Dunántúli Napló, 1988. július (45. évfolyam, 181-211. szám)

1988-07-23 / 203. szám

Falvakban, városokban

Sok a népművelő vagy kevés?

A többség marad, pedig azt mondják, nem vonzó a pálya

Mottó: Baranyában a népművelők 65 százaléka szakképzetlen, az állásokat általában 4000—4200 forinttal hirdetik meg.

(Eg y jelentésből)

Sok a népművelő vagy kevés, elhagyják-e a pályát, vagy sem — megoszlanak a vélemények. Mint abban is, hogy a megváltozott gazdasági, társadalmi körülményekhez miként is tudna a legmegfelelőbben kapcsolódni a népművelés, vagy ha úgy tetszik,- a közművelődés. Kísérletek, próbálkozások, fel-feltűnő eredmények jelzik az útkeresést. Az már régóta nem vitatott, hogy a hatvanas évek népművelésének kora elmúlt. A nagy rendezvények egyre drágábbak, egyre laposabbak és egyre kevesebb idő marad rájuk. A művelődési házak (központok), legfeljebb, ha a gyermek- és ifjúsági korosztályt és az idősebbeket vonzzák, a középkorúak széles rétege alig vesz tudomást a programokról. A mindennapokban is hasznosítható ismeretek, „praktikus tudományok" és az újrakelő baráti körök, egyesületek viszont ígérnek lehetőséget a népművelők számára. Mint hajdanán, amikor a tanító egy-egy estére összehívta a falu apraját-nagyját az iskolába, és beszélgetett az egybegyűltekkel. Földművelésről, kalendáriumokról és a felolvasott könyvekről,

Nem egyszerű dolog ma népművelőnek lenni, megfelelni a széles körű elvárásoknak: napra szóló ismeretekkel, „hétköznapi” és „tudományos" tudással, bármikor alkal. marható szociológiai, filozófiai, szociálpszichológiai ismeretekkel, empátiás készséggel rendelkezni. A népművelők egy része maga sem 'hisz abban, hogy neki mindehhez értenie keHene, sokukat a környezet sem biztatja erre.

A pálya nem tartozik a legvonzóbbak közé, de népművelőhiányról inkább csak a falvakban lehet beszélni. Ide is akadnak legtöbbször éppen- hogy érettségizett fiatalok, de jelenlétük a faluban rövid ideig tart. Addig vállalják'él a feladatot, amíg nem tudnak továbbtanulni, vagy amíg nem találnak kedvezőbb, jobban fizetett állást.

A nagyobb városi művelődési házak, központok, mindig kapnak népművelőt. Ejy

részük munka mellett szerzi meg szakirányú képesítését, és többségük csak intézményt változtat, de pályát nem. A várható munkaerőfölöslegben talán még jobban kitartanak majd munkahelyük mellett - jegyezte meg az egyik pécsi művelődési ház igazgatója.

*

Nézzük, miként látják a kérdést olyanok, akik már évek óta népművelők, a közművelődéssel foglalkozók.

Fischer lános, a Baranya Megyei Tanács művelődési osztályának vezetője:

— A közművelődés anyagi lehetőségei kedvezőtlenebbek, mint az oktatás, vagy a művészet területein. Sem az intézmények fejlesztésében, sem programjukban nem lehet látványos kiugrásokra számítani. A népművelők fizetése is vékonyka. Mindezek ellenére szembeötlő fluktuációról, pálya- elhagyásról nem beszélhetünk. A képesítés nélküliek körében nagy a mozgás, de nem nagyobb, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt.

Kert László, a Doktor Sándor—Zsolnay Városi Művelődési Központ igazgatója: — Az elmúlt két évben nem volt túl nagy a fluktuáció. Idén ketten mentek el tőlünk, de mindegyikük a pályán maradt, csak éltek a jobb anyagi és tárgyi lehetőségekkel. Népművelőink vállalják a tanulást, a kevés szabadságot és fizetést. Van például egy jogász, aki most jár főiskolára, mert mindenképpen népművelő

akar lenni. A Pécs környéki területeken, ahol másodállásban látják el ezt a feladatot, igazán jó munkát végeznek a dolgozóink, úgy is mondhatnám:. a stabil, amatőr népművelőink.

<r

Amikor Bagoly Sándort fölhívtam pesti munkahelyén, szívesen válaszolt a kérdésemre. Rövid idő alatt kétszer változtatott várost és munkahelyet. Szigetvárról Pécsre, onnan Budapestre ment dolgozni, egyre nagyobb művelődési házba. Részben magánéletében álltak be változások, részben új feladatokat keresett. Munkájával meg voltak elégedve.- Egy kisvárosban lehet a szakmát a legátfogóbban művelni addig, amíg konfliktusok nem adódnak a helyi vezetők és a népművelők között. Pécsett már szűkebb sávban tevékenykedhettem, itt Pesten egy-egy feladatkört kapok. Szeretem a népművelést, de

úgy érzem, el fogom hagyni a pályát. Miért? Az anyagi korlátok egy idő után már nem tolerálhatok, belefárad a népművelő — mondta a telefonba.

Megígérte, ír egy hosszú levelet, amelyben részletesen elemzi azokat a gondokat, amelyekkel ő találkozik, beszámol arról, hogyan is látja a pályát. Egy hét múlva megkérdeztem: hol marad a levél? Korábbi lelkesedése tova- szá lit, de közölte, rászánja magát. A levél még nem érkezett meg.

*

Nagy Sándor, a pécsi Ifjúsági Ház igazgatója: — A szakma nem ad nagy perspektívát, inkább csak addig lelkesítő, amíg a népművelő fiatal, és maga is örömét leli a különböző programokban, értéket je.- lent számára egy jó előadás, közönség—művész találkozó. Amikor családot alapít, kiugrik a kötetlen munkaidő hátránya. A jelenlegi gazdasági helyzetben a jó ötletek nem elegendőek, át kell alakítani a népművelés kínálat-listáját a pénzkímélő, a fiatalokat mégis érdeklő formák előtérbe helyezésével. Óraadóként tanítok a JPTE Tanárképző Kar köz- művelődési tanszékén. Úgy látom,öt hallgatóból egy fél, ha népművelő szeretne lenni. Inkább a másik szakmáját választja, vagy a tömegkommunikációban és egyéb helyeken kíván állást kapni. Az Ifjúsági Házban az elmúlt években kicserélődtek az emberek, de ennek egy része abból adódott, hogy felfigyeltek rájuk és számukra előrelépést -kínáló munkahelyekre - például a KISZ KB-ba, a Pannónia Filmstúdióba, egyetemre hívták őket, aminek nagyon örülök.

Pávics János, a Siklósi Művelődési Központ igazgatója: - Az elmúlt négy évben nálunk megállt az elvándorlás, ami a tudatos káderfejlesztésnek köszönhető. Kollégáim képesített népművelők, siklósiak, rendezett a lakáshelyzetük. Az intézményünket 1984-ben felújították, javultak a körülményeink. Amikor az intézmények egy részét átvette a GAMESZ, mi önállóak maradtunk, országosan egyedülálló kísérletbe fogtunk. Beke Pál könyve, a Művelődési Otthon innen . és túl, erről szól.

*

Legalább hét éve ismerem Bulsz Menyhértet. Népművelőként a pécsi Ifjúsági Házban

kezdett dolgozni. Hat év után ment át a Megyei Művelődési Központba, majd a Pécsi Nemzeti Színháznál szervezőként egy évadot töltött, azóta a Művészetek Házában dolgozik. Elkomorodva ritkán lehet látni. Honnan ez a mosolygós kiegyensúlyozottság ?

— Most nem tudom, mit mondjak: amit gondolok?

— Csakis!

— Jó, de lehet, hogy sokan legyintenek: na, ez is elolvasta a brossúrákat. Mindig kellemetlenül érzem magam, amikor az igazság megegyezik a tényekkel, amikre egykettőre ráfogják, hogy unalmas közhely. Szeretek emberekkel foglalkozni, izgat, hogyan lehet valakinek az érdeklődését felkelteni, kíváncsivá tesz, ki nrí tart fontosnak, mivel teszi teljesebbé mindennapjait. Elhivatottság nélkül „népművelni” lehet, de nem nagyon érdemes. Igaz, hogy roppant nehéz összeegyeztetni a hivatásszerűen felfogott munkát a normális családi élettel.

— Az Ifjúsági Házban sokat tanultam, szívesen foglalkoztam az együttesekkel, menedzselésükkel, de ez az elfoglaltság inkább független munkaerőket kíván. Az MMK-ban módszertani munkát kaptam, érdekelt, de hiányoltam a közvetlen kapcsolatot az emberekkel. A színházi szervezés a népművelés egy specializáltabb ága. Most itt a Művészetek Házában ismét közelebb kerültem a „klasszikus" népműveléshez. Kapcsolatot tartok a hivatásos művészekkel, segítem az igényeik megvalósítását, miközben ajánlhatok is nekik programokat. Az esti elfoglaltság ritkább, és Így valamikor otthon is lehetek, többet törődhetek a családommal.

— A fizetésem 8150 forint. Nagyon fontos, hogy a törekvéseimet támogatják. Igazán jól nem lehet dolgozni ott, ahol a főnök, vagy főnökök görbén tekintgetnek az emberre, ahol az elképzelések mindig a fiókba . kerülnek. A népművelés szakot levelezőn végeztem el a tanárképzőn. Sok hasznos tudnivalót sajátítottunk el.

— Azt nem mondom, hogy sohasem voltam elégedetlen, hogy nem lenne szükség a népművelésben több pénzre, nagyobb szimpátiára, elisme- rőbb közvéleményre. Lehet, hogy szerencsém is volt a munkahelyeimmel, de a pályaelhagyás még sosem fordult meg a fejemben.

Barlahidai Andrea

azhogy tenne, ha nem tudnánk, hogy napfényes, derűs időben csak a bolond hord magával esernyőt. Miért hót, kérdezhetik önök, és némi joggal, miért hát magammal cipelni ezt az esernyőt, ha egyszer nem véd az esőtől, nem teljesíti feladatát. Nem merőben haszontalan tárgy-e, nem olyasvalami-e, aminek mór rég a szemétben lenne a helye? Erre, hölgyeim és uraim, ha megbocsátják hosszas mentegetőzésemet, az volna a válaszom, hogy ezt az esernyőt én akkor szereztem be, amikor esernyőtulajdonossá válni nem volt jó ajánlólevél, sőt, széles körű rosszallást váltott ki, ha az ember mégis megtette. Akkoriban úgy gondoltam, az eső ellen legjobb védekezés az esernyő, ostobaság megázni és tüdőgyulladást kapni, ha egyszer az emberiség már feltalálta a nevezett használati tárgyat. Véleményemmel ugyan nem voltam egyedül, de sokan voltunk, szórvány kisebbséget alkottunk, s a többség hangos megvetéssel fújolt bennünket, harsányan kinevette érveinket, és még örülhettünk, hogy nem olyan korban élünk, amikor az esernyőt könnyű pálcaként törik szét a delikvensek koponyáján. így jutottam én, kérem, esernyőhöz. Olyanhoz, amilyenhez. Később, amikor már mindenki elegáns, nyomógombos esernyőket hordott, valami ostoba szégyenérzés tartott vissza,' hogy ezt az őskori, sőt, hőskori tárgyat lecseréljem. Megzavart a hangos kórus, amely egy emberként hirdette, milyen ostobaság megázni és tüdőgyulladást kapni, ha egyszer az esernyő már fel van találva. Kérem, én azt gondoltam, nem annyira a tökéletesen működő, minden esőcsepptől megvédő esernyő a fontos, mármint hogy én is egy ilyennek birtokosa legyek, hanem maga a nyilvánvaló igazság, hogy ti. az esernyő azért van feltalálva ... Attól még az ember olykor szívesen sétál egyet az esőben, hajadonfőtt, élvezve, hogy a langyos vízcseppek megérintik az arcát. ..

Idáig értem sietős magyarázkodásomban, amikor a pompás fogadás közönségének elterelődött figyelme újult erővel rám irányult, pontosabban a két markos kidobóemberre, akik átkaroló hadmozdulat

gyanánt kétfelől közeledtek felém.

Kellemetlen alak, mondta egy illető, aki egy ezüstvedrecské- ből jeget csippentett a poharába, nagyon kellemetlen, bólintott egy hölgy, méghogy hajadonfőtt! A vendégseregből kivált egy termetre is igen tekintélyes úr, akinek puszta mozdulatára megtorpantak a kidobóemberek. A tekintélyes úr némi érdeklődéssel végigmért, és azt kérdezte: maga tényleg gyalog jött? A kérdés egy pillanatig érthetetlennek tűnt számomra, de aztán minden megvilágosodott. Egyszeriben értettem a makulátlan vendégsereg egységességének titkát, megértettem, hogy ügyetlen magyarázkodásom miért talált süket fülekre. Megértettem, hogy az esernyők históriai és természetrajza egyaránt érdektelen olyasvalakik számára, akik nem szoktak gyalog járni. A két kidobóember ismét közeledett felém, s bár igencsak sajnáltam a szememsarkából észrevett lazacos szendvicseket és a csokoládéfagylaltnak látszó, üvegtáblán púposodó barna halmokat, vitézül azt mondtam a kidobóembereknek: állok rendelkezésükre, uraim, nincs szükség erőszakra. A kidobóemberek elbambultak, én pedig kisétáltam a pompás fogadásról, miközben fülsiketítőén korgott a gyomrom, és éreztem, hogy megjelenésem enyhén szólva kívánnivalót hagy maga után. Jól érezhettem, mert büszkének szánt kivonulásom kellős közepén felharsant a kacagás. A vendégsereg kitűnően mulatott. Micsoda hülye tyúk, visongott egy fiatalabb vendég, egy korosabb pedig hozzátette: ezek a tetejébe azt hiszik, ők találták fel a spanyolviaszt. Általános röhögés közepette távoztam, karomon az ominózus esernyővel, melyért valaha annyira elítéltek, s amely most, ha őszinte akarok lenni, valóban úgy csüngött alá, mint egy botra szerelt ócska rongycafat. S mindennek a tetejébe, amit aztán be se vallottam, amit egyszerűen elferdítettem szenvedélyes védőbeszédemben is, szóval mindennek a tetejébe ezt az esernyőt én soha még ki se nyitottam. Vagy mert megszoktam, hogy esernyő nélkül ázom, vagy mert nem mertem kipróbálni, egyáltalán kinyílik-e.

Vidéken élni

Beszélgetés

Tüskés Tibor új könyvéről

Tüskés Tiborral tulajdonképpen évtizedek óta beszélgetünk erről a témáról. Újra és újra hallom, jól is- meiem megfogalmazását arról, hogy „lehet metropolisban is provinciálisnak lenni és lehet falun is Európában gondolkodni, egyetemes értékeket szolgálni.” Tudom, hogy könyvei, ha búvópatakként is, de szinte mind tartalmazzák ezt a gondolatot, s mutatják fel örömmel a vidéken megszületett értékeket. E sorok írója, s bizonnyal olvasói javarésze is vidéken, a fővárostól, a fővárosoktól távol éli le életét, végzi azt, amit rábíztak, és hihetőleg azzal a gondolattal, hogy nem silányabb az a munka, az itt megtartott emberi minőség attól, amit a nagyvárosok képviselnek. Sőt...

Ha úgy tetszik, örök témája Tüskés Tibornak a „vidéken élni" kérdésköre, számomra mégis meglepetés volt, hogy pór hete könyve jelent meg erre a témára, s ezzel a címmel. Úgy véltem, annyira közérdekű,s szinte mindannyiunk által végiggondolt, megvitatott problémakör ez, hogy a könyv bemutatására nem a könyvismertetés, a recenzió műfaját választottam, hanem azt 'kértem az írótól, beszélgessünk tovább a vidéken élni kérdéséről.- Talán szociográfiai esz- szének ' nevezném ezt a könyvet mondja az író. — Tárgyát, vizsgálódását tekintve szociográfia. Másrészt pedig esszé, mert személyes megközelitésben mutatja be témakörét, és különféle írói eszközöket használ. Személyes annyiban, hogy én éltem meg személyes sorsomban, és élem ma is, mit jelent vidéken élni ugyanakkor számokat, grafikonokat, leveleket, személyes vallomásokat és interjúkat is közzéteszek. Sok mindent, ami e témához akaratlanul is összegyűlt eddigi pályafutásom alatt.- Sajnos, akik erről beszélünk, ha akarju'k, ha nem, mindig szemrehányásokat teszünk a nem vidéknek, a lövárosnak. • Panaszkodunk. Vagyis még akkor is hátrányos pozícióban vagyunk, amikor igazunkért próbálunk síkra szállni.- Ha maga sirámokról beszél, én azt válaszolom, hogy a vidék mint olyan, számomra geográfiai fogalom. Azt jelenti, ami nem Budapest. A vidékiséa, tehát a provinciális magatartás, azonban gondolkodás- módot jelent, földrajzi elhelyezkedésétől függetlenül. Vagyis lehet valaki provinciális Budapestefr is — és lehet Európában gondolkodni vidéken is.

Számomra az önértékelés hiánya, a túlzott érzékenység, az idegenmajmo- jás, mások szolgai másolása, a felfuvalkodottság a vidékiség, a provincializmus ismertetőjegyei.- Mi az, amivel a vidék kétségkívül előnyben van a nagyvárossal, a fővárossal szemben?- Előnye a személyesség, a kapcsolatok melegsége. Domokos Mátyás, irodalom- történészre gondolok, aki a makói gimnáziumból hozta azt a bizonyos érzéket, ahogyan alkotókra és értékekre rátalált, és az erkölcsi szilárdságot is, ahogyan kiáll ezek mellett. Csoóri Sándor, Fodor András költői habitusában kiiktathatatlan a vidéki város, a vidéki iskola hatása, amely egy életre karaktert, minőséget ad az embernek. A személyességből ered mindez, és ha az emberek ma az elszemélytelenedésre panaszkodnak, ez nekem valami pozitívumról árulkodik. Vidéken még fáj ez.

Azt is el kell ismerni, hogy nagyon sok minden történt a vidék felemelése érdekében, az értékek megmentéséért, felmutatásáért. A megnyíló múzeumokra, egy- egy faluházra gondolok, egy kiállításra, amely összegyűjti az embereket. Vagy arra, mit jelent egy kiválóan gazdálkodó egység, egy Bó- lyi Mezőgazdasági Kombinát, Somberek termelőszövetkezete a vidék felpezsdítésében. Mégis szomorú, hogy ezeknek a folyamatoknak mégcsak a kezdetén vagyunk. De amit legutóbb láttam: a

12—13 000 lakosú Kiskunmaj- sán, amit hirtelen nem is nagyon tudunk elhelyezni a térképen, működik egy jó szövetkezet, a termálvizükre fürdőt építettek, van múzeumuk, állátkertjük. A boltban németül is beszélnek — a színmagyar Kiskunság közepén. . Megkérdeztem, miért kell itt a német. Azt felelték, mert jönnek a turisták a termálvízre.

— Nálunk szerencsésebb és gazdagabb országokban tulajdonképpen nem vidék már a vidék . . .

— Ennek magam is tanúja voltam, legelőször Svájcban, ahol a legkisebb tanyához is odavisz az út, ott a telefon, ott a gépkocsi. Vagy ugyanezt értem meg a Vajdaságban, Doroszlón, Herceg Jánosnál, aki telefonján a világ bármely . pontjával érintkezésbe léphet. Nem beszélve a számítógépek, a mikroelektronika csodáiról, melyekkel szövegek, könyvek szerkesztéséhez sem szükséges a fizikai jelenlét — nem muszáj abban a városban lakni és dolgozni, ahol a kiadó van.

— Az előbb a vidéket behálózó színvonalas intézmé- nyejrre célzott, ön a Pannónia Könyvekkel kezdi kötetét. En ezzel zárnám a beszélgetést. A Pannónia Könyvek, a Baranya Megyei Könyvtár kiadói tevékenysége, számomra mindig is az első vidéki könyvkiadót jelentette Magyarországon. Irodalmi vezetőjeként, hogyan éli meg a vidéken levés feladatát?

— Hogy ez van, és működhet, arra int, hogy értéket teremtsen ez a kiadói tevékenység. A maga keretében az e helyhez kötődő egyetemes értékeket mutatta fel a 4 év 28 kötetében. Ma egy fejlődési folyamat láncszemének látom a Pannónia Könyveket, a sem- miből az önállóság felé vivő folyamatban. Hiszem, hogy távlataiban meg tudja teremteni egy kiadó alapjait, ha hű marad azokhoz az elvékhez, amelyek létrehozzák: az értékteremtést és a helyhezkötődést együtt próbálja megvalósítani. És ugye, ez a történet is a vidéken élni kérdéséről szól.

1988. július 23., szombat

HÉTVÉGEQ