Dunántúli Napló, 1988. május (45. évfolyam, 120-150. szám)

1988-05-07 / 126. szám

Hangversenynapló Virágh András és a Mecsek Fúvósötös Szinte hihetetlen, hogy n magas színvonalát hosszú évek óta őrző pécsi muzsi­kusokból, zenetanárokból álló Mecsek Fúvósötös kon­certje iránt olyan gyenge legyen az érdeklődés, mint azt április 20-án, este o pécsi Liszt Teremben tapasz­talhattuk. Pedig a közönség jelenléte, inspirációja szár­nyakat adhat az előadómű­vészeknek. A hangversenyen — mint­egy keretet adván a műsor­nak -, lépett löl Virágh András. A fiatal orgonamű­vész két Bach-kompozíció- val nyitotta műsorát. Az a-moll prelúdium és fúga (BWV 543.), valamint a Ko- rálelőjáték (BWV 659.) című darabjait muzikális előadás­ban, igényes tolmácsolás­ban hallottuk. A Mecsek Fúvósötös (tag­jai: Szkladányi Péter — fu­vola, Deák Árpád — oboa, Várnagy Attila — fagott, Tolnay Gábor — kürt, Pa- láncz Tamás - klarinét) egy kevésbé ismert cseh szár­mazású zeneszerző, Anton Reiche: Esz-dúr fúvósötös című művét játszotta elő­ször. A négytételes kompozí­ció díszítésekkel teli, hatá­sos fúvószenei hangzású, ze­nemű. Tulajdonképpen mind az öt hangszernek egyen­rangú szerepe van. S éppen ez az egyenrangúság, össze- csiszoltság, árnyaltság jel­lemezte a Mecsek Fúvósötös előadását, csakúgy, mint a második szómként elhang­zott Petrovics Emil-kompo- zícióban. Az 1964-ben íródott Fú­vósötös alaphangulatában, terjedelmében, a hangszí­nek változatosságában ro­kon a Reicha-művel, s ezért is éreztük átgondoltnak a műsorválasztást. Petrovics Emil zenéje me­lódiával teli, játékos kedvű, e ezt az alapkaraktert igen hatásosan mutatta be a Me­csek Fúvósötös. A különböző témák átadását-átvételét, a hangszerek hangjának egy­másba olvadását felszabadult játékstílusban hallottuk. A koncert zárótételét Liszt: B-A-C-H prelúdium és fúga című orgonaműve ad­ta meg. Bach nevének négy zenei hangja, számos ze­neszerzőt késztetett kompo­nálásra, így Liszt Ferencet is. A B-A-C-H prelúdium és fúga című alkotása inkább romantikus fantáziának te­kinthető. A hangulati és ér­zelmi hullámzásokat Liszt Fe­renc monumentális egység­be foglalta. Virágh András előadásában ezt a nagy ze­nei egységben való gondol­kodást figyelhettük meg. Orgonajátéka - néhány regiszterváltástól eltekintve —, emlékezetes, maradandó élményt adott a jelenlévő hangversenylátogató közön­ségnek. Törtely Zsuzsa A Pécsi Szimfonikusok A POTE aulájában a Pécsi Szimfonikus Zenekar bérleti hangversenyét hallgathatták meg az érdeklődők április 25-én. Az est dirigense Su­lyok Tamás volt. A műsor első részében a zeneiroda­lom egyik gyöngyszemére, Brahms: B-dúr zongoraver­senyére irányult a közönség figyelme. Ez a nagyszabá­sú alkotás sokrétűségével, komoly „állóképességet” is igénylő technikai nehézsé­geivel, keletkezése óta kü­lönleges kihívást jelent az előadóművészet számára. Joggal helyezhető a roman­tika korában íródott műfaj­béli társai fölébe, minden­féle bombasztikus hatást ke- • rülő, szerzőjének választékos ízlését tükröző, minden ízé­ben nemes zenei anyagá­val, briliáns szerkezetével, őszinte szenvedélyeket fel­mutató költőiségével. Mindezt csupán azért hangsúlyozom, hogy akik ne­tán ez alkalommal szerez­ték első benyomásaikat e remekműről, ne hamis és torz képet őrizzenek meg róla. Akik ismerik, azok úgy­is igyekeznek mielőbb el­felejteni ezt az estét, bele­értve mindenekelőtt magát a-szólistát, a komoly nemzet­közi versenysikerekkal o háta mögött Pécsre érkezett Hegedűs Endrét, akinek kétségbeejtő diszpozíciója miatt, csaknem négy tételen át izgulhattunk: legalább formálisan hangozzék el na­gyobb baj nélkül Bramhs műve. Mert hót, a zene tar­talmi kérdéseire a bizonyta­lan szövegtudás, labilis tech­nika, ideges-önkényes tem­pók, eltúlzott akcentusok, kissé kemény billentés lót- tán-hallatán, vajmi kevés fi­gyelem maradt. A történtek okoi között talán szerepet játszott a koncert színhelyé­nek — mert hangversenyte­remnek nem nevezhető —, hírhedt „süketsége", u .megfelelő közeghez szokott művész biztonságérzetét ala­posan megtépázó akusztikai viszonyok, na, de hát mire való a sok szerepléssel ösz- szegyűjtött rutin?!... Ez per­sze, csak akkor működik, ha kiérlelt koncepció, az adott műre való kellő rálátás te­remt hiteles feltételeket a megszólaltatáshoz. Reméljük, az ifjú zongorista töpren­géseinkre mielőbb megadja a képességeihez méltó vá­laszt, önmagának is, a kö­zönségnek is! A kiéleződött helyzetben fegyelmezetten helytálló ze­nekarra a szünet után újabb próbatétel várt: ezúttal a művel, Bruckner III. (d-moll), szimfóniájával kellett meg­küzdenie. Az osztrák késő­romantikus mester hatalmas építményeit gyakran másod- osztályú, „bontott" anyagból emelte, amely körülmény c reprodukálókíól hallatlan statikai precizitást igényel. A szóban forgó esetben ez odott volt, hála az igen cél­tudatosan, ökonomikusán építkező, rendkívül biztos ke­zű, rendíthetetlen nyugal­mú, eleqánsan, mégis érzék­letesen dirigáló Sulyok Ta­másnak. A minden tekintet­ben professzionista irányí­tásra, a zenekar nagy igye­kezettel reagált. Ez az igye­kezet a fafúvóknál — mint rendesen —, majd mindig minőségi megoldásokhoz, ze­neiség és tónus tekinteté­ben, egyaránt gyönyörű mozzanatokhoz vezetett. Kevésbé volt egyenletes a rezek teljesítménye, bár jó periódusaikban — s ezek­ből volt több —, zengő, tiszta hangzással járultak a siker­hez. A vonósokról a legne­hezebb sommás vélemény! mondani: a bársonyos, szuggesztív pianókat nehéz összeegyeztetni a reszelős, préselt fortékkal, a minta­szerűen hajlékony frázisokat o disztonálásba fulladókkal. Persze, tény, hogy a zene­kari hangzást szinte atomi­záló akusztikai viszonyokat, éppen a nagylétszámú és heterogén állományú vonós­szólamok sínylik meg a leg­jobban, s ez semmiképpen sem írható e dicséretes si­kerű Bruckner-előadós szám­lájára. Cönczy László UFO a Lánchíd felett Galsaíra 13lhE UROCON l BUDAPEST 1988 SF CONVENTION Júliusban, Budapesten A Lánchíd felett lebegő UFO, repülő csészealj ezúttal képle­tesen értendő: a hazánkban megrendezésre kerülő 13. euró­pai Sci-Fi kongresszusnak, az EUROCON-nak emblémájá­ban kerültek csak egymás mellé. A rangos esemény meg­rendezésének jogát a Véga Magyar Science-Fiction Egye­sület nyerte el (amelynek sem­mi köze nincs a Galaktika Ba­ráti Kör néven szerveződő könyvbarátklubhoz), technikai lebonyolításával a budapesti Kongresszusi Központ nemzet­közi találkozók szervezésében nagy gyakorlatot szerzett gár­dáját bízták meg. Július 7—július 10. között zaj­lanak majd a rendezvények. Néhány program a kínálatból: nonstop videóvetítések, félna­pos folyamatos filmvetítések a sci-fi filmek legjavából, író­olvasó találkozók, külföldi klubokkal való megbeszélések, • nemzetközi könyv- és magazin- kiállítás, képzőművészeti kiál­lítás, az Arany Meteor- és Euro- pa-díjak odaítélése, álarcos sci-fi jelmezbál, előadások, vi­ták, felszólalások a sci-fi je­gyében. Preyer Hugo, a szer­vező egyesület főtitkára a ren­dezvény fontosságát így látja:- A sci-fi művelői a jövő megálmodói. Amíg a világ rosszabbik fele arra törekszik, hogy elpusztítsa és lerombolja mindazt, amit az emberi civi­lizáció és kultúra az elmúlt hatezer év óta alkotott, a sci- fi művelőinek mind népesebb tábora azon fáradozik, hogy közelebb hozza hozzánk az ed­dig oly távoli Univerzumot, an­nak minden csodájával együtt. Lassan megszűnnek a távolsá­gok, összezsugorodnak a fény­évek. A tudomány, a technika és az emberi szellem meqtanít bennünket az élet tiszteletére. Ennek a gondolatnak a jegyé­ben gyűlnek össze Európa or­szágaiból ismert írók, művé­szek, tudósok, űrhajósok a Bu­dapesti Kongresszusi Központ­ban. A kongresszuson eqyébként bárki részt vehet, azok is, akik nem tagjai a Véaa MSFE szervezetének. Jelentkezési la- Dot a következő címen lehet kérni: Eurocon Bizottsáq, MSFE, Budapes, Pf.: 514. 1374. V. J. Mindent el akart mondani, a titkot mégis magával vitte, bár lehet, hogy nem is volt titka, mert nem hallgatott el semmit, de az ármányos plety­kák, szerelmi fondorlatok, for­tyogó indulatok megszelídül­tek közelében, mint Mozart operájában a bozontos fene­vadak, amikor megszólal a va­rázslatos fuvola. Csak így tu­dom elképzelni: amikor mö­géje settenkedett a halál an­gyala, s szembe kellett néznie a jóvátehetetlennel, széttárta karját, s nyájasan így szólt: „Pardon kisasszony — s az utlosó szótagot egy kicsit meglebegtette __ fatális félre­é rtés történt. Egyelőre halaszt- hatalan dolgaim vannak, ma például berbécs lesz ebédre, paprikáson, hosszú lével, ami­hez ugyebár szentgyörgyhe- gyi dukál, tessék nézni, ott so­rakoznak a palackok, este pe­dig várnak a barátaim, amit kegyednek is meg kell érte­nie.” Valószínűleg ez a derű volt a titka, ami oly ritka irodal­munkban. A humor csak ne­vettetni akar, mint Jókai vagy Mikszáth adomái, Galsaiból azonban a derű sugárzott, a serenitas, aminek nincs is pontos megfelelője, mert megértést épp úgy jelent, mint yókedvet, vidámságot, szeretetreméltóságot, s úgy látszik, csak a halál angyala állt rezzenéstelen ebben az ártatlan sugárzásban, s oly nyomós érv sem győzte meg, hogy berbécs lesz ebédre. Pe­dig Galsait csak szeretni le­hetett, közelében minden em­berivé szelídült, még az iro­dalmi élet sistergő mennykö­vei is elcsendesedtek, lángjuk­nál akár cigarettára is lehe­tett gyújtani. Pedig minden rendhagyó volt életében. Apja pap volt, tisz­tes korú plébános, amikor me­rész elhatározással feleségül vette unokahúgát. Pécsi ottho­nuk, melyben gyakran megfor­dultam, szerény jómódról ta­núskodott, melynek Gráci volt a napja, angyali jóságú édes­anyja igaz reménysége, aki nemcsak széltől, tőlem is óvta fiát. Élemedett korú apja ek­kor már délelőttjeit jobbára a pincében töltötte, ahol fel­váltva fát vágott és imádko­zott, később végigolvasta a Pallas lexikont, gondosan alá- húzgálva azokat a részeket, melyekről úgy gondolta, fia fel tudja használni. Pongrác, amikor megismer­tem, épp túljutott az érettsé­gin, nyugtalanul rótta Pécs ut­cáit, s egyelőre csak annyit tudott, hoqy az irodalomban a helye. Később elvégezte az eayetemet. egy katonai isko­lában 'anított is német irodal­mat, de reménytelen vállalko­zás volt,, a katonák sem véle­kedtek másként. Legszívesebben a hajlékony ifjút idézem. aki naponta meqielent János utcai laká­sunkban, lelkesen és jókedvű­en, zsebében legújabb művei­vel, melyek között biztató no­vellák is voltak, mint a „Két vagy három márki” című, amit egyik folyóiratunk közölt is. Egyszer hivatalosan jött: a mama, aki a kereskedelmi lányiskolában tanított, arra kér, írjak farsangi mulatságuk­ra verses prológust. Tombolt az infláció, a Füg­getlen Nép nevű napilap mun­katársaként heti béremért nyolc Magyar cigarettát kap­tam; a többit fölösleges rész­letezni. Pongrác közölte, hogy a versezet honoráriumát ter­mészetben fizetik, s nem sok­kal később meg is jelent egy füleskosárral, tömve a disznó­ölés válogatott darabjaival, s legott őt is megvendégeltük, mert otthon, az egészséges táplálkozás jegyében, rendsze­rint tejbedarát kapott vacso­rára. Nem sokkal később közös „szerzői estet” rendeztünk. A kisgazdapárt adta a termet, abban az éplüetben, ahol ma a Pécsi Televízió működik, egy temetkezési vállalkozó csinos drapériákat kölcsönzött, hogy elfogadhatóvá tegyük a szegé­nyes színpadot. Minden jól in­dult, maga az alispán, Keserű János nyitotta meg az estet, egy színésznő Moliere-t sza­valt, egyszerre két szerepet játszva, hegedűművész is csat­lakozott hozzánk, csak én ron­tottam el a végén, amikor be­jelentettem, hogy Galsai Pong­rác vidám aforizmáiból olvas fel. Mondat közben, megpil­lantva Pongrácot, izzadva és izgatottan a gyászdrapériák között, amint vidám aforizmá­inak kéziratát forgatta, nevetni kezdtem, a mondatot be sem- tudtam fejezni. A logika kész sémát kínál, a valóság a ma­ga ellentétével jelenik meg: Pongrác homlokán gyöngyö­zik a verejték, s gyászdrapéri­ák között várja, hogy vidám aforizmákat mondjon. Félt a haláltól, mert csak az élettel volt dolga. Számá­ra minden természetes volt, a versek titka épp úgy érdekel­te, mint az emberi sorsok rej­telme. Ezért nem bízott semmit a csalfa tényekre, azt írta meg, amit átélt, úgy, ahogy a pillanat sugallta, s tolla alatt minden fényt kapott, titkos ra­gyogást, miközben a múlt pél­datár lett, örömeink és botlá­saink kedélyes leltára. Bölcs irodalomtörténészek majd elmélyülve hajolnak az életmű fölé, s miközben filo­lógiai adatokat vetnek egybe, elmosolyodnak, mert a sorjázó betűk felett Galsai Áriel-szel- leme lebeg, kövéren és jóked­vűen, szamárfület mutatva a fontoskodásnak. iqy érzem én is jótékony je­lenlétét e sorokat írva, halála napján. Zavarban is vagyok, mert utána kellene kiáltanom: Pongrác, ne hülyéskedj, ez vérre megy! Ö meg fejét le­hajtva csak ballag a végtelen úton, vissza-visszanéz, inte­get, is, arca földszínű; ilyen szomorúnak soha nem láttam. Csányi László Közös nemzetiség Magyarok, hí Kisebbségi lét a Korunk Európája nem sok vállalkozást ismer a kisebbsé tatás területén, mint amilyen óta folyik hazánk és Jugosz között, s a múlt ősztől Baranya gyét is érinti. Magyarországi, mint jugoszláv szakemberek c nak e programban közös kutatc portot, egyeztetik módszer majd vizsgálják a szomszéd területén a saját kisebbségüké ott élő magyarokat, ők a nt élő szlovéneket, horvátokat. Részünkről a Magyarságk Intézet és az Állami Gorkij K tár nemzetiségi osztálya adja tatócsoportot, melynek vezetője Rudolf szociológus. 1984-ben véniával, a ljubljanai Nemze Kérdések Intézetével kezdődőt tavaly zárult az első kutatás; c ba-vidéki szlovének lakta Felső nők életét vizsgálták a külör tudományágak képviselői Ljubl bál - mi pedig a határon túl, véniában fekvő, túlnyomóan m rok lakta Dobronak lakóit. N szék, szociológusok, közgazdc politikusok és történészek dole szakmai párokban, közösen tották ki a szempontokat, mód két, sőt a kérdőíveket is. Egyn ban ez a munka is különlege számba megy a mai Közép-Eu ban, s olyan jelenség, am« mindkét fél őszintén örül. A k si eredményekből ugyanis nyelven könyv született, Mag és szlovének címmel. Alighogy ez a munka lezár Joó Rudolf vezette csoport a rábi Nemzetiségi és Migráció tézet munkatársaival a Horvól cialista Szövetségi Köztórsasái rületén, illetve a hazánk ho lakta vidékein folytatja tóvá nemzetiségkutatást. Élve a S niában gyűjtött tapasztalat merítve az első kötet tanulság A két munkacsoport legutóh esett folytatott munkamegbe: Zágrábból Sreca Perunovic ciológus és Mirjana Domini lógus vett részt a munkamód A régi Pécset ábrázoló postai Janus Pannonius Múzeum: a tó.k. Képünkön a Széchenyi Bodzsár Erzsébet Örökség H arminccal, ha ment. A mellette elsüvítő autók rá-rádudáltak, mit vacakol, miért nem gyor­sít. Lehúzta az ablakot, és feszülten figyelte a terepet. Jobbra-balra kap­kodta a fejét, nem tudta már, merről tűnik fel a nyárfaóriás, ami messziről jelezte a tanyát. Az árkon túli girbe­gurba akácoktól hiába várt segítsé­get, abban sem erősítették meg, hogy jó helyen jár, de az ellenkezőjéről sem győzték meg. Hol a csudában van a buszmegálló? Jobbnak látto, ha az út szélére húzódva leállítja a motort. Elvégre félig-meddig hazajött. Itt született és élt a dédapja, a nagy­apja és az apja. Nem volt szándé­kában az ősöket kutatni, nosztalgiáz­ni se akart a munkája parancsolta erre a vidékre. Ha úgy tetszik, ez itt a közbülső állomás, aztán . irány északra még száz kilométer. Több mint tíz éve nem járt erre. Minek és kihez is jött volna? Rokon már egy szál se ezen a környéken. Pontosan emlékezett. A buszmeg­állótól ötszáz méterre volt a dűlőút, onnan ugyanannyi befelé, és ott a ház. A fenébe, hol az a rohadt meg­álló? Kétségbeesve rótta az utat, amikor egy rozsdás vasrúdra buk­kant. Rajta egy ütött-kopott Mávaut- tábla. Valahol itt lehetett a bódé is, ahol esőben-fagyban ácsorgott o nagyapjával. Az öreg tenyerének me­legét mintha most is érezné. Hülye­ség, képzelgés. Nagyapa? Tizenöt éve elment. Rák. Az idén követte őt a középső fia, ugyanabban halt meg. Bár a család azt híresztelte, orvosi műhiba áldozata lett. Igen, mert a rákot szégyellni illik, és különben is undorító. Nagyapa fölé temették, mondták, letelt az elévülési idő. Szentségtelenek! - fortyogott magá­ban. Nagyapa. Hányszor ült biciklire - letekerve százhúsz kilométert oda— vissza -, hogy láthassa a legidősebb fiát, az egyetlen unokáját, akire csu­pán azért neheztelt, mert lány. Kihal a neve - siránkozott nemegyszer. Azért a szütyőben, ahogy ő nevezte, mindig ott lapult egy szál kolbász, húsvétra sonka, egy darab házike­nyér, az unokának pedig dió, mogyo­ró és aszalt alma, körte, szilva. Az egykori uradalmi cseléd éppúgy volt bognár, kocsis, arató, mint kő­műves, méhész vagy lótenyésztő. Tsz- tagként sem lett rajta úrrá a keserű­ség, mintagazdaságot teremtett maga körül. Nem tudni, mit csinált a kuko­ricájával, de a környékről csodájára jártak a parasztok. Parasztnak tar­totta magát, csizmás, fehér inges, nyakkendőt soha nem látott, konok földtúrónok. A pajtában felfűzött do­hánylevelek feljogosították arra, hogy pipapartikat rendezzen a tanyán. A „garnírung-pálinkát” maga főzte. Az óla velte a c egy komi gonckodo mántos. I hogy kil vágtázik, vára viss. méhes, m gyorófa f reklélek sebbről. madzagor búkra die A ház döngölték cserepező tak, amil fújni a s: legkisebb a • szélroF a földre, negyven ségen kív De a esc legetik az vetkezhetr száznegyv Olyan mint amik jét frissei 1988 HÉTVÉGE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom