Dunántúli Napló, 1988. január (45. évfolyam, 1-30. szám)
1988-01-16 / 15. szám
A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat januári számának élén Takáts Gyula, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nagy Gáspár és Takács Imre versei olvashatók. A prózarovatban Márton László és Somlyó GyÜrgy regényrészlettel, az Újvidéken élő Juhász Erzsébet elbeszéléssel szerepel. A versrovat Arató Károly, Csengery Kristóf és Galambosi László verseivel egészül ki. Kiemelt blokkban olvasható Kis Pintér Imre, illetve Ferenc Győző egy-egy tanulmánya költészetünk két e századi klasszikusáról, Ady Endréről, illetve Kosztolányi Dezsőről. A kritikai rovatban, Dérczy Péter Temesi Ferenc Por című művéről, Mátyás Győző Juhász Erzsébet Műkedvelők című regényéről ír. Takáts Gyula, Takács Imre és Arató Károly költészetét Rónay László, Melczer Tibor, illetve Nagy Imre elemzi. A számot a tragikusan korán elhunyt pécsi képzőművész Ficzek Ferenc grafikái illusztrálják, akinek munkásságáról Kovács Orsolya emlékezik meg. CSENGERY KRISTÓF Kezdőknek és haladóknak Ha másra nem, hát arra jó volt könyvesbolti furcsa találkozásunk: írtam két verset. Ennyi. Nem kevés, nem sok. Jött hozzá pár felismerés, beismerés. Például: vereségé. Jött hozzá kényszer: higgadásé. S vágy: egy ismeretlen, szép egyensúly után. Leckémet jól feladtad: magamat boldog kezdőnek hittem évekig (még pár hónapja isi), s most hirtelen egy megnevezhetetlen szédülés taszít nem vágyott táncba. Oly nyugodtan s oly könnyedén mondtál ki néhány apró igazságot, s oly tisztán-öntudatlan, ahogyan én mondtam tizenkét éve, s ahogy soha többé nem mondhatom. Bántani nem akartál, mégis porig alázva éreztem magam. Lámcsak, ismét elküldték valahonnan: megint egyszer nem játszottak velem. Orromat — szelíden! — belenyomkodták magam alá gyűlt híg-langy éveimbe. Megmondták nyíltan, nehogy félreértsem: rossz helyre álltam. Kezdő nem vagyok mór, de tudásom sincs. Színem hát legyen a szürke. Zászlómon nyúlmancs, verébszárny, egérkabát. A leckét ezután sem tilos tanulnom. Sőt. Ám jobb belátni: a haladók közt fenntartott helyem betöltve már. Határidőm lejárt, későn érkeztem a bámészkodásból. Vár a halandók népes tábora: itt gyülekeznek, kik a lépcsöházban elfelejtették, miért is indultak el otthonról, s a pályaudvaron addig latolgatták az útirányt, mig minden vonat ement. Hát ezt „mondták". Most még nem tudom, hogyan lesz tovább veled. S lesz-e. Mindenesetre hosszú ideig nem telefonáltam, nem írtam. Talán később sem fogok. Nem játszhatunk mi azonos csapatban, nem dúdolhatjuk ugyanazt a dalt. Én pénzt keresek, eltartom magam, te gazdag vagy. Én — mondod —: „bonyolult". Te tőmondatokban a lényeget fogalmazod meg, de csak csevegésként. Vigasztalnám magam: leszel te is még egy napon, leszel te is „halandó”, siratod még, amit elvesztegettél, lekésed te is azt a vonatot, hiszen ezerből egy híján ezer lekési. De az már egy más történet, és azt a verset neked kellene megírnod majd. Ha Írnál verseket. Ami engem illet, a magamét megírtam. Ha másra nem, erre jó volt. M intha húszévi bolyongás után jutott volna el eddig a kapuig. Mintha öntudatlanul is mindig ezt a kaput kereste volna, ezt az egyetlenegy, számára nyitható kaput. Kerítés, mögötte pázsit, sejtelmes nyáresti bokrok. A csengő formája régies, gyerekkorában látott ilyent utoljára. Mint aki sorsát teljesíti be, akár a görög tragédiák hősei, föltoluló félelme ellenére is elszántan, fegyelmezetten húzza meg a csengőt, legyen bár önnön lélekharangja. A csengő látványa és hangja rég letűnt színteret idéz az emlékezetébe. Mariska néni, anyja nagynénje házánál volt ilyen csengő. Ö kicsi, nem éri el. Anyja csipkekesztyűs keze, ahogy meghúzza a csengőt. Átló e két csengőhang között. Két csengőhang összekötő vonala, amelyre felfűzhető az egész élete gyerekkorától eddig a jelen pillanatig. E hangvonal valóságosabb minden ténylegesen megjárt útjánál. Az egyetlen, amely vezet valahová. Csodálatosak ezek az összerimelések. Azt sugallják, hogy nem vagyunk hiába. Nem volt hiába az a régi gyerekkori csengőhang, mert íme, felel ró ez a mostani, érett fájdalmakkal -terhes, az össz- hongzat mégis tökéletes. Kerítés, pázsit, bokrok. A lakásban minden a múlt századra emlékeztet. Tele van a levegő letűnt idők áporodott, mégis finom illatával, zöld lámpaernyő alatt rég elköltött békés vacsorák eleven emlékével. Mindannyiszor óhitatot ébreszt benne ez a hangulat, s a kis könnyű fájdalmat: miért nem lehet neki mindig itt maradnia? Sok-sok év múltán, amikor ráébredt, hogy felnőttkori útjai és színterei valójában járhatatlanok és megélhetetlenek, igen sokszor tántorgott vissza fájó gondolataiban ehhez a házhoz. Tudván tudta, hogy zsákutca ez is, képzelete mégis járatokat fúrt a végeérhetetlen falba. Elképzelte, hogy kezdetben csak hosszan elbolyonga- na abban a régi házban, végigböngészve külön-külön a szobákat, a bútorokat, a függönyön át beszüremlő fényeket, a sötét zugokat, s a felfénylő részleteket. Kitapasztalná a ház minden talpalatnyi helyének hangulatát, sőt jó- és rosszindulatát, egész „viselkedését" — reggeltől estig és estétől reggelig. Megfigyelné, milyen az alkony egy nyugatra nyíló ablakon át, s milyen a dél valamely sötét sarokban, milyenek a reggelek és milyenek az éjszakák, a telek és a nyarak. Sehol senki soha. Csak nappalok és éjek, hamvas ko- lareggeli fények és éji fellegek. És az éji fellegek vonulásának csendje, amikor a cir- peló tücskök és fel-felvakkan- tó kutyák is nyugovóra tértek... Emily Bronté üvöltő szeleit olvasná, meg talán Jókait és Csehovot. Vagy talán már nem is olvasna. Csak megüine itt, delejes túlvilági sugárzással arcán. Csak lenne, tartana a lélegzés egyenletes folyamatosságával. üres számlapú óra, túlélve, meghaladva az idők zojlását. Mariska néni nehéz beteg volt az ő látogatásaik idején, s neki nincs is emléke azokról az időkről, amikor még egészségesen járt-kelt abban a számára oly csodálatos és feledhetetlen házban. Puha hófehér haja betegsége ellenére is ápolt volt és jó illatú. Légiesnek tűnt egész lénye ettől a hajtól, pedig a bőre, mint a viasz, a halottak mozdíthatatlanságát idézte, csontjai nagy dudorokként lépték be egész testét, mint fura, múlhatatlan kiütések. S ami a legmeglepőbb, ő mindennek ellenére a harmónia megtestesülésének látta Mariska néni egész lényét. Közelgő halálára, amiről oly sok szó esett otthon, ő, a felnőttekkel ellentétben, úgy gondolt csak, mint kiváltságra, mintha anyja nagynénje hamarosan egy titokzatos, számunkra felfoghatatlan világba lépne, amely csak a kiválasztottaknak juthat osztályrészül. Gyerekfejjel biztos volt benne, hogy ő is ilyen kellemes, megnyugtató, áhítatot ébresztő jelenség lesz öregasszony korában. Csak a házzal nem számolt. Szentül hitte, hogy ő is ugyanott, ugyanúgy. Mindössze fél órája, hegy telefonált neki. J. Telefonáláskor megszokott játékuk: — Itt J. — S az obiigát válasz: - Itt meg a másik J. — A másik jelző természetesen mindig a hívott J-t illette meg. Lassacskán kialakultak ennek a névcsereberének a mélyebb dimenziói is. Persze nem a nevük hasonlóságán alapuló játékból következően. Az én és a másik felcserélhetősége azonban kétségtelenül olyan forma volt. amely mind mélyebb visszhangot ütött mindkettőjük lényében. Hasonló műveltségükből, érdeklődésükből és fogékonyságukból következőn mindkettőjüket átjárták az ismerős metaforák. Mindenekelőtt, hogy mint férfi és nő egyikük a másik párja, két küiönváltan kallódó fél egymásratalálósa, egyesülésük, rokonságuk, testvériségük illu- rjiinált érzéki átélésre sarkallva őket. Fél voltuk egymás nélküli árvasága, s mind teljesebb összetapadásuk végtelen vágya, tudván tudva, hogy a beteljesülés is csak mindig újabb hiányérzetet szülne vágyuk örökös újraterpelődése folytán. J. legalább húsz éve ismeri a másik J.-t. Érdeklődésük hasonlósága révén kerültek ismeretségbe. J. mindig úgy gondolt a másik J.-re, mint olyan személyre, akit nagyra értékel. Soha eddig azonban nem kerültek közelebbi kapcsolatba egymással. Évek is elmúltak, mire egyszer-pgyszer összefutottak. Csak amikor egy röpke együttlétre sor került, sőt telefonbeszélgetések formájában kezdtek folyamatossá válni az együttlétek, akkor ébredt rá J. arra, hogy a másik J. valójában mindig is ott buj- dokolt benne, s hogy tudta: holtbiztosán elérkezik egyszer az ő találkozásuk, amikor felszárnyalva saját infernójuk sötét mélyéből, megvilágosodnak egymás számára. Ha ilyesmi nem lehetséges, gondolta J., akkor a világ siváran egyértelmű volna, s minden ízében átlátható. J. hitt a szent, titokzatos, rejtett és mégis holtbiztos összefüggések és kapcsolatok meglétében. Mély kétségbeesés szülte e hitet, az a meggyőződéssé szilárdult felismerés, hogy a törvényes, a látható, a nyilvánvaló kapcsolatok és ösz- szefüggések érvényessége előbb-utóbb felmondja a szolgálatot. J. mérhetetlenül vágyott a másik J.-vel való kapcsolatáJuhász Erzsébet Átlók nak elmélyülésére. Vágya tele volt zaklatottsággal, kishitűséggel és türelmetlenséggel. Egész lényét eufórikus boldogságok és súlyos letargiák váltakozása töltötte ki. S csak most, e kapuhoz érve, amelyet csak húszévi bolyongás után lélt volna meg, járja át a mindeddig elhárított félelem, amely pedig kezdettől fogva ott lappangott benne. A kerítésen túl egy ajtó tejüvegén ótszűrődő tompa fény. Olyan otthonosan, melegen áradt ez a fény, hogy úgy érezte, neki semmiképp sem adatik meg, hogy belül kerüljön az ajtón. A bensőségessé- get ő mindig is csak kívülről, sóvárogva. Úgy érezte, ha ő oda belép, immár senki sehol soha egyszeriben, s a fényt csak egy másik ajtó tejüvegén át pillanthatja meg újra ki- szüremleni valahonnan mesz- sziről. Hogy csak ilyen távoli ajtók, messzeségbe ömlő lágy fények ismétlődése az egész, és bent sehol senki soha. Mintha álmában játszódna ez az egész, könnyű, valószerűtlen lebegésben, s ólomsú- lyosan mégis, ahogy megérkezik a másik J.-hez. Érzi a másik mondhatatlanul vonzó lényét, érzékeli önmagát is: túláradó örömökben és ful- lasztó, észveszejtő szorongásokban áramlik egész valója, mégis a révület benne a mindenható. Alig tud szólni, elrebben netán ez az egész, szívja magába a szoba illatát, hangulatát, s mindenekfelett a másik J.-t, mint eleven gyújtópontját mindannak, ami titokzatos, rejtett és jeltelen. Szívja ezt az egyetlen élő forrósát mindannak, amire vágyódik. Vágyódik szívósan, kikezdhetetlenül, mindétig. T ekintete egy pillanatra csodálatos részletekre lesz figyelmes. Egy éjjeli lámpa tompa fényének megvilágításában látható tükör bársonyosan csillanó felszínén: mennyezetről alácsün- aő aömb alakú lámpa visz- szatükröződése. A gömb alakú lámpa nem világít, s mégis: csupa ébredő, hamvas ko- rareageli fényben, a tükör felületének éji fellegekre emlékeztető bársonyán tükröződve, vele elválaszthatatlan bensősé- gességben. Megannyi eleven és csillapíthatatlan vágy minden látható elmozdulást meghaladó állóképe ez a kép. Tökéletes csendélet — mondja egyikük. Senki sehol soha — mégis visszavonhatatlanul jelen. Ficzek Ferenc grafikái |---------------------------------------------------------------------------------------------------------—I I TAKÁTS GYULA Mint a gyökeret vert ; sejtelem Itt, de mégsem úgy, ahogy a forráson a nap, kútban moha-virág, vason a rozsda vére, de mint a gyökeret vert sejtelem élek holt pincék, várak és templomok között, akár időtlenül a csönd ... Mint akit közéjük vezetett zászlók és nagy szavak helyett egy ezüst kérgü füge-bot... És mindig ott és úgy, ahol sohase hid, se föld, sziget. Arasszal csak döngölt utak, eltűnt kulcsok, bezárt kapuk s a berki tőzeg-láp hűslángú jelei fölött... A sok formás minden között kezemben mindig ott az a pohár! ... Érzékeny, tág körével a mindig szomjúság, mely kövön, ostyán és papíron át zöld térben rajzol kerteket... És szól az éber, nagy kakas, hogy hol és mért áll ott a ház? A kéményén miért a vár? ... Kié a bádog, csöngető kereszt, és csonkolt lábával Krisztus hová vezet? ... Elém, ha jön kriptákon át, mindig a mai gazda jön. Soha a régi pergament, s kezében tartja versemet... Együtt irtuk: a ház, a park, az ezüst kérgü füge-bot s talán az a pohár s amit szomjas körén hozott...
