Dunántúli Napló, 1988. június (45. évfolyam, 151-180. szám)
1988-06-19 / 169 szám
Panoráma Rachel, a hisztis Lehet, hogy múzeumi példány marad? Kölni ősnyomtatvány Pécsett Régi bálok emléke „Én a szűz jegyében születtem!" — kezdte a héten párizsi tévényilatkozatát Rachel Welch. (Képünkön.) A riporternő nem állta ki megjegyzés nélkül: „Azért ezt ne túlozzuk el!" Rachel Welch- nek semmi szellemes válasz nem jutott hirtelen eszébe, ezért dühében abbahagyta a nyilatkozatot. Kíváncsi japánok Háromszáznyolcvanezer japán néző tekintette meg Tokióban a berlini Bode museum egyiptomi gyűjteményéből rendezett Istenek és emberek a Nílus mentén című kiállítást. A kis Fejhő Magyar gyerekszínész, berlini siker, francia film: Louis Maile: Viszontlátásra, gyerekek! című alkotásában rendkívüli közönségsikert aratott Fejtő Rafael, a magyar származású francia gyerekszínész a berlini francia filmhéten. A mongolok nem falálfák Orosz építőmunkások drágakövekkel kirakott ékszert találtak a Kreml falai tövében, amit a mongolok elől 1237-ben rejtettek el. 1564-ből való, latin nyelvű, Kölnben kiadott ősnyomtatvány került a Pécsi Antikváriumba. Egy barcsi lakos hozta be és adta el. A volt tulajdonos családi, régi könyvtáruknak egy részét értékesítette, amelynek értékére jellemző, hogy tartalmaz több XVII. és XVIII. századi kiadványt is. A most eladott ősnyomtatványt pergemenos főtáblák fogják össze, veretes és kapcsos. Színes technikával készült, ami szintén ritkaságnak számít hazai viszonylatban. Küllemre egy kicsit olyan a hatása, mintha biblia lenne, pedig inkább hitvitaanyagokat, vagyis írásokat tartalmaz a reformáció korából. Több szerző reformációs, hitmegújító törekvéseit felvázoló értekezést, mondhatni, disputát gyűjtött össze a német, kölni kiadó. A patinás és kissé súlyos nyomtatvány értéke szinte felbecsülhetetlen. A pécsi Antikvárium hosszú évtizedes fennállása alatt most jutott először ennyire régi kiadványhoz. Arany Ágnes üzletvezető nem kis izgalommal számolt be a szenzációs vásárlásról. Egyébként az eladó kérte, hogy neve maradjon titokban. A szerzemény most már a fővárosban van, vizsgálja az Országos Széchenyi Könyvtár is, ahol „beazonosítják" és tisztázzák például, hogy hány példányszámban készülhetett, ebből mennyi lelhető fel hazánkban, vagy másutt. Sorsáról még nem döntöttek. Lehet, hogy múzeumi példány marad, vagy aukciós kalapács alá jut. Cs. J. Kiállítás Esztergomban Amit már nem önthet el a Duna. Már 1959-ben, a dunai vízi erőművel kapcsolatos első tervek idején leletmentést kezdtek a régészek a Szigetközben és a Dunakanyarban. Most, hogy immár feltartóztathatatlanul megindult a nagy reményű építkezés, különösen fontossá vált az elárasztandó területek régészeti megkutatása. Esztergomban a közelmúltban nyitotta meg Ma- róthy László környezetvédelmi miniszter azt a kiállítást, omely az eddig előkerült anyagot kívánja reprezentálni. Dorog felől érkezvén, a Bástya áruháznál kell jobbra fordulnunk, hogy a Kölcsey utca végén megpillantsuk a Duna Múzeum gyönyörű barokk épületét. Ebben a káptalani épületben — ahol 1790-ben egy napig még a koronát is őrizték — nyolc esztendeje nyílt meg a magyar vízgazdálkodás történetét bemutató kiállítás. A felső termekben végigsétálni már önmagában is élmény, bennünket azonban ezúttal a földszinten kiállított régészeti anyag érdekelt. A Dunakanyar már az őskortól lakott terület. Az őskő- korban a magasabb helyeket lakták, az újikőkortől . már a vízparti sávot is birtokba vette az ún. vonaldíszes kultúra népe. A bronzkorban szinte egymást érik a nagyméretű települések és urnatemetők. Különösen a visegrád—lepencei és a Helemba-szigeti ásatások hoztak napvilágra jelentős leleteket ebből a korszakból. Ugyancsak markáns nyomokat hagyott a vaskor népessége is. Külön fejezet a Dunakanyar történetében a római hódoltság időszaka. A birodalom határát itt rendkívüli módon megerősítették, erős védelmi rendszerből álló limest építettek. Sajnos a nagymarosi vízlépcső megépítésével a vízparti huszonhárom őrtorony, hídfőállás, erőd közül huszonkettő víz alá kerül. A régészek reményei szerint az elárasztás kezdetéig valamennyit föltárják. Ugyancsak fontos leleteket rejt a térség a népvándorlás korából s a középkorból. Esztergom — mint a 13. századig dr. Deák András (elvétele a magyar királyi székhely — a körülötte elterülő, ma már csak helynevekben létező községeivel együtt a feudális Magyarország egyik legfontosabb régészeti tanúhelye. Érthető, hogy a szakemberek lázas gyorsasággal, korá reggeltől késő estig mentik a menthetőt. A kutatás anyagi kereteit — ez a minimum, amivel tartozik — a nagyberuházást irányító cég, az OVIBER biztosítja. A három termet elfoglaló régészeti anyag mellett legalább akkora folyosói területen láthatjuk a grandiózus erőműépítés terveit, makettjeit. Látványnak kétségtelenül lenyűgöző, ha vonzónak nem is igen nevezhetjük. Az esztergomiak legfőképpen a Prímásszigetet féltik, újabb és újabb garanciákat szeretnének kapni, hogy a város ékessége a duzzasztás után nem kerül a víz alá. Ezt azonban, mint annyi más nyitott kérdést, csak a jövő dönti el. Reméljük, nem olyan jóvátehetetlenül, mint a régészeti lelőhelyek sorsát. Havasi János Radio mellet«.. Nyilvánosság... Jó dolog a nyilvánosság: a sajtószervek munkájának alapja. A demokratizmusnak egyik fő jellemvonása. Mindent — ami a társadalomban történik — a nép elé tárni. Vannak tabu-témák is persze — mint mindenütt a világon — ezek lehetnek katonai titkok, állami és körbiztonsági titkok, akadnak ipari vagy külkereskedelmi titkok is. Ezzel a kommunikációs szervek tisztában is vannak. Hétvégi lapunkban többször megjelentettünk olyan riportokat, amelyeknek főcíme ez volt: „Belépés csak különleges engedéllyel . . .” Lehet, hogy a cím kissé bombasztikus, de a riportok, ban tulajdonképpen soha sem tártunk fel „fene-nagy- titkokat", inkább a téma ér. dekessége, nemmindennapi- sága hívta fel magára a fokozottabb figyelmet. így jutott el az olvasó — írásaink révén - a Nemzeti Bank páncéltermébe, más alkalommal egy katonai objektumba (lám, ez sem volt titkos), vagy egy villanymozdony vezető fülkéjébe, más alkalommal egy sebészeti műtőbe, hogy icsak néhányat említsek. Legújabb ötletünk: mun. katársunk ellátogatna egy vadrezervátumba, ahova magas beosztású tisztségviselők, külföldi diplomaták járnak vadászatra, illetve vendégvadászatra. Mindenki tudja, hogy van ilyen, szó sem érheti a ház elejét, hiszen ha egy-egy vadásztársaság tagjaként a bányász, üzemi munkás, tisztviselő, orvos és színész hódolhat a vadászat szenvedélyének, miért ne tehetné ezt egyik-másik — mondjuk — miniszter, vagy más vezető személyiség? Kollégánk megnézte volna magát a rezervátumot, megtudakolta volna, milyen a vadállomány, kik és mikor lőttek értékesebb vadat, milyen a vadászhoz kívülről- belülrőI, vannak-e érdekes vadásztörténetek, a neves közéleti személyiségek vagy közismert diplomaták hogyan reagálnak egy-egy sikeres vagy sikertelen lövés esetén. Munkatársunk felhívta a rezervátum vezetőjét, aki azonnal elzárkózott az engedély kiadásától, ám azt mondotta, forduljunk a minisztériumhoz. A megadott címen ismét falba ütközött: „Ilyesmi nem a nyilvánosság elé való..." Aztán: „Különben is a korábbi gyakorlatnak megfelelően csak az országos központi lapoknak adunk nyilatkozatot..." Amiről ugyan jómagam még nem olvastam egy sort sem, kivéve, amikor Kádár János Jugoszláviában járt és Tito elnök meghívta vadászatra. Ezt minden lap leközölte. Aztán: „Ez úgysem érdekli a közvéleményt..." Aztán: „Most nincs vadászat, jöjjön majd a télen . . .” Aztán: „Talán a belügyminiszter adhat rá engedélyt, de nem javaslom, hogy ilyesmivel zavarja . . ." Hát valahogy így zajlott le az udvarias elzárkózás. Az' elhangzott érvek fölöttébb sántítanak. Miért ne írhatná meg azt egy vidéki lap, amelyet — állítólag csak központi lapök közölhetnek? Aztán vadászat nem csak télen van, hanem — hogy mást ne mondjak — szeptember elejei szarvasbőgéskor is. És hogy mi való a nyilvánosság elé, arról ugyan mindenkinek lehet véleménye, és ha igen, akkor a lapok szerkesztőinek, munkatársainak szintén —, enyhén szólva. Ez a tartózkodás még a régi — szemellenzős — szemlélet vadhajtása. „Nem vállalom a felelősséget, forduljon egy lépcsővel feljebb . ..” Amit persze szintén „nem javasol". Csak úgy mondja. Csak neki ne legyen baja az ügyből. Ám ha megkérdezném a minisztérium — ebben az ügyben elzárkózó — tisztviselőjét csak úgy általában a sajtónyilvánosságról —, minden bizonnyal lelkesen válaszolna: „Igen, de még mennyire, mi az, hogy! Már éppen ideje ... I" Mert nem róla van szó. rr no bundában A kastély egykori úrnője ma kertészkedik .JLa v. A kastély kopott homlokzatán 11 órát mutat a régi napóra, a környező kertekben sehol senki, csak a kukoricáson siet át egy idős asszony. A konyhakertbe vezető kapunál érjük utál, le is cövekelünk ott, bemenni nem lehet, elmenni nem akarunk, pedig az asszony többször mondja, hogy semmi értelme a beszélgetésnek. De mi beszélgetni szeretnénk a grófnővel, a görös- gali kastély egykori úrnőjével, okit a faluban már régóta Nádasy néninek szólítanak.- Én? Grófnő? Azok a Nádasdyak, Fejér megyében éltek, gőgös urak voltak, szóba se álltak velünk. Mi, Nádasyak egyszerű nemesi család voltunk, a férjem 1945-ben legfeljebb, ha száz holdat bírt, nem többet. Nem tudom, mire kíváncsiak, az én életemben nem volt semmi érdekes, férjhez mentem, gyereket szültem, de ez csak számomra fontos. Legfeljebb annyi a híresség a családban, hogy frankhamisítási botrányba keveredett Nádasy, az apósom öccse volt.- Hogy élt egy nemesi család kis baranyai kastélyában a két világháború között? , - A nép kastélynak nevez minden házat, amiben úr lakott: ebben talán nyolc szoba volt. Az uramat 1933 szilveszterkor ismertem meg a Tolna megyei Tüskepusztán egy bálon. Öt nagyon szerették itt a faluban, amikor a RákóSiék becsukták, kétszer is írtak kérvényt az érdekében, persze, hiába. Engem nem szerettek annyira a faluban, fekete bárány voltam a családban is. Pedig próbáltak nevelni különböző intézetekben, Pesten, Ausztriában, mindenhol. Kardos asszony lehetett Nádasy Elekné, az most is látszik, ahogy a kaput szorítja, nehogy belépjünk. Hetvennyolc éves, termete vékony, hajlott. Vonásai elrajzoltak. Ruhája, mint bármely parasztasszonyé a faluban, kukoricakapálás közben. De ahogy azt mondja: „uraim, semmi értelme a beszélgetésnek", az azért a parancsoláshoz és társalgáshoz szokott ember hangját idézi. És amiket mesél! Mert mesél ha szűkszavúan is, hiába utasít el, megfeledkezik róla. Agrártudományi egyetemet végzett 1935-ben, híres táncos volt a bálokon. Amikor férjhez ment, a lovaglás lett a kedvenc időtöltése. Egyszer ledobta a ló a dobszai laposon. Pozsonyban szerezte meg a sofőrvizsgát (személy- és teherautóra, motorkerékpárra), mert örökölt egy autót, s nem tellett külön sofőrre. A személyzet akkor a kastélyban: egy inas, szobalány, szakácsnő.- Egy fényképet, ha szabadna - kotorász a táskában a fotóriporter. — Azt nem lehet! Hogy valamelyik régi táncosom felismerjen és lássa, menynyire megöregedtem? Soha. Na jó, hozok régi képet. De maguk nem jöhetnek be a házba. A fotón szép fiatal nő bundában, egy másikon könnyű, nyári ruhában. A harmincas évek divatja és jellegzetes póza az objektív előtt. Ki tudja, hány régi fénykép, napló, emlékkönyv, báli meghívó,, táncrend vagy szerelmeslevél közül emeltetett ki ez a két ereklye, amelyek a magánélet személyes tárgyai és kordokumentumok egyszerre. A kastélyt 1951-ben államosították, a kopott, vakolatát hullató épület két szobájában él Nádasy néni. Egyedül lakik itt, a lánya Pesten programozó, a férje tíz éve meghalt. Néha meglátogatják a barátai, ismerősei.- A kastély egykori úrnője egyébként kertészkedik, olvasgat és az emlékeinek él. G. T. vasömapi
