá Sándor.- Nem kerülhetjük meg a kérdést: a tavasszal kineve­zett főrendező, Vass-Zoltán Iván az augusztusi évadnyitón a társulat előtt elmondta: nem konzultáltak vele az igaz­gató kinevezése előtt, az új igazgató megváltoztatta a mű­sort (az ő tervezett rendezése is kimaradt a programból), s munkájára az új igazgató nem tart igényt. Lengyel György válasza?- Nem akarok belemenni részletkérdésekbe: azt én is hangsúlyozom, hogy nem sze­mélyi, hanem művészi külön­bözőségekről van szó. Háy Gyula darabját nem tartom jónak, ezért változtattam, s ha meg tudunk egyezni a napok­ban, akkor Vass-Zoltán Iván kap rendezői feladatot a szín­házban. A kialakult helyzetről röviden azt szeretném leszö­gezni : kinevezésem az igaz­gató és művészeti vezető poszt­jára szól, úgy érzem, hogy egységes és kontrollált művé­szi vezetést akkor tudok meg­valósítani, ha ez a kettő egy kézben, az én kezemben van.- Az elmúlt három évben sok alkalmam volt szép ter­vekről beszámolni a színház és a nézők közti kapcsolatok kiépítésében: kezdve a kávé­háztól a kiállításokon át a művész-közönség-találko- zóig. Ezekből a tervekből aliq valami vagy semmi nem való­sult meg, s néhány közönség­réteg — az egyetemista ifjú­ság például - szinte teljesen hiányzik a színházból.- Lehetetlen, hogy a szín­ház és a város között a kap­csolat kimerüljön az előadás megtekintésében. Minden kö­zönségréteghez szeretnénk szólni: műsorunkba bele kell hogy férjen a jó operett ép­pen úgy, mint a vitatható drá­mák vitatható előadása. Sze­retnék mielőbb találkozni az egyetemek vezetőivel é$ hall­gatóival, a város értelmiségé­vel, hogy megnyerjem támo­gatásukat a színház ügyének, amely mielőbb szeretne szel­lemi központ lenni Pécs köz­életében. Gárdonyi Tamás lanatra tanúja lesz az ember az idő százarcú természeté­nek. A keletiek mandalánok mondják azokat a meditációs tárgyakat, amelyeket figyelve megértik a mélyben munkál­kodó rejtett folyamatokat: a külső világ ennek a sejtekben és álmokban áramló folyónak a tükörképe. Fellobban-kial- szik egy-egy ablakszem: vala­ki elindul vagy betoppan, el­alszik, halni készül, megszüle­tik, lomjai közt babrál, ölelés­ben összefonódik, könyvet ol­vas. Vibrál az ablakok fénye, a város esti tánca, az egyide­jű történések százféle arca néz vissza rád. Egyszerre a múlt és jövő ígérete. Az idő zenéje. AZ ALVÓMÜVÉSZ Ismertem valaha Babits ne­velt fiát. Ígéretesen indult a pályája, de. később megkese­redett. Bosszúból átaludta az életét. Vendégségben jártam néha nála, pontosabbon a fiainál. Gomfociztunk. Az öreg Aladár sosem kelt ki az ágy­ból, ólmatagon üdvözölt, majd befordult a falnak. Szender- gett, álmodozott. Ez az álomi- félálomi állapot volt az élet­formája. Néha fölriadt, kérde­zett valamit, majd újra befor­dult a fal felé és szunyókált tovább. Nappalai és éjszakái összemosódtok, kisiklott élete feloldódott álmaiban. Hallot­tam azokról a neoavantgarde szobrászokról, akik nem mű­vüket, hanem saját magukot „állították ki": ültek a kiállí­tó teremben, szótváltottak a közönséggel: ők voltak egy­személyben a művész és a mű. Efféle ténykedés volt Ba­bits nevelt fiának álma is. Ver­set rég nem írt már, örökös ál­modozása volt ai műve: fél­mondatai, borzas feje a pár­nán, kinyíló-becsukódó sze­mének tört fényei, egyszerre kisfiús és ember-utáni mosolya. BUDASZENTLÖRINC Az árnyéktalan tornyok váro­sa. Tornyoké, amelyeket régi feljegyzések említenek, de he­lyükön ma szél fúj a János- hegy felől, tölgyek és óriás- bükkök nőnek. Láthatatlan kő­csipkék fonódnak közé. Buda- szentlőrinc, a magyar alapítá­sú pálos-rend egykori székhe­lye, a „Magyar Eskoriái" nincs többé. Ami belőle megmaradt, Sárosi István széthordták a múlt században, beépítették a budakeszi sváb házakba, vagy végleg betemet­te a föld, s mai napig lenn várja feltámadását. Ma Ság- vári-ligetnek hívják az egykori szakrális várost. Ami kődarab, cserép kifordul a földből, csu­pa korom. Mert a templomok és kolostorok leégtek valaha. A törökök napokig égették, módszeresen, a tűzimádók perverz gyönyörűségével - ko­rabeli híradások szerint éjsza­kákon át nappali fénybe bo­rult a hegyoldal. Lángokban álltak a falak, a láng meg­emésztett minden emléket, szobrot és könyvet, s hamúvá lobbontotta Remete Szent Pál követőinek csontját is. Azóta kőarcokat rejt a hegyoldal, márvónytöredékeket a mély árok, de nincs, aki feltárja a kolostorváros szerény maradé­kát. A miniátorok ecsetvoná­sai elfakultak — csak a kövön mintázzák meg az esőcseppek a régi rajzolatok szürke má­sát. A falakra — vésett ara- beszkek elmálltok — csak a vi­rágok indái formálják újra őket, a- maguk burjánzó sze­szélye szerint. Itt-ott kövek merednek elő a földből - be­léjük képzelhetsz tornyokat és grádicsokat, elizzott tetőket -, mintha újra állna a kolostor­város, és körülötte újra meg­elevenedne a zöld vadon, el­szánt remetékkel, bölényekkel és medvékkel, hiúzokkal és já­vorszarvasokkal. Az idő meg­kettőzi önmagát, visszaemlék­szik gyerekkorára. A tornyok árnyéka hosszan terül végig a völgyön. A kanyarban fékez a 22-es autóbusz. Szól az alko- nyi zsolozsma. Egy táskarádió. Lovasok kelnek át a tisztáson, fűszert szállító fáradt karavá­nok. Fönn elhúz egy lökhajtá- sos repülőgép. Vándorok ér­keznek, akiknek nincsen arcuk. Minden megsemmisült és min­den emlék megelevenedik. A kövekre új és új réteget raknak az évszakok, a titkos repedése­ket gyíkok lakják — egyedül tán ők tartanak ki itt évszázadok óta hűségesen, s csak ők le­hetnének a megmondhatói, mi mindent rejt a föld mélye. Né­ha kifeszülnek a falmaradvá­nyokra melegedni. Zöldek, sár­gák, aranybarnák — valószínűt- lenül csillognak a napfoltok közt, a felégett háttér előtt. Nélküled. Ágyad hült helyét tapintva fáj bennem a múlt minden perce mikor öntudatlan álmomban nem akarva is kezedet kereste kezem, s találta örömöm gyönyörű forrását Téged, te szent és tiszta, oltárkép-magasságú emlék, lelkem mesét-igérő fájdalom-forrása, kit halott-virrasztó énekkel látok és várok vermek éjsötét mélyén könny nélkül gubbasztva, félve, hogy jösz és hogy nem iösz s hogy a reggel csonthideg vágya vetetten ágyam vánkosán mást talál helyetted, érted és ellened, s kit megváltás-hitem emel fénytelen egek rideg-kék csendjébe, hazudva álmok csalt világát: hogy ágyam hűlt helyét tapintva fáj Benned a múlt minden perce, s öntudatlan álommal nem-akarva is kezem keresi — s találja — kezed ... Rózsa Endre Azóta is Azóta is: ahogy belépek abba az idegen lakásba, lökne valami kifelé; - de rám köszön a bánat, s nyakamba ugrik ... Aki elment, s nem halt meg — itt jobban hiányzik annak, ki nem tarthat vele; hát még önnönmagának! Ha megtörténhet, hogy elhagyjuk, akit a legjobban szerettünk, ne hidd, hogy máris megesett a legiszonytatább rossz — embernek a végső gyalázat: megszokni a megszokhatatlan!. A tévedés, ha mi választjuk, az önvádtól feloldoz. A szenvedéstől nem... S ha szenvedsz - még szomorúbb, ha igazad lesz; végül o homlokodra csapsz: hát ennyi volna? ennyi? Onámitás? Az háti De ér Méhes Károly A prágai vers A prágai versnek még nincs vége, két és fél nap belőle elköltendő. Alkalom ez arra — hisz alkalmi versről van szó —, hogy számot vessünk: csoportosítsunk az egyenlet jobb- és baloldalán, hogy' volt, mint lesz. Ha ez nagyképűen hangzik, szögezzünk le egyszerűen annyit: sose tudjuk meg, mi lett volna, ha másképp lett volna; ami pedig a jövendőt illeti, jó emlékeztetni rá: a költészet is csak élet, a purgatórium utolsó lépcsőfokán. Mihalik Zsolt­Nyári séta Rovom a várost — pólóban tanár. Rohadt meleg van. Az állam dotál. Kiadós kéne. Oldalas ... talán ... Nem taszít párnát senki ma alám. Ihatnék. Végre. Hiszen azt szabad. Százasom nyüszít a szivem alatt. Honnét sejteném mi a taktika? Bő trikót hord a dialektika. Cipő? Meg nadrág? Ordít a gyerek. Négy az Úristen. Hát csak verje meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom