Dunántúli Napló, 1988. szeptember (45. évfolyam, 243-272. szám)
1988-09-24 / 266. szám
a punomon 1«U. 0rm°' Mirl‘ Az egyetemi profil és a „hely szelleme”’ Mondandómat egyetlen kérdés köré szeretném csoportosítani. Erre a kérdésre sok kifejezés ismert. A latinok tudtak valamit a „hely szelleméről", a genius lo- ci-ról, beszéltek a házak saját isteneiről, a Laresekről. A katolikus gondolatkörben a helységeknek, olykor országoknak, később a foglalkozási csoportoknak, a céheknek, a tűzoltóknak megvoltak a maguk külön szentjei. Manapság nehezebb megtalálni ezt a fogalmat, amely egyszerre fejezné ki egy egység, intézmény vagy éppenséggel egyetem sajátosságát, egyéni arculatát, szellemiségét, összetartó erejét. Ha profilt mondunk, az egyéni sajátosságok összességét értjük rajta. Ez máris tág fogalom, de önmagában véve még nem tartalmazza azt a többletet, amit a profilt kialakító és hordozó emberek összességének róla alkotott tudata, hozzá való viszonya, kötődése, érzelmi motivációja jelent. Az egyetem sajátos arculatának és közösségi szellemének kialakulása messzebbre hatolt már, mint az egyetemhez tartozó közösségek és egyének, illetve a külvilág róla alkotott képe. Ez a diszkrepancia pedig hátráltatja mind a profil-szilárdu- lást, mind a géniusz loci kialakulását, mind annak folyamatát, hogy az egyetemről a városban, a régióban, a világban hiteles kép alakuljon ki. Hol tartunk az egyetem sajátos arculatának megteremtésében? Az egyetem hányatott történetéhez és jelenlegi törzsének fiatalságához képest nem is állunk rosszul. Mégis érdemes rámutatnunk egy olyan vonatkozásra, amely az egyetemi profilt és egységet erősíthetné, de nem teszi, mert nem élünk vele. Pedig a történet, ami egyúttal ennek az országnak hiteles történeti képét is magában hordozza, miközben ráüti bélyegét Pécsnek és környékének sajátos helyzete is, nemcsak tanulságos história, de egyúttal olyasvalami is, ami felértékeli annak a küzdelemnek a jelentőségét, amit a város, a megye, az egyetem számos volt és jelenlegi vezető embere, oktatója azért folytat, hogy ebben a régióban végre szilárdan meggyökerezzék a tudományegyetem. Sokszor hivatkozunk dicsekedve az egyetem ősi alapítására, elsőségére. Ez azonban üres szóbeszéd marad addig, amíg nem tesszük hozzá, hogy a magyar körülmények nem tették lehetővé e régi egyetem kifejlődését, azután pedig hosszú századokra el- seperték a viharok. Amire Lajos királyunk utódai és a helybeli vezetőiszellemi kapacitás évszázadokon át nem volt képes, azt a 60-as években a pécsi állami és pártszervek összefogása a jogi kar vezetőkkel, a MKKE rektorával és a művelődési kormányzattal, ezúttal útnak indította. Megszületett a közgazdaságtudományi kar előbb az MKKE kihelyezett tagozataként, de hamarosan az egyetem önálló karává vált. Kezdett egyúttal kirajzolódni az egyéni profil, ami egyelőre egyértelműen társadalomtudományos arculat volt. A következő lépést jóval nehezebb volt' megtenni. Évekig tartó viták előzték meg a tanárképző főiskola integrálását az egyetem keretei közé, és amikor ez 1983-ban a beiskolázás vonatkozásában, de facto is elkezdődött, számos kérdés nyitva maradt. Mivel az egyetem a tanárképzést hangsúlyozta, és mivel kádereit előreláthatóan is csak hosszabb idő alatt biztosíthatta az egyetemi képzésnek megfelelő magasabb szinten, sokan féltették a színvonalat és attól tartottak, hogy az integráció kimerül a címke átfestésében. Ma már joggal megállapíthatjuk, hogy a bölcsészképzés során nem ez történt. * A vizsgált kérdéskörbe be kell kapcsolnunk a profil kérdésének egy másik vonatkozását is, azt, amelyet ez az egyetem kifelé mutat. Azt a képet, amelyet környezete alkot róla. Nem hiszem, hogy az eddig mondottak után lenne csodálkoznivalónk azon; ha ezt az image-t elmosódottnak, bizonytalannak, a megítéléseket tekintve nagyon is vegyesnek találjuk. Vannak, hogy úgy mondjam, „híveink” az ország minden pontján. akik azt tartják, hogy ez az egyetem városi és megyei környezetére támaszkodva vállalkozó, modernzáló, nyitott szemléletű egyetem, amely rendkívül nehéz körülmények között igen rövid idő alatt tett meg döntő, előremutató lépéseket, általános színvonala, méretei, a képzés mikéntje és szintje, kapcsolatrendszere és szinte minden az egyetemi életet érintő vonatkozásban. Mások azonban mindezt akrobatikai mutatványként kezelik, amelyben rengeteg a bizonytalanság, a vesrély a visszarendeződésre, sőt a leépülésre. Felemlítik, hogy sokan hagyják el az egyetemet, hogy sok még a nem egyetemi szintű zúg az épületekben, hogy a képzés nem mindenütt van megalapozva a tanulás szükséges eszközeivel, és hogy az egyetem nem nyújtja környezetének azt, amit nyújthatna és nyújtania kellene. Az elmarasztalások természetesen kiválthatnának értelmezéseket, de most inkább azokra az okokra szeretnék kitérni, amelyek ezeket megalapozzák és fenntartják. Sok ilyen ok van. Az első mindjárt az egyetem történetének imént vázolt, zaklatott volta. A második a belső egység, a ténylegesen egységes arculat hiányossága. Az utóbbi ugyanis nem ugyanazt eredményezi, hogy kifelé a partikuláris és részérdekek mellett az egyetem mint egész szava elhal. Nem ritkán találkozni az összér- deket sértő és azon keresztül a részek érdekeire is károsan visszaható ok-, és rémhírek nyomaival, hogy más, ön- és közveszélyes ténykedéseket, a hivatali út kikerülését, az egyeztetések elmúlasztását, az önérdek abszolút érdekké avatását, stb. ne is említsem. Többet kell beszélnünk a jövőben az AJK együttműködéseiről az államigazgatási szektorok különféle területeivel, a közgazdászok vállalati és tudományos kapcsolatairól, a Pécs—Kaposvár tanárképzési együttműködésről, de a Botanikus kert kapcsolat- rendszeréről, az irodalmár, a pedagógus, a kémikus, a történész és más találkozókról, a közös témákról, közös munkákról. Létkérdésünk egyikévé vált, hogy az eddiginél jobban jelenítsük meg magunkat, megmutassuk azokat a részletsikereket, amelyeket valóban elértünk, és amelyek nyilvánosságra hozása lassan majd elősegítheti, hogy a Janus Pannonius Tudományegyetem önálló profilja is kirajzolódjék. Ugyanakkor a nyilvánosság elé való határozottabb és céltudatosabb kilépés fontos. de távolról sem az egyetlen tényezője a profil- építésnek. Hogyan viszonyulnak e kérdéscsoporthoz hallgatóink? A tapasztalatok azt mutatják, hogy a végzett hallgatók távozásuk után jobban felmérik egyetemük értékeit, nagyobb vonzódást mutatnak iránta, mint azok, akik még a falai között tevékenykednek. Amíg hallgatóink falaink között vannak, addig korántsem ezek a tényezők határozzák meg viszonyukat az egyetemhez. Addig baj, ha magas az óraszám és nem kiscsoportos az oktatás, de az is baj, ha az óraszám alacsony és kiscsoportok működnek, mert ez utóbbi esetben nagyon sokat kell olvasni, önállóan dolgozni és szintén kevés, talán még kevesebb idő jut egyéb elfog- lalatságokra, mintha a tanulási szakasz zömmel a vizsgaidőszakra maradna. Baj, ha a tanulás alapja a jegyzet, mert ez túlságosan mechanikus módszer, és az is baj, ha nincs jegyzet, mert hiányzik a vezérfonal. Természetesen mindez valóban probléma. Az igazi baj azonban csak az, hogy az elmúlt időszakban felépült barikádot az oktatók és a hallgatók tóbora között még mindig nem sikerült teljesen lebontani, és ezért e mesterséges kreálmóny, amelyre az egyetemi működésben nincs semmi szükség, megnehezíti az együttes cselekvést, a szótértést a problémák megoldásában. Minden döntő kérdésben közös az érdek. Közös érdek legelsősorban az értelmiségi pálya elismertetése. Egyformán érdekelt oktató és hallgató a diploma értékének emelésében, az egyetemi képzés magasabb színvonalában, a kielégítő technikai, informatikai és könyvtári anyaggal való ellátottság biztosításában. Mindkét oldalon harcolni kell az új külföldi nyitásokért, azért, hogy minél több fiatal munkatársunk és hallgatónk végezhessen tanulmányokat a világ élenjáró egyetemein és főiskoláin. Elmaradottságunkat a képzés számos területén nem tudjuk másként behozni, és sohasem törhetünk be a tudományos élvonalba, ha a kezdő lépéseket nem biztosítjuk fiatal kádereinknek. Ne átitassuk magunkat. Számolnunk kell azzal, hogy a túlélésért elkeseredett küzdelmet kell folytatnunk. A júliusban lezárt egyetemi év anyagi túlélését az egyetemi egységek, karok, intézetek, tanszékek megértése, ésszerű gazdálkodása segítette elő. Nagy megértést tanúsítottak az ifjúsági szervezetek is. A jövőben fokozott nehézségek elébe nézünk, és minden képességünkre szükségünk lesz ahhoz, hogy a jóléti nehézségeken racionális és találékony módon próbáljunk, segíteni. Minden jó javaslatra és mindenki közreműködésére szükség van. Ha ifjúságunk úgy dönt, hogy létrehozza intézményi szintű érdekvédelmi szervezetét, azt az egyetemi vezetés teljes egyetértésével fogja megtenni. E téren is jó lenne azonban megőrizni az intézmény egységes arculatát. Beszélgessük, vitassuk meg a dolgokat. Ne űzzük el, inkább csalogassuk közénk Larense- inket. Hiszen egy család vagyunk, érdekünk, hogy a védszellemek, amelyek nem egyebek, mint saiót szellemiségünk összegzett erői, segítségünkre legyenek e viharos időkben. • A JPTE 1988-as tanévnyitóján elhangzott beszéd rövidített változata. A Mohácsi Népi Együttes kamarazenekarát vezényli Bojtár László, aki egy évtizeden át volt az együttes karmestere. Komponista, népdalgyüjtő Mohács zenei múltjának kutatója Beszélgetés Bojtár Lászlóval Sűrűn hangzanak el a Magyar Rádió műsoraiban mohácsi népdalok, melyek feldolgozója Bojtár László. Nevét, munkásságát a mohácsiak eddig is jól ismerték, tudták, hogy csendesen, szerényen, de szívósan, értékes eredményeket feltáró helytörténeti kutatásokkal foglalkozik. Ennek elismerését jelentette a közelmúltban átadott „Kiváló Munkáért” kitüntetés. A megérdemelt jutalmat az kapta, akinek már kisdiák korában azt sugalmazta zeneileg roppant kultúrált mohácsi osztályfőnöke, Kövesi József, hogy muzsikussá kéne lennie. Hogyan valósult ez meg? — Jó irányba terelt a pécsi cisztercita gimnáziumban osztályfőnököm, Nyolczas Ipoly. Csalódom anyagi körülményei azonban nem tették lehetővé, hogy módszeres zenei tanulmányokat folytassak. Maradt tehát, az autodidoxis útja. Miközben jogi egyetemi abszolutóriumot szereztem; már a komponista pólya vonzása lett úrrá rajtam. Bárdos Lajos tanár úr, egy pályázat kapcsán figyelt fel rám, és vogy tíz éven át nyesegette első zsengéim vadhajtásait. Az ő közvetítésének köszönhetem, hogy már huszonéves koromban bemutatta a fővárosban egy-egy orgonadarabomat Pécsi Sebestyén, majd Gergely Ferenc professzor. — Milyen irányban alakult, fejlődött zeneszerzői munkásságai — Elég korán tisztázódott bennem - folytatta Bojtár László —, hogy igen kedvelem a nagyon színes, modern harmóniavilágot, de invencióm nem terjed túl az atonalitás- hoz vezető határon. így kézenfekvőnek tűnt, ho-y a népdalok által behatárolt hangnemi és hangzati lehetőségek jelentik számomra a meghódítható szférát. Huszonkilenc éves koromban mutatta be a mohácsi vegyeskor és szimfonikus zenekar „Mohácsi bokréta" című népdalkantátámat, melyet később - továbbérlelt formában —, műsorára vett az Állami Népi Együttes. Mindmáig ez a legsikeresebb kompozícióm: eddig 99-szer hangzott el a rádióban. A benne feldolgozott népdalok éppen úgy, mind Schneider Lajos gyűjtéséből valók, mint a rádió megbízásából készített további népdal- feldolgozásaim. Bojtár László nemcsak a népdalfeldolgozások területén alkotott sikeres műveket. Nevével találkozhatunk más műfajokban is. — Jó magam orgonista lévén, hangszerem irodolmát is igyekeztem gyarapítani. Ilyen műveim nemcsak a fővárosban hangzanak el gyakorta, hanem NSZK-beli és ausztriai hangversenyeken is fel-felcsen- dülnek. Győrben működő oboaművész Imre fiam és zongorista menyem. Gól Anikó részére (ő a győri Kisfaludy Színház karigazgatója), is komponáltam duókat, s ezeket majd' minden nyugat-dunántúli városban megszólaltatták már. Kórusműveim közül a Kodály- mottóra komponált „Legyen a muzsika mindenkié” a legújabb. — Az utóbbi években mintha pályakorrekciót — pontosabban: pályabővitést -, hajtott volna végre. — A Pécsi Akadémiai Bizottság pályázati felhívására először városom zenei múltjáról írtam monográfiát Részben a pályadíj elnyerése, részben a régi mohácsi sajtóban elém- tárult roppant gazdag anyag késztetett arra, hogy a helyi művelődéstörténet több ágazatával is behatóan foglalkozzam. Mohácsnak a századforduló táján két, később néha három hetilapja is volt. A belőlük feltárulkozó, dúsan burjánzó anyagot pécsi és székesfehérvári levéltári kutatásokkal egészítettem ki, továbbá Budapesten o Széchenyi Könyvtárban és a Zeneakadémián folytattam búvárkodást. Mindehhez kiterjedt levelezésbe bonyolódtam, s így lehetővé vált, hogy hat vaskos kézirotos kötetben hagyjam az utókorra Mohács kultúrális múltjának teljes történetét. E monográfiákat megvásárolta tőlem a Zenetudományi Intézet, a Művelődéskutató Intézet, a Magyar Színházi Intézet és a pécsi. Regionális Kutatások Központja. Anyagukból előadásokat torthattam a Pécsi, majd a Kossuth Rádióban, a Veszprémi Akadémiai Bizottság zenetörténeti szekcióülésén. „Emlékébresztő évfordulók" címmel rendszeresen jelennek meg cikkeim a Dunántúli Napló pénteki mellékleteként városunkban kapható Mohácsi Naplóban, de a Honismeret is közölte néhány írásomat. Terjedelmét tekintve közülük, a Honismeret 1987. októberi számában megjelent tanulmányom érdemel külön említést: „Egyleti élet Mohácson a XIX. században."- Jelenleg milyen témával foglalkozik? — Váratlan megtiszteltetésnek érzem, hogy a mohácsi Városszépítö és Városvédő Egyesület engem bízott meg a Mohácsi Torna Egylet centenáriumára megjelenő, jubileumi kiadvány szerkesztői feladatkörével. Dr. Nádor Tamás Szepesi Attila Miniatűrök SCIFI Parányi repülőszerkezetek szálltak be a szobába: egy őszi fa magvai. Légörvény sodorta életek: fönn szálkás, szélbe kapaszkodó légi alkalmatosságok, pörgő-billegő ejtőernyők, alul a gömb, amely a magot rejti, a titkos lángot, benne a fák, holnapi erdők alusznak. Mákszemnyi az egész szerkezet, tökéletes pa- rány: az ejtőernyő aránytalanul nagyobb, mint célja és értelme: a mag. Megkapaszkodnak a függönyön, fel-alá sodródnak a padlón — összegubancolódnak, parányi ördögszekerek —, ellepik a ruhám, hajam, szakállam. Jönnek vég nélkül, a természet pazarló és bölcs bizalmatlansága ontja őket százszámra. Nem vagyok scifi-olvasó, de ahogy az apró ejtőernyők érkezését figyelem, megérint valami, megsejtem, milyen titkos folyamatok játszódnak le a Földön és az űri térben — nogyban és kicsiben, a parónyok és a gigantikus méretek világában —, mindkettő egymást tükrözi, hogy egyáltalán méretekről szó lehet, ez csak az emberi szem látóképességének, s az emberi képzelet határainak függvénye. Szállnak a parányi, őszi ejtőernyők, rendeltetésükön megbicsaklik a gondolat, talán a félálom ősi szerkezete többet felfog belőlük. Egy mag földet ér majd valahol, az esők belemossók a rögökbe, meggyökerezik, kihajt. Fa lesz belőle, szerencséje szerint parányi vagy óriási, attól függően, hol, milyen talajra ért. Teljes fa lesz, minden részletében a magban alvó valahai álom pontos tükre. Egy ősfa gondolata, mely nincs sehol. Ki tudja, honnan és mikor kelt légi útra az első ejtőernyő? Teremtő és teremtett bonyolult tükörrendszere: minden visszafénylik valami még ősibbre, miközben önmagát kitere- bélyesíti, betölti a maga egyetlen idejét. Millió lehetséges változat közül létrejön egyetlen: mindig a teremtő tükre, mégis mindig új, mindig más. ABLAKOK TÁNCA Esti tömbház, kigyúló-ellob- banó ablakok százai. Kékek, zöldek, sárgák, vörösek. Folytonos vibrálás, tánc: egyik fény kialszik, másik fellobban. Zene. Valaha a kubisták fedezték fel az egyidejű történések varázsát, ahogy a párhuzamos időbe, szerte a Földön, események ékelődnek, korok mosódnak össze, élet és halál, idill és tragédia rétegei különválnak és egymásra torlódnak. Az esti ablakok százainak örökös vibrálása mögött zajlik a láthatatlan történelem. Egy pil-