Dunántúli Napló, 1988. június (45. évfolyam, 151-180. szám)
1988-06-04 / 154 szám
Jelenkor-matiné. Jelenkor-matiné. Mindazoknak. akiknek szemléletében Pécs — s általában a város — természetrajzának része az értékteremtő kultúra, ezen belül az irodalom, azok odafigyelnek minden olyan eseményre, amely a sokarcú Mecsek-alji városnak éppen erre az arcára irányítja a figyelmet. S ha idejük engedi, maguk is igyekeznek részeseivé válni ezeknek az eseményeknek. A Művészetek Házában múlt vasárnap Jelenkor-matinét tartottak, amelynek ezúttal Mészöly Miklós író, Berták László költő és a beszélgetést vezető Parti Nagy Lajos voltak a főszereplői. A résztvevők száma, de elsősorban a fiatalok jelentős aránya önmagában is meggyőzhette a rendezőket arról, hogy talaja - igaz, még folyamatos művelésre és javításra szoruló talaja - van Pécsett, az ilyen nemes célt nemes eszközökkel szolgáló kezdeményezéseknek. A figyelmes közönség először az írók és Pécs irodalmi-életrajzi kapcsolatainak kezdeteiről halihatott. (Mészöly Miklós Szekszárdról indult, Berták László Somogybái, de a Jelenkor szerkesztőinek köszönhetően már régóta a folyóirathoz kapcsolódnak.) Hallhattunk azután a város és a megye mai „szellemi vonzáskörzetének" történeti előzményeiről, azon egyházi férfiok — és egyszersmind kultúrmunkások - tevékenységének méltatását is beleértve, akiknek (mint Janus Pannoniusnak, Klimó Györgynek és Szepesy Ignác. nak) jelentős szerepük volt a megye számos kulturális intézményének alapításában. Végül műhelytitkaikról beszéltek a vendégek igényesen, élvezetesen, példamutató egyszerűséggel és közvetlenséggel. Reméljük: a Jelenkor-matinék szépen induló sorozata ilyen színvonalon és ilyen sikerrel folytatódik. B. M. Elveszett paradicsom. i A Pannónia Könyveik könyvhéti újdonságaként végre kezükbe vehetik az olvasók Várkonyi Nándor fontos művét, pontosabban a szerző hagyatékában fennmaradt ezerlapos kéziratnak mintegy harmadát. A kötet szerkesztője, Mihalik Zsolt, az eredeti szöveg tíz fejezetéből hármat választott ki, melyek az emberi lény kialakulásával, istenképének formálódásával, illetve a bűnbeesés mítoszával foglalkoznak. Az értő válogatás hitelesen érzékelteti Várkonyi egységes gondolatrendszerét, melynek középpontjában ezúttal is, mint a Szíriát osz- lopai-ban, a „régi ember” világképe áll*. A szerző szerint a mágikus gondolkodás nem a primitív ősök tájékozatlanságából és kiszolgáltatottságából fakadó mesék halmaza, hanem sajátos megismerési mód, mely valójában nem kisebb értékű, csupán más, mint a tudományos tájékozódás. S a könyvet lapozgatva meggyőződhetünk arról, hogy a mítoszok soha nem feledkeztek meg arról, hogy mindenekelőtt az ember helyét kell tisztázniuk a világban, mely visszatükröződik ennek szemében, miközben sajátos értelmet nyer azáltal, hogy ez a léáy rávetette tekintetét. A természet az ember által kimondja önmagát - ez talán a könyv alap- gondolata. Ennek jegyében kísérhetjük végig azt a folyamatot, melynek során a Káosz Kozmosszá válik, renddé, sőt Édenné, s ebből az ember ikiűzettetik ugyan, mégsem szűnik meg vágyódni utána. De Várkonyi Nándor műve nemcsak művelődéstörténeti szempontból fontos: az irodalmár is értékes gondolatókat meríthet belőle, melyek segítségére lehetnek Weöres Sándor és Kodolónyi János alkotásainak értelmezése, során, hiszen Az elveszett paradicsom szerzőjének eszméi erősen hatottak századunk e két kiemelkedő írójára. A könyvhöz Vekerdi László írt személyes hangvételű, gondosan elemző és mértékadóan értékelő utószót. N. I. Tízéves a Dunaiéi. 1978 tavaszán jelent meg Szekszárdon a Dunatáj első száma, s azóta tíz éven ót, megszakítás nélkül, negyedévenként az érdeklődők asztalára kerül a folyóirat. Amikor megszületett, a Dunántúlon már öt irodalmi és művészeti folyóirat működött: az Életünk (Szombat- ! helyen), a Jelenkor (Pécsen), a Műhely (Győrben), a Somogy (Kaposváron), és az j Új Forrás (Tatabányán). A Dunatájnak ezék mellett a lapok mellett és ezekkel i együtt kellett sajátos arcu- ! latot, egyéni jelleget kiala- j kítani. Elmondhatjuk: sike- I rült. Az első szám élén lly- lyés Gyula Babits visszhangjaként című verse állt. A ; Dunatáj a két „tolnai fi”, ■’ Babits és Illyés csillaga alatt, I az esztétikai igényesség és az etikai .felelősség jegyében indult, s ma is ezt szolgálja. „Aki a leírt szó tisztességével! akar szolgálni, csak a legnagyobb példákra vetheti szemét" — vallja a szerkesztőség, melynek élén tíz éve Csánfi László áll. A Dunatáj az irodalmi folyamatosság, az értékek megőrzésének és áthagyományozó- sónak, új értékek napfényre segítésének a folyóirata, a Babits- és az lllyés-kutatás legigényesebb hazai műhelye. A Dunatáj esszé-folyóirat, „tudományos és művészeti szemle”; a szépirodalom, a vers csak jelzésszerűen van jelen a lapban. Annál több magvas és elemző irodalomtörténeti tanulmányt, igényes néprajzi értekezést és új ismeretekkel gazdagító dokumentumot közöl a folyóirat, amelyet nem lehet ösz- szetéveszteni ma már egyetlen más magyar folyóirattal sem. A Dunatáj vállalja helyi meghatározottságát, Tolna megyei, szekszárdi illetőségét, és vállalja az egyetemes és maradandó értékeket. A Dunatáj első tíz éve biztosíték arra, hogy a folyóirat a jövőben is megtalálja feladatait, mindenkor meg tud újúlni, s eleven és termékeny kapcsolatot teremt a helyi szempontok és az egyetemes értékek között. T. T. Ficzek Ferenc emlékkiállítása a Pécsi Galériában Az árnyék dtvilSQltdSS Kikerülhetetlen a tétel: Ficzek Ferenc fiatalon, negyvenévesen halt meg. Az emberöltőnek alig nevezhető idő alatt, amit köztünk töltött, sokkal többre készült, mint aminek megvalósulása most „életműként" ránk maradt. A telítődés kora zárult csak le szenvedésével és halálával, anékül, hogy a bizonyítás időszámítása elkezdődhetett volna. Akárhogy is „lenne", létezni az fog belőle, ami maradt, ami van. Látásunkat nem árnyékolja mór nekrológikus homály, viszonyunk hozzá az eltelt egy év alatt tárgyilagosabb lett, kevesebb megengedés kormányozza az ítéletet: az alkotó értéke műveinek értéke. Nem lesz pályakorrekció az önfegyelem fékjeinek oldásával — bárha utalásokkal találkozunk, és nem lesz reális önértékelésen alapuló expanzió sem, noha az új művészi kifejezőeszközök irányába tett lépései komoly változást sejtettek. Ficzek Fecsnc kísérletező ember volt, de munkáival soha nem csúszott kí a jólneveltség pályáiról, került minden dra- matikus megnyilvánulást, mértékeit meglévő mértékekkel vetette egybe. Rendszerteremtő volt, aki számára az előzmény intellektuálisan is és gyakorlatilag is feltétel a továbblépéshez. Mélysége ezért olykor didaktikuson kigondolt, szárnyalása nem zabolátlan saját lírai beszédszárnyalás, mert legfőbb gondja a nyelv, a forma, feladatainak foglalata. Mértéktartása és fegyelme bizonyos, hogy komoly önkorlátozás eredménye, így aztán többet tudunk meg anyagáról, amit átvilágít, mint érzéseiről, melyek e művelet közben kelnek. Szűkszavú elbeszélő, aki — ha mikronagyságú is a tárgy, amit „elemez” — az elsajátítás esélyeiről és módszereiről szól, figyelme keskeny sávban pen- geéles-intenzív, józan tanár, akinek életelve az érthetőség és az ismeret-élményátadás. Komolyan vette saját hagyományait, javaihoz nem volt hűtlen, ha oldalcsapásokra egy nemzedék feladata lehetne a legkevésbé sem rejtett megindításokat végiggondolni, folytatni. Figyelemre méltó, hogy 1967-ben készült képarchitektúrájával (20 éves ekkor) mint áll ellen a nagybányai eredetű posztimpresszionizmus elfajzott és legyengült, ám a „hivatalos” művészetpolitika által tetszhalott állapotában is fenntartott változataival. Főiskolai szakdolgozatát a vizuális közlő rendszerek elmékényszerült —, mert kíváncsisága arra hajtotta — a letérés pontját jól kijelölte, és vissza is tért rendre. A tragikusan megszakadt visszatérések az alkotó cselekvésnek azt az irányát támogatták, ahol az ember történetileg hitelesített térés formatudata, a dokumentációkényszer, az emlékhagyás és a leképezés egyre újabb, egyre finomabb, differenciáltabb eszközei kapcsolódhattak ösz- sze. Az esetleges csupán formai jelentőséget kapott Ficzek munkáiban. A bizonyos, a kikerülhetetlen érdekelte inkább. Az esetleges mozzanatok mellérendelt szerepére bízta a „szép" közvetítését, míg ő inkább a törvény- szerű, szabályszerű, vagy éppen rejtett értelem képszerű megmutatására törekedett. Munkáinak jó része ezért sokszor „csak” az analízis folyamatának szemléltetésére szorítkozik. Ficzek nem volt szószátyár, eredeti gondolata mégis annyi volt, hogy most letérői írta, mintegy olyan érdeklődésről tanúskodva, melyben az esztétikai elem nem kizárólagos összetevője a műalkotásnak. Ez az első munkája sem kísérlet mór. Nem gyerekbeszéd, vágykép, illuzio- nizmus. Beváltható program inkább, amiért dolgozni kell. Ficzek a Lantos Ferenc vezette Pécsi Műhely tagja volt. Sokfelé dolgozott, sok mindent csinált Pécsett és Pesten, kul- túrhózban, kollégiumban, animációs filmstúdióban. Zománctáblát Bonyhádon, rajzfilmet Kölnben. Tudta, mert tanulta, hogy a dolgokat szét lehet, szét kell szednie a művésznek. Tudta, hogy tanulságként és új élményforrósként „működő" alkotás felépítésében az elemi értékű felismeréseknek milyen nagy fontossága van. Hogy mindez vonatkozik tárgyra, látványra, módszerre, hatásra is. Az elomló, szerkezet nélküli formálás helyett a húszas évek magyar és egyetemes művészettörténetének eszményei, Kassák, a konstruktivisták aktivitása felé fordult. Szándékaiban a követhetőség, elemzéseiben a látás logikája, formálásában a határozottság; mind olyan princípiumok, amiket a legnagyobb hitelességgel jelenített meg a magyar aktiviz- mus, vagy a magyar tagokkal teli Bauhaus mozgalma. A klasszikus kubizmus eljárásaitól így- jutott el Ficzek Ferenc a látáskonvenciók felülvizsgálatához, a fény formaalkotó szerepének és poétikai lehetőségeinek felismeréséhez. Az 1976 -79 között létrejött plasztikus képek perspektívajátékai (Figura, Ablak lábbal, Ablakok I.—111.) az adott forma meghaladására irányuló szándékot bizonyítják a tárgyon túlmutató eszmei jelentésmozzanatok (perspektíva, mint szimbolikus forma) tapintható megidézésé- vel. Bizonyítja, hogy az elvont konkréttá tehető, hogy az ösz- szefüggések folyamatszerűsége több, mint érdekes. Utolsó műveiben kegyetlen élességgel jelenik meg az ösz- szefoglalás igénye. Keresi a minden eddigi kísérletet ma- gábafoglaló keretet, a kicsi és nagy optikai jelentésének összhangját, a pozitív és negatív, az áthatoló és áthatolható, átlátszó és átlátszatlan sík és plasztikus térbeli egységét. A színek érzelemkeltő hatásait. 1984-ben elkészíti két nagy háromszögkompozícióját, ahol az érintett kérdések még egy rendkívüli arányproblémával is telítődnek. A 86-ós forrná-, zott vószonreliefek fekete és kék vezérsíkjaihoz intim bemetszések, alig-árnyékok, rezignált- mert a tökéletessel kelt itt alkotójuk versenyre - tónusok tagolódnak. Ficzek Ferenc életműve nem töredékes. Telített, ép, egész, összemérhető világteljesítményekkel. Segít tanulságaival ke- rülőutakat megtakarítani, hihetővé teszi, hogy a művészetnek is van egy magyar útja, amit- mert kívülről elfogulatlanul értékelik nagyra ezt - idehaza sem vétek felérezni. Aknai Tamás Pálinkás György Bubu levele Herminához (Térélmény-rekonstrukciók Dévényi Sándor építész alkotásaira)- részlet És most mit teszünk, tehetünk, kedves Hermina: örömmel hurcolko- dunk, másnak talán kézlegyintést sem érdemlő holminkkal, domborúra tömött hullámpapír dobozokkal, az új kalicka-rendbe. S rejtett értelmű magánvalónkat fülébe kerekedtetjük ugyanolyan legyintéssel —, a megszólalásig szakasztott lorma 2 hullámpapír- dobozos újbeköltözőknek. (Netán, ha elvárakoztatjuk tekintetünket az ágy- rézalmárium-csillár romcsaládi örökség márványos bizonytalanságán.) És hát így tömörülünk, tömörödünk lakó-telep-helyeinkre, volt (van) lesz értelmet keresők: mi, a besorolást gyakorló rétegek. Aztán megbékétlene- dünk a dialektikában, magunkra csavarjuk a feltételes reflexeket, személyre szabott stílust dolgozunk ki magunknak, mintegy az ideológiával való arcmodor baráti-családi fényképalbumát lapozgatván a zsúrasztalon. Kulcsunk meg a bejárati nyílászáróba törik, szerelmeink a felső lépcsőfokon ülnek, vagy bennrekedten várják az ajtó huzatát. Higgye nékem, drága Hermina^ hogy az említett látási sperhaknink, már oly tökélyre is vihető, hogy mindannyian bujkálhatnánk az egymásnak szánt fontos tekintetek elől. De tekintsünk laposra vert múltunk felülnézeti piacára (Platz war auch das Zentrum des politischen Lebens): „melyikünk lát tisztábban?” — kérdeztem akkor meghasadt magamtól, győzködve a jegecesedett tétellel. És látva hát e volt tereket, hol döccent, ó, kedves Hermina, a hintó önnel, s szólt hölgypajtásához így: „Milyen kár, hogy bizonyos kapualji kékhomály nem tükröződik vissza körme holdján." De amint ahogy erről is, már feledkezem sok .dologról, mint a Tettyéről alámenő barátomról, hónaljt-hordott terveiről, szövevényes rajzairól. (Ezt csak úgy mondom, ugyanúgy, mint arról a torony nélküli dzsámiról, melyen a félhold már fáradtan-szomorú- an megfér a kereszttel, mint a volt és az új hatalmak kemény útbaigazítása immáron ámuló szemünkben vagy ha úgy tetszik, téveteg jelenünk közepette.) Dadog már most szavam a vesztett időben, és az előttem lévő fényképek is megszólítást kívánnak a volt jelenünket illetően. De hát ott fejeztem be, hogy bizony akkor ön volt, Hermina, közös kedvesünk, s ahogy ma 8 HÉTVÉGE mar moi és „titkc tunk ön alatt a gyott ja „Ugya ahogy k a lány, zösségte A látc tisztaság felmutatc hosszabt a legfu dúlva, fus kam dázta ec sze, am dzsámi egyetem koptatha időtt im Felejtf gye el, kendős zőben tos holr a kémé tökkel déget v pelte valószínű 19 *
